Mi a pszichológiai alapja az istenhitnek?

elnézést kérek előre is, nem olvastam el a korábbi válaszokat, csak átfutottam nagyjából rajtuk, lehet valaki már írt hasonlót ahhoz, amit én fogok.

A pszichológia alapvetően az emberi elmét vizsgálja, egyrészről materiális úton, másrészről mentális úton. A pszichológia jelen állás szerint az emberi elme a személyi tudatnak felel meg. A személyi tudatnak viszont vannak hátrányosságai...mégpedig az, hogy amikor az egyén magát a személyi tudatával azonosítja, önmagát elkülöníti tudatban a tapasztalatában megélt dolgoktól, egyszerűen azt hiszi a tapasztalatban szereplő létezőkről, hogy nem önmaga, és ezt a hitet tapasztalatában megjelenő kontraszthatás idézi elő. A személyi tudat/személyiség elválasztva tekint a létezésre, különállónak tartva a benne megjelenő formákat, és emiatt ugye az egységet nem igazán veszi észre, nem tud egészben szemlélni, holott benne van minderről a tudás, az elméje legmélyén tudja, hogy egy a létezőkkel(mindennel). Sőt valójában egység van a létezésben, ha becsületesen akarunk vizsgálódni, harmónia a megjelent "alakok" közt. Alapban az istenkérdés adott, mindenki elméjében ott van, hiszen ha nem lenne, akkor nem tudna róla elmélkedni...tehát van a létezésének kőkemény alapja. Végső soron az Egész mögött meghúzódó Értelem maga Isten, de mint említettem ezt nem látják a korábban elmondott okok miatt.

Ezeket összegezve kétféle istenhitről beszélhetünk. Az egyiknél azt gondolja az egyén a személyi tudattal való megfigyelés során, hogy az Isten önmagától és a világtól elkülönülten létezik(ugye a szétválasztott nézet)...ezért is ragaszkodik hozzá, mert fél, hogy azt elvehetik tőle...szert tesz egy bizonyos igazságra az Istennel kapcsolatban, és mindenáron rá akarja tukmálni másra saját igazát, és azért, hogy ezzel nem csak másnak, de önmagának is bizonyítson, hogy elégedettsége meglegyen, mert tudásában nem bizonyos, csak hisz, de nem tud...

ez ad magyarázatot a ráerőltető, ragaszkodó istenhitre.

Van nekünk egy másik variációnk is. Amikor az emberi elme észreveszi, hogy az elválasztottság csak látszólagos, hogy valójában egyetlen egész van, ami kontrasztban jelenik meg. Ekkor az emberi elme képes egészként tekinteni a létezőkre, és belátja, hogy az egész "mögött" meghúzódik az irányító Értelem, tulajdonképpen kilép személyi tudatának "bőréből". Megérti, hogy valójában minden önmaga, megérti így, hogy saját elméje végső soron az Isteni Elme, amivel képessé válik azonosulni, de ez nem azt jelenti, hogy megszűnik "én"-nek lenni, inkább egy kitágult "én"-né válik. Ez az egyén nem ragaszkodik saját igazához, mert tudja, hogy ez mindenki igaza...nem fél, hogy elvesztheti, mert ez már nem csak hit, ez tudás is eztán, bizonyosság. A felébredt emberi elme nem erőlteti rá másra saját igazát, mert nem akar bizonyítani sem másnak sem magának azt, mivel tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi az igazság, tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi önmaga, és azzal, hogy van aki még nem látja át a helyzetet, így megértve azt az egyént...nem győzköd, nem vitázik, nem verseng, nem jelenti ki, hogy csak önmagának van igaza, mert tudja, hogy mindenki mond igazat, mindenkiben ott van az igazság, így Isten, csak kissé tévedésükben "szűken" szemlélnek...az ilyen ember csak ismeretet, mindenféle temperamentum nélkül.

A pszichológiai alapja az istenhitnek tehát az, hogy igazából ott van minden emberi elmében az a bizonyos Isten, amiről akármelyik szentirat, vallás beszél(nem a vallási intézmények), így nem is csoda, hogy az emberiség létezése óta mindig is jelen volt az Isten fogalma.

üdv

26/F

LastOne.Left