Mi a pszichológiai alapja az istenhitnek?

Az evolúció elméletének intellektuális körökben elsöprő hatása volt. Ez — a tudományos érdeklődés megjelenésével együtt — azt idézte elő, hogy sokan megkérdőjelezték a már létező tanrendszereket, többek között a vallást is.

Ezt nem volt túl megerőltető sok embernek megtenni, hiszen a legnagyobb szervezett vallások nagyon sok JOGOS kritikára adtak okot.

Felismerve azt, hogy a mai vallásokon belül az eredet felderítésének lehetősége korlátozott, néhány tudós a korai kultúrák maradványaihoz fordult, vagy a világ távoli tájaihoz, ahol az emberek még mindig primitív társadalmakban éltek. Megpróbálták itt alkalmazni a pszichológia, a szociológia, az antropológia stb. módszereit, azt remélve, hogy megtalálják a vallás kialakulásának HOGYAN-jához és miértjéhez vezető nyomokat.

Mi lett az eredmény? Hirtelen sok-sok elmélet bukkant fel — látszólag annyi, ahány kutató volt —, mindegyik kutató cáfolta vagy módosította a másik állításait, és valamennyien azon igyekeztek, hogy felülmúlják egymást merészségben és eredetiségben. A kutatók némelyike fontos következtetésekre jutott, mások munkája egyszerűen feledésbe merült.

Az általában animizmus-nak nevezett elméletet az angol antropológus, Edward Tylor (1832—1917) állította fel. Véleménye szerint az olyan tapasztalatok, mint például az álom, a látomás, a hallucináció és a tetemek élettelensége azt az elképzelést alakította ki a természeti népeknél, hogy a testet egy lélek (latinul: anima) lakja. Ezen elmélet szerint ezek az emberek — mivel gyakran álmodtak elhunyt szeretteikről — úgy gondolták, hogy a lélek a halál után tovább él, azaz elhagyja a testet és fákban, kövekben, folyókban stb. lakik. Végül a halottakat, és azokat a tárgyakat, amelyekben szerintük a lelkek laktak, istenként kezdték imádni. És így — állította Tylor — megszületett a vallás.

Egy másik angol antropológus, R. R. Marett (1866—1943) az animizmus finomítását javasolta, amit azután animatizmus-nak nevezett. Marett, miután tanulmányozta a csendes-óceáni szigeteken élő melanéziaiaknak, valamint Afrika és Amerika őslakóinak a hitét, arra következtetett, hogy a primitív emberek nem egy személyes lélek, hanem egy mindent megelevenítő, személytelen erő vagy természetfeletti hatalom létezésében hittek.

Az ősi népi kultúrában jártas skót James Frazer (1854—1941) kiadta nagy hatást kiváltó könyvét 1890-ben The Golden Bough címmel, amelyben azt bizonygatta, hogy a vallás a mágiából nőtt ki. Frazer szerint az ember először megpróbálta uralni saját életét és környezetét, utánozva azt, amit a természetben látott. Úgy gondolta például, hogy megindíthatja az esőt a mennydörgésszerű dobpergés kíséretében földre permetezett vízzel, vagy árthat ellenségének, ha tűket szurkál annak képmásába. Az élet sok területén mindez szertartások, varázsigék és varázsszerek használatához vezetett. Amikor a várt siker elmaradt, az ember nem próbálta többé uralni a természetfeletti hatalmakat, hanem áttért a kiengesztelésükért és segítségükért mondott könyörgésre.

Még a híres osztrák pszichoanalitikus, Sigmund Freud (1856—1939) is próbálta megmagyarázni a vallás eredetét a Totem und Tabu című könyvében. Freud — a hivatásához hűen — kifejtette, hogy a legkorábbi vallások az általa apafigura-neurózisnak nevezett jelenségből nőttek ki. Felállította azt az elméletet, miszerint a primitív társadalomban — ugyanúgy, mint a vadlovaknál és -marháknál — az apa uralkodott a törzs felett. A fiúk, akik gyűlölték és ugyanakkor csodálták az apát, fellázadtak ellene, és megölték őt. Freud azt állította, hogy ’ezek a kannibálokhoz hasonló vademberek megették áldozatukat’, hogy ezzel megszerezzék az apa hatalmát. Később a bűntudattól indíttatva rítusokat és szertartásokat vezettek be, hogy tettükért vezekeljenek. Freud elmélete szerint az apafigurából isten lett, a rítusokból és a szertartásokból az ősvallás, a megölt apa elfogyasztásából pedig az áldozás szokása, amit sok vallásban gyakorolnak.

Számos más elméletet lehetne még idézni, ami a vallás eredetét igyekszik megmagyarázni. Többségük azonban feledésbe merült, és igazából egyik sem emelkedik ki a többi közül mint hihetőbb vagy elfogadhatóbb. Miért? Egyszerűen azért, mert soha nem volt történelmi bizonyítéka vagy jele annak, hogy ezek az elméletek igazak lennének. Ezek pusztán néhány kutató fantáziájának és feltevéseinek a termékei, amiket hamarosan felváltottak az utánuk következő elméletek.

Az e témával kapcsolatos, évekig tartó küszködés után sokan arra a következtetésre jutottak, hogy annak a kérdésnek a megválaszolásában: miként alakult ki a vallás, minden valószínűség szerint nem várható áttörés. Elsősorban azért nem, mert az egykor élt emberek csontjai és egyéb maradványai nem mondják el nekünk, hogyan gondolkodtak azok az emberek, mitől féltek, vagy miért imádtak valakit, illetve valamit. A tárgyi leletekből levont bármely következtetés a legjobb esetben is csupán ügyes találgatás. Továbbá napjaink úgynevezett primitív népeinek, például az ausztráliai bennszülötteknek a vallási szokásai nem feltétlenül adnak megbízható eligazítást arról, hogyan cselekedtek és gondolkodtak az ősi idők emberei. Senki nem tudja biztosan, hogy az elmúlt évszázadok alatt változott-e a kultúrájuk, és ha igen, hogyan.

Mindezen bizonytalanságok miatt a World Religions—From Ancient History to the Present című könyv úgy következtet, hogy „a mai vallástörténészek tudják: lehetetlen megtalálni a vallás gyökerét”. A történészek erőfeszítéseire vonatkozóan a könyv megállapítja: „Régebben sok teoretikus nem egyszerűen leírta vagy magyarázta a vallást, hanem igyekezett kimagyarázni azt, mivel attól tartott, hogy ha a korai formákat illúziókon alapulónak mutatja be, ezzel aláássa a későbbi és magasabb rendű vallások tekintélyét.”

Ebben a megjegyzésben rejlik annak nyitja, hogy a vallás eredetének különböző „tudományos” kutatói miért nem hozakodtak elő valamilyen megvédhető magyarázattal. A logika szerint pontos következtetés csak pontos feltételezésből vezethető le. Ha valaki hibás feltételezésből indul ki, valószínűtlen, hogy helytálló következtetésre jut.

A helyzet hasonlítható ahhoz, mint amikor a XVI. századot megelőzően a csillagászok különböző módon próbálták megmagyarázni a bolygók mozgását. Sokféle elmélet létezett, de egyikük sem volt kielégítő. Miért? Azért, mert mindegyik azon a feltételezésen alapult, hogy a Föld a világegyetem középpontja, ami körül a csillagok és a bolygók keringenek. Nem történt érdemi előrelépés egészen addig, amíg a tudósok — és a katolikus egyház — nem voltak hajlandók elfogadni azt a tényt, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja, hanem kering a Nap, a naprendszer középpontja körül. Az, hogy a számtalan elmélet képtelen volt megmagyarázni a tényeket, az elfogulatlan embereket nem arra ösztönözte, hogy új elméleteket állítsanak fel, hanem arra, hogy felülvizsgálják kutatásaik kiindulópontját. És ez vezetett sikerre.

Ugyanezt az elvet lehet alkalmazni a vallás eredetének vizsgálatakor is. Az ateizmus megjelenésével és az evolúciós elmélet széles körű elfogadásával sok ember számára az vált természetessé, hogy nem létezik Isten. Ezt feltételezve úgy vélik, hogy a vallás létezésére vonatkozó magyarázat magában az emberben rejlik — gondolkodásában, szükségleteiben, félelmeiben, „neurózisában”. Voltaire azt mondta: „Ha Isten nem létezne, ki kellene találni”; és így azt bizonygatják, hogy az ember találta ki Istent.

Mivel ez a sok elmélet sem tudott valóban kielégítő magyarázatot adni, vajon nem lenne-e itt az ideje felülvizsgálni azokat a feltételezéseket, amelyeken a kutatások alapultak? Ahelyett, hogy eredménytelenül folyton ugyanabban a kerékvágásban haladnánk, nem lenne-e logikus másvalahol keresni a választ? Ha megpróbálunk elfogulatlanok lenni, el kell ismernünk, hogy így tenni ésszerű, s egyszersmind tudományos. És van egy példa is, ami az ilyen eljárásmód logikáját megérteti velünk.

Az i. sz. első században Athén (Görögország) a tudomány kiemelkedő központja volt. Az athéniak között sok különböző szellemi irányzat képviselője élt, például epikureusok és sztoikusok, s mindegyiknek megvolt a saját elképzelése az istenekről. A különféle elképzeléseknek megfelelően számos istenséget tiszteltek, és különböző imádati formák alakultak ki. Ennek eredményeként a város tele volt bálványokkal és templomokkal (Cselekedetek 17:16).

Körülbelül i. sz. 50-ben a keresztény Pál apostol ellátogatott Athénba, és egy egészen más nézőpontot tárt az athéniak elé. Ezt mondta nekik: „Az Isten, aki a világot és az összes abban levő dolgokat megalkotta — mivel ő égnek és földnek Ura —, emberkéz alkotta templomokban nem lakik, emberi kezek segítségére nem szorul, mintha bármire szüksége volna, hiszen ő maga ad mindenkinek életet, leheletet és mindent” (Cselekedetek 17:24, 25).

Más szóval Pál azt mondta az athéniaknak, hogy az igaz Isten, aki „a világot és az összes abban levő dolgokat megalkotta”, nem az emberi képzelet terméke, és nem úgy kell őt szolgálni, ahogy azt az ember magának kigondolja. Az igaz vallás nem csupán egyoldalú erőfeszítés az ember részéről arra, hogy kielégítsen egy bizonyos pszichológiai szükségletet, vagy csillapítson egy bizonyos félelmet. Inkább az látszik logikusnak, hogy az igaz Isten — a Teremtő, aki az embernek a gondolkodás és a logikus érvelés képességét adta — megfelelő módról gondoskodott, ami által az ember megnyugtató kapcsolatba kerülhet vele. Pál szerint Isten pontosan így tett. „Egy emberből alkotta meg az emberek minden nemzetét, hogy lakozzanak a föld egész színén . . ., hogy keressék Istent, ha talán kitapogathatnák és tényleg megtalálnák őt, jóllehet a valóságban nincs messze egyikünktől sem” (Cselekedetek 17:26, 27).

Figyeld meg Pál kulcsmondatát: Isten „egy emberből alkotta meg az emberek minden nemzetét”! Habár ma sok nemzet él szerte a földön, a tudósok tisztában vannak azzal, hogy valójában az egész emberiségnek közös eredete van. Ennek felismerése nagy jelentőségű, hiszen amikor azt állítjuk, hogy az egész emberiség eredete közös, ez azt is jelenti, hogy az emberek kapcsolata nem csupán biológiai és genetikai. Akkor rokonságban vannak egymással más területeken is.

Figyeld meg például, mit ír a Story of the World’s Worship című könyv az emberi nyelvekről: „Azoknak, akik tanulmányozták a világ nyelveit, és összehasonlították azokat egymással, ki kell jelenteniük valamit, mégpedig ezt: Minden nyelv besorolható nyelvcsaládokba vagy -osztályokba, a családokról pedig felismerhető, hogy közös forrásból erednek.” Más szóval a világ nyelvei nem elkülönülten és egymástól függetlenül keletkeztek, amint azt az evolucionisták szeretnék elhitetni velünk. Ők felállították azt az elméletet, miszerint a barlanglakó ősemberek Afrikában, Európában és Ázsiában kezdetben dörmögéshez és mormogáshoz hasonló hangokat hallattak, majd végül kifejlődött a saját nyelvük. De ez nem így történt. A bizonyítékok azt mutatják, hogy a nyelvek „közös forrásból erednek”.

Ha ez igaz az olyan személyes és kimondottan emberi dologra, mint a nyelv, vajon nem ésszerű-e azt is feltételezni, hogy az emberek elképzelései Istenről és a vallásról szintén közös forrásból erednek? Végtére is a vallás összefüggésben van a gondolkodással, a gondolkodás pedig kapcsolatban áll az emberi beszédképességgel. Ez nem azt jelenti, hogy valamennyi vallás egyetlen ősvallásból nőtt ki, hanem azt, hogy az elképzelések és a fogalmak visszavezethetők egy meghatározott közös eredetig és vallási gondolatvilágig. Bizonyítható ez? És ha a vallások valóban egyetlen forrásból erednek, mi lehet az? S hogyan találhatjuk meg?

A ma létező sok vallás látszólag teljesen különbözik egymástól. De ha lefejtjük róluk azokat a dolgokat, amelyek csupán díszítések és későbbi betoldások, valamint azokat a különbségeket, amelyek az éghajlat, a nyelv, az ország sajátosságainak és más tényezőknek tudhatók be, a legtöbb vallás meglepően hasonlónak tűnik.

A legtöbb ember például azt gondolná, hogy aligha létezik annál különbözőbb két vallás, mint amilyen a Nyugat római katolikus egyháza és a Kelet buddhizmusa. De mit látunk akkor, ha félretesszük azokat a különbségeket, amelyek a nyelvnek és a kultúrának tulajdoníthatók? Ha tárgyilagosak vagyunk, el kell ismernünk, hogy a kettőnek nagyon sok közös vonása van. Mind a katolicizmus, mind a buddhizmus tele van szertartásokkal és ceremóniákkal. Ilyenek például az egyházi énekek, valamint a gyertyák, a tömjén, a szenteltvíz, a rózsafüzér, a szentképek és az imakönyvek használata, sőt még a kereszt jele is. Mindkét vallás fenntartja a szerzetesek és az apácák intézményét; ismertek a papi cölibátusról, különleges öltözetükről, vallási ünnepnapjaikról és jellegzetes ételeikről. Ez a felsorolás nem teljes, csupán a téma illusztrálására szolgál. A kérdés az: Két vallás, amelyik annyira különbözőnek tűnik, miért egyezik meg mégis olyan sok dologban?

De szépen bemásoltad a ruth.blog.hu-t. :)

(Ennyit a kritikus vallásos gondolkodásról...)

"majd végül kifejlődött a saját nyelvük. De ez nem így történt. A bizonyítékok azt mutatják, hogy a nyelvek „közös forrásból erednek”."

Nem látom az ellentmondást...A kifejlődött nyelv nem közös forrás?

Sajnos sok vallásos ember rászáll egy-egy ilyen kijelentésre (pl. mint anno a Mitokondriális Éva elmélet) és belemagyarázza a saját igazát...Részrehajlók.

Emberek a képzeletbeli barátjukhoz beszélnek, akit nem látnak, nem hallanak.

Nekem ez paranoid skizofréniának tűnik.

Mégis melyek volnának azok?

És ki kommunikálna itt, ha nem egy másik ember?

Elvégre olyan összetett gondolkodásra és kommunikációra képes program még nincs, sem más földi lény, de még, jelenlegi tudásunk szerint, földönkívüli sem, tehát kizárásos alapon, csak egy másik ember lehet.

Eddig isten mellett csak logikai istenérveket láttam felsorakoztatni, de azok mind egytől egyik hibás, vagy nem bizonyított alapfeltevésre épültek, tehát nem elfogadhatók.