Az önzés miért nem bűn a keresztény Isten szerint?

Bárcsak mindenki tudna önzetlenül szeretni...akkor minden jó lenne itt...

Én nem vagyok senki tulajdona és én sem birtokolhatok senkit. Az, ha tisztelem valaki szabad akaratát, még nem jelenti azt, hogy nem szeretem. Ha mással van a párom, legyen! Az igazi szeretet szabaddá tesz. De ezt gyakorolni a mai világban nem lehet még.

Ez a birtoklás vágy a félelemből jön...végső soron az önszeretet hiánya. Egy kapcsolatba úgy kellene belemenni, hogy "én egy egész vagyok", nem pedig, a más egészít ki engem. Mert ez ragaszkodást szül. És a ragaszkodás meg a szeretet között szerintem sok a különbség.

Hívő vagyok, vallásos csapdában. A férjem nem hívő. A házasságunk megromlott, elhidegültünk egymástól, megcsalt.

Úgy reagáltam, mint minden nő: hisztiztem, követeltem, hogy szakítson meg a nővel minden kapcsolatot, és engem, csak engem szeressen (miközben én már nem szerettem igazán). Válni nem akar (protestáns vagyok, megtehetném elvileg), mert szüksége van arra a biztonságra, amit a házasság ad neki. Gyerek is van, miatta sem válhatunk (persze, tudom, ez nem érv, de ő konkrétan pszichiátriai eset, nem tudjuk, hogyan hatna rá).

A házasságunk nem javult, szikrányit sem.

Közben megtértem. Elkezdtem elfogadni a helyzetem. Beláttam, hogy én is hibás vagyok a házasságom megromlásában. Beláttam, hogy nem birtokolhatom a férjem. Nem, nem lettünk újra szerelmesek, sajnos ez már nem fog működni. Barátként élünk egymás mellet. Mert megtanultam őt barátként szeretni, elfogadni a hibáit, segíteni őt mindenben, amiben csak kéri... és megadtam a szabadságát is. Nem kérdezem, mikor, hol, kivel van. És meglepő módon egyáltalán nem zavar. Örülök annak, ha látom, hogy jól érzi magát.

És én? Vívódom rendesen. Mert hívőként nem akarok bűnben élni, de természetesen vannak azért vágyaim. Nem tudom, mi lenne a jó - nem is akarok ezen agyalni, Istenre bízom magam, mert megtapasztaltam, hogy ő tudja, mi a legjobb nekem.

De azt tudom, hogy a házasságom ilyen formájú rendbehozatalához Istentől kaptam az útmutatást és az erőt. Nem egy szokványos módszer, de ki mondta, hogy Isten sablonos. :) Az az egy biztos, hogy önzésre egyáltalán nem tanít. Szeretetre annál inkább.

Igen, így gondolkodhattak Szodomában és Gomorrában: mindenki mindenkivel, mindenki mindenkié (A szép új világ nevű könyvben is erről van szó, aminek a sátánizmus az alapja), aztán jön az, hogy már az asszony sem elég, jön a férfi-férfival, asszony-asszonnyal. stb.

Meg is lett az eredménye, okulásként meg megírták nekünk.

Érdekes , hogy mindenki isten létezését kérdőjelezi meg ( vagy erősíteni akarja azt ).

Önző vagy nem -- jó vagy rossz ?

Egy másik kérdésnél valaki azt kérdezi -- A világ megteremtése és Jézus születése között eltelt sok - sok év, ez idő alatt talán szundikált isten. Majd egyszülött fiát adta az emberiség bűneiért ( állítólag )

Jézus megjelenését követően milliók haltak meg .

Tehát mindennek van oda - vissza oldala.

Tehát megkérdőjelezhető ,hogy ki ( kik ) miért ( kiért ) halt meg.

MONDOK EGY HÉTKÖZNAPI PÉLDÁT, biztosan van olyan akit utálsz , és ha hiszed ha nem ,olyan is van aki Őt kedveli.

Ha hívő vagy a te dolgod ( DE NE AKARD MEGGYŐZNI A MÁSIK OLDALT )

Ha nem hiszel istenben -- HAGYD A FRANCBA AZ EGÉSZET.

Én nem vagyok hívő !

Ha ateista vagy a te dolgod. ( DE NE AKARD MEGGYŐZNI A MÁSIK OLDALT )

Ha nem hiszel istenben -- HAGYD A FRANCBA AZ EGÉSZET. Valamiét erre képtelenek az ateisták!

Én hívő vagyok!

A Jézusba vetett hit reményt ad.