Csak szerintem egy teljesen kifacsart és eltorzított vallás a katolikus?

HOGYAN EGYEZTETHETŐ ÖSSZE AZ EGYHÁZ SZENTSÉGE A BENNE TAPASZTALHATÓ BOTRÁNYOKKAL?

Válasz:

Az Egyház szentségét nem csökkenti, ha egyes tagjai súlyos bűnösök. Az Egyház ui. Jézus Krisztus keresztáldozatának és a Szentlélek megszentelő tevékenységének köszönheti szent mivoltát.

Magyarázat:

Az Egyház szent, mert a végtelen szent Isten alapította; szent, mert jegyese, Jézus Krisztus sugárzik át rajta, aki életét adta az Egyházért; és szent, mert a Szentlélek őrzi. Az Egyház szentsége természetesen nem jelenti tagjainak bűntelenségét. Az Egyház nem tagjaiban, hanem céljaiban és Főjében szent. Azáltal szent, akihez tartozik és aki alapította, s nem azok által, akik hozzá tartoznak, annak ellenére, hogy nem ritkán egyes tagjaiban is felragyog az Egyház szentsége. Az atyák az Egyházat „bűnösökből álló bűntelennek" nevezték, sőt Clairvaux-i Szt. Bernát kifejezése még élesebb: Sancta Meretrix (Szent Szajha).

A bűnös ember így az Egyház szentségét meg sem karcolhatja. Vagy azért, mert a bűnös tagnak olyan súlyos a vétke, hogy el is veszítette az Egyházhoz való tartozását, vagy azért, mert bűnbánata és Krisztus kiomló vére által megszentelődik.

Igazolás:

Szt. Pál apostol tanítja, hogy Krisztus szentségessé tette Egyházát: „Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen" (Ef 5,27). Az Apostol szerint: „Isten temploma szent, ti vagytok az" (1 Kor 3,17). Ezért mondjuk: Szent Egyház.

Szt. Pál apostol is súlyos hibákat és bűnöket talál már a korai Egyházban is, de meg sem fordul a fejében, hogy az Egyház megszűnt volna Egyháznak és szentnek lenni. Kiközösítést követel és nem új alapítást: „Egyébként az a hír járja, hogy paráznaság fordul elő köztetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok közt sincs, hogy tudniillik valaki apja feleségével él. S ti még kérkedtek, ahelyett, hogy bánkódnátok, és kizárnátok magatok közül, aki effélét művel" (1 Kor 5,1).

Júdás is bemocskolta személyét és apostoli hivatalát, de az a többi apostolt nem érintette. Bűne és következményei csak reá szállottak, nem az Egyházra: „Közénk számított, a mi szolgálatunk jutott neki is részül. Gonoszsága bérén telket szerzett magának, amikor pedig lezuhant, kettérepedt és kifordultak a belei" (ApCsel 1,17).

Szt. Péter is megtagadta Jézust, de bűnbánatát elfogadta Krisztus, és az Egyház vezetője maradt, bár Jézus megkövetelte tőle a hitvallást: „Majd harmadszor is megkérdezte tőle: »Simon, János fia, szeretsz engem?« Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: »Szeretsz engem?« S így válaszolt: »Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.« Jézus ismét azt mondta: »Legeltesd juhaimat!«" (Jn 21,17).

Maga Jézus is megmondta, hogy a bűnök és a botrányok elkerülhetetlenek egy közösségben, ez azonban csak a személyre nézve jár következményekkel: “Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak. De jaj annak, aki okozza őket!” (Lk 17,1).

Sokan úgy gondolják, hogy a Római Egyház már rég megromlott s csak idők kérdése, mikor omlik végleg össze. Ennek határozottan ellentmond Jézus csalhatatlan ígérete, hogy ő Egyházával marad „mindennap, a világ végezetéig" (Mt. 28, 20), s az a másik kijelentése is, hogy amíg az Egyház Szent Péter sziklatalapzatán áll, addig „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta" (Mt. 16, 18).

NEM TESZIK-E AZ EGYHÁZAT HITELTELENNÉ AZ INKVIZÍCIÓ, A KERESZTES HÁBORÚK, A BÚCSÚCÉDULÁK ÉS A GALILEI-PER TÖRTÉNELMI TÉNYEI?

Válasz:

Az inkvizíció, a keresztes háborúk és a Galilei-per történelmi tényei nem teszik hiteltelenné az Egyházat, egyrészt mert az Egyház szentségét nem csökkenti, ha egyes tagjai bűnt követnek el; másrészt mert az egyházellenes történelemszemlélet ezen események jelentőségét messze eltúlozza, ugyanakkor sok szent és igaz mozzanatot hallgat el, melyek erősen megváltoztatnák a róluk kialakult képet.

Magyarázat:

A tévtanítókkal szembeni hivatalos egyházi eljárásnak valóban voltak túlkapásai, de nem mai szemmel kell mérlegelni több száz évvel ezelőtti eseményeket. Ennek megértéséhez nézzük az inkvizíció kialakulását. A hajdani eretnekek (katharok, waldensek, bogumilok, husziták) korántsem voltak jámbor vallási álmodozók. Templomokat, városokat égettek fel vagy fosztottak ki, embereket öltek, abnormális polgári és szexuális éltet éltek ill. propagáltak. Ezek ellen az államnak fel kellett lépnie. Amikor az állam az eretnekség vádját politikai tisztogatásra kezdte használni, az Egyház közbelépett és nem engedte, hogy az állam önkényesen döntse el, hogy ki eretnek és ki nem. így az inkvizíció nagyon sok ember életét megmentette, de erről egy szót sem írnak a történelemkönyvek.

Az inkvizíció méreteiről és módszereiről alkotott kép is igazságtalan. Sokakkal hitették el, hogy az inkvizíció tömegesen és könnyedén égette meg az embereket, s ugyanakkor borzalmas kínvallatásnak vetette őket alá. Igaz ugyan, hogy bizonyos esetben alkalmaztak kínvallatást, de ez a korszellemnek volt köszönhető, és az Egyház itt is irgalmat gyakorolt: Az inkvizíciós bíróság egyféle kínvallatást alkalmazott, a világi bíróság kínzó eszközeinek csak a fantázia szabott határt. Nem véletlen, hogy nagyon sok rajtakapott bűnöző a bíróságon kitalált egy vallásos mozzanatot („azt mondták a hangok"; „Isten üzente"), hogy ügye átkerüljön a világi bíróságról az inkvizíciósra, ahol enyhébb büntetésben reménykedhetett. így az inkvizíciós perek túlnyomó részben közönséges bűnvádi eljárások voltak, és korántsem a „lelkiismeret és a hatalom drámai összeütközései." Halálos ítéletek is csak súlyos és köztörvényes ügyekben születtek. Ezek száma nem volt több az évi két - három főnél. A büntetések súlyossága is relatív. A büntetések olyakor valóban kemények voltak. „De a középkori ember bírta is a őket. Kevésbé elpuhult népeknél ma is húsbavágóbb eszközökkel él az igazságszolgáltatás" (Mehrle Tamás O.P.: Szt. Domonkos életének tanítása).

Igazi vallási ítélet ritkán született, és csak nagyon nagy jelentőségű vagy különösen erőszakos eretnekeket végeztek ki (pl. Husz János). Itt azonban két dolog játszik közre. A középkorban Istent tekintették a királyok Királyának. Aki a királyt megsértette, felségsértés bűntettével halálra ítélték. Az eretnek tévedést tanít Istenről vagy szavát meghamisítja - gondolták régen. Ezzel a királyok Királyát sérti, tehát az eretneket is halálra szánták. De ne feledjük, a középkorban a kereszténység volt az állami ideológia, a társadalmi kohézió legfőbb ereje volt. Az ellene irányuló támadás össztársadalmi érdekeket sértett. Az állami ideológia nyílt bírálóit mindig büntették. Ma sincs ez másképpen: És nem kell feltétlenül a Nagy Francia Forradalom tömeges kivégzéseire, a náci koncentrációs táborokra vagy a kommunista gulágokra gondolni. Elég csak a nemzetbiztonsági hivatalok tevékenységét figyelemmel kísérni. Sok nyugati országban, ha valaki olyan mozgalom mozgatója, melyet a hivatalos közeg „eretnekségként" kezel (pl. neonáci), akkor az államhatalom figyeli, esetleg le is állítja. Nem ok nélkül. Λ modern szólásszabadság sem olyan egyértelmű, mint sokan hiszik. Sok európai országban bizonyos nemzetiségek vagy devianciák nyílt vagy akár csak burkolt megsértését börtönnel büntetik. A lényeg nem sokban különbözik az eretneküldözéstől, és a módszerek sem sokban térnek el az inkvizíció módszereitől.

Spanyolország kivételt képez. Nemcsak azért, mert itt működött legkeményebben az inkvizíció, hanem, mert itt az inkvizíció nem egyházi, hanem elsősorban állami kezekben volt. Ez ugyan sok visszaélést és kegyetlenkedést eredményezett, de alapjaiban ennek is megvolt az oka. Spanyolország tele volt látszatra megtért mórokkal, akik kereszténynek tettették ugyan magukat, de igazából kémkedtek, és Európát a félhold igájába akarták hajtani. Ezeket az embereket valóban minden eszközzel igyekeztek felkutatni. Azonban látható, hogy az inkvizíció itt is kémelhárítási funkciót töltött be. Neve is ezt tükrözte: Sanctum Offícium Inquisitionis, azaz a Felkutatás Szent Hivatala.

Volt tehát sok árnyoldala az inkvizíciónak, de ezek nem magának az intézménynek, hanem az emberi gyarlóságnak voltak a következményei. Erre pedig áll, amit az előbbi feleltünk és igazoltunk, hogy az Egyház szentségét nem csökkenti, ha egyes tagjai bűnt követnek el, mert az ilyen botrányok elkerülhetedenek. Ha az inkvizítorok lelkiismeretesen működtek, akkor gáncs nem érheti őket, mert szigorukkal az igazságon és kereszténységen túl a közembereket védték a köztörvényes, vallási bűnözőktől. Szentek is voltak közöttük.

Sokan úgy gondolják, hogy a Katolikus Egyház sorra máglyán égette el a más hiten levőket. „Először is: nem egyszerűen a „más hiten lévőket" égették el, hanem legfeljebb a megátalkodott zendülőket, a tudatos vallási felforgatókat. Másodszor és főleg: nem az Egyház égette el őket. Az Egyház maga soha senkit sem égettetett el sem máglyán, sem egyébként. A máglyahalál a pogány germán jognak rettenetes maradványa, amelyet sajnos, a középkorban úgyszólván minden állam átvett és fenntartott; s ami fő: állami büntetés volt, nem pedig egyházi. (...) Magának a vallási bűnténynek megállapítása tekintetében természetesen egyházi tényezőket kérdeztek meg, s így létesültek a vegyes törvényszékek, aminő az inkvizíció volt. Az egyházi tényezők abban sajnálatosan hibáztak, hogy sokszor túlságosan kiadták magukat az állami túlkapások védelmezőinek s nem helyezkedtek eléggé szembe a kegyetlen és gyakran igazságtalan kínvallató és büntető módszerekkel. A legtöbb esetben mégis megtették ezt, s éppen az Egyház volt az, amely ismételten keményen felszólalt e barbár szokások ellen" (Bangha: Világnézeti válaszok. VI. fej.).

Sokan hiszik azt is, hogy az inkvizíció száz- meg százezreket vitt borzalmas halálba. „A »száz meg szazezer« szelíd túlzás, amelyet a spanyol hitehagyott Llorente talált ki, és számos fanatikus katolikusellenes regényíró hozott forgalomba. Komoly számítások szerint az inkvizíció áldozatainak száma 700 év alatt jóval elmarad csak az angol katolikusüldözés vértanúinak és megkínzottainak száma alatt is. (...) Egyébként az inkvizíció maga csak részben volt egyházi intézmény. Fentebb kifejtettük már, mennyiben. Hozzá kell tennünk még, hogy a legjobban szereplő spanyol inkvizíció állami volt, amelyet az hívott életbe, hogy a hosszú mór foglaltság után Spanyolországban maradt s látszólag megkeresztelkedett araboknak, valamint a velük titkon szövetkező zsidóknak hazaáruló üzelmeit ellenőrizze s ártalmatlanná tegye. Ennek érdekében mindenekelőtt mindig azt iparkodtak megállapítani a spanyol inkvizíció bírái, vajon a gyanúsított arabok és zsidók jogosan hivatkoznak-e a keresztlevelükre, vagyis csakugyan keresztény életet élnek-e, avagy csak menlevélnek használják a keresztelkedést. Innen a vallási és polgári elemnek sajátos összekeverése a spanyol inkvizícióban. Az Egyházat annyira nem lehet felelőssé tenni a spanyol inkvizícióért, hogy ellenkezőleg: éppen a római Kúria volt az, amely számos esetben tiltakozott a spanyol inkvizíció intézkedései ellen s bennük a spanyol korona illetéktelen beleavatkozását látta az egyházjogi kérdésekbe. (...) A »spanyol inkvizicio« olyan vesszőparipa, amelyen száz év óta boldogan lovagolnak az Egyház ellenségei, noha a szakemberek százszor megcáfolhatták a róla keringő rémmeséket" (Bangha: Világnézeti válaszok. VI. fejezet).

A keresztes háborúk mai megítélése sem igazságos. A keresztes hadak keleti hadjáratai a keresztény Európa önvédelmi indíttatású offenzívai voltak (ld. Boldog II. Orbán pápának a Clermonti Zsinaton /1095/ mondott beszédet!) (legalábbis az első kettő mindenképpen), és meg is védték Európát. Sajnálatos, hogy a későbbi keresztes háborúkban már nem csak a vallási lelkesedés, hanem a bír- és kalandvágy is szerepet játszott. Olyan szégyenletes események is bekövetkeztek, mint Bizánc elfoglalása (Itt is áll, hogy a keresztes háborúk bűnei az emberi gyarlóság következményei voltak, de ez nem jelenti azt, hogy magára az intézményre ne lett volna nagyon is szükség.). De annak állítása, hogy a szent sír felszabadítása, a keresztény zarándokok védelme, a kereszténység egységesítése és az iszlám terror megelőzése pusztán propagandisztikus célok voltak, melyek hátterében igazából gazdasági érdek (Pl. a lovagok elsőszülöttségi jog okozta elszegényedése, az itáliai városok kereskedelmi monopólium utáni vágya és a jobbágyok feudális kizsákmányolás előli menekülése.) állt, nem több, mint a járulékos okoknak a „felvilágosodás" célzatos előítéletétől vezérelt fő okká tétele, és mint ilyen közönséges koholmány. Hiszen már a keresztes hadjáratok meghirdetése (1095) előtt is léteztek „keresztes" hadak. Pl. ők védték meg Spanyolországot a Gibraltár-szorosnál befurakodott móroktól, akiket. Martell Károly és seregei csak a mai Franciaország területéről tudtak visszaverni (732). Nélkülük ma - valószínűleg - egész Európa a sária uralma alatt élne. De lehet-e önvédelmi indíttatású egy olyan európaiakat védő háború, amely Európa határain messze túl zajlik? Az igenlő válasz két részből áll:

1. Bármely honvédő vagy ún. „igazságos" háború járhat határokon túli offenzívakkal (Gondoljunk csak az USA II. világháborúban történt európai [pl. normandiai partraszállás] és ázsiai [pl. Hirosima, Nagaszaki] szerepvállalására, a Szovjetunió európai előrenyomulására, a koreai és vietnámi háborúkra, az öbölháborúra, az Egyesült Államok iraki terrorellenes hadjáratára, és az újjáalakult Izrael állam fegyveres konfliktusaira a szomszéd államokkal. - a jegyzet e történelmi események egyikét sem akarja szentesíteni vagy elítélni, hiszen a káténak nem célja a legújabb kor történelmi értékelése, pusztán meg akartunk mutatni, hogy a köztudatban bőven összefér egymással a határokon túli katonai akció és önvédelmi harc fogalma.) is (ilyen lehet pl. a megelőző csapás [Az a tény, hogy a kereszténység saját területén (Európában) mért négyszer is megsemmisítő csapást a muzulmán seregekre, éppen elegendő bizonyíték arra, hogy a muszlim világ Európa bekebelezését tűzte ki céljául, s ez ellen határon túli eszközökkel is fel lehetett és kellett lépni:

 732: Tours és Poitiers - iszlám agresszor: Abderrhaman — győztes keresztény vezér: Martell Károly.

 1456: Nándorfehérvár - iszlám agresszor: II. Mohamed - győztes keresztény vezér: Hunyadi János.

 1571: Lepanto - iszlám agresszor: Ali Pasa - győztes keresztény vezér Don Juan d'Austria.

 1683: Bécs - iszlám agresszor: Kara Mustafa - győztes keresztény vezér: Sobieszki János.

Az iszlám invázió tehát független volt a keresztesek tevékenységétől, hiszen a muzulmán agresszió nyugati megmozdulásai már évszázadokkal a hadjáratok előtt és után is súlyos katonai problémákat okoztak Európa számára.]).

2. Egy ország és egy közösség akkor is köteles megvédeni állampolgárait vagy a közösség tagjait, ha azokat az ország határain vagy a közösség birtokain túl éri támadás (Gondoljuk el, mi történne ma, ha valamely nagyhatalom állampolgárait egy idegen országban államilag támogatott ideológia alapján tömegesen mészárolnák le, csak azért, mert egy adott országhoz tartoznak.). Márpedig a keresztény zarándokokat a muzulmánok századokon át szisztematikusan irtották vagy zaklatták, attól függően, hogy mi volt az éppen uralkodó érdek. „Mi magától értetődőnek és jogosnak tartjuk, hogy bármely ország vagy nemzet fegyveres erővel védje érdekeit. Hisz egy ország vagy nemzet jólétét, fennállását értékelni tudjuk. Ugyanezt azonban megtagadjuk az Egyháztól. (...) Pedig így járva el, vagy következetlenek vagyunk, vagy (...) a lelki értékeket nem becsüljük eléggé" (P. Mehrle Tamás: Szt. Domonkos életének tanítása).

Külön kell tárgyalni az ún. gyermekhadjáratot (1212), melynek megítélése szintén kérdéses. Mert igaz, hogy volt ilyen, az is, hogy őrültség volt, de azt sem kell feledni, hogy nem az Egyház szervezte, hanem spontán népi kezdeményezés volt. Az Egyház nem is támogatta, sőt több püspöknek is sikerült gyermekek ezreit visszafordítani a biztos halálból.

Galilei ügye aprólékosabb vizsgálódást igényel, de egyet meg kell jegyezni. Legendák keringenek Galilei megkínzásáról és bátorságáról. Az igazság az, hogy sem meg nem kínozták, sem bátor nem volt. A per elsősorban nem tudományos kérdést feszegetett, hanem kánonjogit. Ui. Galilei törvénytelenül szerzett egyházi jóváhagyást könyvére, és több pamflettben gúnyolta a pápát, aki bár nem zárkózott el Galilei gondolatai elől, hallgatva korának tudományos közvéleményére, óvatosságra intette Galileit. A pápa ettől függetlenül külön vigyázott Galilei jólétére. Az ügy végül tudományos jellegűvé vált, és az egyházi bírák tévedésbe hajszolták magukat. Azonban itt is van mentség, mert bár Galilei fő állítása, miszerint a föld forog, alapvetően igaznak bizonyult, igazolásai azonban nem állták meg a helyüket. (Pl. az ár-apályt hozta fel bizonyítékul, mely köztudottan nem a Föld forgásának, hanem a Hold Föld körülötti keringésének az oka.) Ez azonban nem érinti az Egyház tévedhetetlenségének kérdését, mert az Egyház nem a tévedhetetlenség igényével adta elő Galilei elítélését. Valóban volt tehát tévedés az Egyház részéről is, de egy közel 400 évig működő intézmény egyszeri tévedését felhánytorgatni a kettős mérleg megnyilvánulása. Galilei idős korában az Egyházzal kibékülve, szabadon halt meg. Lányai apácák lettek. Bangha Béla S.J. hasonló módon tanított: „Nem áll, hogy az Egyház Galilei felfedezését elítélte. Csak azzal szállt szembe, hogy Galilei a felfedezéseit könnyelműen és feleslegesen oly hangon hirdette, amely látszólag a Szentírással szegezte őt szembe.

Galilei érvei a föld mozgásáról csakugyan nem voltak meggyőzőek, s a föld forgásának igazi felfedezője nem is ő volt, hanem Kopernikus, a lengyel kanonok. Hogy Galileit »megégették« volna, vagy hogy Rómában kegyetlen börtönben tartották, éppoly történelemellenes kitalálás, mint az, hogy egyházi bírái előtt lábbal dobbantva azt mondta volna: »Megis mozog a föld!« Ezek mind egyházellenes kitalálások, szabadgondolkozó mesék. Galilei mélyen hívő katolikusként élt és halt meg, s legjobb barátai éppen papok és jezsuiták voltak. Abban azonban kétségtelenül tévedett, hogy csillagászati véleményeit a Szentírással ellentétbe helyezte. Erre nem is volt szükség, mert a Föld forgása a Nap körül csak látszólag áll ellentétben a Szentírással. Kopernikus ezt nem tette s azért az Egyház ő ellene sohasem lépett fel. Galileivel szemben sem egy elavult fizikai nézetet, hanem a Szentírás tekintélyét akarta védelmezni" (Bangha: Világnézeti válaszok. VI. fejezet).

Az Egyház tehát csakis emberek révén, de soha sem törvényeiben, vagy magatartásában hibázott, és ezért az a kérdés igazából az előbbi kérdésnek a kibővítése. Az emberi elem az Egyházban olykor valóban súlyosan bűnös lehet. Ám az Egyház szentségét és hitelességét az isteni elem biztosítja.

Igazolás:

A kérdés nem tartalmaz kifejezett igazolást, hiszen nem teológiai hanem történelmi témát fejtegetett. Az igazolás igényével fellépők a Vatikáni Levéltárban kutathatnak tovább. Ami az esetleges túlzásokat, egyházi visszaéléseket illeti, továbbra is áll, amit a előző. kérdésben megfogalmaztunk:

Szt. Pál apostol is súlyos hibákat és bűnöket talál már a korai Egyházban is, de meg sem fordul a fejében, hogy az Egyház megszűnt volna Egyháznak és szentnek lenni. Kiközösítést követel és nem új alapítást: „Az a hír járja, hogy paráznaság fordul elő köztetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok közt sincs, hogy tudniillik valaki apja feleségével él. S ti még kérkedtek, ahelyett, hogy bánkódnátok, és kizárnátok magatok közül, aki effélét művel" (1 Kor 5,1). Jézus mondta, hogy a bűnök és a botrányok elkerülhetetlenek egy közösségben, de ez csak a személyre nézve jár következményekkel: „Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak. De jaj annak, aki okozza őket" (Lk 17,1).

Nem semmi, ahogy kiakasztottad az állkapcsod és zenged a tipikus, unalmas és alacsonyabbrendű antikatolikus "érvelést". Igazi gyűlöletbeszéd ez, amilyent ha a zsidók ellen hajtanál végre, akkor már rég lecsuktak volna, persze az Egyházat szabad mocskolni ilyen alja stílusban. Nemde a modoros blogból bújtál elő? [link]

Egy eszmét igenis az elv alapján kell megítélni, főleg, hogy az esetek többségében a katolikusok többsége igen is betartotta ezeket, csak azokról te nem hallasz, mert az egyoldalú komcsi egyházellens történelemszemléletet szoptad be.

Olvasnivaló: [link] Bűnösök és botrányok a szent Egyházban

A balliberális sajtó – sokszor felnagyítva és eltúlozva a történteket, illetve figyelmen kívül hagyva az ártatlanság vélelmét – előszeretettel foglalkozik az egyházi botrányokkal. Szerintük a római katolikus egyház ahelyett, hogy kizárta és feljelentette volna a bűnös papokat, inkább leplezte tettüket. Szándékosan felfújják tehát a dolgot, hogy hamis színben tüntessék fel a legelterjedtebb keresztény vallást. Ráadásul húsz-harminc éves dolgokat hoznak elő, nyilván nem a jobbítás szándékával. Ez támadás a katolikus egyház ellen.

Persze ezzel nem azt akarom jelezni, hogy a problémát a szőnyeg alá kellene söpörni, főleg nem, ha papokról van szó. Csak a dolgokat arányaiban és a helyükön kell kezelni és értékelni. Minden közösségben vannak nem oda való emberek. Így az egyházban is. De semmivel sem különbek a pedofil vagy a diákokat verő tanárok, a lányokat erőszakoló rendőrök stb. A társadalom egyéb rétegeiben sokkal nagyobb arányban fordulnak elő visszaélések, atrocitások, gazdasági és szexuális bűncselekmények, mint az egyházban. Nem csak a papoknak kellene tehát jó példát mutatniuk. Nyilvánvaló, hogy a társadalom számára elsősorban az egyház és annak képviselői jelentenek erkölcsi példát. Ugyanúgy erkölcsi példa kell legyen azonban a tanár, a rendőr, az orvos, a tűzoltó és bárki más, aki a tisztességre, a becsületre hivatkozik, és emberekkel, emberi közösségek sorsával foglalkozik.

Meggyőződésem, hogy a hívők nagy része is hasonlóan gondolkodik. Ez azt jelenti, hogy elítélik ugyan a dolgot, de ennek semmi hatása nincs arra, miként ítélik meg az egyházat összességében. Nem beszélve Jézus tanításairól. Ismétlem, egy eset is sok, és nyilván nem szabad eltussolni a gyalázatos ügyeket, mentegetni a bűnösöket, és a botrányok nem használnak a katolikus egyháznak, de a hívők többségének jó az arányérzéke. Tudják, hogy miből kell – vagy nem kell – általános következtetéseket levonni. Aki pedig emiatt fordul el a hitétől, az azelőtt sem hitt igazán. Hiszen nem az egyházban hisz a hívő, hanem mindenekelőtt Istenben.

Ami pedig a "pogány ünnepek" típusú Da Vinci kód színvonalú ugatást illeti, ez csak az Őrtorony Társulat néhány évtizede hatályos hülye dumája. De aztán mit számít az Őrtorony értelmezése Isten szemében?

Olvasd el:

[link]

Angolul: [link]

A pogányozás is bevett fundamentalista érvelés. Ha tudsz angolul, kérlek olvasd el:

* [link]

* [link]

A lényeg, hogy teológiát illetően semmiféle pogányság nincs, legföljebb bizonyos jelképekről van szó, ott is csak annyi, hogy azokat használták pogányok IS: ettől persze maga nem válik pogánnyá, hiszen tudtommal nem égette beléjük senki a kopirájtot.

Éppen nem pogány szokások ezek, mert e szerepükben mára teljesen kivesztek, és a világ nagy részén mindenféle vallásos jelleg nélkül, pusztán kulturális szokásokként tartják meg őket. Tudjuk, hogy Pál jószántából felszállt egy olyan hajóra, mely Kasztórnak és Polluxnak volt szentelve, vagy hogy keresztény ember viselte a Bibliában a Fortunatus vagy Mercurius nevet. De van még cifrább is: Pál a mithrászi kultuszból veszi hasonlatát, mikor az óember levetkőzéséről és az új ember felöltözéséről beszél. És ismét: egy olyan verssort idéz helyeslőleg (“őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”), amely eredetileg Zeuszhoz szólt. Egy krétai költőt, Epimenidészt meg egyenesen prófétának nevez.

Tudjuk, hogy e nevek és motívumok a pogányságból származtak, és ha paganofóboknak ezzel kapcsolatban igaza volna, akkor a keresztényeknek úgy kellett volna elhajítaniuk őket, mint a tüzes vasat. Csakhogy ők is tudták, hogy a görög mitológiának volt egy olyan megjelenési formája, amely már nem járt vallásos tisztelettel, sem bálványimádással, viszont a nevek és szavak szintjén még a régihez kapcsolódott, minthogy a kultúra lassabban kopik ki az emberek életéből, mint a vallás. Ők ez utóbbi értelemben legalábbis felhasználták a pogányok műveltségét, és olykor éltek is azok szokásaival, szavajárásával. Így pl. nem átállották Jézust szótérnak (üdvözítőnek) mondani, holott ezt a római császárok és korábbi pogány fejedelmek díszítő titulusként használták. Ugyanígy a Küriosz, amit Jézusra alkalmaztak az első, legtömörebb keresztény hitvallási formulákban, a császár méltóságneve volt. De Pál beszélt győzelmi koszorúról, ami a pogány vallási elemekkel átszőtt olimpiai játékok kelléke volt, vagy a győztes pálmájáról, ami szintén pogány felhangokkal jelképezte az örökkévalóságot.

Aki “paganofób” az menjen el a 700-as klubba. Erre azt szoktam mondani. A “paganofóbia” és a “paganofília” beteges dolog. A cél az arany középút: az inkulturáció NEM szinkretizmus.

Jézus születésének dátumát senki sem tudja. A „legyőzhetetlen Nap”-nak az ünnepét keresztény tartalommal („pogányok világossága") töltötték meg. Az ünnep a kora középkorra teljesen elvesztette kezdeti pogány gyökereit, a 17-18. századtól kezdve viszont a keresztény tartalom is kezdett elkopni. Ma már igazi polgári ünnepnek, sokba kerülő, rohangálással járó társadalmi programnak tűnik. Mégis, hagyományosan a szeretet ünnepe. Ha számunkra valóban fontos, hogy felebarátaink a nagy ünnepi rohangálásban valami másra, tudniillik Isten ajándékára figyeljenek fel (Jn 3:16), akkor szeretettel megmondhatjuk nekik, hogy mi ilyenkor Isten szeretetének örülünk, s ezért ajándékozzuk meg egymást - és őket. Nem arról van szó, hogy ilyenkor meg kell próbálni „jól viselkedni”, hanem arról, hogy Urunk szeretetét átélve egymásnak és másoknak is van mit adnunk. A hétköznapokba belefáradt, és az ünnepet (pontosabban annak az ateisták által megélt gyakorlatát) joggal kollektív képmutatásnak érző emberek számára az a jó hír, hogy Isten emberré lett, hogy „járt a cipőnkben”, nem az, hogy a karácsony pogányság.

Pogány ünnepek?

Jézus születésének dátumát senki sem tudja. A „legyőzhetetlen Nap”-nak az ünnepét keresztény tartalommal („pogányok világossága") töltötték meg. Az ünnep a kora középkorra teljesen elvesztette kezdeti pogány gyökereit, a 17-18. századtól kezdve viszont a keresztény tartalom is kezdett elkopni. Ma már igazi polgári ünnepnek, sokba kerülő, rohangálással járó társadalmi programnak tűnik. Mégis, hagyományosan a szeretet ünnepe. Ha számunkra valóban fontos, hogy felebarátaink a nagy ünnepi rohangálásban valami másra, tudniillik Isten ajándékára figyeljenek fel (Jn 3:16), akkor szeretettel megmondhatjuk nekik, hogy mi ilyenkor Isten szeretetének örülünk, s ezért ajándékozzuk meg egymást - és őket. Nem arról van szó, hogy ilyenkor meg kell próbálni „jól viselkedni”, hanem arról, hogy Urunk szeretetét átélve egymásnak és másoknak is van mit adnunk. A hétköznapokba belefáradt, és az ünnepet (pontosabban annak az ateisták által megélt gyakorlatát) joggal kollektív képmutatásnak érző emberek számára az a jó hír, hogy Isten emberré lett, hogy „járt a cipőnkben”, nem az, hogy a karácsony pogányság.

A nyúl meg a tojás a germán mitológiából jött, de sosem került be "a húsvétba" (jelentsen ez bármit). Népszokás-szinten élt tovább, és soha nem élvezte a hivatalos r.k. egyház jóváhagyását - legfeljebb eltűrték, de jellemzően inkább ki akarták szorítani olyan szentelményekkel, mint az ételek megáldása, a vízszentelés és a többi. A r.k. felekezetnek még a szentelményei között sem szerepel tudtommal sem a húsvéti nyúl, sem a húsvéti tojás - nemhogy a szentségei között.

Nem igaz, hogy minden katolikus tojásos-nyuszis húsvétot ünnepel. Jellemzően észak- és kelet-európai országokban, valamint Észak-Amerikában dívik a tojás; latin-amerikai katolikusoknál tudtommal nem annyira.

Ezeket népszokásként kezelik, és nem vallási szertartásként. Ahol meg igen, ott keresztény értelmet csúsztatnak alá, és valljuk meg, nem is ötletesség nélkül.

A papok ezeket nem nevezik olyan "pogány szimbólumoknak, amilyent keresztény nem gyakorolhat". Ők megelégszenek azzal, ha a pogány eredetű külsőségek mögé keresztény jelentést sikerül magyarázniuk, vagy ha ez nem megy, akkor a pogány helyett keresztény szokásokat, szimbólumokat, szentelményeket ajánlanak a nép vallásos (vagy egyszerűen ünnepi) igényeinek kielégítésére. Rómának mindenkor ez volt az eszköze a nagy tömegek megnyerésére, tudván, hogy a tömegek nem az eszükkel gyakorolják vallásukat, hanem a szemükkel, a gyomrukkal, a taglejtéseikkel, a hangjukkal és így tovább.

Kérdés, hogy a nyúlsimogatás, csokinyuszi-rágcsálás vagy a tojás mint ünnepi eledel önmagában pogányság-e: mert ha igen, akkor Jehova tanúinak csakugyan ki kell menniük a világból. Hiszen sem a zsidók, sem az első keresztények nem jártak színházba, nem olvastak világi irodalmat, de még csak nem is mentek anyakönyvezetőhöz, ha házasodni akartak. Ehhez hasonlóan ártalmatlan kulturális szokás lett mostanra a karácsonyfa, a tojásfestés meg a többi említett dolog is: immár senki nincs tudatában sem pogány, sem a mögégyártott keresztény jelentésének. Ettől nem lesznek ezek mindjárt keresztény kulturális elemek - de ezt nem is állítottam. Persze kendtek megtehetik, hogy evangélium gyanánt ezek pogány voltát hirdessék az ajtókban.

Ennek kapcsán csak az volna a nyilvánvaló kereszténytelenség (mert így mondják magyarul az "antikereszténységet"), ha Róma beemelte volna ezeket legalább a szentelményei közé.

Éppen nem pogány szokások ezek (a tojásfestés, a sonkaevés vagy a karácsonyfaállítás), mert e szerepükben mára teljesen kivesztek, és a világ nagy részén mindenféle vallásos jelleg nélkül, pusztán kulturális szokásokként tartják meg őket. Tudjuk, hogy Pál jószántából felszállt egy olyan hajóra, mely Kasztórnak és Polluxnak volt szentelve, vagy hogy keresztény ember viselte a Bibliában a Fortunatus vagy Mercurius nevet. De van még cifrább is: Pál a mithrászi kultuszból veszi hasonlatát, mikor az óember levetkőzéséről és az új ember felöltözéséről beszél. És ismét: egy olyan verssort idéz helyeslőleg ("őbenne élünk, mozgunk és vagyunk"), amely eredetileg Zeuszhoz szólt. Egy krétai költőt, Epimenidészt meg egyenesen prófétának nevez.

Tudjuk, hogy e nevek és motívumok a pogányságból származtak, és ha az Őrtoronynak ezzel kapcsolatban igaza volna, akkor a keresztényeknek úgy kellett volna elhajítaniuk őket, mint a tüzes vasat. Csakhogy ők is tudták, amit most én hiába próbálok a kend tekintete elé tárni: hogy a görög mitológiának volt egy olyan megjelenési formája, amely már nem járt vallásos tisztelettel, sem bálványimádással, viszont a nevek és szavak szintjén még a régihez kapcsolódott, minthogy a kultúra lassabban kopik ki az emberek életéből, mint a vallás. Ők ez utóbbi értelemben legalábbis felhasználták a pogányok műveltségét, és olykor éltek is azok szokásaival, szavajárásával. Így pl. nem átallották Jézust szótérnak (üdvözítőnek) mondani, holott ezt a római császárok és korábbi pogány fejedelmek díszítő titulusként használták. Ugyanígy a Küriosz, amit Jézusra alkalmaztak az első, legtömörebb keresztény hitvallási formulákban, a császár méltóságneve volt. De Pál beszélt győzelmi koszorúról, ami a pogány vallási elemekkel átszőtt olimpiai játékok kelléke volt, vagy a győztes pálmájáról, ami szintén pogány felhangokkal jelképezte az örökkévalóságot. De kendtek ezt már nem tudják, különben majd' megszakadnának, hogy ezeket az utalásokat valahogy kimagyarázzák, miközben persze teli tüdőből harsognak a karácsony és a születésnapok ellen.

A karácsony és a húsvét jelenlegi ünnepe ugyan pogány vagy zsidó ellenhatás leküzdése végett, de keresztény céllal került arra a helyre, ahová került, és lett olyan, amilyen lett. Akik tehát ezeket az ünnepeket merőben a pogányságból akarják leszármaztatni, erőszakot követnek el a történeti igazságon: azon tudniillik, hogy az egyház nem egyszerűen átvett valamiféle pogány ünnepeket, hanem a maga céljai érdekében ugródeszkának (apologetikai hídnak) használta őket. Körülbelül úgy, mint Pál a korinthusi szabados párt jelszavait, mikor válaszul vitázva kiegészítette őket: "Minden szabad nekem, de nem minden használ;" "Az eledel a hasnak rendeltetett - de a test nem a paráznaságnak." Ugyanilyen lélekkel tette az egyház a napforduló idejére a karácsonyt, tudván, hogy Baldr vagy Mithrász helyett Krisztus testi születése hozott fényt az éjszakában. A karácsonyfát meg a többi ehhez való kelléket úgy lopta el a pogányságtól, és amíg nem emberre (élő vagy holt szentekre), hanem Krisztusra ruházta a dicsőséget, addig nem is követett el hibát.

Silány, kevés hangú, hamis nóta az, amit Jehova tanúi a történelmi kereszténység ellen fújnak. A Felekezet csőlátásban és mind történetileg, mind vallásilag siralmas tudatlanságban keresnek menedéket, nem tudván megcáfolni a történelmi kereszténység lényegét (vagyis a teológiájukat), és olyan időszakos, esetleges körülményekbe kötnek bele, amelyek éppenséggel teljesen közömbösekké váltak mostanára. Tudjuk jól, hogy az effajta kapdosás a rövid lélegzetű, híg és vitára alkalmatlan felekezeti szajkózógépek sajátja, akik nem tudván arra felelni, amit az ellenfél mond, megkeresik az ahhoz szavak szintjén úgy-ahogy odafércelhető őrtornyos ócsárlóprogramot, és mikor az ellenfél abbahagyja beszédét, le is futtatják - függetlenül attól, hogy megcáfol-e valamit amabból.

Amit meg a hamis kultuszok követéséről rávartyognak, azt elég azzal elhessentenem, hogy eszem ágában sincs Istent karácsonyfával vagy szentelt barkával tisztelni - viszont megértem azokat a középkori népeket, amelyek a körükben található szépséget és anyagi értéket az Isten elé hozták, mintegy kifejezéséül szívbeli hódolatuknak. Persze egyik ilyen hódolati elem sem kívánt örök érvényű lenni. Amennyiben mára elavultak ezek a formák (pl. ahogy nem szokás ételeket fölajánlani a templomokban, ahogy az első századokban tette szinte az egész egyház), úgy ma már legfeljebb kulturális elemekként jöhetnek szóba, és a keresztény öntudat mindenkori alakulása szívesen keres helyettük másokat, lelkületéhez illőbbet. Pl. a történelmi felekezetek körében is gyakoribb a pénzben kifejezett egyháztámogatás, mint a templomok virágdíszítése, vagy a keresztény műfajú, de szerzőjében és előadójában "laikus" vers vagy dal, mint a tárgyakra kimondott papi áldás.

Lehetne erről még sokat beszélni, de mivel én sem egyszerre tanultam meg becsülni a többi felekezet életében azt, ami Krisztusra mutat vagy őiránta való buzgóságból született, nem kívánom kendtől sem, hogy mindezeket egy csapásra tegye magáévá. Kend szemlátomást jól érzi magát abban a fekete-fehér álomvilágban, amelybe felekezete valósággal belenyomorítja a tagjait, ezért nem csodálnám, ha mostani írásomra adandó válasza olyan szemrehányásokban tobzódna, hogy "rosszul teszed, ha halottak napján fenyőágat borítasz szeretteid sírjára, vagy mécsest gyújtasz rajtuk, mert az ilyesmi pogány szokás." Erre, ha csakugyan bekövetkezik, csak annyit fogok mondani: "Ej, mit tépem itt a számat."

Szerintem ezt a pogány jelentést az egyszerű világi emberek körülbelül annyira veszik komolyan, mint a másikat, amit a r.k. felekezet szokott hozzájuk fűzni: hogy a tojás az újjászületést, illetve a feltámadást jelképezi. De már régen nem népszokásokról van szó húsvétkor, hanem elsősorban evésről és ivásról, néhány jellegzetes fogással. Alig valaki festi meg mostanság a tojást, vagy mond el valami bájolást a nyúl fölött. Ami meg a keresztényeket illeti az étel kapcsán: vannak olyan erőtlen lelkiismeretűek köztük, akik még a közkeletű sonkás-tojásos-pálinkás húsvéti asztalban is képesek valamiféle bálványimádást vagy annak maradványát látni, és ha valamikor abbahagyom a közszokáshoz való idomulást, az őmiattuk lesz. De azt nem fogom elszenvedni, hogy valamiféle fensőbbséges elitizmussal nyomuló, eledelekben válogató lelkület dugja be az orrát oda, ahol vagyok. Mert én hálát adok a nyúlért meg a tojásért is, ha már az asztalon van, és nem hiszem azt, hogy valami sötét varázslat tapadt rájuk csak azért, mert mások ezerötszáz éve Odinnak, Freyának vagy éppen Lokinak rebegtek hálát ugyanezekért.

Létezik ugyan Isten által adott rendje a húsvétnak, méghozzá az Ószövetségben van leírva részletesen. De hogy az Újszövetségben pontosan ezt kell megtartani, azt tagadom. Jézus pedig a halálát és feltámadását nem csupán húsvétkor akarja ünnepeltetni az egyházban. Ezért van biblikusan indokolt joga az egyháznak, hogy ha tovább ünnepli a húsvétot, megtöltse Jézus halálának és feltámadásának örömhírével. De ünnepet szentelni az egyénnek nem is kötelessége, tehát akár alkalmazkodhat is a népe körében elterjedt szokásokhoz, amennyiben azok nem kereszténység-ellenesek. Aki pedig végigeszi a most szokásos húsvéti falatokat, jórészt nem vallási okból teszi ezt, tehát nem is imád bálványt, sem pedig termékenységvarázslást nem űz.

Szerintem a "keresztény öntudat" nagyon is jogosan keres a saját vágyai, elvárásai, "lelkülete" szerint való formákat, hiszen az (ószövetségi) ünnepek megtartására az Újszövetségben semmiféle utasítást nem kaptunk, nem hogy pontosan meghatározott kereteket.

Az ünnepeket nem a r.k. felekezet kezdte változtatni, hanem maga az Úr. Az úrvacsorának az apostoli egyházban szokásba jött ünneplésében pl. nem volt meg a húsvéti bárány mint kultikus eledel, hanem kenyérről és borról olvasunk. Más ünnep jézusi rendeléséről, s esetleg ószövetségi ünnepeknek a pogánykeresztény egyházrészben való megtartásáról pedig nem olvasunk a Bibliában. Ezért van szabadsága a mindenkori egyháznak, hogy a maga használatára (és értelmezése szerint) ünnepeket szenteljen, csakhogy ne higgye, hogy ebben isteni utasítást teljesít. Az egyházi ünnepek közül még a vasárnap sem rendelkezik jézusi tekintéllyel, bár a Bibliában is találjuk nyomát, hogy e napon gyűltek össze a tanítványok az úrvacsoravétel és a tanítás hallgatása végett.

Húsvétünneplés (és az időpontjáról való ádáz vita) már akkor is volt az egyházban, amikor hatalom és gazdagság még meg sem kísértette. Ezt az egyházat én katolikusnak nevezem, és tudom jól, hogy az ünnep részleteit jobb pillanataiban nem tekintette örök érvényűeknek, sem szakadási okoknak. Érdemes utánaolvasnod Viktor római püspök, a kisázsiai egyházak és Ireneusz esetének: máig ható példaként lebeg ott az egyház előtt.

Jézus semmit nem parancsolt a húsvét (pászka) felől, mert amit parancsolt, azt az úrvacsora felől parancsolta. Betöltésről meg nem lehet szó olyan értelemben, hogy az egyik ünnep töltené be a másikat. A régi páskát különben sem az úrvacsora töltötte be, hanem a keresztáldozat. Bizonyára neked is ismerősek Pál szavai: "Aki különbnek tartja a napot, az Úrért teszi; aki minden napot egyformának tart, az is."

Az Úrvacsora nem a páska ünnep részeként lett bevezetve, különben minden úrvacsora alkalmával páskát is kellett volna ünnepelniük, de erről nem olvasunk sem az Apcselben, sem az első korinthusi levélben, az ide vonatkozó információink legbővebb tárházában. Pál a Kolossebelieket Nem az ünnepek "dolgában" intette őket, hanem azok rabszolgává tevő igyekezete ellen, akik ünnepek dolgában akarták "inteni" őket, úgyhogy egy szuszra mondta ezt az ételtilalmakkal hadonászó betolakodók elleni figyelmeztetésével. Íme, az ünnepeket magukat nevezi árnyéknak, pedig ha a megtartásukat sürgetné, bizony nem így szólna.

A ref. húsvét vagy a r.k. pünkösd nem arre irányul, hogy h Istentől akaratától független - natán annak ellentmondó - utasításokat kreáljon, hanem konkrét időbeli hangsúlyt ad annak a hittartalomnak, amely elvben az egész éven át érvényes. Érdemes volna az ő kiadványaikat is olvasnod, nem pedig mindenféléket beleképzelned abba, amit róluk (nem) tudsz.

Egyébként a Biblia szerint is az Egyház nem csak a „szentek egyháza”, ergó ez a "volt oyan, hogy katolikusok vétkeztek, tehát a katolicizmus, mint olyan ab ovo rossz" már csak ezért is ostobaság, ha már logikailag nem lenne amúgy is épp eléggé az...

Jer 32,32-35 – ószövetségi papok és vezetők gyermekáldozatokat mutattak be.

2Kir 23,6-7 – Az Úr templomában szakrális prostitúció folyt.

Jn 12,4-6 – Az apostolok között is volt bűnös. (vö. Mt 16,14-16)

Mk 14,50 – Az összes apostol „magára hagyta és elmenekült.”

Mk 14,66-72 – Péter apostol háromszor tagadta meg Jézust.

Jn 20,24-25 – Tamás apostol kételkedett Jézusban.

Mt 13,47-50 – Az Egyházban is vannak bűnösök. (vö. Mt 13,24-30; 1Kor 5,1-2; 11,18-22; Jel 2,4-5;.10.14-16; stb.)

ApCsel 20,28-30 – Az Egyház vezetői között is lesznek bűnösök.

Róm 3,3-4 – „Ha vannak, akik hűtlenek lettek, vajon nem teszi hitetlenségük Isten hűségét hatástalanná? Egyáltalán nem.”

2Tim 2,13 – „ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg.”

Jn 11,51-52 – Bűnös ember is lehet tévedhetetlen.

Szerintem te meg simán egy dühödt, felpukkadt tokájú pulyka módjára fújulsz a katolikus Egyházra, és miután azt a keveset is megcáfoltam, ami egyáltalán logikailag értékelhető vádnak tűnt, egy ilyen primitív fújulásra vagy csak képes. Ráadásul még linkeket is és forrásokat is adtam neked tucatszámra, hogy utána nézhess, hogy hol hibádzik a te ideológiád. Tisztára mint egy modoros egyházellenes: [link]

Egyébként meg a hozzászólásod felett közvetlen mutattam ki bibliai alapon, hogy egyetlen emberi botrány sem vonhatja vissza az Egyház legitimitását, mint ahogy Izraeltől sem vétetett el a fejedelmi pálca, amíg meg nem érkezett a Megváltó - noha számtalan olyan bűnt elkövettek, amit te itt most elkárogtál.

Bónusz: [link] Miért rosszak sokszor a vallásosnak tartott emberek is?

Egy kis pszichológiai elemzés a szektákról Pezenhoffer atya tollából... :-) Talán magadra ismerhetsz "a kis tiszta gyülekezet versus nagy, gonosz és bűnös Egház" felfogásoddal együtt, ahogy a farizeus is lenézte a vámost... tiszta vagyok, nem úgy mint ezek a mocskos katolikusok... :D

"A szekták

A mai magyar szóhasználatban nem általában a protestánsokat, hanem azokat a protestáns alapon álló apró felekezeteket nevezzük szektáknak, amelyeknek nincs nálunk történelmi múltjuk, melyek csak az utóbbi időkben kezdenek terjedni, de viszont az is jellegzetességük, hogy el sohase terjednek, mert körük mindig csak a lakosság egy aránylag szűk körére korlátozódik. Fennállásuk időtartama se terjed évszázadokra, hanem mint a divat, bizonyos idő elmúltával elvesztik vonzó erejüket: elenyésznek.

Híveiket többnyire az úgynevezett történelmi protestáns felekezetektől kapják, de azért a katolikusok se immunisak ellenük. Kivált ahol a katolikusoknak már évtizedek óta lanyha papjuk van, vagy - ami nálunk sajnos elég gyakori - semmilyen papjuk sincs, például a tanyákon.

Azon kívül, hogy soha se terjednek ki a lakosság egészére, még három ismertető jelük van ezeknek a szektáknak: az első, hogy tagjaik átlag hívő, vallásos hajlamú emberek, s új hitükben jobbak lesznek, mint amilyenek azelőtt, mint kálvinisták, lutheránusok vagy akár mint katolikusok voltak. Kétségtelen, hogy a történelmileg már meghonosult vallások követőinek nem az alja csatlakozik hozzájuk, vagy ha igen, azzal a szándékkal teszi, hogy új életet kezdjen, megjavuljon.

De ha ezt a javukra szóló ismertetőjelüket el is ismerjük, másik, nem éppen hízelegő ismertetőjelként azt is hozzá kell tennünk, hogy népünknek éppen nem a legokosabbja szokott szektássá lenni. A szekták tagjai mindig az egyszerűbb nép sorából kerülnek ki s amennyiben értelmiségi is akad köztük, az ilyen a maga társadalmi rétegében nem a tehetségéről, hanem együgyűségéről szokott ismert lenni. A harmadik tulajdonságuk már bent foglaltatik a másodiban: fanatikusok. Ésszel hatni rájuk, érvekkel meggyőzni őket tévedésükről szinte lehetetlen. Csak ritka kivételképpen sikerül, akkor is inkább csak szektásságuk elején. Bizonyos tekintetben lelkileg rokonok a spiritisztákkal. A sátáni befolyás, mint rajtuk, ezeken is határozottan észrevehető.

Aki járatos a kérdésben, az éppen nem lát ellentmondást e legutóbbi megállapítás és aközött, hogy a jobbak közül kerülnek ki, sőt a szekta révén még jobbak is lesznek, mint azelőtt voltak. A sátáni működésnek ugyanis fő jellegzetessége a hazugság, álnokság és a ravasz félrevezetés. Félrevezetik - mondja az Írás (Jer 23,32) -, ha lehet, még az igazakat is. Nem a szektásokat mondom ravaszoknak s hazugoknak, hanem azt a sátánt, aki félrevezeti őket. A gonosz lélek többnyire a jó ürügyével szokta megnyerni az embereket és így terjeszti a rosszat.

Vannak, akik a szektásokról a lekicsinylés és a korlátoltságnak kijáró lenézés, s vannak, akik a dicséret hangján - mely jóakaratuknak és becsületességüknek szól - beszélnek. A lenézés - sajnos - nemcsak együgyűségüknek és korlátoltságuknak szól, hanem a körükben megtalálható nagy hitnek is, tehát nem mindig helyes forrásból származik. A rokonszenv oka a bennük átlag tagadhatatlanul meglevő jóakarat és naiv becsületesség, mely különösen a föld egyszerű népe körében sokakat megtéveszt. Nemegyszer elismeréssel, sőt bámulattal emlegeti a falu, milyen részeges volt ez meg ez, s mióta baptista lett, egy csepp szeszesitalt se iszik. Aztán dicsérik őket, hogy nem hazudnak, hogy lopásról ne is beszéljünk, hiszen lopni más tisztességes ember se szokott.

Akiket ez a szektásokban található jó megtéveszt és azon az evangéliumi alapon, hogy gyümölcséről lehet megismerni a fát (Lk 6,44), azt következtetik, hogy a katolikusoknál jobbnak kell lennie annak a hitnek, mely követőit jobbakká tudja tenni, mint amilyenek katolikus korukban voltak, azokat magyarázatul figyelmeztetjük arra, hogy az illetők akkor, mikor még katolikusok voltak, lanyhák és hitközönyösek voltak, jelenleg azonban buzgó baptisták. Az pedig csak természetes, hogy egy buzgó, vallásos, állandóan bibliázó baptista lehet jobb egy hitközönyös, vallástalan katolikusnál akkor is, ha nem a baptista, hanem a katolikus vallás az igaz. A szentek katolikus létükre (sőt éppen katolikus hitük miatt) még a mi buzgó baptistáinknál is jobbak voltak.

Világos, hogy az még nem teszi jóvá vagy becsületessé az embert, ha a szülei katolikusok voltak s ezért gyermeküket is katolikusnak anyakönyvezték, s ezért, ha kérdik tőle, ő maga is azt mondja magáról, hogy katolikus, hanem az, ha az ilyen ember ezenkívül még katolikus nevelésben is részesült és a katolikus egyházra is hallgat és annak befolyása alatt áll. Melyik tanyai katolikus mondhatja azonban ezt magáról? De lesz-e jobb vagy becsületesebb, ha baptistává lesz, az a katolikus, aki katolikus korában is igen sokat imádkozott, akkor is vallásos könyveket olvasott, akkor is igen szerette a prédikációt hallgatni, akkor is jó templomba járó, főképpen pedig, ha még gyakori gyónó is volt? Bizonyára nem, eltekintve attól, hogy az ilyen katolikusok nem is lesznek soha baptisták. Baptistává csak vallásilag műveletlen katolikusok lesznek, az olyanok, akik mint még katolikusok, a papjukkal sohase voltak összeköttetésben.

Egyszerű falusi emberek nagy tisztelettel szokták emlegetni, hogy a baptista, a nazarénus vagy adventista embernek nem szabad se hazudni, se káromkodni. Hát a katolikusnak talán szabad? - válaszoljuk neki. De hát azok ezt meg is tartják, mi meg nem - felelik.

Nem?? - kérdem erre viszont én csodálkozva. Hát talán minden katolikus ember káromkodik és hazudik? Ha a faluban azt beszélik, hogy a plébános káromkodott vagy hazudott, egyszerre milyen felröffenés, milyen megbotránkozás következik! Minek a jele ez? Bizonyára nem annak, hogy a papok káromkodni vagy hazudni szoktak. Pedig hát bizonyára a papok is katolikusok, sőt ők a fő katolikusok.

De természetesen nemcsak a papok közt találunk olyan katolikusokat, akik sohase káromkodnak és sohase hazudnak. Bajosan káromkodnak vagy hazudnak például azok, akik gyakori gyónók és mindennapi áldozók. Ha ezeknél is előfordul ilyesmi, csak azért, mert nemrég kezdték csak el a mindennapi áldozást s így nagyobb vallásosságuknak még csak az elején tartanak, vagy pedig mert a gyónás és áldozás csak egyszerű formaság náluk. Ezekre azonban senki se mondja, hogy igazi katolikusok, hanem képmutatóknak tartja őket mindenki. Azt azonban talán azért mégse mondhatjuk, hogy a gyakori gyónók és áldozók többsége ilyen?

Könnyű elérni a szektákban, hogy az ő híveik nem káromkodnak és nem hazudnak, sőt esetleg még csak nem is pipálnak. Hiszen minden faluban csak néhányan vannak és ezek is csak néhány éve lettek szektások s csak azok csatlakoztak hozzájuk, akikben felébredt a hit és a lelkiismeret és elhatározták, hogy Istennek szolgálnak, és akiket, mivel az Isten egyházával való szakítással egyidejűleg határozták ezt el, a sátán is többnyire békében hagy, mert az ilyen nem-káromkodókra, az ilyen igazmondókra és az ilyen nem-pipálókra nem haragszik, mert látja rajtuk, hogy az Istennel egyidejűleg neki is szolgálnak.

Négy-öt igazi jámbor ember a falu 1000-1500 lakosa közül mindig van minden faluban, s ha vallásilag műveletlenek, kényelmes papjuktól padig nem kapják meg a lelki táplálékot és a vezetést, az ilyenek baptisták lesznek, ha álpróféták keresik fel a falut. Hogy ez mennyire nem bizonyítja az egyháztól való elszakadás helyes voltát, mutatja az, hogy ha nem nazarénusok vagy adventisták jönnek a faluba, hanem az öreg és lanyha plébános helyett egy buzgó, szentéletű, fiatal, új pap, még sokkal nagyobb lelki megújulás jön létre a faluban, mint amit a szektások működése okoz. Sőt még az öreg és lanyha plébános mellett is nem egy ember újul meg lelkileg s lesz káromkodóból s iszákosból példás keresztény, ha néhány szentéletű és jó szónok szerzetes jön a faluba, ott csak egy hetes népmissziót tartani.

Lenne azonban az egész falu, vagy akár csak fele szektássá, majd bezzeg hazudnának, káromkodnának, részegeskednének és pipálnának ott a baptisták is bőven, s akkor mindjárt nem lenne ennek ellenkezője a baptista tulajdonság. Akkor a hívők zöme náluk is csak névlegesen lenne baptista, épp úgy, mint az évszázadok óta és teljes egészében katolikus falu katolikusainak többsége is csak névleges katolikus és általában bizony káromkodik is, hazudik is, pipál is. Nem az okozza tehát a baptista jámborságot, hogy a baptista vallás jobb a katolikusnál, hanem egészen más.

De az ellanyhuláshoz még arra sincs szükség, hogy az egész vagy a fél falu szektássá legyen. Bekövetkezik ez azzal a négy-öttel is, aki kivételesen lett szektás, csak azt kell megvárni, míg az első lendület, a kezdeti felbuzdulás és szent hév után néhány évtized elmúlik. Ekkor a kutya se emlegeti már a faluban a hajdan oly nagy port felvert baptistákat, s csak az öregasszony, vagy - még ritkábban - az öregember tart ki még a fiatalabb korban oly lelkesen felkarolt eszmény mellett, de a gyerekekre és unokákra már nem tudnak hatni. Azok újra a falu többségének lanyhaságával tartanak.

De a jó katolikusok még a kezdő szektások buzgóságával is kiállják a versenyt. Ne egy olyan falu katolikus híveit hasonlítsuk ugyanis velük össze, melynek papja már 80 éves, beteges aggastyán, vagy amelynek papja nem tud, mert nem is igen akar a híveire hatni, hanem egy olyanét, melynek példaadó, buzgó és tisztelt papja van. Aztán a szektások, akik a falu legjóravalóbb protestánsaiból kerültek ki, tehát a protestánsok színe-javát alkotják, ne a katolikusok átlagával, tömegével, hanem szintén a javával hasonlítsuk össze, például egy jól vezetett Mária-kongregáció tagjaival, vagy valamely papnevelő intézet vagy egy karmelita, jezsuita vagy lazarista szerzetesház lakóival.

Ha ezek életét nézzük, mindjárt nem jut senkinek se eszébe, hogy baptistává vagy nazarénussá kell lennie, ha nem akar káromkodni vagy hazudni. Pedig hát bizonyára ezek a valódi katolikusok, nem pedig azok a katolikus tanyaiak, akik csak három évig jártak iskolába, akkor is csak akkor, ha nem volt nagy sár vagy hó, jó időben pedig állatokat őriztek iskola helyett, hittant utoljára nyolcéves korukban tanultak, de akkor is a tanító tanította, nem a pap, de esetleg az is többnyire részeg volt. Mitől lehettek volna ezek az emberek katolikusok, mikor most felnőtt korukban is csak egy évben kétszer mennek templomba: karácsonykor meg húsvétkor, olvasási körük pedig - ha ugyan tudnak egyáltalán olvasni - nem terjed túl a kalendáriumon vagy a Friss Újságon, vagy Szabad Népen?

Jellemző a katolikus és a szekta-erkölcsök közti nagy különbségre, hogy még ezek között a túlzó szekták között sincs egy se, mely legalábbis gyakorlatban az elválást s utána az újabb házasságkötést meg ne engedné, melyet pedig a katolikus egyház még a legutolsó hívétől se tűr el, mert a Szentírás se tűri el. Hát még az örökös tisztaság, melyet az egyház férfi- és női szerzeteseinek tízezrei valósítanak meg, sőt az egyház kivétel nélkül minden papjától is megkíván! Hol vannak ettől a szektások? S milyenek lennének az ő erkölcseik, ha felekezetük őket is ilyen kívánalmak elé állítanák!

A tiszta hithez és az igazi erkölcshöz, tehát az igazi katolicizmushoz a jóakaraton kívül intelligencia is kell. Láttuk, hogy éppen ez hiányzik a szekták tagjaiban. Ezért ez - minden jóakaratuk ellenére - meg is látszik erkölcseiken. Nemi botrányos visszaélések, kicsapongások mind a történelem, mind a jelen tapasztalatai alapján igen gyakoriak a rajongó szekták között, sőt sokszor vallásos kultuszt csináltak belőlük. De akik alapjában véve feddhetetlen életűek is, azok is tele vannak gyarlósággal. Ez egyébként természetes is, mert szentek még a katolikus egyház vezetése alatt se teremnek minden bokorban s különösen analfabéták között nem. Hogy teremnének hát a tévtanokat valló és az egyház iránt elvből engedetlen szekták tagjai között?!

"Káromkodni, az igaz, nem káromkodik, nem is pipál, de a földemet, azt elszántotta", mondta nekem baptista szomszédjáról az első világháború alatt egy sebesült kórházban egy tanyai magyar. Ellenben az én diákkoromban, Zalaapátiban élt egy igen vallásos, jó katolikus, sokat imádkozó, és jó templomba járó asztalos, akiről az egész környéken beszélték, hogy családja nincs, mert nőtlen, mégis olyan szegény, hogy majdnem éhen pusztul, mert attól való félelmében, hogy megcsalja, kiuzsorázza megrendelőit, mindig olyan keveset kér munkájáért, hogy sokszor neki magának többe kerül, mint amennyit fizettet érte. Ez az ember baptistaság nélkül is tudott tehát egész a butaságig jó és becsületes lenni.

A szektások sokat olvassák a Bibliát. Miért nem figyelik hát meg, hogy azok a szent emberek, akiket a Szentírás magasztal, sose szegültek szembe a zsidó papsággal és mindig megtartották azokat a vallási előírásokat, amelyeket az a hivatalos vallási közösség előírt, melyben éltek? Jézus is megkívánta, hogy az emberek a farizeusok és írástudók tanításaira hallgassanak, noha ezek a farizeusok és írástudók voltak legalább annyira gyarlók, mint a mai katolikus falusi papok salakja. Mikor Jézus a bélpoklost meggyógyította, akkor is ezt mondta neki: "Menj, mutasd meg magad a papnak, és ajánld fel a Mózes rendelte áldozatot bizonyságul!" (Mt 8,4), nem pedig izgatott a papok önzése és pénzharácsolása ellen. Tehát a Biblia szerint is csak a pap állapíthatja meg, hogy a bélpoklos valóban meggyógyult-e, s így most már mentes azon tilalmak alól, melyeknek addig alá volt vetve, s ráadásul még azt is helyesli, hogy ezért a megállapításért még fizessen is az a volt beteg a papnak. Ennyire tiszteletben tartotta Jézus azoknak a papoknak a jogát és pénzbeli járandóságát, akiket pedig bűneikért ostoroznia kellett. Vajon az Isten embere, tehát az a szektás, aki régi papjára most már nem hallgat, s még abból a nyájból is kilép, melyet Jézus a papra bízott, s helyette más utakon keresi üdvösségét?

A szektások fő bűne a kevélység, a főbűnök elseje, minden bűn ősoka. Ebből folyik dacuk, önteltségük, mely elhiteti velük, hogy ők mindent jobban tudnak, mint az a pap, akit Isten rendelt tanításukra. A Bibliát is csak ők értik meg és csak Ők tartják meg. A pap, sőt még az egyház se ért hozzá, de a pap sokkal rosszabb is annál, semhogy tiszteletben tartaná a Bibliát, még akkor is, ha értene hozzá. Ez az elbizakodottság teszi a szektásokat fanatikussá. Pedig ha józanul gondolkodnának, látniuk kellene, hogy lehetetlenség, hogy éppen csak az ő szektájuk képviselje Krisztus igaz tanítását, s csak az értse tanainak helyes értelmét.

Jézus már kétezer évvel ezelőtt jött a földre. Vajon össze lehet-e egyeztetni az Ő istenségével, hogy az Ő helyes tanait csak most, az Ő tanítása után kétezer évre kezdik megismerni egyes emberek, s még ma is csak egyes szerencsés és kiváló fehér hollók? Milyen jelentéktelenek például a szekták az egyház és az emberiség életében, s még e jelentéktelen szerepük is csak milyen rövid életű!

A katolikus egyház tanítása és szelleme azonban az egész társadalmat átjárta s az egész társadalom szelleme lett, s az ma már évezredek óta. Vajon melyiket könnyebb tehát elhinni: azt-e, hogy a katolikus egyház tanítása Krisztus tanítása, vagy azt, hogy a szektáké?

Krisztus tanítása a katolikus egyházban már kétezer éve és az egész földön hirdettetik. Lehetetlenség, hogy azok a szekták képviseljék Isten kinyilatkoztatását, melyek csak kétezer éves megkéséssel s még így is csak időnként és itt-ott jelentkeznek. Ezek mellett a szekták mellett csak a rajongás és a fanatizmus szólhat, mely háttérbe szorítja a józan megfontoltságot. Feltéve, hogy Jézus csakugyan Isten volt s Isten természetesen ma is tanai igaz képviselője, csakis a százmilliós tömegeket már évezredek óta átjárt és ma is hatása alatt tartó katolikus egyház lehet, a szekták pedig nem tekinthetők másnak, mint a Krisztus békés aklában garázdálkodó ragadozó farkasoknak. Hogy bárányok álarcában jelentkeznek, csak megerősíti ezt a feltevést, hiszen Krisztus Urunk még ezt is előre megmondta (Mt 7,15).

Ha nem így lenne és az evangéliumot illetően az igazság csak most, Krisztus után kétezer év múlva kezdene derengeni, de még ma is csak egyes kivételek fejében, akkor a világ még ma, az emberiség megváltása és a sátán uralmának megdőlte után évezredek múlva is ugyanezen sátán uralma alatt állna, tehát lehetetlen lenne elhinnünk, hogy a Megváltó már ezelőtt kétezer évvel járt a földön, s hogy ez a Megváltó maga az Isten volt.

De hát ennek a belátásához és még inkább: az ennek megfelelő viselkedéshez önuralom, szerénység, alázatosság, engedelmesség szükséges, s éppen ez az, ami annyira hiányzik a szekták követőiből. Ők jámborak, illetve jámborkodók, nagyjából becsületesek, nem hazudnak, nem káromkodnak és nem pipálnak, épp oly jellegzetességük azonban az is, hogy semmiképpen se alázatosak vagy engedelmesek. Ők mindenre képesek, csak erre nem. Nem tudnak például ellenni különcködés, feltűnési viszketegség és a közvélemény figyelmének magukra hívása nélkül. Szolgálhattak volna ők Istennek, mint katolikusok is, meg is javulhattak volna így is és természetesen a káromkodást, hazudozást és a pipálást is abbahagyhatták volna így is. Ámde ha ezt mint egyszerű katolikusok tették volna, akkor az ő megtérésüket legfeljebb csak családjuk tagjai vették volna észre, meg talán a szomszédok. Mint szektások azonban, nem pipálásukkal és nem káromkodásukkal az egész falu figyelmét magukra vonják. Így élik ki nagyravágyásukat.

Lehet, hogy mindezt nem mesterségesen, előre kiszámítva csinálják, de kétségtelen, hogy ha öntudatlanul is, de kevélységüket, feltűnni vágyásukat, szereplési viszketegségüket élik ki akkor, mikor nem az egyház szárnyai alatt, nem úgy, mint a többség és az átlag teszi, nem a közösségben, nem plébánosuk vezetésével, nem neki engedelmeskedve, mint a többi egyszerű egyháztag, nem csöndben, szerényen, ismeretlenségben akarnak Istennek szolgálni, hanem különlegesen, mindenki figyelmét magukra vonva, extra módon. Hogy aztán ebből a kis emberi gyarlóságból milyen nagy bajok keletkeznek, hogy gyarlóságuk miatt megbontják az egyház egységét, hogy miattuk emiatt az egyházon kívül és az egyház mellett más "egyházak" keletkeznek Krisztus leghatározottabb tilalma ellenére, s az Ő szíve nagy bánatára, az egy helyett több akol lesz és több pásztor, hogy ez mennyire ellenkezik Jézus akaratával, de a józan ésszel és az igazság elengedhetetlen tulajdonságával, az egységességgel is. Azt az ő kis eszük nem veszi észre, de kevélységük, nagyravágyásuk és szerénytelenségük nem is akarja észrevenni. Ők nem tudnak s nem is akarnak úgy szolgálni Istennek, mint a többi ember. Nekik ki kell tűnni a többi közül, hogy beszéljenek róluk. Ők azt akarják, észrevegyék és bámulják őket, mint Krisztus mintakövetőit.

Ők nem úgy akarnak ünnepelni, mint a többiek, vasárnap. Ők okosabbak mint a többi és mint a pap. Ők megállapították a bibliájukból, hogy a szombat az Isten akarta ünnep s ragaszkodnak ehhez a szombathoz makacsul, akár még életük árán is. Mert hát a jó ember Isten igéjét többre becsüli, mint akár az életét. Ők pedig természetesen nagyon jó emberek. Ez természetesen nagy szerényen azt is jelenti egyúttal, hogy az ünnepet eddig vasárnap tartó egész kereszténység egész eddig ostoba is volt és gonosz is, és ezt a három elemit végzett falusi anyókák és bácsikák olvassák rá az egyház, és az egyháznak falujukban való képviselője, a plébános úr fejére.

Kis szellemi kapacitásukkal nem veszik észre, hogy tulajdonképpen nem jó emberek ők, hanem farizeusok, akik a szúnyogból csinálnak elefántot, és a lényeg helyett a betűkhöz ragaszkodnak. Kétségtelen ugyanis, hogy teljesen mellékes, hogy a hetedik napot, melyen munkaszünetet tartunk, szombatnak nevezzük-e vagy vasárnapnak, hanem az, hogy minden hetedik napon csakugyan munkaszünetet tartsunk. Egyébként is ki tudja azt eldönteni, hogy azóta, hogy Isten megszűnt teremteni, valóban a mai szombat-e ez az annyira fontos hetedik nap?

Azt se tudják ezek a szombatosok, hogy Krisztus Urunk az Ószövetségből csak a hitet és az erkölcsi törvényeket hagyta meg, de a zsidó szertartási előírások az Ő halálával megszűntek, mert az Ő kereszthalálával egy új világ, az Újszövetség lépett életbe, melynek külsőségei már mások, mint a régi világéi voltak. Hiszen az Ószövetség nemcsak a szombati naphoz való ragaszkodást, hanem a fiúk körülmetélését, a disznóhústól való tartózkodást, a rituális mosakodásokat és számtalan más, nekünk ma már teljesen idegen s tőlünk már teljesen elfeledett szertartást is előír, melyek a Szentírásban épp úgy benne vannak és épp oly kötelezően elő vannak írva, mint a szombat, de amelyeket ma már az adventisták se tartanak meg. Ha azonban a többi zsidó külsőség meg nem tartása nem bűn, miért bűn az, ha magunknak a zsidóktól való megkülönböztetésére nem szombaton ünnepelünk, hanem vasárnap, kivált mikor a lényeget, a munkaszünetet, sőt még azt is, hogy ez minden hetedik napon legyen, megtartjuk?

A szektások továbbá nem akarnak olyan keresztség által válni az egyház tagjaivá és üdvözülni, melyet rájuk is - úgy, mint a falu többi lakójára - gyermekkorukban s a templomban adnak fel s ezért már oly megszokottá vált, hogy alig figyel rá valaki. Ők felnőtt korban és a folyóban keresztelkednek, fehér ruhában, nagy kíváncsi néptömeg jelenlétében és zeneszó mellett. Persze állítólag ennek se feltűnési viszketegségük az oka, vagy az idegbeteg, különc és dacos embernek az a vágya, hogy mindent másként csináljon, mint a többiek, hanem ismét csak Krisztus szent igéje, mely nem ismer leöntéssel, hanem csak alámerítéssel való keresztséget s amely a keresztséghez hitet kíván, amit egy csecsemőben hiába keresünk.

Elbizakodottságuk és makacsságuk miatt hiába figyelmeztetjük őket, hogy Isten igéjében (az Apostolok Cselekedetei című szentírási könyvben, 16,19-34) az is megtalálható, hogy Szent Pál a börtönben keresztelte meg a börtönőrt és családját, a börtön falai között pedig csakis leöntéssel való keresztelésről lehetett szó, hiába a figyelmeztetés, mert ehhez már nemcsak Biblia kell, hanem a Biblia mellé még gondolkodás is, a szektások pedig azt hiszik, hogy ha ők bibliaolvasás közben még gondolkodnak is, akkor megfertőzhetik a Bibliát. Ezért mivel a Biblia csak azt mondja, hogy az apostol a börtönőrt börtönben keresztelte meg, de arról nem beszél, hogy hogyan, ők ezzel még nem látják megcáfolva szektás hiedelmüket.

A betegeket az őskeresztények is csak leöntéssel keresztelték meg alámerítés helyett, pedig ha a leöntéssel való keresztelés nem lenne jó vagy elég, akkor a betegeknél se lehetne így elintézni a dolgot. Ami az egészséges számára érvénytelen, az nem lehet érvényes a beteg számára se.

Ha továbbá Isten igéje azt mondja, hogy Szent Pál ott a börtönben nemcsak magát a börtönőrt, hanem "egész családját" keresztelte meg, akkor a józan ész azt is mondja, hogy kisgyerekek is voltak köztük, mert az "egész családját" kifejezés arra vall, hogy nemcsak egy gyermeke volt, s mivel börtönőröknek nem aggastyánokat szoktak alkalmazni, a családtagok nem lehettek még mind nagyok.

A legnagyobb érvünk azonban nem ez, hanem az, hogy a baptisták és az adventisták ezen, a keresztség kiszolgáltatására vonatkozó tanait semmiképpen se lehet összeegyeztetni a kereszténység isteni eredetével, amit pedig ők is hisznek. A jelenleg a földön élő vagy egymilliárd keresztény közül ugyanis legfeljebb 30-40 millió az, aki alámerítéssel és csak felnőttet keresztel, de ők is csak 100-200 év óta. A kereszténység azonban már 2000 éve megvan és az alámerítéssel való keresztelés az ősidőkben is csak néhány száz éven át volt szokásban. Jézus istenségével azonban nem lehet összeegyeztetni, hogy tanításának és kereszthalálának csak annyi haszna volt, hogy még most, utána 2000 évre is, követőinek 97%-a még csak azt se tudja, hogyan kell keresztelni, s ezért 97%-ban érvénytelenül keresztel. Érdemes volt ezért az Istennek emberré lenni és kínhalált halnia? Ha emberi intézmények alapítóival ilyen keserű csalódások és kudarcok elő is fordulnak, semmiképpen se fordulhat elő ugyanez magával az Istennel. Ha még az Isten is mindent hiába csinál, az azt jelenti, hogy a sátán még Nála is nagyobb úr. De hát akkor Isten-e az Isten és érdemes-e neki szolgálni?

A valóság azonban nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is az, hogy a kereszténységnek csak 3%-a különcködik és áldozza fel gőgjének a kereszténység egységét, ezelőtt 500 évvel azonban még ez a 3% se.

Ellenben a szektákban és követőikben minden jámborkodásuk, sőt sokszor tiszteletreméltó buzgalmuk ellenére is határozottan észrevehetők a sátániság nyomai.

Volt például egy tanítványom, aki érettségi után, mikor már befolyásom alól kikerült, adventistává, sőt adventista prédikátorrá lett. Lépése annyira meggyőződésből folyt, hogy volt osztálytársait valósággal elárasztotta leveleivel, hogy őket is adventistává tegye. Természetesen egyik se lett az, hanem nevettek rajta. Azt mondták: Jó gyerek volt szegény, de buta volt egész életében. Valóban olyan nagyfokú volt az együgyűsége, hogy még nekem is azzal a szándékkal írt, hogy megtérítsen. Azt nem merte kimondani, hogy ez a célja, de nyilvánvaló volt. Mikor azonban nem vagyok elfogult s a rosszban is meg tudom látni a jót, sajnálatom mellett azért meg is szerettem az illetőt. Annyira látszott ugyanis mindazon, amit írt, a jóság, az önzetlenség, a szeretet és a meggyőződés.

Rá vagy tíz évre aztán az újságból tudtam meg, hogy valutacsempészés bűntette miatt, melyet nyereségvágyból űzött, mint már adventista lelkész, letartóztatták. Hogy ez az eredetileg jó és csak Istenért élő ember hogy tudott ide jutni, ma is talány előttem. Azt mindenesetre bizonyítja, milyen talmi az a jóság, amely a katolikus egyház elleni küzdelemmel kapcsolatos még akkor is, ha jóhiszeműen történik.

Egy baptista tanártársamat még a kommunista kormányzatnak is alsóbb iskolába kellett áthelyeznie büntetésből, mert családi házat épített és a pénzt hozzá meg nem engedett módon teremtette elő, hitelezőit becsapta stb. Ez a baptista tanár eleinte szintén rendkívül rokonszenves volt előttem megnyerő, jóságos egyéniségéért s kivált eleinte tanítványai is nagyon szerették.

Mindkét esetet azzal magyarázom, hogy a szektások a sátán szolgái még akkor is, ha ők maguk jóhiszeműen, sőt tele lángoló buzgalommal működnek. Idő múltával ezért válnak ők maguk is sokszor tudatos bűnössé, de ez utóbbinak így se kell szükségképpen mindig bekövetkeznie, mert az embernek a sátánnal szemben is megvan a szabad akarata s a jóhiszemű szektás és a jóhiszemű spiritiszta is szolgálhat Istennek, ha jóhiszeműen teszi azt, amit tesz. Erkölcsi megítélés szempontjából sohase az számít ugyanis, mit teszünk, hanem az, hogy mi a szándékunk, mit mond a lelkiismeretünk. Ha annak engedelmeskedünk, nincs bűnünk. Egész más eset természetesen az, ha valaki a sok bűn miatt már a lelkiismeretét is meg tudja hamisítani s már maga is elhiszi, hogy a bűn nem bűn.

Sátáni hatás nélkül azt a különös jelenséget is bajos megérteni, hogy ezek a rajongó és a bibliát szinte imádó szekták a bolsevista uralom alatt még hamarabb és még jobban megalkudtak az ateizmussal és a materializmussal, mint a kálvinisták, és Dr. Kiss Ferenc orvostanárral élükön, aki tudós létére is szektás lett (de természetesen csak azért, mert azelőtt kálvinista volt), egyenesen felkínálták magukat nekik még a Mindszenty-ellenes hírverésre is.

Mikor a még szabad Mindszenty elvi okokból a katolikus istentiszteletek közvetítését a rádióban megtiltotta (hogy az akkor még meg nem tört magyar közönséget meg ne téveszthessék a vallás iránti állítólagos jóakaratukkal), ezek a rajongó szekták nagy diadalmámor és a kommunizmus felé teljesített nagy hízelgések közepette foglalták el ott a katolikus misék és prédikációk helyét, természetesen csak addig, míg a kommunista propagandaterv szolgálatuk elfogadását szükségesnek tartotta s később onnan őket is ki nem tessékelte. Ők maguk azonban semmi furcsát vagy tilosat nem láttak abban, hogy a materializmussal, tehát az istentelenség legnyíltabb és legtúlzóbb fajtájával jóban legyenek.

A katolikus egyháznak nem tudták és a jövőben se tudják soha megbocsátani, hogy a heti ünnepet nem szombaton, hanem vasárnap tartja, de a kommunizmusnak rögtön megbocsátották azt, hogy se szombatja, se vasárnapja, se Istene nincs, bibliai "legendákat" emleget és a magyar népet egyenesen rákényszeríti a heti munkaszünet megszegésére és a magyart nemcsak szombaton, hanem még vasárnap is dolgoztatja. Ez nekik nem fájt.

Esztergomban ismertem egy kőműves mestert, aki olyan vallásos volt, hogy a misén mindennap ott volt s mikor később egy gyárban dolgozott, a felhangzó déli harangszóra a gyárudvar közepén térde borult s nem törődve a munkások gúnykacajával (ez természetesen még a kommunizmus előtt volt), tüntetően térdelve mondta el ott előttük az Úrangyalát. Nagy "vallásossága" mellett azonban megvolt az a két különcsége is, hogy nyáron olyanforma elegáns fehér ruhában járt, hogy aki nem ismerte, tengerész- vagy hajóstisztnek nézte, és hogy emellett azért szeretett mezítláb is járni (még a templomba is). Jó pszichológus e különcségeiből már előre sejthette volna, hogy vallásossága aligha lehet, mert a különcség idegbetegség jele, a feltűnési viszketegség pedig a kevélységé, mely egyébként szintén együtt szokott járni az idegbetegséggel.