Szerintetek a pápa tényleg Péter utódja?

A katolikus teológia szerint négy pápa, Linus, Anaklétosz, I. Kelemen és Evarisztosz követte Pétert i. sz. 100-ig. A Biblia valóban említ egy Linus nevű keresztényt, aki Rómában élt (2Timótheus 4:21). Arra azonban nincs semmiféle utalás, hogy Linus vagy bárki más Péter pápai utódja lett volna. János apostol, aki a Biblia öt könyvét az első század utolsó évtizedében írta, nem hivatkozott senkire a fent említett úgynevezett Péter-utódok közül. Valójában ha valaki Péter utódja lett volna, nem maga János lett volna az, akit erre ésszerűen kiválasztanak?

Ami azt az állítást illeti, hogy Péter volt Róma első püspöke, nos, arra sincs bizonyíték, hogy egyáltalán járt-e ebben a városban. Tény az, hogy maga Péter állította, hogy Babilonból írta az első levelét (1Péter 5:13). Alaptalan azonban az a katolikus érvelés, hogy Péter „Babilon”-t, mint rejtélyes hivatkozást alkalmazta Rómára. A valódi Babilon még létezett Péter napjaiban. Babilonnak továbbá meglehetősen nagy zsidó közössége volt. Mivel Jézus azzal bízta meg Pétert, hogy prédikálását a körülmetélt zsidókra összpontosítsa, mindent egybevetve ésszerű hinni abban, hogy Péter ebből a célból látogatott Babilonba (Galátzia 2:9).

Továbbá, ne feledd, hogy Péter sohasem hivatkozott magára úgy, mint aki több, mint Krisztus egyik apostola (2Péter 1:1). A Bibliában sehol nem szólítják őt „Szent Atyának”, „Legfőbb Főpapnak” vagy „Pápának” (a latin papa az „Atya” szó gyengéd kifejezése). Péter ehelyett alázatosan ragaszkodott Jézus szavaihoz, melyeket a Máté 23:9, 10-ben találunk: „Azonkívül a földön senkit ne hívjatok atyátoknak, mert egy a ti Atyátok, az égi. ’Vezetőknek’ se hivassátok magatokat, mert egy a ti Vezetőtök a Krisztus.” Péter nem fogadta el a hódolatot. Amikor Kornélius, a római százados „leborult a lábaihoz és hódolt neki . . ., Péter felemelte őt mondván: ’Kelj fel; én is csak ember vagyok’ ” (Cselekedetek 10:25, 26).

Kedves utolsó hozzászóló!

Abban teljesen egyetértünk, hogy Péter és utódai nem voltak pápák, és az egész pápaság tulajdonképpen az egyházi és világi hatalom összeolvadásakor a IV. században keletkezett. A Babilonról írt soraid azonban teljesen téves adatokon alapulnak. Egy i. e. 275-re datálható tábla arról értesít minket, hogy Babilon lakóit az új város építésére deportálták át Szeleukeiába. Ezt a város, a világmindenség egykori központja, már nem élte túl, és soha többé nem népesült be újra. Vagyis az Újszövetségben található Babilon kifejezés minden esetben jelképesen értendő és bizony Rómára utal.

Üdvözlettel: Péter

"Mi címen nevezzük a pápát Péter jogutódjának? Vajon Szent Péter a római püspökre hagyta-e különleges joghatóságát?"

Szent Péter igenis mint római püspök halt meg: ebben ma komoly történészek között nincs többé vita. A törvényes római püspök Szent Péter apostol törvényes utódja s így különleges joghatóságának is örököse. Mert hiszen Krisztus Urunk, ahogy az Egyházat magát s az ő egész művét nemcsak néhány évre vagy évtizedre szánta, hanem mindenkorra: "a világ végezetéig", ahogy ő maga mondja, úgy annak alkotmányát is, vagyis a központi egyházkormányzatot, Péter főapostoli tisztjét, mindenkorra alapította. Nem Szent Péter hagyta tehát utódaira a pápai hatalmat, hanem maga Jézus rendelkezett így, amikor Szent Pétert Egyházának fővezetésével bízta meg s mint magát az Egyházat s annak lényeges kormányzati rendszerét, úgy ezt a fővezetői tisztséget is örök életűnek rendelte.

"Van-e arra bizonyíték, hogy Péter csakugyan Rómában élt és halt meg?"

Erre számos bizonyíték van s ezek alapján ma már a komoly protestáns történészek is kénytelenek meghajolni e történeti tény előtt. Maga Szent Péter apostol első levelének végén (5, 13) világosan céloz arra, hogy ezt a levelet Rómából ("Babilonból") írja, vagyis az akkori pogányság központjából. Világosan tanúskodik Szent Péter római időzéséről Római Kelemen († 97), Antióchiai Ignác († 107), Korinthusi Dénes († 170 körül), Irenaeus († 202) s mások. Soha az ősegyház írói közt erre nézve kétség nem merült fel s ma már minden komoly protestáns történész is elismeri azt.

"A pápaság tana nincs benne a bibliában."

De bizony benne van és mennyire benne van! Persze nem ezzel a szóval: pápaság; hiszen az a szó sincs benne: Szentháromság. De benne van a lényege, a fogalmi tartalma, mégpedig egészen világosan. Benne van Jézus szavaiban az a határozott rendelkezés, hogy ő Egyházát Péterre mint kőszálra építi s ez lesz az Egyház szilárdságának feltétele, amelynél fogva "a pokol kapui nem vesznek erőt rajta". Határozottan benne van a Szentírásban, hogy Jézus Péternek, a főapostolnak, adja át a mennyek országának, vagyis az Egyháznak kulcsait, ami nyilván annyit jelent, hogy őt teszi meg az Egyház legfőbb kormányzójának, törvényhozójának, vezetőjének. Amit Péter megköt vagy megold a földön, azt az Isten is megköti vagy megoldja az égben. Lehet-e a pápai teljes jogú egyházi kormányzóhatalomnak világosabb kifejezése a bibliában? Azonkívül Jézus világosan mondja azt is, hogy Pétert egész nyája őrzőjévé, vezetőjévé, pásztorává teszi: "Legeltesd a bárányaimat is, a juhaimat is!" (Máté 16, 18 k.; Ján. 21, 15-17.) Aki azt mondja, hogy a pápaság nincs benne a bibliában, az félrebeszél. Az éppen oly jogon azt is mondhatná, hogy magának a Szentháromságnak a tana sincs benne a bibliában.

Mindenesetre az sincs benn a bibliában, hogy Luther vagy Kálvin Istentől rendelt reformátorok lettek volna s tanításaik hitelt érdemelnek. Hát akkor ezt milyen alapon hiszik, akik "csak azt hiszik, ami benn van a bibliában"?

"Az apostolok mind egyenlő rangúak voltak, sőt Szent Pál maga mondja, hogy erélyesen szembeszállt Péterrel."

Szent Pál a megkeresztelt zsidóknak a mózesi törvény alól való mentesítése ügyében csakugyan több következetességet kívánt Szent Pétertől s ennek a gyakorlati vagy módszeri kérdésnek tekintetében hibáztatta Péter eljárását. Ez azonban még semmiképpen sem jelenti, hogy nem ismerte volna el joghatósági fölényét. Lehet valakinek a kormányzati eljárását bírálni, erélyesen is, ez még nem jelent sem forradalmat, sem a főhatóság elvi megtagadását. Hogy az apostolok nem voltak egyenrangúak, hanem Pétert ismerték el fejüknek, mutatkozik abban is, hogy a Szentírás Pétert mindig megkülönböztető módon említi s Péter az, aki az első ú. n. apostolzsinat határozatát ünnepélyesen kihirdeti. (Csel. 15, 28).

"A "kőszikla" szóból nem lehet Péter elsőségére következtetni. Nem Péterről, hanem a hitről mondja Jézus, hogy ez az a kőszikla, amelyen az ő Egyháza épül."

Ez a magyarázat kereken ellene mond a tényeknek. Jézus nem Péter hitét jelölte meg kőszálnak, hanem Pétert magát. A hit csak előfeltétel volt, az alap, amelyért azután ez a kitüntetés érte Pétert, a hit birtokosát. Annyira Péter személyét emeli itt ki Jézus, hogy ünnepélyesen még az atyja nevét is felemlíti: "Boldog vagy Simon, Jónás fia..." "Én pedig mondom neked: te kőszikla vagy": itt is nyilvánvalóan a személyt emeli ki.

Megerősíti ezt mint egyetlen lehetséges magyarázatot az összefüggés is, névleg a következő szöveg, ahol Jézus a mennyek országának a kulcsait is rábízza Péterre. Egy merő elvont hitre nem lehet kulcsokat bízni, vagyis - mivel a kulcsok hatalma a keleti nyelvekben ezt jelenti - kormányzó s törvényhozó joghatóságot ruházni át. "Amit te megkötsz a földön... amit te megoldasz a földön..." szintén mind nyilvánvalóan személyt illető kitüntetés és megbízás. Végül a János evangéliumában foglalt felszólítás is: "Legeltesd az én juhaimat, bárányaimat" sehogy sem magyarázható puszta hitre, mert nem a hit az, ami legeltet, hanem csakis a személyre, akit Jézus nyája legeltetésével, Egyháza kormányzásával megbíz.

Mindez oly világos, hogy maga a protestáns teológus Pfleiderer is megjegyzi: ezt a jézusi kijelentést csak az irányzatos felekezeti elfogultság magyarázhatta máskép, mint a pápaság értelmében.

"Azonban Jézus csakhamar utána sátánnak nevezi Pétert! Csak nem alapíthatta Egyházát "sátánra"?"

Sajátságos ellenvetés! Hogy milyen értelemben nevezi Jézus Pétert "sátánnak", külön kérdés. De akármily értelemben nevezi, azért csak ott marad a jézusi szó, hogy igenis erre a Péterre mint kősziklára építi Anyaszentegyházát. Le lehet ezt tagadni? Meg nem történtnek tekinteni? Csak azért, mert egy másik krisztusi kijelentés ennek látszólag ellentmond?

Látszólag! Mert figyeljünk csak jobban: Jézus nem "nevezi" Pétert egyszerűen sátánnak, hanem amikor az a közelgő kínszenvedéstől akarja elriasztani Jézust, emez így felel: "Távozzál, sátán", ami inkább annyit jelent, hogy "ne hallgass, Péter, e sátáni gondolatra", "távoztasd el a sátánt tőled és tőlem", "ne kísérts és ne légy olyan, mint a kísértő sátán!" Ez az erélyes rendreutasítás még nem jelenti azt, hogy Jézus a Péterre vonatkozó előbbi ünnepélyes ígéreteit és kijelentéseit most egyszerre visszavonta volna; látjuk ezt abból, hogy amit itt Máténál Péternek ígért, azt Jánosnál, feltámadása után teljesíti is és újra megerősíti.

Egyébként a "sátánra" való utalás a kálvini magyarázkodással sem volna sehogy sem összeegyeztethető, mert Jézus éppoly kevéssé bízhatta volna Egyházát egy sátán hitére, mint annak személyére.

Az ilyen mesterkélt kibúvók jellegzetes példái annak a furcsa szentírásmagyarázatnak, amely egy látszólag neki kedvező szón nyargal s arra egész elméleteket épít s ugyanakkor az összefüggést mellőzi és három-négy-öt más, világos jézusi mondást fölényesen figyelmen kívül hagy. Pedig az Úr igaz szándékait igazán csak úgy ismerjük meg, ha szavait mind, egyszerre vesszük figyelembe s azokat úgy egyeztetjük, hogy valamennyinek megmaradjon a komoly és elfogadható értelme.

A helyzet világos: Jézus igenis Pétert jelölte meg leendő Egyháza fejévé; viszont egy hibás megjegyzésért erélyesen rendreutasította őt. A kettő közt nincs semmi ellentmondás.

"A "mennyek országának kulcsai" nyilván csak gondnoki, "kulcsári" feladatot jelentenek, az Anyaszentegyház külső ügyeinek rendezését, de nem joghatóságot és felsőbbséget."

Nem így van; mert az "ország" vagy város kulcsainak átadása a régi nyelvekben mindig a teljhatalmú kormányzás jogát jelentette. Ez tűnik ki egyébként Jézus következő magyarázó szavaiból is: "Amit te megkötsz a földön, meg lesz kötve mennyben is" stb., vagyis: nemcsak az Egyház anyagi gondját bízom rád, nemcsak a külső, adminisztratív teendőket, hanem: a törvényhozást, kormányzást, a lelkek teljesjogú irányítását, mégpedig úgy, hogy minden e nemű tevékenységed isteni tekintéllyel történik s a mennyben is helybenhagyást nyer.

""Legeltesd az én bárányaimat, juhaimat": ez csak annyit jelent, hogy: tápláld őket az én igazságaimmal. De nem jelent kormányzói felsőbbséget az egész Egyház felett. Táplálni még nem annyi, mint kormányozni."

Csakhogy a "legeltesd" szó a görögben nem éppen csak etetést, mezőre vezetést és táplálást jelent, hanem általában: pásztorkodást, gondoskodást, vezetést, kormányzást. Ezért nevezi pl. Homérosz is a királyokat "népek pásztorainak". A pásztor nemcsak táplál, hanem vezet, irányít, óv, gondoskodik; ő a nyáj főnöke, kormányzója.

"A pápa is csak bűnös, esendő, téveteg ember, miért legyen az ő szava szentebb, mint a Szentírás szava?"

Senki sem mondja, hogy a pápa szava "szentebb", mint a Szentírás szava. De a pápa nem is tanít soha semmit, ami a Szentírással ellenkezik. Erre az Egyház 19 százados történetében hiába kutatnánk egyetlen példa után! Azonban ahol a Szentírás nem szól, vagy ahol nem szól elég világosan s az a kérdés, vajon a Szentírásnak melyik a helyes értelmezése, ott a pápa szava szent, éppen mert Krisztus akarja, hogy hallgassuk őt. Másképp nem küldhetné hozzá minket örök kárhozat terhe alatt (Mk. 16, 16); nem kötelezhetne minket az Egyház szavának olyan hallgatására, hogy aki azt nem hallgatja, azt mint "pogányt és vámost" el kell kerülnünk. (Mt. 18, 17.)

Hogy a pápa maga is csak bűnös, esendő, tévedő ember, az itt nem változtat semmit. Hiszen nem az ő egyéni életszentsége vagy okossága az alap, amelynél fogva rá hallgatnunk kell, hanem Krisztus parancsa és a Szentlélek ama támogatása, amely nem engedheti őt megtévedni, valahányszor mint az apostolfejedelem utóda az egész Egyház nevében beszél. (Lk. 22, 32.) Az állami törvény is szent, a bíróság ítélete is szent, tekintet nélkül arra, hogy a törvényhozó vagy a bíró maga a saját egyéni életével mennyire kiváló, tökéletes vagy példaadó ember.

"A pápák is csalatkozhatnak és vétkezhetnek; a történelem tele van a pápák bűneivel."

Az ellenvetés itt két dolgot kever össze: a csalatkozhatatlanságot és a vétkezhetetlenséget. Senki sem mondja, hogy a pápák nem vétkezhetnek s hogy a történelem folyamán nem vétkeztek, néha bizony súlyosan is. Egészen más dolog az egyéni véteknélküliség és egészen más a hivatali csalatkozhatatlanság. Azért mondjuk, hogy hivatali, mert egyéni vélekedéseiben a pápa sem csalatkozhatatlan; hanem csak akkor az, ha mint az egész Egyház feje, valamiről hivatalosan és ünnepélyesen (ex cathedra) kijelenti, hogy az a krisztusi hitletéthez tartozik.

A pápának ez a csalatkozhatatlansága logikus folyománya az Egyház csalatkozhatatlanságának, amelyet Jézus ünnepélyesen hirdetett, amikor az Egyházra való hallgatást örök kárhozat terhe alatt követeli, azt mondván, hogy "aki az Egyházra nem hallgat, legyen nekünk mint pogány és vámos" (nyilvános bűnös; Mt. 18, 17).

"A pápák közt voltak önzők, álnokok, kegyetlenek, erkölcstelenek, cselszövők, egészen méltatlan emberek. Ezek volnának Krisztus csalhatatlan helytartói?"

Sajnos, voltak méltatlan pápák is; igaz, hogy 262 közt legföljebb 8-10. De a legtöbb pápa, ha egyénileg egyben-másban hibázott is, komoly főpap volt, sok köztük az életszentség s vértanúi hősiesség példája. Az egyéni bűnösség azonban maga semmiképp sincs ellentétben a hivatal és krisztusi rendelés szentségével; a csalatkozhatatlanság pedig nem jelent egyéni bűntelenséget.

"A pápaság csak évszázadokkal Krisztus után alakult ki, mégpedig a politikai nagyravágyás alapján. Addig az egyes egyházak mind egyenrangúak voltak."

Teljes történelmi tévedés. A római püspököt igenis mindjárt legelejétől mint az egész Egyház fejét és őrét ismerték el a többi egyházak vagy egyházi központok is. Már Római Kelemen pápa, az I. század végén, parancsoló módon ír levelet a korinthusi híveknek. Antiochiai Ignác († 107-110) a római egyházat a "szeretetközösség fejének" nevezi, Sz. Viktor pápa (191 körül) kiközösítés terhe alatt kötelezi az ázsiai egyházközségeket, hogy a húsvéti ünnep idejének megállapításában az ő utasításait kövessék. Szent Irenaeus 180 körül kijelenti, hogy az egész Anyaszentegyházra nézve a római püspök az irányadó, mert ő Szent Péter utódja, s fel is sorolja az első 13 pápa nevét. Ennek az őskeresztény tanúnak, aki eredetére nézve maga is keleti, bizonyságtételét érdemes szóról-szóra kiírni. Azt írja Irenaeus a római egyházról: "Ezzel az egyházzal az ő kimagasló fejedelmiségénél fogva az egész Egyháznak meg kell egyeznie, vagyis mindazoknak a híveknek, akik bárhol is laknak, mert ebben az egyházban őrizték meg az ősök az apostoloktól átvett hagyományt." (Adv. haer, III. 3, 2.) Tertulliánus, aki a montanista eretnekséghez csatlakozott, gúnyolódva írja Szent Kallixtus pápáról, hogy magának tulajdonítja azt a hatalmat az egész Egyház felett, amelyet Krisztus Urunk csak Péter apostolnak személy szerint adott. Ez is jele, hogy a katolikusok már akkor, 200 felé, a római püspököt Szent Péter apostol teljes hatalmú utódjának tekintették. 251-ben Szent Cyprián kartágói püspök hosszasan és ékes szavakkal magasztalja a római püspök fennhatóságát az egész Egyház felett, ami annál többet jelent, mert ő maga bizonyos ügyekben vitát folytatott a pápával. Előbb kifejti, hogy bár Krisztus több apostolt rendelt, mégis Péternek adta a legfőbb egyházkormányzati hatalmat; majd így folytatja: "Vajon a hitben megmaradt-e az, aki az Egyháznak ezt az egységét nem tartja? Vajon, aki az Egyházzal szembeszáll s annak ellenáll, bízhatik-e abban, hogy ő maga az Egyháznak tagja?" Majd a római Egyházat "Péter katedrájának" és "vezető egyháznak" nevezi. Ugyanakkor mindenki, még az eretnekek vagy letett püspökök is, állandóan Rómába fellebbeznek, a római püspöktől kérnek és fogadnak el döntést. Hogy mondhatja ezek után valaki jó lélekkel, hogy a római pápaság csak századokkal Krisztus után alakult?

A római Szentszék felsőbbsége nem politikai nagyravágyáson épült tehát, hanem mint ugyanezek az ősrégi tanúk hangoztatják: azon a hiten, hogy Jézus maga rendelte Pétert s vele Péter törvényes utódait az Egyház legfőbb vezéreiül.

"A papi hatalomnak az apostolok Egyházában semmi nyomát nem találjuk."

Az apostolok kora és működése tele van a hierarchikus hatalom öntudatával és gyakorlásával. Úgy lépnek fel, úgy tanítanak s kormányoznak, mint akik nem maguktól vették erre a hatalmat, hanem Krisztustól s az Istentől. Tudatukban él, amit Krisztus maga mondott nekik: "Aki titeket hallgat, engem hallgat és aki titeket megvet, engem vet meg" (Lk. 10, 16). "Átok alatt legyen" az, mondja Szent Pál, aki, még ha égből szállott angyal is, más evangéliumot hirdetne, mint amit ők, az apostolok hirdettek (Gal. 1, 8). Krisztus küldésére hivatkoznak (Róm. 1, 1. 5; 15, 18. 19; 1 Tessz. 2, 13; 2 Tessz. 1, 8; 3, 14). Parancsokat adnak az Egyháznak (Csel. 15, 28 k.; 16, 4; 1 Kor. 11, 2. 34; 5, 3; 1 Tim. 1, 19 k.). Ugyanezt a joghatóságot bízták az általuk felszentelt püspökökre is. Nem lehet tehát azt mondani, hogy kezdetben az Egyházban nem volt hierarchia és papi felsőbbség.

"Legalább is a pápai hatalomnak, Péter felsőbbségének nincsen nyoma az apostoli Egyházban."

De mennyire van nyoma! Az evangélisták s az apostolok iratai állandóan első helyen említik Pétert ("Péter és a vele valók", "Péter és a tizenegy", "Péter és a többi apostolok", sőt egyszer így is: "Péter és az apostolok", Mk, 1, 36; Lk. 8, 45; Csel. 2, 14. 37; 5, 29). Állandóan Péter elnököl és szól a többiek nevében is (Csel. 1, 2. 4. 10), ő hozza meg a végzést (15), látogatja és megerősíti az egyházközségeket. (Csel. 9, 32 kk.)

"A pápák csak lassan ragadták magukhoz a hatalmat az egész Egyház felett."

Ez nem áll, mert a pápai főhatalom az evangéliumban is világosan ki van emelve s a keresztény ősegyház minden lényeges esetben teljességgel a pápai felsőbbség szerint igazodott. Mindössze a főhatalom gyakorlásának módja körül figyelhető meg fokozatos, történeti fejlődés, amennyiben az Egyház a Jézus rendelkezéseiben foglalt elvet, mint általában a legtöbb krisztusi kijelentést, csak fokozatosan dolgozta ki a maga teljes tisztaságáig. Hiszen még Jézus istenségének végső és teljes dogmatikai világosságú leszögezése is csak az ariánus harcok folytán, a niceai és következő zsinatok által történt meg. Ugyanígy a pápaság tanát alapjában kezdettől fogva elismerte s vallotta az egész Anyaszentegyház; mégis, az elv gyakorlati alkalmazásában egy-ideig bizonyos tapogatódzás mutatkozott s helyenkint elhomályosító törekvések is érvényesülhettek. Éppen e miatt lett szükséges a krisztusi tanítás teljes tisztázása, ami főleg a vatikáni zsinat érdeme (1870).

Kérdés:

Feljebbvalónak tekintette-e Pétert a többi apostol?

„Versengés támadt [az apostolok között], hogy melyikük nagyobb. Erre ezt mondta nekik: »A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen.«” (Luk 22:24–26)

Ha Péter lett volna a „szikla”, vajon kérdéses lett volna, hogy „melyikük nagyobb”?)

Válasz:

Semmi nehézség nincs a szövegben, két ok miatt sem. Egyrészről itt, az utolsó vacsora után, még nem kapta meg Péter a primátusi hatalmat. A Mt 16,16-19-ben Jézus még csak megígérte neki (végig jövő időben beszél), és bár számtalanszor tanújelét adta kiválasztottságának, a primátusi hatalmat Jézus konkrétan csak a feltámadása után adta meg Kéfásnak, amikor megbízta juhai vezetésével (Jn 21,15-17). Tehát az apostolok ekkor még akár veszekedhettek is arról, hogy ki lesz közöttük a (tekintélyileg) nagyobb. Ez persze nem volt szép tőlük (Jézus meg is fedte őket azért, mert versengtek), de ez az értetlenséget az evangéliumokban több helyen is bemutatják. Az apostolok hite és erkölcsi nagyságuk csak a feltámadás és a Szentlélek eljövetele után vált valósággá és teljessé.

Másrészről a „nagyobb” szón érthetünk pusztán erkölcsi nagyságot is, ahogy azt a Lk 9,46-ban és a Mk 9,34-ben is érteni kell. Azaz, hogy ki tartozik mindjobban Jézushoz, ki lesz a nagyobb a mennyben, és nem tekintélyi, autoratív nagyságról van szó. Ez a kétféle „nagyság” két különböző dolog, és csak ritkán esik egybe a kettő. Ezért róhatta meg Szent Pál Pétert a gyarló viselkedéséért, és ezért szidhatta meg pl. Sienai Szent Katalin XI. Gergely pápát ugyancsak gyarlóságaiért.

És ha már ezt az evangéliumi részt hoztad elő, akkor olvassad el Jézus szavait is, hogy mit is mondott minderre a versengésre:

„A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna. Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék. Ti kitartottatok velem megpróbáltatásaimban. Ezért adom át nektek az országot, mint ahogy Atyám, nekem átadta, hogy majd asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse fölött.

Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,25-32)

Tehát Krisztus szavai szerint is van legnagyobb az apostolok között („A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna”), és van elöljáró az apostolok között (a görög szerint „hegemón”: vezető, kormányzó, helytartó) („az elöljáró pedig mintha szolga volna”). Azonban Krisztus azt akarja, hogy ők is krisztusi módon viselkedjenek: szolgáljanak. Annak ellenére, hogy a pápa egyik címe az „Isten szolgáinak szolgája” (Servus Servorum Dei), ez a katolikus pápaság történelmében néha sikerült, néha nem (de ezzel a protestáns vezetők is így vannak). Persze sokan a pápaságban kizárólag a hatalmat nézik, hogy „bármit megtehet”, hogy „ő egy uralkodó”. De azt elfelejtik, hogy pápa nem csak ül a trónján, és hátradőlve élvezi pápaságát és hatalmát, hanem egy csaknem 24 órás szolgálatot végez: egy több mint 1 milliárd hívőből álló közösséget vezet, gondja van az összes püspökségre, az összes országra, szerzetesrendre, és emellett ott vannak a más vallásúak, a nemzetállamok ügyei, megannyi hatalmas problémák, stb. Ez nem szórakozás, hanem kereszt, amit ráadásul abban a tudatban kell végeznie, hogy minden lélekről számot kell adnia az Úr Jézus Krisztus előtt (vö. Zsid 13,17).

Természetesen ezt a feladatot nem egyedül végzi. Jézus is azt mondja a további szövegben - és persze másutt is - , hogy az országot az apostoloknak adta át, akik trónon ülve ítélkeznek Izrael felett. Az apostolok rendje (a katolikus hit szerint ez a püspöki rendbe öröklődött) is mennyei hatalommal köthet és oldhat a földön (Mt 18,18), és vezetik a rájuk bízott nyájat (1Pét 5,2; ApCsel 20,28). De van közöttük is elöljáró (lásd fenn), aki megkapta Jézus kulcsát (Mt 16,19; a kulcs birtoklása főhatalmat jelent a zsidóknál), és aki megerősíti testvéreit a Sátán támadásakor, és akit Jézus meg is nevez a fenti szövegben: Simon, azaz Péter. Ezt az apostolok (püspökök) közötti elöljárót a történelem folyamán pápának („atyácskának”) nevezték el, ő Róma püspöke, akivel „nagyobb tekintélye miatt, minden egyháznak egységben kell lennie, vagyis minden hívőnek a földkerekségen” (Szent Ireneusz: Az eretnekségek ellen 3,3,3.).

A péteri primátus alapjai

I.

”… erre a sziklára építem egyházamat”

Előszó

Talán nincs kifejezőbb szó a katolikus önazonosság kifejezésére a mai egyházszakadások és a számos keresztény hitvallás kontextusában, mint a „pápista” szó. Ebben a kifejezésben – attól teljesen függetlenül, hogy végsősoron pejoratív értelemben kezdték el használni a katolikusokra – benne van az a fő tényező, amely elválasztja a Katolikus Egyháztól az összes többi keresztény testvéregyházat és vallási közösségeket. Mindebből következően az ökumenikus, vagyis egységet kereső (vagy talán helyesebben: az egységbe visszatérni vágyó) törekvések és útkeresések egyik „skandalonja” is. Hogy el tudjuk tenni az útból ezt a „botránykövet”, ahhoz többféleképpen is hozzá lehet látni. Az ezt tárgyaló irodalom nagyon sok megoldási kísérletet nyújt, viszont talán kettő olyan fő irányzat van, ami jellemzően meghatározza a mai törekvéseket, és amelyek általában egymásnak feszülnek. Az egyik szerint a gond magában a jelenlegi pápaság mibenlétében van, tehát a pápaság intézményét kellene megváltoztatni, illetve esetleg közösen úgy meghatározni, hogy annak teológiai és jogi vonatkozásait mindenki (kezdve a keleti ortodoxoktól a pünkösdi közösségekig) elfogadhassa. Itt elsősorban a katolikus gondolkodást kellene meggyőzni arról, hogy az egység érdekében változtasson elvein. Ez azonban minden bizonnyal több problémát szülne, mint megoldást, már csak abból a szempontból is, hogy ezzel csak még egy újabb egyházi meghatározás születne, amit szükségképpen nem fog mindenki elfogadni (elsőként maguk a katolikusok, a „pápisták” nem), hiszen ennek a meghatározásnak az igazvoltjáról ugyanúgy meg kellene győzni a mindkét oldalon résztvevő képviselőket. Így maga a cél, az egység nem jöhet létre. A másik mód az lenne, hogy fordítva, a másik oldalt kellene meggyőzni véleményük feladásáról, és elfogadtatni a jelenlegi katolikus állásontot. Ez utóbbi elgondoláson belül is számos mód állhat rendelkezésünkre, kezdve azon, hogy hogyan álljunk mindehhez hozzá, illetve, hogy konkrétan mit is kellene elfogadtatni, melyek azok a pontok, amelyek szükségesek egy közös hitvallás letételéhez, hogy „egy szívvel, egy szájjal” magasztaljuk az Istent, Urunk, Jézus Krisztus Atyját. (vö. Róm 15,5-6), s hogy ne szakadjunk pártokra, hanem egyek legyünk „ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban” (vö. 1Kor 1,10). Az erre való törekvés nem csak katolikus oldalon ismert, egyre inkább látszik, hogy a pápa nélküli kereszténységben megmutatkoznak azok a jelek, amelyek arról az igényről, vágyról szólnak, hogy jó volna egy közös pásztor alatt vinni Krisztus zászlaját a világba. II. János Pál pápa is észlelte ezt: „Évszázadok elkeseredett vitái után a többi egyházak és egyházi közösségek egyre inkább új szemmel vizsgálják az egység e szolgálatát.”[1]. Paolo Ricca, az olaszországi valdens lelkész pedig a következőket jegyezte meg: „A helyzet végeredményben megfordult: míg egy ideig sok protestáns azt gondolta, hogy a keresztény egység megvalósíthatatlan a pápával, ma ugyanez a pápa nélkül tűnik lehetetlennek”[2].

Mivel a két oldal közötti szembenállás lényege, hogy a nemkatolikus (illetve a helyzeten változást akaró katolikus[?]) álláspont szerint a pápa jogtalanul és megalapozatlanul igényli magának azt a pápasággal járó hatalmat és tekintélyt, amelyet – főként az I. Vatikáni Zsinaton dogmatikailag is meghatározottan – jelenleg bír, ezért elsőrendű fontossággal kellene kezelni azokat pontokat, amelyek a pápaság ezen jogára és alapjaira mutatnak. Mivel a nemkatolikus oldalon jelentősen eltérnek az episztemológiai elvek, ezért több „fronton” is helyt kell állni. A protestáns teológia a Szentírást használja fő, és csaknem kizárólagos eszközeként, de némely közösség szívesen meghallgatja az ókori keresztény atyákat is (általában a IV. századdal bezárólag), mégha nem is tartja véleményüket kötelező tekintélynek. Ezzel szemben a keleti egyházak elsősorban – és erősen Keletre súlypontozva – a Szent Hagyományt, az Egyházatyák tanításait tartják igazi ismérvnek, és a Szentírást is ennek megfelelően értelmezik. A jelen dolgozatban tehát első lépésként a Bibliát vesszük elő, és az egyik legfontosabb igeverset vizsgáljuk meg, a Máté szerinti evangélium 16,17-es versét[3]. A vizsgálat során azt az állítást vesszük szemügyre, hogy igazolható-e, hogy a jelzett igeszakaszban Jézus azt az ígéretét fogalmazta meg, miszerint a halála után létrejövő Egyháznak ad egy olyan biztos sziklaalapot, amely által az nem pusztulhat el, és hogy ez a sziklaalap a Péteren megalakuló pápaság intézménye. Itt (még) nem egyházalapításról van szó, hanem arról, hogy az Egyház Péteren, azaz a pápai tisztségen áll, hacsak nem akar elbukni, hacsak nem akar Krisztus akarata ellen tenni. Mi, katolikusok hisszük, hogy tekintettel Jézus szavaira, ez a másodlagos – az Egyház fő és első Sziklája maga az Úr - és nélkülözhetetlen Szikla Péter hivatala, amelyre épül Krisztus egyetlen Egyháza, amely látható alap, amely égi tekintéllyel nyithat és zárhat, oldhat és köthet, és amely az idők végezetéig fennmarad.

A névváltoztatás

Jézus rátekintett, és így szólt:

„Te Simon vagy, János fia. Kéfás lesz a neved.”

Ez azt jelenti, hogy Péter (vagyis Szikla).

(Jn 1,42)

Ahhoz a vizsgálathoz, amely a Péter (Petrosz, Kepha, Szikla) név és az Egyház alapjául szolgáló szikla (petra, kepha) kifejezés közötti kapcsolatot igyekszik feltárni, elengedhetetlen áttekinteni azt a névváltoztatást, annak jelentését és célját, amelyet Jézus kezdeményezett. Jézus az apostolok egyikének, Simonnak egy új nevet adott: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfa, azaz Péter lesz a neved.” (Jn 1,42). Az arám „kepha” kifejezés követ, kősziklát, ill. – eliptikus szerkezetekben – kőből készült dolgokat (pl. kőedényt, kőoszlopot, drágakövet, stb.) jelent[4]. Miért változtatta meg Simon nevét erre a „kepha”-ra? Ha megnézzük a Szentírásban azokat a helyeket, ahol hasonló névadások történtek, akkor megfigyelhetjük, hogy ezek sohasem hétköznapi események, hanem mindig valami nagy jelentőségű, valami üdvtörténeti szerep kapcsolódik a névadásokhoz: Ábrám „felséges atya” - Ábrahám „népek sokaságának atyja” (vö. Ter 17,5); Sárai „az én fejedelemasszonyom” - Sára „a fejedelemasszony”, „népek fejedelemasszonya” (vö. Ter 17,15); a Jákob – Izrael névnek több értelmezése is van, de mindegyik kifejezi az üdvtörténetben kapott szerepet: „sarok”, „kitúr”, „kicsal” – „Isten harcosa”, „Isten bizonyuljon Úrnak”, „Isten világít” (vö. Ter 32,29); Gedeon „kétélű kard”, „kardforgató” - Jerubbaal „aki legyőzi Báált” (vö. Bír 6,32); Salamon „jólétszerző”, „aki kártalanít” - Jedidja „Jahve kedveltje” (vö. 2Sám 12,24-25); Eljakim „emeljen fel az Isten” - Jojakim „Jahve felemel” (vö. 2Kir 23,34); Máriánál nem találunk adatokat, hogy „kegyelemmel teljes”-t személynévként használták volna, de ettől függetlenül az angyal így nevezte el őt (vö. Lk 1,28); Szent Pálnál is megfigyelhetünk egy korábbi és egy későbbi nevet, bár nem biztos, hogy új névadás történt, hanem inkább egy gyermekkori nevét vette használatba a Saul helyett. De itt is a lényeg, hogy a héber nevű Saulból („kért, kiesdett”) a görög nevű Pál („kicsi, apró” – vö. Ef 3,8) lett (vö. ApCsel 13,9). Tehát mindig Isten különleges képviselőihez kapcsolt feladat, hivatás szimbolikus kifejeződése az új név.

A kepha-szikla esetében még több dolog is szót érdemel, amelyek kiemelik azt, hogy hivatali névről van szó. Egyrészt a szikla kifejezés bibliai szimbolikája és magyarázata[5] jelzi ezt. A szikla szimbolikája általánosságban az erőt és a maradandóságot, a jó és megbízható alapot jelenti, egy épület biztos talapzatát, amire nyugodt szívvel lehet építeni, mivel sem ár, sem vész el nem pusztíthatja (vö. Mt 7,25).[6] Ezekhez járul az isteni biztonságot kifejező héber „sur” (szikla) titulushoz való hasonlóság méltósága is[7]. Ezekből következően nehezen elképzelhető, hogy a névnek akkora szimbolikus erőt tulajdonító zsidó környezetben a sziklaszilárd jellemnek nem éppen nevezhető Simonnak Jézus egy ilyen nevet adott volna, ha az pusztán a személyére vonatkozik. Aztán ehhez járul az a tény is, hogy a kepha kifejezés akkoriban nem volt használatos személynévként. Bár Fitzmyer megemlíti az egyik művében[8], hogy találtak egy Kr. e. V. századból, Elefantinéből (Egyiptom) származó arám nyelvű papiruszt, amelyen az áll, hogy „Aqab, Kepha fia”. Ezt arra szokták bizonyítékul felhozni, hogy a Kepha egy ismert arám személynév. Csakhogy erre az egyedülálló esetre hivatkozni, amely egy egyiptomi környezetben, távol Judeától, és ráadásul több mint 400 évvel Krisztus kora előtt szerepel, amelyről még azt sem tudni, hogy tényleg egy arám névről van-e szó, vagy csak egy egyiptomi név arám fordításáról, igencsak gyenge érv. A meglehetősen gazdag szír-arám nyelvű korabeli dokumentumokban nyoma sincs ennek a névnek. Aztán az is figyelemreméltó, hogy Jézus a tizenkét tanítványa közül, akiknek közösen az apostolok nevet adta (vö. Lk 6,13), egyedül Simon nevét változtatta meg[9]. A Simonnak adott új név általánosan elterjedt a keresztény közösségekben. Szent Pál a Gal 2,7-8 kivételével mindenhol Kephas-nak hívja őt, tehát minden bizonnyal ez volt a név eredeti változata (ezt a Jn 1,42 is igazolja). Azonban az evangéliumokban, illetve a többi újszövetségi írásban a Péter (gör. Petrosz) változat szerepel. Ami itt mindenképpen jelentős, az az, hogy nem a Kepha görögös változata terjedt el az apostoli keresztény gyülekezetekben, mint Pálnál, hanem egy tőle alakilag teljesen eltérő változat, a Petrosz. Tehát a szó jelentése volt a fontos, és ezt fordították le görögre. Ez egy egyszerű személynévnél értelmetlen lett volna. „Mind a két dolog, nevezetesen az, hogy a melléknév a tulajdonnevet eltűntette, és az, hogy lefordították görögre, bizonyítja, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonított az ősegyház a ’sziklaembernek’” – írja E. M. Kredel[10]. Hogy ezt jobban megvilágosítsuk, gondoljunk csak Jézus nevére. Az Ő személyneve a Jesua volt, amit aztán a görög nyelvterületen Iészusz-ra görögösítettek, azaz megmaradt a héber forma, csak görögös hangzásúra alakították. Viszont Jézus úgymond hivatali nevét a Messiást, a Felkentet, Megváltót, Üdvözítőt, azaz az arám Mesiha-t már lefordították görögre: Krisztus, azaz Khrisztosz. Tehát a Jézus Krisztus eredetileg annyit tett, hogy Jézus a Krisztus, azaz Jesua a Megváltó, és ugyanígy volt Simon a Péter, azaz Simon a Szikla. Mindezek tehát erősen arra mutatnak, hogy a Kepha név hivatalt, státust, feladatkört jelölő nevet takar, amely emellett szoros kapcsolatban van az új Izraellel, az Egyházzal, miként azt Suzanne de Dietrich, presbiteriánus teológusnő is megjegyzi: „A 18. versben lévő szójáték a szakasz arám eredetére mutat. Az új név egy ígéretet tartalmaz. "Simon", az ingadozó és megfontolatlan tanítvány Isten kegyelméből "szikla" lesz, amelyen Isten felépíti új közösségét.”[11]

Péter megmaradt Simonnak hivatalának elnyerése, és Krisztus mennybemenetele után is, továbbra is néha ugyanolyan ingatag és megfontolatlan maradt, mint amikor ellépett a halászbárka mellől (gondoljunk csak az antióchiai jelenetre, amikor Pál „megfeddi” őt viselkedése miatt – vö. Gal 2,11-14). Azonban minden jelentősebb pillanatban, amikor mint Krisztus apostola, és juhainak pásztora szólalt meg, azaz mint Péter, akkor szava döntő és határozott volt, amelyet senki se vont kétségbe. Az angol irodalom egyik legbrilliánsabb és legsziporkázóbb gondolkodója, Gilbert Keith Chesterton ezt írja erről:

„Midőn Krisztus egy jelképes pillanatban megalapította az Ő társadalmát, szegletkőül nem a ragyogó elméjű Pált vagy a misztikus Jánost választotta, hanem egy köntörfalazót, egy sznobot, egy gyávát, egyszóval: egy embert. És erre a sziklára építette az Ő Egyházát, és a poklok kapui nem vesznek erőt rajta. Birodalmak és királyságok buktak el annak az eredendő és állandó gyengeségnek következtében, hogy erős emberek erős emberekre alapították őket. Ám egyetlen dolgot, a történelmi Keresztény Egyházat egy gyenge emberre alapították, s épp ezért elpusztíthatatlan. Mert nincs olyan lánc, mely erősebb lenne, mint a leggyengébb láncszeme....”[12]

A földrajzi hely és az időpont fontossága

Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért…

Hat nap múlva Jézus…

fölvitte őket külön egy magas hegyre

Mt 16,13; 17,1

Az alábbi fejtegetésre Jáki Szaniszló, Az Ország kulcsai (Ecclesia, 1992) című könyve hívta fel a figyelmemet. Fülöp Cezáreája Jézus korában egy újonnan épült, fenséges császári város volt. Ennek közvetlen közelében van máig egy hatalmas, legalább 200 láb (kb. 60 méter) magas, szinte függőleges sziklaképződmény, amelynek alja egy pogány templomnak, Pán istenségnek adott otthont, a tetején pedig Jupiter újonnan épített temploma ékeskedett. Ha Jézus és tanítványai a városba tartottak, akkor feltétlenül erre kellett menniük, és mindenképpen a szemük elé tárult az a látvány, amelyet pompájával a templom, monumentalitásával a sziklafal nyújtott. Ez a látvány éles ellentétben volt a zsidók egyszerű vallásossága és a pogány civilizációban elfogadott császári kultusz ragyogása között. A szikla tetején álló Jupiter-templom és az ékes város a császári hatalmat önkéntelenül is demonstrálhatta az egyszerű halászembereknek. Ebben az éles kontrasztban vallotta meg Péter Jézus istenfiúi voltát, valamint azt, hogy Jézus a Krisztus, azaz a „Felkent”, amely cím a Római Birodalomban csak a császárt illethette, aki Jupiter fia, s az Olimposz isteneinek uralkodója volt. Ebben a környezetben mondta Jézus azt, hogy az Egyház, Isten fiainak közössége, Péterre alapozódik, s az Alvilág hatalma sem korlátozza ebben. A sziklafal aljában lévő Pán-szentély, amelyben a legrémisztőbb (vö. a pánik szavunkkal) pokoli szertartások folytak, szolgáltatta erre a megfelelő szimbolikát. A bűnös világ (Jupiter temploma), és az Alvilág (Pán szentélye) az az erő, amellyel az Egyháznak majd szembe kell szállnia, de amellyel szemben nem szenvedhet vereséget. Itt ismét azt találjuk, hogy nem Jézus egyik tanítványa, Simon fog megküzdeni a teljes Alvilággal – hiszen ez egy embernek lehetetlen lenne –, viszont egy Krisztus és a Szentlélek által szentesített és felügyelt hivatali státusz megfelelhet ennek a feladatnak.

Most nézzük meg, hogy mikor történhetett ez a hitvallás, és a feleletül adott jézusi megbízás. A színeváltozás jelenetében előforduló furcsa kérés Péter szájából, hogy „ha akarod, csinálok itt három sátrat...”, minden bizonnyal a zsidók sátoros ünnepére, a Yom Sukkot-ra utal, melynek része volt a gallyakból, levelekből való sátorkészítés, s ahol egy hetet kellett eltölteniük (vö. Lev 23,39-43). Ha a színeváltozás ezen a napon történt, akkor ez fontos utalást tartalmaz a Krisztus és Péter közötti párbeszéd megértéséhez. A színeváltozás közvetlenül a cezáreai események után történt, méghozzá pontosan egy héttel később. Ez olyannyira fontos volt a szinoptikusoknak, hogy mindhárman pontosan megjelölik a két esemény közötti időt - ami rendkívül ritka. Máté és Márk azt írja: „hat nap múlva”, Lukács pedig „mintegy nyolc napot” említ. Mindkét kifejezés egy hetet jelent. A sátoros Yom Sukkot előtti héten szintén egy ünnep, méghozzá a zsidó liturgikus év legfontosabb ünnepe volt, az Engesztelés Napja, a Yom Kippur. Ennek az ünnepnek a központi cselekménye az volt, hogy a főpap bevonult a Szentek Szentjébe, hogy kimondja a legszentebb nevet: JHVH, Jahve. Tehát fontos párhuzam van az engesztelés napi Isten nevének kimondása és Péter hitvallása között. A zsidó főpap kimondja az Isten nevét, és Péter, az új főpap ugyanekkor kimondja Jézus nevét. Ezt további érv is erősíti. Jézus Péternek a Kéfás nevet adta, és ugyanez a neve annak a főpapnak is, aki ugyanezen a napon a Szentek Szentjében kimondta a tetragrammatont: Kaifás, akinek a neve szintén az arám szikla szóból származik. Ráadásul, ami már a véletlenek sorának netovábbja lenne, a minden hatalom jelképét, a Templom kulcsát a Szentek Szentjének egy üregében tartották. Ezt az üreget úgy nevezték, hogy kifa.

Tehát az időpont párhuzama rámutat arra, hogy Péter szerepe kivételes szerep. Jézus új Templomot épít, amelyet Péterre alapoz, s amelynek kulcsát őrá bízza, hogy kezében legyen az a hatalom, amellyel „megköt és felold” bármit. A szent szavakat kimondó főpap immár nem Kaifás, hanem Kéfás, azaz Péter. Így a Sirák fia könyvében található őskép aktualizálódik:

„Simon főpap, Onijának a fia megjavíttatta az Isten hajlékát, s megerősítette életében a templomot.” (Sir 50,1)

Az Onija másképpen Oniász, amelynek mind írása, mind kiejtése nagyon hasonlít a Jónáshoz. Tehát nem véletlen, hogy Jézus csak itt szólítja így meg Pétert: "Simon, Jónásnak fia!" Egyébként Péter apjának János a neve (vö. Jn 1,42; 21,15).

A szöveg exegetikai vizsgálata

Jézus... az embernek fia (16,13)

Te a Krisztus (a Felkent) vagy

= az élő Isten Fia (16,16)

Az Atya nyilatkoztatta ki (16,17)

Én is mondom.... (16,18)

Te Péter (szikla) vagy

= akire az Egyház épül (16,18)

Simon, Jónás fia (16,17)

A Máté-evangélium egésze irodalomszerkezetileg egy csodálatos, csiszolt gyémánthoz hasonlít[13]. Azonban nemcsak az egész mű struktúrája, hanem a belső dialógusok, történetek nagyon pontos, üzenetet is hordozó szerkezetei is figyelemreméltóak. A Mt 16 vizsgálatánál is egy gyönyörű szerkezetre figyelhetünk fel, amely érvelésünket tovább erősíti.

A szövegben két csúcspont található: egyrészről Péter kinyilatkoztatása az Atya által Jézusról, másrészről Jézus saját kinyilatkoztatása Péterről. Mind a két kinyilatkoztatás arra ad választ, hogy ki is az illető valójában, mi is az ő hivatala. Az előzményben Jézus felteszi tanítványainak a kérdést: Kinek tartják őt az emberek? A válaszban először a tanítványok az általános véleményeket adják meg: Keresztelő János, Illés, Jeremiás vagy valamilyen próféta. Péter azonban kimondja a helyes választ: Jézus a Krisztus. Fel kell figyelnünk arra, hogy itt elsődlegesen nem Jézus Isten-voltáról beszél Péter, hanem Jézus hivatását adja meg: ő a Krisztus, azaz a Felkent, a Megváltó. Ez nem Jézus személyneve, az majd csak a későbbikben válik azzá (is). Ez a Fiú megtestesüléséhez tartozó szerepköre, egy lényegében evilági feladat hivatala, tisztsége, címe, amelyben viszont magával az élő Istennel van közvetlen kapcsolatban, hiszen Krisztus az Ő Fia, Krisztus a mindenkori alap az Istennel való kapcsolatban. Jézus erre válaszul a választ megadóhoz, Péterhez fordul, hogy most ő adjon kinyilatkoztatást („Én is mondom...”) Péterről. Úgy, ahogy Péter megadta a választ Jézus hivatalára, úgy adja meg Jézus is a választ Simon hivatalára: Te (pedig) Péter, azaz Szikla vagy, amelynek kapcsolata az Egyházhoz a mindenkori alap.

Mindkét esetben egy emberi valóság van egy misztikumhoz, egy Istenhez és az üdvtörténethez kapcsolódó hivatallal, ranggal, címmel, tisztséggel összekapcsolva. Jézus, az embernek fia a Krisztus, míg Simon, Jónásnak fia Péter. Mindkét tagmondat (Te Krisztus vagy... / Te Péter vagy...) teljesen egyenértékű, és párhuzamos egymással, azaz, ha azt mondjuk, hogy itt nem Péter személyére épül az egyház, akkor Krisztus személyétől is (logikailag) el kellene vitatni, hogy ő az élő Isten Fia. A baptista újszövetség-professzor, Craig L. Blomberg ezt így magyarázza:

„A Krisztusként elismert Jézus Simon rendeltetését a "Péter" (Petrosz = szikla) melléknévvel világítja meg. Nem ez az első, hogy Simont Péternek hívják (vö. Jn 1,42), de kétségtelen, hogy a legnevezetesebb. Jézusnak az a kijelentése, hogy "te Péter vagy", párhuzamos Péter hitvallásával: "te vagy a Krisztus", mintha csak azt mondaná: "mivel te megmondtad, hogy ki vagyok én, én is megmondom, hogy ki vagy te". Az "ezen a sziklán" kifejezés csaknem biztosan Péterre vonatkozik, hiszen rögtön a neve után következik, ugyanúgy, ahogy a 16. versben "a Krisztus"-t követő szavak Jézusra vonatkoznak.”[14]

Hogy hivatalról van szó a névadás mögött, azt a Péterhez kapcsolódó ígéretek is igazolják. Öt ígéretet kapcsol Jézus a Péter névhez, és mind az öt ígéret valamilyen hatalom (isteni törvény) átadása is, azaz olyan képesség és törvényesség, amellyel valami felett valakinek hatalma van:

1) Simont Sziklává teszi Jézus. A szikla a bibliai jelképrendszerben az erőt, a biztonságot, a maradandóságot, a megrendíthetetlenséget fejezi ki. Ez hatalom a múlandóság, a bizonytalanság felett.

2) Jézus őrá építi az Egyházát, azaz ő az alap. Az alapkő szintén az erő és a biztonság kifejezése, de emellett az egység, és minden azonosság eredetének jele is, minden további fejlődés, épülés alapja. Ez hatalom az egész épület és az építkezés felett.

3) Az Alvilág kapui nem vesznek az Egyházon erőt, és ez a Szikla-voltnak köszönhetően történik. Ez egyértelmű, hogy az Alvilág feletti hatalmat fejezi ki, ami jelen esetben a sátáni ellenséges erőket, és azok pusztítását jelképezi. Pázmány szerint a pokol kapui az összes hatalom, mely a pokol kapuján csak kirohanhat. Az Alvilág a gonoszság és a halál, a kapu pedig minden hadititok tudója, hiszen a haditanácsot a kapunál tartották.

4) Péternél vannak a Mennyek Országának kulcsai. A kulcsoknak a birtoklása teljeskörű jogi hatalmat fejezett ki, ez esetben az Egyház felett. Ezt a következő fejezetben aprólékosan ki fogom fejteni.

5) Péter (egyedül is) birtokolja az oldás-kötés jogkörét. Az oldás-kötés hatalma pedig hatalom a büntetés és a megbocsátás felett.

Ezek azért vannak megemlítve, mert maga a Kéfa-Péter cím nem lehetett egyértelmű, legalábbis olyan egyértelmű, mint volt a Krisztus cím. A Krisztus címhez szintén a hatalombirtoklás kapcsolódik: a Krisztus, azaz felkent cím abban az időben királyi cím volt, s amely egy mindenek feletti hatalmat jelentette.

Nemkatolikus ellenvetések

és egyetértések

Természetesen a fenti értelmezés máig is elsősorban „katolikus” magyarázata az igehelynek, és körülnézve a nem-katolikus irodalomban, számos ellenvetését találjuk meg ennek a magyarázatnak. Olvashatunk arról, hogy a Mt 16,19-et csak betoldották az eredeti szövegbe, avagy csak az I. század végi „mátéi közösség” hitét fejezi ki. Aztán arról is olvashatunk, hogy a Pétert jelentő „petrosz” szó nem ugyanaz, mint a sziklát jelentő „petra”, és Krisztus ezen utóbbin építette fel Egyházát, míg Péter csak egy kis szilánkja ennek a sziklának; vagy, hogy a szikla Jézus maga, vagy pedig Péter hite, illetőleg hitvallása, vagy az általa feltárt igazság. Ezeket számbavéve egyetérthetünk a baptista Donald A. Carsonnal, akit széles körben úgy ismernek, mint a mai protestantizmus egyik legbrilliánsabb Szentírás kommentátora, aki a következőt jegyezte meg: „gyanús, hogy sokan bármit és bárkit megtettek "sziklának" csak Pétert nem.”[15] Az ok nyilvánvaló, amit a presbiteriánus Donald A. Hagner, aki 1976 óta a Fuller Teológiai Szeminárium tanára, a következőképpen fogalmazott meg: „Péter az a szikla, akin az egyház épül... azokat a gyakori próbálkozásokat, amelyek - túlnyomórészt a múltban - tagadják ezt, és azt a nézetet pártfogolják, hogy a hitvallás a szikla... úgy tűnik, hogy nagyrészt a szakasz iránti protestáns előítélet motiválta, mivel a római katolikusok ezzel igazolják a pápaságot.”[16] Az idézetben van egy fontos megjegyzés, ami szerint ellenvetések „túlnyomórészt a múltban” voltak, és valóban, egyre több olyan protestáns kommentár vallja ezen szentírási rész katolikus értelmezését (egyelőre az apostoli utódlás továbbgondolása nélkül), akiknek szavára többnyire odafigyelnek. A polémiák helyett ilyeneket is olvashatunk: „A protestánsok most tanulják, hogy a Mt 16-ban lévő döntő szakasz a szikláról, amelyen az egyház épül, csaknem biztosan magára Péterre vonatkozik, és nem az ő hitére.”[17] „Sok protestáns magyarázó, beleértve a híres Cullmannt” tartja ezt a nézetet – írja a The New Bible Dictionary[18], amely „a mai tudósok túlnyomó többségének közös véleménye”[19]; „a valószínűleg legáltalánosabb nézet” és „értelmetlen lenne felsorolni az összes kommentárt, amely ezt a nézetet tartja”[20]; „Manapság széles körű konszenzus mutatkozik - a szöveg szavai alapján ... abban a tekintetben, hogy az ígéret Péternek mint személynek szól. Ebben a kérdésben liberális (H. J. Holtman, E. Schweiger) és konzervatív (Cullmann, Flew) teológusok is egyetértenek, csakúgy mint a római katolikus exegézis képviselői.”[21].[22]

Most ezen egyetértő vélemények alapján átnézzük azokat a fő kifogásokat, amelyek el szoktak hangzani a szöveg katolikus értelmezése ellenében.

1. Mikor keletkezett a szöveg?

Már a protestantizmus kezdetén is felvetődött az az elgondolást, hogy a Mt 16,17-19. csak egy későbbi betoldás az eredeti szövegbe, és ezt főként a liberális teológusok, bibliakritikusok és -magyarázók is magukévá tették. Ezt a felfogást azonban ma már egyöntetűen elvetik. A szövegben előforduló több arám/héber megfogalmazás, mint egy makarizmus: „boldog vagy”; a „Bar Jona” Jónás fia, a „test és vér”, az „alvilág kapui”, az „oldás és kötés”, mind olyan szemitizmusok, amelyek egyértelműen rámutatnak a zsidó/arám eredetre, amit még kiegészítenek olyan mátéi kifejezések is, mint az „atya” vagy a „mennyek országa”. A mai történeti, irodalom- és alakkritikai módszerekkel végzett egzegetikai vizsgálatok is alátámasztják a szöveg hitelességét. Ezenkívül ezt a részletet az összes korai kézirat tartalmazza, s az ókeresztény egyházban is hivatkoznak rá, pl. a Kr. u. 132 körül keletkezett Héberek evangéliuma, Tatianus Diatesszaronja, Jusztinosz vértanú, Tertullianusz, Órigenész, Hippolütosz és Cyprianus. Arról nem is beszélve, hogy ez az érv, miszerint egy későbbi betoldás a rész, csak a Bibliában nem hívő, független kritikusok érve lehet. Ugyanis a kereszténység egyik döntő alaptétele, hogy a Szentírás minden szava isteni kijelentés, és ebbe beletartozik ez a rész is. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor oda juthatunk, mint pl. Markion, aki, hogy tanítását elfogadhatóvá tegye, egyedül Lukács evangéliumát tartotta hitelesnek, de annak is csak egy részét. [Bár, ha rágondol az ember az Ószövetség deuterokanonikus könyveinek protestáns sorsára, el kell, hogy szomorodjon.]. De mint említettem, manapság a legtöbb protestáns és liberális biblikus (pl.: Wendland, Michaelis, R. Otto, O. Linton, O. Cullmann, J. Jeremias, E. Stauffer) elfogadja, hogy a szöveg kétségtelenül a Máté evangélium része eredetileg is.

Egy másik – ehhez hasonló – állítás szerint nem a tárgyalt szöveg egy későbbi reakciója a péteri szikla tanításának, amit aztán beszúrtak a szövegbe, hanem az egész evangélium egy apostoli kor után élő közösség alkotása, és így a péteri szöveg is csak e közösség hitét jelzi, és nem Jézus szavain alapul. Ez az állítás nem csak protestáns, hanem – a II. Vatikáni Zsinat tanításával nem biztosan összeegyeztethető módon[23] – a katolikus körökben is elterjedt, de mivel ennek tárgyalása még általánosságban is túl messzire vezetne, és nem férne ezen dolgozat kereteibe, ezért most csak dióhéjban foglalkozunk vele.

A bismarci kultúrharc nyomására és ennek következtében elsősorban a német, és a tőle függő – pl. magyar – területeken a katolikus teológiában is erőteljesebben megjelent az evangéliumok közötti márki prioritás hipotézise, amely szerint az első evangéliumot Márk írta, és így a további evangéliumok csak jóval ezután keletkezhettek.[24] Ennek következtében a Máté evangélium keletkezési idejét jócskán kitolták a Kr. u-i első század végére, sőt többen a második század elejére. A válasz erre ugyanaz, mint fent, ti. hogy a kepha-szójáték, és a többi zsidó/arám kifejezések miatt a szöveg kétségtelenül visszavezethető Jézushoz és az apostolokhoz, és ez a többi evangélium péteri szövegeinek (pl. Lk 22,31-32; Jn 21,15-17) is valamiképpeni párhuzama[25]. Azt legtöbbször már elfogadják azok is, akik az evangéliumban egy későbbi keresztény művet látnak csak, hogy az evangélium szerzője (legyen bárki is) „valószínűleg egy korábbi forrásból merít”[26].

2. Jézus a "szikla"?

Számos igehely nevezi Istent sziklának (pl. 2Sám 22,2-3.32.47; 23,3; Zsolt 18,2.31.46; 19,4; 28,1; 42,9; 62,2.6-7; 89,26; 94,22; 144,1-2.). Néhány nemkatolikus keresztény ezekre a helyekre is hivatkozni szokott, és azt állítják, hogy azért nem lehet Péter az a szikla, amelyet Jézus a Mt 16,18-ban említ, mert a szikla név Istennek van fenntartva. Ez az érv egyrészt nem veszi figyelembe a mondat tiszta és világos jelentését, másrészt azt állítja, hogy egy köznapi jelzőnek, vagy titulusnak csak egy alanya lehet, ti. hogy a szikla metafora csak Istenre vonatkozhat. Ez természetesen nem igaz, még akkor sem, ha a jelző általában Istenre vonatkozik. Pl. Izaiás Ábrahámot is sziklának nevezi (Iz 51,1-2); aztán az 1Kor 3,11 Jézust nevezi az Egyház egyetlen alapjának, ennek ellenére az Ef 2,20-ban – szintén Pál – azt írja, hogy ez az alap az apostolok és a próféták (vö. Jel 21,14); a Jn 10,11skk; Zsid 13,20; 1Pét 2,25 szerint az Egyház pásztora egyértelműen Jézus Krisztus, viszont az ApCsel 20,28-ban és az Ef 4,11-ben az Egyház vezetőit nevezik pásztoroknak; ugyancsak Jézus Krisztus a „világ világossága” a Jn 8,12 és 9,15 szerint, de Máténál Jézus azt mondja, hogy az Ő követőinek kell lenniük a „világ világosságának” (Mt 5,14).

Ezek a versek megmutatják, hogy az Istenre vonatkoztatott bibliai metaforákat más-más személyre, hivatalra is lehet alkalmazni, és a sugalmazott írók szavainak is lehetnek különféle jelentései. Azaz Pétert is lehet sziklának nevezni. Természetesen abban az értelemben, hogy az Egyház sziklája elsődlegesen az Isten Fia[27], de ez nem jelenti azt, hogy Isten ezt a megkülönböztető jelzőt nem adományozhatja annak, akinek akarja[28], ez esetben – másodikként és másodlagosan – Péternek és utódainak, hogy ezáltal elősegítse Egyházában az egységet, ami annak záloga, hogy a pokol erői ne diadalmaskodhassanak rajta.

További, de a fenti állítás alapján álló érvként szokott elhangzani protestáns, illetve keleti ortodox részről, hogy Krisztus önmagára utal az „erre” szóval, azaz Simont Péterré teszi, de az alap, amelyre épül az Egyház Jézus Krisztus maga. Ehhez olvassuk el Marvin Vincent, a híres protestáns tudós szavait, amelyben maga először vetette el a meggyökeresedett protestáns nézetet, s vallotta meg, hogy a katolikus vélemény a helytálló.

„A szó se nem Krisztusra utal, mint sziklára, amellyel megkülönböztette azt Simontól, egy kőtől, se nem Péter hitvallására, hanem Péterre magára... Az a célzás, hogy a petra szó maga Krisztus, erőltetett és mesterséges. A szó nyilvánvalóan utal Péterre. A nyomatékos erre értelemszerűen a legközelebbi antecedensre (előzményre) utal; és ezenkívül így a metafora is elmosódik, minthogy Krisztus itt nem alapként, hanem építészként tűnik fel: "Erre a sziklára építem." Továbbá, bár Krisztus a nagyszerű alap, a fő szegletkő, az Újszövetség írói felismerték, hogy nem helytelen az olyan szóhasználat, amelyben Krisztus egyházának tagjaira alkalmaznak bizonyos terminusokat, amelyeket ugyanakkor Krisztusra is alkalmaztak. Például Péter maga hívja Krisztust élő kőnek (1Pét 2,4), s majd az 5. versben az egyházat szólítja élő köveknek...

Az a magyarázat egyaránt tarthatatlan, miszerint a petra Simon hitvallására utal. Mind a szójáték, mind a szöveg természetes olvasata ellene van ennek, és ezenkívül nincs összhangban azzal a ténnyel, hogy amióta csak az egyház épül, mindig hitvallókra - élő emberekre -, s nem hitvallásokra épül...

A magára Simonra való utalást támasztja alá Péter tényleges kapcsolata is a korai egyházhoz... Lásd: ApCsel 1,15; 2,14.37; 3,2; 4,8; 5,15.29; 9,34.40; 10,25-26; Gal 1,18.”[29]

3. Péter hite a „szikla”?

Többen vannak, akik pedig azt állítják, hogy Jézus az idézett versekben az Egyházat Péter hitére, vagy az ő hitvallására építi, és nem a péteri státusra, Péter személyére és hivatalára. Azonban ez az állítás, legalábbis abban a tekintetben, hogy kizárja magát Pétert a szöveg elsődleges jelentéséből, minden alapot nélkülöz. Péter itt valóban megvallja hitét, hogy Jézus Krisztus az élő Isten Fia. Azonban nem erre a hitvallására utal vissza Jézus.

Az „ezen a sziklán” görögül így hangzik: „epi tauth th petra” („epi tauté té petra”). A „tauth th” („tauté té”) görög szerkezet jelentése egyértelmű: „ezen”, „ugyanezen”, vagy „pontosan ezen”. Ez a mutató szerkezet mindig a legközelebbi előtagra utal, tehát a szerkezet biztosan mutat Péterre, a mondat tárgyára, mint sziklára, amelyen az Egyház épül. S nem Péter hitére, hitvallására. J. Knox Chamblin, a jacksoni Reformed Theological Seminary presbiteriánus újszövetségprofesszora ezt írja ezzel kapcsolatban:

„Azokon a szavakon, hogy "ezen a sziklán" Jézus nem magát értette, nem is az ő tanítását, se az Atyaistent, se Péter hitvallását, hanem Pétert saját magát. A kifejezést közvetlenül megelőzi egy direkt és nyomatékos utalás Péterre. Minthogy Jézus önmagát az Építővel azonosítja, a szikla, amelyre ő épít, a legtermészetesebb értelemmel valaki (vagy valami) más, mint Jézus. Az ezen mutatószó vagy arra mutat rá, ami Jézushoz fizikailag közelebb van, vagy arra, ami Máté szövegében van közelebb, a legnyilvánvalóbb tehát, hogy inkább Péterre vonatkozik (18. vers), mint a távolabbi hitvallásra (16. vers). A 18. vers tagmondatai közötti kapcsolatot mégjobban megerősíti a szójáték: "Te Péter (gör. petrosz) vagy, és ezen a sziklán (gör. petra) építem fel egyházamat". Mint apostol, Péter kimondta a 16. vers hitvallását; mint hitvalló, megkapta Jézustól az "ezen a sziklán" elnevezést.”[30]

Az is ezt a tényt bizonyítja, hogy még akkor is, amikor Jézus elfogadja Péter hitvallását, a szöveg végig Péter személyére irányul: „Boldog vagy (te) Simon... nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked... Én is mondom neked: (te) Péter vagy... Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit (te) megkötsz... amit (te) feloldasz...” Jézus az egész szövegben Péterről beszél, és nem a hitéről, vagy a hitvallásáról. Valamint az egész Szentírásban sehol sincs olyan hely, ahol a szikla azonosítva lenne a hittel.

Az is tény, hogy több ókeresztény kommentárban megtalálhatóak olyan magyarázatok, miszerint a szikla az a hitvallás, amelyet Péter kimondott, azonban ezek között nem található olyan kijelentés, amely szembeállítaná ezt azzal, hogy Péter az a szikla. Így ezeket kiegészítő, alkalmazott értelemben vehetjük, ahogy ugyanez az állítás megtalálható Nagy Szent Leónál is, akiről nem mondható el, hogy kétségbe vonta volna a péteri primátust, vagy ugyanígy találkozunk ezzel a Trienti Zsinat határozatában[31], és a Katolikus Egyház Katekizmusában[32] is.

4. Péter mint kődarab?

Jézus a fenn vizsgált részt arámul csak így mondhatta Simonnak: „te "Kepha" vagy, és én ezen a "Kepha"-n építem fel egyházamat.” Az arámban a „Kepha” masszív követ vagy sziklatalajt jelent. A kisebb kő vagy kavics pedig az „evna”. Néhány nem-katolikus azonban azzal szokott érvelni, hogy a görög nyelvű Újszövetségben viszont itt két különböző alakú szó áll. Így valahogy: „te "Petros" vagy, és én erre a "petrá"-ra építem egyházamat.” A „petra” sziklát jelent egyértelműen, a „petros”-t pedig szokták fordítani kis kőnek, kődarabnak, kavicsnak is. Tehát a nemkatolikus magyarázók azt állítják, hogy mivel nem ugyanaz a szó áll itt, ezért Jézus ezzel azt akarta itt kifejezni, hogy Simont csak a szikla - ami Jézus maga - egy kisebb darabjának, egy kisebb kőszilánkjának nevezi el, amire ugye nem lehet Egyházat építeni.

Tehát akkor hogyan van ez? Mi ez a kétféle szóhasználat? Nagyon egyszerű. Jézus (és Máté is) arámul beszélt, s Jézus arámul nevezte el Pétert (vö. Jn 1,42). Nem Petrosnak hívta őt, hanem Kepha-nak. Szent Pál, a Gal 2,7-8 kivételével, mindenhol így is hívja Pétert (1Kor 1,12; 3,22; 9,5; 15,5; Gal 2,9). A későbbiekben a görög nyelvterületen kibontakozó egyházban azonban, hogy görögül is érthető legyen, hogy mit jelent maga a Kepha név, lefordították görögre, Petroszként. (Már maga az a tény, hogy egy nevet lefordítanak egy másik nyelvre, és nem ugyanolyan formában használják, azt jelenti, hogy nem pusztán egy személynévről, hanem inkább egy metaforikus jelentésű hivatali névről van szó. Lásd fenn.) Ez a fordítás egyetlen egy módon volt lehetséges, méghozzá úgy, hogy Petros-nak fordították. Miért nem Petrá-nak, ami kifejezetten a sziklát jelenti? Mivel a petra szó nőnemű. Simont egy nőnemű névvel ellátni egyértelműen furcsa lenne, azonban a petra szónak van egy hímnemű változata is, és ez a petros. Így lett a mondat első Kephá-ja Petros-szá, míg a második kepha petrá-vá. (azaz: te "Kepha" vagy, és én ezen a "kepha"-n építem fel egyházamat => te "Petros" vagy, és én ezen a "petrá"-n építem fel egyházamat.) Máté mindenképpen meg akarta őrizni azt a szójátékot, amelyet Jézus itt használt (többek között ezért is biztos, hogy eredeti Jézus-logionnal van dolgunk), hiszen éppen ez a lényege a mondatnak, ezért ragaszkodott ugyanahhoz a görög szóhoz még annak árán is, hogy a nembeli viszonyt kifejező szótövet (petr) így meg kellett változtatnia, mint már megjegyeztem, mert Péter férfi volt, de a szikla szót kifejező petra szó nőnemű.

A másik fontos dolog, amit meg kell említeni, hogy a petros szónak nem a kődarab az egyedüli jelentése. A petros ugyanúgy jelent sziklát is. A Septuagintából ez világosan kiderül: a petros-ban barlangok és hasadékok vannak (Iz 2,19.21; 7,19; 57,5; Jer 16,16; 49,16; Abd 1,3), a petros magas kőszál (Jer 51,25). Kődarabot két helyen jelent, a 2Makk 1,16; 4,41-ben. Ennek ellenére azt mondják a nemkatolikusok, hogy mivel a Makkabeusok könyve áll Jézus korához a legközelebb, ezért ez bizonyítja, hogy ebben a korban a petros inkább követ jelentett. Érdekes módon ezt egy híres protestáns biblikus cáfolta meg, D. A. Carson, aki kimutatta a korabeli költészetből és más iratokból, hogy a koiné nyelvjárásban, amelyen az Újszövetség íródott, nincs különbség a petros és a petra között, hanem egymásnak egyenlő értékű szinonimái, azaz mindkettő szó sziklát jelent[33]. Ugyanezt az állítást a Thayer's Greek-English Lexicon of the New Testament is alátámasztja[34], valamint a református Varga Zsigmond szótára is: „a (Pevtroõ) tulajdonnév egyszerűen a pevtra hímnemű alakja”.[35]

Ha Máté apostol azt akarta volna hangsúlyozni, amit a nemkatolikusok értenek ez alatt az igehely alatt, ti. azt, hogy Péter itt egy kisebb kődarabként volt megnevezve, és nem rá lett építve az Egyház, hanem ő is, és más is, aki megvallja Krisztust, csak része Krisztus sziklájának, akkor nem a petros szóval, hanem a lithos szóval kellett volna lefordítania Jézus szavát. A lithos görög szó ugyanis egyértelműen jelenti a méretektől független kődarabot, vagy akár kavicsot. A lithos 60-szor szerepel az Újszövetségben, méghozzá az olyan helyeken is, ahol Jézusra úgy van alkalmazva, mint építőkő, szegletkő (vö. Mt 21,42; Mk 12,10; Lk 20,17; ApCsel 4,11; Róm 9,32-33; 1Pét 2,4-8). Tehát természetesen adódott volna Máté számára a lithos szó használata, ha különbséget akart volna tenni a Mt 16,18 két tagmondata között.

A mondatszerkezet is a mi érvelésünket támasztja alá. Ha az lenne a görög mondat helyes fordítása, hogy míg Péter csak egy kődarab, addig Jézus sziklára építi az Egyházat, akkor a két mondatrész között ellentétes viszonynak kellene állnia. „Te kődarab vagy, de (-> <-) én erre a sziklára építem... Azonban ez nem így van. Mivel a görög kai szó, ami összekapcsolja a két mondatrészt, vagy kapcsolatos (és, s, meg, is, sőt) vagy következtető (ezért, így, tehát, ennélfogva) viszonyt jelöl, valamint néha magyarázó viszonyt (hiszen, mivel, ugyanis, stb), de ellentétes viszonyt soha.

Végezetül olvassuk még el a XIX. századi baptista író, John A. Broadus szavait:

„a különbséget nem kell figyelembe venni… Urunk kétségtelenül arámul beszélt, amelyben nem tudunk ilyen különbségtételről (ami a nőnemű petra és a hímnemű petrosz között van a görögben). A Pesitta (nyugat arámi nyelven) így adta vissza: "Te kipho vagy, és ezen a kipho-n". A keleti arám nyelvben, amelyet Krisztus idejében Palesztinában beszéltek, elkerülhetetlenül hasonlóképpen szól: "Te kepha vagy, és ezen a kepha-n"... Beza felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy ez hasonlóképpen van franciául is: "te Pierre vagy, és ezen a pierre-n"; illetve Nicholson (E. W. Nicholson) azt ajánlotta, hogy (angolul) így kellene mondani: "Te Piers vagy [Péter óangolul], és ezen a pier-en [támpillér, tartóoszlop angolul]".”[36]

Befejezés

Remélhetően elegendő érv hangzott el ahhoz, hogy azt a katolikus állítást, miszerint a Mt 16,17-18 a pápai primátus egyik igehelye, megalapozott állításként hozhassuk fel. Természetesen a teljes kifejtéshez további elemzések szükségesek, mind szentírási, mind ókeresztény vonatkozásokban. A Katolikus Egyházban jelenlévő pápai primátus alapját, azaz Szent Péter apostolok közötti primátusát a Szentírás számos helyen visszatükrözi, és ezt figyelmen kívül hagyni, véleményem szerint, a lelkiismeretes vizsgálódás után nem lehetséges. Igaz ugyan, hogy mint az összes keresztény tantétel, úgy ez a tanítás is a történelmi századok alatt egy bizonyos fejlődésen ment keresztül, ám maga a lényegi rész, amelyet maga Krisztus rendelt el, azaz a Szent Péter státusából eredő vezetés és előjog, semmit sem változott, hanem ma is ugyanaz, mint volt az őskeresztény korban. Ezt a primátust, amely az Egyház vezetésére irányul, a mi Urunk, Jézus Krisztus adta egynek az apostolok közül, és természetesen ezt az apostolok, valamint az egész Egyház tudomásul vette, és elfogadta. Az erről szóló bibliai részek nemcsak, hogy meglehetősen világosak és ellentmondást nem tűrőek (még ha így, csak egyenként is vesszük némelyiket figyelembe), ám ha ezen bibliai részek összességére tekintünk[37], akkor megingathatatlanok is. Tehát a további feladat az lenne, hogy szemrevegyük az összes bibliai helyet, amelyek e primátusról szólhatnak, majd az apostoli utódlás kérdéseiről szóló bibliai tanítást, és azokat megfelelő körültekintéssel – megfontolva minden lehetséges magyarázatot – megvizsgálva eldönthetjük, hogy levonható-e az a konklúzió, hogy – mégha csak a Szentírást tesszük is meg kötelező alapnak – a római püspök hivatala Krisztus akarata szerinti, vagy csak egy azzal ellentétes akarat megnyilvánulása, valamint, hogy ez miként tükröződött vissza az Egyházatyák között.