Ateisták! Van-e olyan dolog amiért képesek lennétek meghalni? Haza, család, gyermekek, barátok? Ha vannak ilyen dolgok soroljátok fel ezeket és magyarázzátok meg miért?

Pl. ha a Föld felé száguldana egy meteor, amire felküldött atombomba távindító-szerkezete besülne, én simán felmennék, hogy megnyomjam rajta a direktgombot. Persze, előtte azért kikövetelnék magamnak egy pár órát, amit eltölthetek ott a bomba társaságában, kiélvezni a kvázi súlytalanságot, a gyönyörű látványt, a Földön soha nem tapasztalható csendet, az üresség, távolság, apróság és mégis óriásság érzését... Aztán jöhetne a gomb. Sokat úgysem szenvednék. (Igen, részben a Brúszviliszes film hatására :D)

Persze, nem az emberek, vagy legalábbis nem az emberek döntő többsége miatt. Hanem elsősorban a Föld egyedülálló bioszférájának megóvása érdekében, mert ez egy gyönyörű bolygó, kár lenne érte. Valamint azon néhány embertársam érdekében, akiket szeretek, és azok érdekében, akik előre viszik a tudományt, a fejlődést.

De ez csak egy példa, egy szerintem nemes célra. Még sok hasonló helyzetet el tudok képzelni.

"A vallásosoknak igaza van abban hogy az ateizmus egy bizonyos ürességgel jár."

Ezt az ökörséget te találtad ki, Kérdező? Miért lenne igazuk, mikor számtalan egyéb kérdésben sincs igazuk?! Szkeptikus vagy, de a hozzáállásod alapján mégis hiszen valami istenféleségben...Mitől lenne üresebb egy isteni lényt létezését kétségbevonó ember lelkivilága? Nem értem az összefüggést? Szegény nem hívő tanárok, színészek, festők, írók,...nem is tudják milyen szegényes a lelkiviláguk, csak azért, mert gondolkodni képtelen vallásos emberek ezt állítják róluk. Az igazság az,hogy éppen a vallás az, ami az értelmezési horizontot egy alagútba kényszeríti, nem adja meg a szellemi szabadságot, az önálló vélemény lehetőségét, hanem korlátozza, egy értelmezési mederbe tereli, kontrollálja. A vallásosság szűk látókörűség, szellemi bátortalanság. Ez persze a tettekben is megnyilvánul, mert nincsenek tettek, nincs könnyedség, nincs meg az élet ízeinek a megélése. Savanyúkáposztalébe elrakott citrombefőtt. Ez a vallásosság.

A lélek a görög " pszüché " fordítása, a pszichológia pedig jobb híján ezt használja, mint a vallásosak is, de más a vallásban, a tudományban, a mindennapi közgondolkodásban, az eredeti görögben...és persze akkor hol a tudat?

Visszatérve, a vallásos éppenhogy sem nem nyugodt, sem nem kiegyensúlyozott a halál tudata miatt, hanem pontosan menekül előle, különböző hitvilágokba, ahol azzal kecsegtetik, hogy örökké fog élni. És persze teljes boldogságban. Mégsem rohan a halálba egy vallásos sem, ahol az a végtelen boldogság várja, hanem körömszakadtáig ragaszkodik az élethez, miközben ugyanazt csinálja, mint bárki: sorozatokat néz, púposra tömi a tescóban a kis kocsiját, mobilozik, netezik...szóval használja az ateista tudomány termékeit, miközben persze az ateizmust pocskondiázza. De amint írtam, a szavak mögött sem érvek, sem tettek nincsenek. Vannak emberek, akik rettegnek az elmúlástól és egész gondolatvilágukat arra rendezik be, hogy velük ez nem történhet meg. Ezért csak annyit kell tennie, hogy hisz, tények fölött pedig szemet huny, ennyi az egész. Megszünteti a gondolkodás objektív szabadságát és énközpontúvá válik. " Fontos vagyok a Teremtőmnek, hinni akarom, hogy van, mindent ennek rendelek alá..." Itt már szóba sem jön a közérdek, amit vállal csak a lelki megnyugvása miatt tesz, mert félelem van benne az ismeretlentől. Minden természeti értéket leértékel, hiszen ha elpusztul Isten majd a Túlvilágon szebbet, jobbat teremt a végtelen hatalmával, a környezetszennyezés sem gond, Isten majd megoldja...egy hívő így áll a világ dolgaihoz, magát nem is tartja a világ részének, miközben persze részesülni akar mindenből...Tehát egy vallásos a hitén kívül nem áldozza fel magát semmiért, semmit nem tart olyan értéknek, amiért ezt megtenné. Vallásos barátaink, cáfoljatok meg, ha nem így van!

Mikor megláttam a kérdést már előre számítottam rá, hogy a legtöbben saját gyermekeikre fognak gondolni.

Na de miért is van ez így?

Nos, erre a kérdésre nyilvánvalóan az evolúciós pszichológia ad legjobb, legpontosabb választ.

A kulcs a gének megörzésében, és tovább adásában rejlik.

Tudjuk hogy utódaink génjeik 50%át tőlünk öröklik, és hordozzák magukban azt.

Az evolúciónak bizony nem az a fontos, hogy mi jól érezzük magunkat, vagy boldogok legyünk hanem, hogy minél több utódot hagyjunk magunk után mielőtt elhaláloznánk, kik tőlünk kapott génjeiket tovább adhassák.

És mivel utódaink fiatalságuknak köszönhetően nálunknál nagyobb eséllyel több utódot képesek létrehozni, mint amennyit mi még hátralévő életünkben tudnánk.

Éppen ezért, génjeink fennmaradásának érdekében mi már sokkal feláldozhatóbbak vagyunk.

Na és ha belegondolunk valahol ez is önzésnek minősül.

Önzetlenül akkor cselekednénk, ha egy olyan emberért áldoznánk fel magunkat, akihez semmilyen rokoni kapcsolat nem fűz bennünket, és a legkevésbé kedveljük azt az embert.

Bocs az Offért kérdező.

Én ugyan nem ítélem el a vallásos embereket, viszont ugyanúgy megvan bennem egy kis részben ez a felfogás velük szemben, mint neked az ateistákkal szemben, kedves kérdező. Ugyanúgy részben üresnek tartom az ő életüket, mert önmagukat fosztják meg egy csomó széptől és jótól, pusztán a beléjük nevelt dogmák és korlátok miatt. Igen, én is inkább sorolom magam az ateisták közé, mint a vallásosak közé. Mégsem félek a haláltól, hiszen az az élet része. Előbb-utóbb úgyis eljön majd, engem is el fog érni, mint minden élőt ezen a Földön. A halál olyan, mint egy snitt, csak épp utána többé soha nem folytatódik a film. És akkor mi van? Eddig jó volt, most jó, remélem hogy ezután is jó lesz még amíg tart. Így intéztem, hogy jó legyen, eddig sikerült. Ha most jönne a halál, akkor se lenne vele semmi bajom, mert amennyit éltem, az tartalmas és élményekkel teli volt. Teljesen mindegy, hogy meddig élek, mindent ami élményt nyújtana számomra akkor sem tudnék átélni, megtapasztalni, ha ezer évig élnék se. Eddig jó volt, úgy érzem érdemes volt élnem, és ha majd egyszer engem is utolér a vég, akkor nem azon fogok rágódni, hogy mennyi mindent nem próbáltam még ki, mennyi mindenben nem volt még részem, hanem abban a boldog tudatban hajtom örök álomra a fejem, hogy élveztem életem (szinte) minden egyes percét.

Nincs meg bennem az a bizonyos üresség érzése sem, amit írtál. Nem érzem úgy, hogy hiányozna a vallás, a csordához való tartozás, az, hogy illúziókba meneküljek a vég elől. Ha majd meghalok, tudom, hogy nem fog a lelkem mittudomén milyen asztrálsíkokon bolyongani ki tudja meddig, míg bele nem szület egy másik testbe; tudom, hogy nem fogok valami úri teremtő színe elé járulni, hogy aztán ő ítélkezzen majd életem és tetteim felett a saját értékrendje szerint, hogy én jó voltam-e vagy sem. Tudatom kihuny, mint a villanykörte mikor kiég, testem atomjai pedig szétszóródnak az univerzumban, visszatérve az örök körforgásba. És emiatt semmi félelem nincs bennem, hiszen ez a természet rendje.