Mi az a szent szellem?

Szerintem meg azt akarják elérni ,hogy próbáljatok gondolkozni !!Tudás nélkül érveltek a szentháromság mellett.

PL:ami említve volt Mózes könyvéből "Isten tevékeny szelleme mozgott ide-oda a vizek felszíne felett"Kár magyarázni ,hogy szerintetek szellem vagy lélek ,itt eredetileg héberül a ru'ach szó szerepel ,ami ezt jelenti :szellem !

Az pedig ,hogy személyre utaló dolgokat tesz a szellem

nem szokatlan ,hiszen a szentírásban többször is meg van személyesítve egy tárgy vagy fogalom !Pl:Lukács7:35-ben

azt olvassuk ,hogy a bölcsességnek fiai vannak.

Vagy az 1János 5:6-8 ban azt olvassuk ,hogy a szellem a víz és a vér "tanúskodnak " !Akkor most a vér és a víz is személy ??

Vagy ha azt vesszük ,hogy valaki a szent szellem nevében keresztelkedik ,olyat még nem hallottatok ,hogy valaki a törvény nevében jár el ?? És ugye a törvény sem személy ?!

Igen Jehova tanúja vagyok ....

Mindannak, amit a bibliai Ruah- és Pneuma-fogalomról elmondtunk, egy nagy nehézsége van: a mitológiába tévedés veszélye. Isten transzcendens: „Megközelíthetetlen fényességben lakik” (1Tim 6,16). Ha azt állítjuk, hogy kilép önmagából és tapasztalati világunk részévé lesz, mintha megfeledkeznénk erről, és egy szintre kerülnénk a szánalmas mitológiákkal, amelyek nem ismerik a végtelen távolságot teremtmény és Teremtő között. (Ilyen a Krisna-mítosz, amely ma buzgón misszionál hazánkban is.) Ha viszont Isten transzcendenciájára való hivatkozással elutasítjuk Isten önmagából való kilépésének fölfoghatatlan kalandját, visszalépünk az ószövetségi felfogáshoz, amely értetlenül áll a Megtestesülés botránya előtt. Az antitrinitárius (Szentháromság-ellenes) felekezetek szerint Jézus nem Isten, s logikusan a Szentlélek sem jelent az Atyától különböző és vele mégis egymivoltú személyt, hanem vagy személytelen erő, vagy Isten egyetlen személyével azonos. Az unitárius Varga Béla így ír: „A szentlélek (így!) Istennek amaz ereje, amely által Isten megszenteli az ő híveit... A bennünk tevékeny isteni hatás. Ám, ha azt mondjuk, hogy Isten lényege szentlélek, ezzel sem követünk el semmi hibát. Ez nem azt jelenti, hogy külön személy, hanem azt, hogy Istennek, aki lélek, szellem, a szentlélek útján kívánjuk lényegét megjelölni.” [VARGA BÉLA: Dávid Ferenc és az unitárius vallás. Az Unitárius Egyház Kiadása, Budapest, 1979. 97-98. o.] Jól látja a bibliai Lélek-fogalom termékeny dinamikáját, de visszariad attól a gondolattól, hogy ez a dinamika magában Isten belső életében is jelen van.

„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket” (ApCsel 1,8) – idézte nekem egyszer egy vezető Jehova-tanú, s azt vezette le belőle, hogy a Szentlélek nem több, mint Isten bennünket eltöltő ereje. Hivatkoztam arra, hogy János evangéliumában ismételten olyan névmás utal a Szentlélekre, amely személy voltát mutatja: a hímnemű ekeinosz, holott a pneuma nyelvtanilag semleges (Jn 14,26; 15,26; 16,14). Nem győztem meg semmiről, de följegyezte érvemet, hogy ellenvetést keressen rá... (Ennyit a viták hatékonyságáról!) A Szentlélek isteni személy voltáról szóló dogma azonban nem egy-két bibliai hely egzegézisén áll vagy bukik. A keresztény alapmisztérium forog vele kockán. Ha Isten önmagába zárt lény, aki nem tud „kicsordulni”, nem képes közölni magát, akkor Jézus nem Isten, akkor Isten nem lett testvérünk, hanem kívül marad a mi szféránkon, mi pedig kívül maradunk az ő szféráján. Mit közöl velünk Isten: valamit, vagy önmagát? Ez a kérdés! Vajon az Énekek Énekének szerelmi vallomásai, az Isten és teremtménye közötti titokzatos nász gyönyörű képei csak lírai metaforát jelentenek, vagy a valóság minden képzeletet meghaladó titkát fedik föl? A Biblia így beszél: „Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részesei legyetek az isteni természetnek” (2Pt 1,4). Ez csak akkor lehetséges, ha Isten számára lényének megosztása, a „másik”-kal való közösség nem idegen, hanem természetéhez tartozik: ha Istenben az ÉN mellett van TE és MI.

Az Egyház történetében hihetetlen szenvedések, hosszú szellemi vajúdás gyümölcse volt, hogy kikristályosodott az a terminológia, amely szerint három valósággal különböző alany (hüposztaszisz) birtokol egyetlen lényeget (uszia). Rengeteg elmeél kellett a szentháromsági relációk tanához, tudniillik hogy az isteni személyek kizárólag egymáshoz való viszonyukban különböznek, s minden kifelé (a teremtményekre) irányuló tevékenységükben egyek. A kifelé irányuló tevékenységet csak annyiban tulajdonítjuk egyik vagy másik személynek, amennyiben ez a tulajdonítás (appropriatio) valamiképpen megfelel az illető személy Szentháromságon belüli sajátságának, s számunkra kifejezi azt. Ez kellett a mitologikus félremagyarázások elkerüléséhez! Így az egyházi hagyomány és tanítóhivatal kialakított egy olyan nyelvezetet, amellyel Isten egységének tagadása nélkül állíthatjuk a három valósággal különböző isteni személyt: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. De a legnagyobb teológusok zsenialitása és az évezredes érlelődés sem csökkenti az emberi nyelv és az emberi értelem elégtelenségét a kifürkészhetetlen misztérium megragadására. A Szentháromság abszolút hittitok: Isten kinyilatkoztatása nélkül nem tudhatunk róla, a kinyilatkoztatás után pedig nem láthatjuk be mikéntjét (csupán azt, hogy az ellene emelt nehézségek nem képesek benne lehetetlenséget kimutatni).

Mindez azt is jelenti, hogy bár a Biblia nyelve igen sokrétű a Lélek szó használatában, rendelkezünk a lehetőségig szabatos teológiai terminológiával is, amely nem hagyható figyelmen kívül, ha a Szentlélekről beszélünk. Különösen azt kell nagyon szem előtt tartanunk, hogy a Szentléleknek tulajdonított isteni tevékenységek (megszentelés, erőközlés) igazában a három isteni személy közös tevékenységei. Hogy a bibliai nyelv szívesen tulajdonítja ezeket éppen a Léleknek, az rámutat a harmadik isteni személy Szentháromságon belüli helyzetére: a Lélek a szeretet-személy, az ajándék-személy, a MI-személy, az ellentétek föloldása, a közössé-válás, az isteni kommunikáció. Mindez csak halvány fogalmi analógia, de hát hogyan szólhatnánk másképp a titkok titkáról? Mint testvérei az emberré lett Istennek, magunk is a Szentháromság életébe kapcsolódunk a Szentlélek kegyelme révén, s ezért vagyunk illetékesek, hogy – dadogva, elégtelenségünk tudatában – valamit mondjunk róla, ami mégis érvényes és igaz.

Ahol tehát saját életünkben az emberi lehetőségeket meghaladó szeretetet, ajándékozást, MI-élményt, ellentét-oldódást, közösséget, kommunikációt tapasztalunk, ez – bár a három isteni személy közös műve – joggal mondható a Szentlélek megtapasztalásának, mert természetfölötti ajándék, és mert kifejez valamit a Szentlélek sajátságából. Az erő, amely ezt a tapasztalatot létrehozza, fölfedi nekünk a Személy titkát, aki az istenségben az Atya és a Fiú kölcsönös szeretete.

A Kr.u. negyedik században Makedoniosz és követői kétségbevonták a Szentlélek istenségét. Velük szemben írta Nagy Szent Baszileiosz A Szentlélekről című művét, melyben igazolja, hogy a Lélek az Atyával és a Fiúval egyenlő imádás tárgya. Ebben világosan különböztet a Szentlélek és a teremtett „erők” (angyalok) között. „A mennyei erők nem természetüknél fogva szentek, hiszen egyébként semmiben sem különböznének a Szentlélektől. Egymáshoz viszonyított felsőbbrendűségük arányában kapják a megszentelődés mértékét a Lélektől. Ahogyan az égő anyagot a tűzzel együtt képzeljük el, s más a szóbanforgó anyag és más a tűz, így van ez a mennyei erők esetében is... A megszentelés tehát kívül van lényegükön, a tökéletesítést a Lélek közössége révén viszi beléjük... Ha gondolatban elvonatkoztatsz a Lélektől, feloldódnak az angyali karok, megszűnnek a főangyali felügyeletek, összezavarodik minden”. [NAGY SZENT BASZILEIOSZ: A Szentlélekről 38. In: VANYÓ LÁSZLÓ: A kappadókiai atyák. Ókeresztény Írók VI/I. Szent István Társulat, Budapest, 1983. 114-115. o.]

Így van velünk is a Lélek: mint égő anyaggal a tűz. Más az anyag és más a Tűz, de a lángoló Isten nélkül sötétségbe hullunk és káoszba.

A Szentlélek esetében két dolgot kell tehát igazolnunk, ez pedig az Ő személy, és Isten volta. A régi ariánusok számára a Szentlélek ugyan személy volt, de teremtmény, ez a nézet azonban mára szinte kihaltnak tekinthető, Jehova Tanúi, a szombatosok, unitáriusok Isten megszemélyesített “tevékeny erejének” vallják Isten Szentlelkét. Mivel a Szentlélek örökkévaló (Zsid 9,14), ezért teremtmény valóban nem is lehetne, így tehát személy voltának igazolása egyben a Szentháromság “bezárulását” is eredményezi, hiszen az Atya-Szentlélek kettősségében talán soha senki nem hitt. Azokat az igéket kell itt megemlítenünk, amelyek kifejezetten személyiséget tulajdonítanak a Szentléleknek. Bár a Szentlélek erőként is megnyilvánul (ApCsel 1,8), nem pusztán erő, hanem értelmes (ApCsel 15,28; Róm 8,27; 1Kor 2,10), érez (Róm 15,30; Ef 4,30), önálló akarata van (1Kor 12,11); cselekszik (ApCsel 16,7.10), segít (ApCsel 9,31), beszél (ApCsel 8,29; 13,2; Róm 8,26; Jel 2,7; 22,17), tanúskodik (Mk 13,11; Jn 15,26; Róm 8,16; 1Jn 5,6-9), közbenjár (Róm 8,26) ihlet (2Pt 1,21), tanít és emlékeztet (Jn 14,26), sőt megismerhető személy (Jn 14,17), “akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri” - egy erőről ez értelmetlen állítás. Jézus helyett Ő a másik Pártfogó (Jn 14,16), személy helyett nyilván egy másik, hasonló személy, s küldeni is csak személyt lehet (Jn 16,7). Jézus kifejezetten az “ekeinosz” hímnemű, személyre utaló névmást használja. Az egyház az Ő nevében is, tehát a Tőle is kapott felhatalmazással keresztel (Mt 28,19). Ebben az igében kerül legszorosabb kapcsolatba a három személy egymással, mely a háromságot és egységet is egyaránt magában foglalja. A “Lélek” nem pusztán Isten megszemélyesítése, hiszen a Biblia sokszor a másik két isteni személlyel együtt, de külön személyként említi (Mt 28,19; Lk 3,22; 2Kor 13,13), vagy valamelyik személlyel kommunikálva mutatja be (Jn 16,13-14; Róm 8,26-27, Jel 22,17). A Szentlélek Istent káromolni Isten elleni káromlás (Mt 12,31-37), az Ő vezetése Isten vezetése (Csel 16,6-10), Neki hazudni annyi, mint Istennek hazudni (Csel 5,3-4.9). Ő egyszerre az Atya Lelke (Mt 10,20), és a Fiú Lelke (Gal 4,6), s e két név egyenértékű, felcserélhető. Míg a Fiú született, Ő az Atyától származik (Jn 15,26). Embereket újjáteremtő ereje van (Jn 3,5-6), s ez az erő a sajátja, nem pedig Ő maga (Róm 15,13.19). A Lélek által Isten maga lakik bennünk (1Jn 4,12.15-16), s temploma is csak Istennek van, erőnek nem (1Kor 6,19). Tehát Isten Lelke mindenképpen több, mint egyszerűen “Isten személytelen, tevékeny ereje”. Ellenkező esetben fel kellene tételeznünk a szentírókról a teljes felelőtlenséget, az ihletettség hiányát a megtévesztő idézetek egész halmaza miatt. Mindez alapján a Szentlelket az Atyával és a Fiúval együtt imádjuk (vö. Jn 16,14).

A Szentlélekről

Manapság nagyon félre van értelmezve a Szentlélek.

Egyesek elfelejtik Őt, nem értik, nem tudják, ki is tulajdonképpen. Az Atyát el tudjuk képzelni: édesapa, öregúr, megbízható, bölcs. A Fiút is, hiszen közénk jött: Ő maga Krisztus, az Isten fia, a Megváltó. De ki a Szentlélek? Galamb, fuvallat, tűz. Személytelen, holott igenis személy, a harmadik isteni Személy.

Mások kihasználják, kizsigerelik, a mágikus energiák keresztény változataként ismerik. Közösségi találkozókor felugranak és mondanak valamit - ezt bizony a Szentlélek nyilatkoztatta ki nekik. Folyton Őt akarják, önzően és alázat nélkül, mintha csak egy pörgető valami lenne, egy Red Bull ital, amit be lehet dobni, és máris minden jobban megy.

Azt hiszem, valahol a két véglet között kell keresgélnünk az igazságot. Azonban egyértelmű, hogy ezt nem én tudom megadni, ezért mi mást tehetnék, minthogy segítségül hívjam az angyali doktort, Aquinói Szent Tamást. Az alábbiakban az ő gondolatai lesznek olvashatóak.

Hiszek a Szentlélekben

Az Apostoli Hitvallás vagyis a Hiszekegy kifejtése

Amint mondtuk, az Isten Igéje az Isten Fia, amint az ember szava az értelem szülötte. De olykor az ember szava holt, tudniillik amikor az ember olyat gondol, amit meg kell tennie, de nincs meg benne a cselekvő akarat; mint amikor az ember hisz és nem cselekszik, hitét holtnak mondjuk, ahogy a Jakab-levél 2. fejezetében olvassuk. Isten Igéje azonban élő. „Mert eleven az Isten szava” (Zsid 4,12); tehát Isten birtokában kell lennie az akaratnak és a szeretetnek is. Ezért mondja Szent Ágoston a Szent-háromságról szóló könyvében: „Az Ige, amelyet törekszünk megismerni, a szeretet révén válik ismeretessé.” Amint pedig Isten Igéje Isten Fia, úgy Isten szeretete a Szentlélek. Innen van, hogy akkor bírja az ember a Szentlelket, amikor szereti Istent. Az Apostol mondja: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott.” (Róm 5,5)

Voltak olyanok, akik helytelenül vélekedtek a Szentlélekről, és azt tanították, hogy teremtmény volt, és hogy kisebb volt az Atyánál és a Fiúnál, és hogy szolga volt, Isten szolgája. Ezért a szentek, hogy ezeket a tévedéseket elhárítsák, más szimbólumban öt kifejezést csatoltak a Szentlélekről szóló részhez.

Az első az, hogy noha vannak más lelkek is, tudniillik az angyalok, ezek mégis Isten szolgái az Apostol ezen kijelentése szerint: „Ők mindnyájan szolgáló lelkek.” (Zsid 1,14); de a Szentlélek Úr: „A Lélek Isten” (Jn 4,24); vagy ahogy a Apostol mondja: „Mert az Úr a Lélek” (2 Kor 3,17); ezért ahol az Úr Lelke, ott a szabadság, ahogy a 2. korinthusi levél (3. fej.) mondja. Ennek az az oka, hogy előidézi a istenszeretetet és megszünteti a világ szeretetét. Ezért mondjuk: ,,(Hiszek) a Szentlélekben, az Úrban.”

A második, hogy mivel abban áll a lélek élete, hogy összeköttetésben van Istennel, minthogy maga Isten a lélek élete, mint ahogy a lélek a test élete. Istenhez azonban a Szentlélek köt bennünket a szeretet által, mivel ő Isten szeretete, és ezért éltet. „A szellem az, ami éltet.” (Jn 6;64) Ezért mondjuk: „És az éltetőben.”

A harmadik, hogy a Szentlélek azonos lényegű az Atyával és a Fiúval, mivel miként a Fiú az Atya Igéje, úgy a Szent lélek az Atya és a Fiú szeretete, ezért mindkettőtől származik; és amint Isten Igéje azonos lényegű az Atyával, úgy a szeretet is az Atyával és a Fiúval. Ezért mondjuk: „Aki az Atyától és a Fiútól származik.” Ebből és ezáltal nyilván való, hogy nem teremtmény.

A negyedik, hogy egyenlő az Atyával és a Fiúval a kultusz tekintetében. „Igaz imádói lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát.” (Jn 4,23) „Tanítsatok minden népet megkeresztelvén őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” (Mt 27,19) Ezért mondjuk: „Akit az Atyával és é Fiúval együtt imádunk.”

Az ötödik, amely által kinyilvánul, hogy egyenlő Istennel az hogy a szent próféták Istentől indíttatva beszéltek. Nyilvánvaló, hogyha a Szentlélek nem lenne Isten, nem mondhatnánk, hogy a próféták a Lélek indíttatására beszéltek. Pedig Péter azt mondja, hogy „a Szentlélektől sugalmazva szóltak az Isten szent emberei.” (2 Pét 1,21) „Az Úr Isten és az ő Lelke küldött engem.” (Iz 48,16) Ezért mondjuk itt: „Aki szólt a próféták által.”

Ezáltal pedig eloszlik két tévedés, nevezetesen a manicheusok tévedése, akik azt állították, hogy az Ószövetség nem Istentől van, ami tévedés, hiszen a próféták által a Szentlélek szólott. Ugyancsak eloszlik Priscilla és Montanus tévedése, akik azt állították, hogy a próféták nem a Szentlélektől indíttatva, hanem mint tébolyultak beszéltek.

A mi számunkra a Szentlélektől többféle gyümölcs származik.

Először az, hogy megtisztít a bűnöktől. Ennek az a magyarázata, hogy annak a feladata a helyreállítás, akinek a feladata a létrehozás. De a lélek a Szentlélek által teremtetett, mivel mindent rajta keresztül hozott létre Isten. Isten ugyanis szeretetből, jóságával hozott létre mindent. „Szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál.” (Bölcs 11,25) Dionysius írja Az isteni nevekről szóló könyvének 4. fejezetében: „Az isteni szeretet nem engedte, hogy sarj nélkül legyen.” Szükséges tehát, hogy az emberek bűn által megrontott szívét a Szentlélek meggyógyítsa. „Áraszd ki lelkedet, és fölélednek, és megújul a föld színe.” (Zsolt 103,30) Nem csoda, hogy a Lélek tisztít, hiszen minden bűnt a szeretet töröl el. „Megbocsáttatott az ő sok bűne, mert nagyon szeretett.” (Lk 7,47) „A szeretet fátyolt borít minden hibára” (Péld 10,12); továbbá: „A szeretet befödi a bűnök sokaságát.” (1 Pét 4,8)

Másodszor, megvilágosítja az értelmet, mivel mindazt, amit tudunk, a Szentlélektől tudjuk. „A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, kit az Atya az én nevemben küld, az majd megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondottam nektek.” (Jn 14,26) Továbbá: „A kenet megtanít titeket mindenre.” (1 Jn 2,27)

Harmadszor, segít és valamiképpen késztet a parancsok meg tartására. Senki sem képes ugyanis Isten parancsainak a megtartására, csak ha szereti Istent. „Ha valaki szeret engem, az én beszédemet megtartja.” (Jn 14,23) A Szentlélek pedig előidézi az istenszeretetet, és ezzel segít. „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek és szemetek előtt tartsátok törvényeimet és hozzájuk igazodjatok.” (Ez 36, 26)

Negyedszer, megerősíti az örök élet reményét, mivel mintegy záloga ennek az örökségnek. Az Apostol írja: „Megkaptátok az ígéret Szentlelkének pecsétjét, aki foglaló örökségünkre.” (Ef 1,13-14) Ő ugyanis mintegy az örök élet foglalója. Ennek az a magyarázata, hogy annyiban jár ki valakinek az örök élet, amennyiben Isten fiává válik, és ez azáltal valósul meg, hogy hasonlóvá válik Krisztushoz. Azáltal válik pedig valaki Krisztushoz hasonlóvá, hogy birtokolja Krisztus lelkét, aki a Szentlélek. Az Apostol szerint: „Nem vettétek ugyanis a szolgaság lelkét, hogy ismét csak féljetek, hanem vettétek a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk, Abba, Atyánk! Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt bizonyságot, hogy az Istennek a fiai vagyunk” (Róm 8,15-16), és „Mivel pedig Isten fiai vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívetekbe, aki azt kiáltja, Abba, Atya.” (Gal 4,6)

Ötödször, tanácsot ad a kétségekben és megtanít minket arra, hogy mi az Isten akarata. „Akinek fülei vannak a hallásra, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak.” (Jel 2,7) „Hallgatom őt mint tanítót.” (Iz 1,4)

***

Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelét ünnepeljük. Az apostolok, amíg meg nem kapták a lelket, nem mertek elmenni tanítani, hirdetni az igét. Úgy érezték, nem sikerülhet, nem elég jók hozzá. A Szentlélek adta meg a bátorítást és a képességet rá. Isten és ember iránti szeretetet kapták meg, azt, hogy minden nehézség ellenére is nekivágjanak a nagy útnak. A szeretet általi bizalom is kellett hozzá: akármilyen gyenge vagyok, meg tudom tenni, mert Isten segít benne, és Ő működik általam.

Az apostolok a Szentlélek erejéből megtették azt, amit a Szűzanya is. Ő sem mondta az angyalnak, hogy ugyan már, miért pont én lennék az, akire az Úristen rábízza a Fiút. Vagy épp azért sem panaszkodott, hogy de hát honnan tudná, mit kell tenni, ő még sosem nevelt Istenfiút. Egyszerűen csak azt mondta: ha engem választottál, Uram, ha rám bíztad Őt, akkor bizonyára segítesz majd abban, hogy ellássam a rám bízott feladatot.

Isten sosem állít olyan kihívás elé, sosem rak olyan terhet a nyakunkra, ami alatt összeroskadnánk. Ha összeroskadunk, az csak azért van, mert kétségbeesünk gyengeségünkben, és nem merjük az Isten segítségét kérni: a Szentlelket.

Gondoljunk bele, itt vannak az apostolok. Tulajdonképpen átlagos munkás emberek voltak a maguk felfoghatatlan igazságával: Isten emberré lett, itt járt közöttünk, tanított, megalapította az Egyházat, aztán csúfosan meghalt a kereszten, de feltámadt. Mit gondoltak, ki hinné ezt el a pogányok közül, ha még a zsidók sem fogadták el, pedig pontosan tudták, hogy egyszer ilyen lesz?

Valóban nem tudták volna végrehajtani azt, amit végrehajtottak, ha nem jött volna el a Szentlélek, vagyis ha Isten nem segített volna nekik. Az Egyház sem állna fenn 2000 éve, ha nem munkálna benne a Szentlélek.

Ne felejtsük el, hogy van egy gondoskodó Atyánk, vagy egy megváltó Fiúnk, aki nemcsak hogy megváltott, de el is küldte számunkra a Szentlelket, aki megsegít minket. Mert a mi feladatunk emberfeletti, hiszen a lelkekért való harcról van szó - a magunk lelkéért és mások lelkéért.

Kérjük az Ő segítségét.