Mi értelme az eleve elrendelésnek?

Rühellem, amikor valaki bemásolgat, de ennél jobban magam sem tudnám elmondani:

Magához a tételhez egy súlyos teológiai probléma vezet el; a szabadság és a szabad akarat kérdése. Ha elfogadjuk, hogy Isten mint az embernél hatalmasabb létező, szabadon cselekedve teremtette meg a világot, és a világ minden jelensége tulajdonképpen Istent jelzi és dicsőíti, akkor egészen abszurdnak tűnik, hogy pusztán egy ember magatartása, életvitele, vagy bármilyen cselekedete hatással lehet arra, hogy az adott ember üdvözül-e. Az emberi cselekvés ebben az esetben felülírhatná az isteni végzést, vagy ha a végzésben nem is hiszünk: mindenesetre az ember cselekedetei korlátoznák az Istent a szabad cselekvésében (ha a jó életűeket üdvözítenie, a rossz életűeket kárhoztatnia kellene; „megköthetnénk az Isten kezét”). Az, hogy az emberi szabadság (ha egyáltalán létezik) szükségképpen alulmúlja az Isteni szabadságot, vezet el az eleve elrendelés kérdéséhez és problémájához.

Legalább ilyen súlyosak és fontosak ennek a dogmának a következményei is: Isten maga dönti el, hogy kik üdvözülnek. Az Isteni végzést kifürkészni bajos (mert az Isten a saját tudásából csak annyit bocsát az ember rendelkezésére, amennyit ő jónak vél, és amennyi a cselekedetei végrehajtásához szükségesek), még az is előfordulhat, hogy valaki jó élete és kivételes sikerei ellenére sem üdvözül (ilyenkor a siker is egyfajta büntetés). A kiválasztottak, a majdan üdvözülők alkotják Isten „láthatatlan egyházát”. Az eleve elrendelés dogmájának elfogadása belső elidegenüléshez vezet (nem egzisztencialista értelemben); hiszen az Isteni döntés meg nem másítható, sem gyónással, sem cselekedetekkel meg nem változtatható. Sem az egyházközösséghez tartozás, sem a barátok, sem a jó cselekedetek nem segítenek. Az ember magára marad a kérdéssel, hogy vajon üdvre vagy kárhozatra ítélt, és kétségeiben senki sem tud segíteni rajta.

Nem vezet azonban mindez szükségszerűen erkölcsi fatalizmushoz, tehát mindebből nem következik logikailag az, hogy az embernek akaratlan, tehetetlen szemlélődőként kell belenyugodnia az isteni végzésbe; az a legkevesebb, hogy a kárhozatra ítélteknek kötelességük jó egyházi életet élniük, és betartani a parancsolatokat (hiszen a világon minden Isten dicsőítésére jött létre, tehát a kárhozatra is oka van vagy volt), de a különböző protestáns etikák ékes példái annak, hogy ez a látszólag „káros és sötét” hogy vezethet el mégis egy szilárd alapokon nyugvó etikákhoz, és a puritanizmushoz.

Az eleve elrendelés elfogadásának következménye még a világ „varázslattól való feloldozása” („Entzauberung der Welt”, ahogy Schiller mondta); mindenféle korábbi vallásban jelen van egyfajta mágikus hatalom, a katolikus egyház templomának levegőjében és a gyónásban éppen úgy, mint bármelyik korábbi vallásban. Ennek a mágikus hatalomnak a hordozói a papok és az egyház, és ez képes például az embert feloldozni a bűnei alól, jó útra téríteni vagy megváltani. Ha azonban elfogadjuk az eleve elrendelés tanát, azzal kizárunk a világból minden ilyen hatalmat; olyasfajta józanságot és szikárságot eredményez ez, ami egy egészen új minőség a történelemben (a XVI. század előtt nem létezett ilyesmi).

semmi

ezért is eretnek tanítás

Nincs Isten meg egyéb hülyeségek.

Könnyebb lenne az emberek élete ha nem hinnének minden sz*rban.

Utolsó, egy gyökér vagy....

Eretnek tanítás? A reformáció? Bocs, de te meg műveletlen vagy. Ma a reformáció nem eretnek. Annak gondolTÁK RÉGEN.

*tanítja

ettől függetlenül eretnekség