Melyik a kanonizált Biblia? A katolikusoké vagy a protestánsoké?

"A II. Tridenti zsinat összes anatémája érvényben van"

II. Tridenti zsinat eddig még nem volt az egyháztörténelemben, de te talán a jövőbe látsz. A viccet félretéve Trienti zsinat a neve, melyből csak egy volt (a tridenti szó is egy téves átvétel - vagy trienti vagy olaszosan trentói a neve, mivel ez egy város). Na, kb. ennyire hiteles a megjegyzésed további része is.

"soha nem vonta vissza az átkait Róma a protestánsok felé."

Mint ahogy a protestánsok sem vonták vissza soha az átkaikat Róma felé. Néhány éve is megerősítették a heidelbergi kátét, ami szintén nem mai történet, hanem egy 1563-as dokumentum.

Szervusz!

A Szentirás - amely Isten ihletése alatt iratott meg - i.sz.96 körül bezáródott. Az utolsó élő apostol János irta meg a Jelenések könyvét Pátmosz szigetén számüzetésben. A Jelenések könyvével a 'Szent Biblia' teljes mértékben megiratott.

A II.századtól kezdve megjelentek az 'apokrif' iratok, amelyeket egyes főpapok vagy vallással foglalkozó egyének irtak. Ilyen pl. a Makkabeusok könyve, Judit könyve, Tóbiás könyve....stb. Ezeket valóban hozzátették egy időben a Bibliához, majd kivették, mert sokan ellenezték, mondván 'ezek már nem ihletett irások'.

Ezekben a könyvekben van némi hasznos dolog, de javarésze hamis elképzeléseken alapul.

Tehát még egyszer megemlitem. Maga a "Szent Biblia a Mózes könyvével kezdődik, és a Jelenések könyvével záródik."

Ha bármi kérdésed van, szivesen válaszolok. Üdvözlettel: Judit!

Szia!

Fontos, hogy a kanonikus és kanonizált fogalmak különbségét tisztán lássuk: egy irat nem azért kanonikus, mert az ó- vagy az újszövetségi egyház annak ismerte el. Tekintélyét önmagában hordozza. Azért kanonikus, mert Istentől ihletett kinyilatkoztatás, mert Isten Igéje, nem pusztán emberi beszéd. Egy kanonikus irat akkor kanonizált, ha az egyház felismerte, illetve elismerte kanonikusságát és a kánon gyűjteményébe sorolta.

A kanonikus gyűjtemény fokozatos növekedéssel lett teljessé. Amint egy új prófétai irat elkészült és általánosan ismertté lett, kanonizációja azonnal megtörtént az egyházban. (A szó legtágabb bibliai értelmében az Újszövetség minden iratának is próféta a szerzője, illetve prófétai iratnak nevezhetjük valamennyit. Lásd: II. Pt. 1:20-21) Néhány irat kivételt képez, amelyek iránt egyesek részéről kétely támadt, és így bizonyos időt vett igénybe kanonikusságuk megvizsgálása, illetve csak egy idő múlva történt meg annak az ellentmondás nélküli elismerése.

Az Újszövetség esetében az egyes iratok általános elterjedése, illetve ismertté válása is szükséges volt a kánon lezárulásához. Az újszövetségi iratok néhány évtized alatt keletkeztek, mégis bizonyos időt vett igénybe az újszövetségi kánon kialakulása. Nem azért történt ez, mert sokáig tartott a vita az egyes iratokról, hanem mivel a keresztény egyház már az I. században az egész Római Birodalomra kiterjedt, időbe telt, míg az összes irat mindenütt - Keleten és Nyugaton egyaránt - általánosan ismertté lett. A szent iratok széles körű megismerése istentiszteleti felolvasás által történt. (Vö. Jel. 1:3: "Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálás beszédeit".)

A kanonizáció folyamatát lezáró dátum vagy dokumentum sohasem azt jelzi tehát, hogy addig a szent iratok nem voltak elismertek mint kanonikus iratok, hanem azt, hogy ez az elérhető biztos történelmi dátum, illetve bizonyító irodalmi emlék arról, hogy a kanonizáció folyamata ekkorra már lezárult, a kanonikus gyűjtemény együtt volt, és együttesen volt elismert mint Isten Igéje.

Korábban feltételezték, hogy isz. 90 körül Jochanan ben Zakkai rabbi vezetésével zsinatot tartottak Jamniában, amely a zsidó vallásosság központja lett Jeruzsálem pusztulása után. Általában ehhez a feltételezett zsinathoz kötik a héber kánon máig érvényben lévő, 24 könyvet tartalmazó katalógusának megállapítását. Az újabb kutatások azonban ezt a feltételezést megalapozatlannak tartják. A héber kánon ie. 400 körül rögzítve volt már. Ezen semmit sem változtattak az isz. I. században, a zsidó írástudók körében lefolytatott viták egynémely könyv kanonikusságáról. A palesztinai kánon jelenleg is érvényes sorrendjéről az első dokumentum Melita sárdisi keresztény püspöktől való az isz. 170 körüli időből, aki Keletre utazott azért, hogy pontosan megtudakolja az iratok számát és sorrendjét a héber kánonban, és ennek a kutatásnak az eredményét közli. Végül az isz. IV. századból való Babilóniai Talmud a mai héber kánon felosztásával és sorrendjével pontosan azonos, teljes katalógust közöl, gyakorlatilag ebben a sorrendben találjuk az iratokat a mai kiadású héber nyelvű bibliákban is.)

Athanasius püspök 367-ben kelt 39. számú húsvéti levelében felsorolja mind a 27 újszövetségi iratot, mint amelyeket kizárólagosan szabad használni az istentiszteleteken és az egyházi életben. Athanasiusnak ez a levele az újszövetségi kánon kialakulásának és lezárulásának dokumentuma.

Ezek alapján elmondható, hogy a Bibliának 66 könyve kanonizált, a többi pedig un. deuterokanonikus, azaz másodkanonizált (protestáns szóhasználattal apokrif).

Érdekes tudni még, hogy az apokrif kifejezés honnan ered. Azok az iratok tartoznak ide, amelyeket általánosan nem fogadtak el kanonikusnak, egyesek vagy egyes zsinatok azonban igen. (Az "apokripha" görög kifejezés jelentése: elrejtett. Arra utal, hogy ezeket az iratokat nem volt szabad olvasni a zsinagóga, illetve a keresztény gyülekezet istentiszteletein.)

Az apokrifok kanonikusságának támogatására felhozott első érv, hogy a Septuaginta ma ismert legkorábbi, kb. az isz. IV. századból való kézirataiban benne vannak. A palesztinai héber kánonhoz képest 14-15 könyvvel több található ezekben a kéziratokban, ezenkívül nem külön csoportban vannak, hanem be vannak építve a kanonikus könyvek közé. Egyesek azt feltételezték, hogy két kánon létezett: egy palesztinai, valamint egy szélesebb körű, az alexandriai (ami a IV. századi Septuaginta-kéziratokban is tükröződik).

Az ősegyházban néhányan, mint például Augustinus (Ágoston), (isz. 354-430-ig élt nagy befolyású egyházi tanító) elfogadtak egyeseket az apokrifok közül, míg a többség, köztük például Hieronymus (Jeromos), (isz. 340-420-ig élt, ugyancsak nagy egyházi tanító, a Vulgata fordítója) hevesen tiltakoztak a héber kánonhoz kapcsolásuk ellen. Hieronymus "apokripha" és "fabulae" (= mesék) névvel illette az apokrif iratokat. A Vulgatába, az Ószövetség latin fordításába csak Jeromos halála után, szinte szó szerint csak a holttestén át lehetett belevenni őket.

1546-ban a Római Katolikus Egyház tridenti zsinata (más néven trentói vagy trienti zsinat 1545-63) dogmatizálta az apokrifok kanonikusságát, így azok az általuk kiadott bibliákban megtalálhatóak.

Üdv. Péter

Kedves Péter, ez mind szép, csak egyszerűen nem igaz. Különösen a végső konklúziód.

A Tridenti Zsinat mindössze újra megerősíti azt a számos ókori zsinatot, melyeken elfogadták a teljes, 72 könyvből álló kánont.

Érdekesnek tartom, ha ennyi aprólékos részletnek utána jártál, akkor pont e felett siklottál el.

Továbbá érdekes Szent Ágoston és Szent Jeromos belekeverése a történetbe. Mire Ágoston megtért, majd püspök lett, addigra már zsinati határozat volt a teljes, 72 könyves kánonról. Így aligha volt bármi ráhatása.

Amit Jeromosról állítasz pedig szimpla történelemhamisítás. Ugyanis Judit és Tóbiás könyvét lefordította, LXX alapján pedig Eszter és Dániel könyvek végéhez hozzáírta a kiegészítéseket.

A maradék (általad apokrifnek titulált) könyveket egyszerűen átvette az addig is használt Vetus Latinából. Ahogy számos más részt is átvett belőle, csak átjavította.

Bocsánat a helyesírásomért. Szóval helyesen: súg - súgott, sugall - sugallt, sugalmaz - sugalmazott. Őrület.

@ Fontos, hogy a kanonikus és kanonizált fogalmak különbségét tisztán lássuk: egy irat nem azért kanonikus, mert az ó- vagy az újszövetségi egyház annak ismerte el. Tekintélyét önmagában hordozza.

Értem, hogy mit akarsz, de alligha van igazad a szóhasználatban. A kanonikus annyit jelent, hogy a kánonban szereplő, kanonizált pedig, hogy a kánonba beletett, lásd például fanatikus-fanatizált. Abban persze igazad van, hogy nem a kanonizációtól lesz egy irat sugalmazott.

@ Amint egy új prófétai irat elkészült és általánosan ismertté lett, kanonizációja azonnal megtörtént az egyházban.

Az a helyzet, hogy a dolog nem így működik. Senki se tudja megállapítani egy iratról, hogy sugallmazott-e vagy sem, ha nincs összehasonlítási alapja, ha nincs megelőző tudása, vagy nincs egy eligazító tekintély, akinek ezt elhiszi.

Egy prófétát egyeltalán nem fogadott el mindenki azonnal, hanem egy csomó elutasítással szembesült. A próféták tanítványai, akik elhitték, hogy a próféta tényleg próféta, azok szép lassan vagy gyorsabban meggyőzték a többieket, hogy a mesterük igenis próféta, s az írásai méltók arra, hogy mindenki komolyan vegye.

@ Nem azért történt ez, mert sokáig tartott a vita az egyes iratokról, hanem mivel a keresztény egyház már az I. században az egész Római Birodalomra kiterjedt, időbe telt, míg az összes irat mindenütt - Keleten és Nyugaton egyaránt - általánosan ismertté lett.

Igen az Újszövetségi iratokon általában valóban nem volt sok vita, éppen mert volt egy megelőző tudásuk, vagyis volt már egy szóbeli hagyomány, amely alapján el tudták dönteni, hogy egy irat nem tartalmaz azzal ellentétest. Illetve kialakult egy tekintély rendszer, vagyis voltak mérvadó püspökségek, akikben a többiek is megbíztak. Azért és csakis azért alakult ki egységes Újszövetség, mert maga az Egyház volt egységes, egységes szervezettel és egységes hagyománnyal. A legnehezebben egyébként a Jelenések könyve lett általánosan elfogadva.

@ A héber kánon ie. 400 körül rögzítve volt már. Ezen semmit sem változtattak az isz. I. században, a zsidó írástudók körében lefolytatott viták egynémely könyv kanonikusságáról.

Lehetséges, hogy volt héber kánon, de a zsidók jelentős része egyáltalán nem is tudott héberül, s nem palesztínában élt, hanem a szorványban, ők a Septuagintát olvasták, s a Septuaginta egy kicsit más volt, mint a Héber iratok.

@ Az apokrifok kanonikusságának támogatására felhozott első érv, hogy a Septuaginta ma ismert legkorábbi, kb. az isz. IV. századból való kézirataiban benne vannak.

Elárulom neked, hogy a kevés szeréncsésen megmaradt (Qumrán) egyébként könnyen tönkremenő papíruszokon kívül, minden irat legkorábban a IV. századi igen tartós pergamen szöveghordozókon maradt fenn. Természetesen a szöveg lehet régebbi, mint maga a szöveghordozó.

@ Egyesek azt feltételezték, hogy két kánon létezett: egy palesztinai, valamint egy szélesebb körű, az alexandriai (ami a IV. századi Septuaginta-kéziratokban is tükröződik).

Ez nem feltételezés, hanem tényállás. Ha lett volna mindenhol egységes lezárt Ószövetség, akkor senkinek nem jutott volna eszébe beletenni dolgokat. Akkor senki nem vitatkozott volna, hogy tulajdonképp mit tekintsenek Ószövetségnek.

@ Az ősegyházban néhányan, mint például Augustinus (Ágoston), (isz. 354-430-ig élt nagy befolyású egyházi tanító) elfogadtak egyeseket az apokrifok közül, míg a többség, köztük például Hieronymus (Jeromos), (isz. 340-420-ig élt, ugyancsak nagy egyházi tanító, a Vulgata fordítója) hevesen tiltakoztak a héber kánonhoz kapcsolásuk ellen.

Maga a vita bizonyítja, hogy nem volt egységes Ószövetség. Ágoston önkényesen a hasára ütve beemelt néhány könyvet? Egyáltalán nem, ő egy olyan hagyományt kapott, amelyben azok a könyvek is benne voltak.

@ Hieronymus "apokripha" és "fabulae" (= mesék) névvel illette az apokrif iratokat. A Vulgatába, az Ószövetség latin fordításába csak Jeromos halála után, szinte szó szerint csak a holttestén át lehetett belevenni őket.

Ez persze hülyeség. Seki se hatalmazta meg Jeromost, hogy eldöntse a kánont. Mindössze egy új fordítású latin Bibliát kértek tőle. Az egy dolog, hogy őt mit képviselt, és mit mikor fordított le vagy mit nem, de nem az ő szava volt a döntő, hanem az egyház egészéé. Természetesen Jeromos előtt is volt latin Biblia (Vetus Latina), és amit ő nem volt hajlandó lefordítani, azt továbbra is a régi szövegen olvasták.