Hogy választja ki Isten kinek ad kegyelmet? Hogy dönti el ki megy a mennybe és ki a pokolba?

Válasz a kérdésedre:

Itt a földön kell Istent elfogadnod életed Urának, elfogadni az ingyenkegyelmet, azáltal, hogy rábízod magad, az életed, hogy hiszel benne. Ha meghaltál, ezzel számodra letelt a kegyelmi idő, vagyis a lehetőség erre. Ugyanis nem akkor kerülünk Isten elé, ha meghaltunk, hanem amikor újból eljön erre a földre. Akkor fog ítélni élőket és holtakat, aki már akkor halott lesz, azt az alapján ítéli, amit életében tett, a lelki érettségének azon szintje alapján, amin a halálakor volt.

A törekvés alatt azt értem, hasonlóvá kell válnunk hozzá, de mivel egyedül Jézus volt az egyetlen bűntelen ember, aki valaha élt a földön, és rengeteg az életben a buktató és kísértés, így sokszor vétünk az isteni törvények ellen, de mindig újból fel kell állni, és akarni kell a jót, hogy minél közelebb kerüljünk hozzá, minél inkább hasonlóvá váljunk hozzá. Isten a szíveket vizsgálja, azt várja tőlünk elsősorban, hogy szeressük Őt és egymást, úgy ahogy Ő is szeret minket. Ne csak szavakban, hanem tettekben is, és ne csak azt, aki viszont szeret minket, hanem ellenségeinket is.

Egyébként örülök, hogy foglalkoztatnak ezek kérdések, ezek szerint Te is el akarsz indulni valamerre, és szeretnéd megismerni az igazságot, hogy miért is vagyunk ezen a földön... stb. és ez nagyon jó! Biztos most is van amit nem értesz, de kérdezz nyugodtan. :D

A kárhozat katholikus tana az ész világánál.

Az örök kárhozat dogmája ma szálka sok sanda tekintetű ember szemében, és botránykő gyönge lelkek számára. Nemcsak materialistákról van itten szó, akár elméletiekről, kik nem akarnak tudni síron-túli létről, akár gyakorlatiakról, kik az érzékek mámorában szeretnék elhitetni magukkal, hogy «nincs mennyország, sem pokol». Hanem vallásilag komolyan érdekelt emberek is sokan megvesztegető szempontokra való hivatkozással szállnak szembe a kárhozat tanával, mint amely ellentétben áll a keresztény Isten-eszmével, nevezetesen Isten szeretetével, irgalmával, sőt igazságával. A hívők körében is akárhányan nem eszükkel, de szívükkel tagadják: lehetetlen hogy a kegyes Istennek gyarló emberek örök kínzásában teljék kedve.

Mindezeket a gondolatokat a kor lelkein annyira úrrá vált szubjektivizmus sugallja; sokan, kik igézete alatt állnak, ostoba vaksággal vagy vakmerőséggel túlteszik magukat az igazság tárgyi tanúságain, és azt hirdetik igaznak, ami nekik valami oknál fogva kellemes. Az igazság előtt alku nélkül meghajolni kész hívő lélek számára ugyanis a kérdés el van intézve azzal a ténnyel, hogy alig van még egy tétel, melyet az Üdvözítő oly világosan tanít; a testben megjelent örök Bölcsességgel szemben nincs helye válogatásnak: ezt elfogadom, mert rokonszenves, azt nem, mert nincs ínyemre. Nem egyszer dicséretes felebaráti szeretet, irgalmas jó szív az, ami az örök kárhozat dogmája ellen ágaskodik. Ennek a lágyszívű emberszeretetnek azonban tudnia kellene, hogy ha Isten egyszer a bűnösök számára akarja a kárhozatot, az embernek is akarnia kell; mert biztos, hogy emberszeretet dolgában a szeretet Istene nem fog teremtményhez járni iskolába. Persze a másik oldalról az oktalan buzgóságnak kell azt eszébe vennie, hogy Isten senkinek sem adott üres szelvénylapokat, melyekkel embertársait átutalhatja a kárhozatba. Ahhoz nem fér kétség, hogy a megátalkodottak, az Isten ellenségei ott vannak; de kik azok, nem tudni. Az ördög és az ő angyalai mindenesetre köztük vannak, sokan Judásról is biztosra veszik - Tekintettel Jn 17:12, Mt 26:24 ApCsel l:25-re. Egyébként az örök kárhozat igazsága azért van félreérthetetlen határozottsággal kinyilatkoztatva, hogy magunk üdvös félelemmel szüntelen szem előtt tartsuk, és nem azért, hogy másokat gondolatban vagy vágyban oda utaljunk.

Most pedig nézzünk szemébe annak az állításnak, hogy az örök kárhozat katholikus dogmája ellenkezik az Isten eszméjével. — Amit a kárhozat titkából a kinyilatkoztatás nyújt, elég üdvös félelemre, de nem elég teljes betekintésre. Az örök kárhozat igazságát nem lehet a magára álló elméből levezetni, amint nem lehet az örök boldogságot; mindkettő természetfölötti tény. De a hit nyomdokain alázattal járó elme meg tudja mutatni, hogy a kárhozat a kinyilatkoztatás fölséges Isten-eszméjével nemcsak nincs ellentélben, hanem egyenest következik belőle. Nem mintha a kárhozat közvetlenül Isten műve volna. Isten föltétlen szentségénél fogva nem akarja, nem akarhatja a bűnt, és csak azért akarhatja másodlagosan a kárhozatot. Az ugyanis nem egyéb, mint a bűnnek, az Istentől való lázadó elpártolásnak logikus megérése. Az kárhozik el, aki megátalkodott a halálos bűnben, aki örökre lázadó pártütő Istennel szemben. Már most

1) Isten szuverén fölsége követeli, hogy a teremtményekkel szemben való minden vonatkozásban övé legyen a végső szó, az ő törvényei és szempontjai föltétlenül érvényesüljenek. De ha Isten végre is kénytelen volna a mennyei hajlékokba fogadni a bűnöst, vagy irgalomból, vagy mert unja annak folytonos huzakodásait, akkor a bűnös diadalmaskodhatnék Isten fölött: meg nem törten, büszkén lépné át annak a mennyországnak a küszöbét, melyért nem fáradott, és ülne le annak a királynak fejedelmi asztalához, akivel szemben csak megvetés és lázadás él lelkében.

2) Az Isten bölcsessége megköveteli, hogy szent igazsága immanens kibontakozásban diadalmaskodjék. Isten nem hatalmi szóval, nem erőszakkal intézi a világ sorát, és érvényesíti a maga örök igazát, hanem «a lágy esti szellő fuvalmában». Hogy mi a bűn, mennyire tehetetlen Isten nélkül és Isten-ellenesen a teremtmény, mennyire üres az Istent kivető lélek, és mennyire hívságos és gyötrelmes az Istennek elébe helyezett és tőle elszabadított természet, annak a bűn csiráinak teljes kiérlelésével kell nyilvánvalóvá lennie a vétkezők számára és az egész mindenség előtt; ámde ez a kárhozat; semmi más! Ez a cél teljesen meghiúsulna, ha Isten a bűnösöket megsemmisítené. Az Isten-ellenes lázadásnak nem az az elintézése, hogy a bűnös a semmibe menekülj és egyszer s mindenkorra kisiklik az igazságszolgáltatás és az Isten előtti meghódolás elől. Ezen a módon nem is tűnnék ki Isten fölsége és bölcsessége: zsarnok emberek teszik meg, hogy kivégeztetik a fölségsértőket; Istenhez az illik, hogy térdre kényszerítse őket vagy alázatos hódolat vagy remegő félelem alakjában.

3) Isten szentsége megköveteli, hogy a jó és rossz, az Isten-szeretés és az Isten-ellenes lázadás, az odaadás és hűtlenség lényeges különbsége megföllebbezhetetlen és eltörölhetetlen kifejezésre jusson. Ha már most a kárhozat nem volna örök, akkor jó és rossz végre is egy célhoz jutnának. S minthogy minden dolog a végén csattan, a közbenső úton sem lehetne az az átlós ellentét a kettő között, melyet a meg nem vesztegetett lelkiismeret talál és vall. Isten szentsége és az ember erkölcsi egyéniségének méltósága megkívánja, hogy egyszer végleges döntés történjék az ő rendeltetését és végső célját illetőleg; ezzel azonban elvben adva van a nemleges elhatározás lehetősége, vagyis az örök kárhozat.

Tehát a kinyilatkoztatásnak mérhetetlenül gyöngéd és fölséges Isten-fogalma, a Szentháromság titkában kifejeződő abszolút hatalom, bölcsesség és szeretet alkotta a poklot, mint biztos theologiai érzékkel megállapítja Dante híres pokol-fölirata (Inf. III): Fecemi la divina Potestate — La sommá Sapienza e'l primo Amore. És nem lep meg, ha a gazdagabb életű pogány vallások és bölcselők is rásejtetlek az örök kárhozat logikájára.

Nehézségek. 1. Isten igazságosságával ellenkezik, hogy egy pillanatnyi bűnért, vagy akár egy hosszú bűnös életért, mely végre is csak arasznyi lét, az örökkévalóságon keresztül büntessen. — Megoldás, a) Bűn és büntetés között nem kell tartam tekintetében egyenlőségnek fönnállnia, a földi igazságszolgáltatás eszménye szerint sem, még kevésbé az élet igazságszolgáltatása szerint: egy elszalasztott kedvező pillanatért könnyen egész életére koppan az ember szeme; aki egy szerencsétlen percben eldobta magától az életet, örökre elvesztette a visszatérés lehetőségét; pillanat műve lehet az a fertőzés, mely egy hosszú életre elnyomorít, b) A bűn mint Isten-sértés bizonyos értelemben végtelen, amennyiben t. i. a végtelen fölségnek megsértése; s mivel a megfelelő büntetés nem lehet intenzive végtelen (a befogadó alany végessége miatt), extenzív fokban kell végtelennek lennie, vagyis öröknek. c) Isten igazsága azt követeli, hogy mindenkinek megadja a magáét. Ámde a kárhozottak mint megátalkodott bűnösök örökre kívánják az Isten-nélküliséget és az Istentől elvonatkoztatott teremtményeket; tehát ha ezt örökre meg is kapják, nem esik sérelem az igazságon: volenti non fit iniuria. Az igazság azt kívánja, hogy érdem és sors kiegyenlítést nyerjen. Ez nem történik meg a földön, a földi lét próba-jellege miatt; tehát ott kell történnie, hol egyedül a föltétlen örök szempontok irányadók.

2. Isten irgalmas. Nem méltányos, hogy az irgalmas Isten egy örökkévalóságon keresztül oly súlyosan büntessen gyarló embereket; nem is illik Isten szentségéhez, szeretetéhez, hogy örök kínzásban lelje kedvét. — Megoldás, a) Isten irgalma mindenesetre határtalan, és ennek megfelelő tanúságát is adja a megtestesülés, megváltás és kegyelem rendjének alkotása által. Sőt a hittudósok általános nézete szerint ezt nem tagadja meg a kárhozatra nézve sem, jóllehet ott az igazságé a végső szó: a megérdemelt mértéken alul büntet, miként a mennyországban a megérdemelt mértéken fölül jutalmaz, b) Isten irgalma nem egyoldalú; kiterjeszkedik nemcsak a bűnösökre, hanem az igazakra is. Amint már most a legnagyobb kegyetlenség volna békés polgárokkal szemben a kormányzó hatalomnak az az irgalma, mely rájuk szabadítaná a legnagyobb gonosztevőket, éppúgy irgalmatlanság volna egyformán kezelni a bűnösöket és híveket, c) Isten irgalma nem más mint igazsága, és ez megint nem más mint szentsége. Minden ténye a teremtményekkel szemben irgalom és igazság egyszerre. Ez készteti arra, hogy eléjük adja szent akaratát, mely számukra az egyetlen lehetséges életföltétel. Ha a szabad akaratú teremtmények azonosítják magukat vele, megélnek; ha ellenkeznek, a második halálba mennek, melynek neve kárhozat; ugyanaz a szent isteni törvény irgalom és igazság egyszerre. Istennek nem telik kedve a kínokban. Azokat nem ő csinálja, hanem a bűnös; neki csak a megvesztegethetetlen szentségben telik kedve.

3. Isten bölcsessége azt kívánja, hogy ésszerűen büntessen. A büntetés célja a javítás; a kárhozatban pedig a javulás ki van zárva; tehát céltalan az örök büntetés. — Megoldás. Hogy a büntetés egyetlen célja a javítás, napjainkban sokat hangoztatott divatos fölfogás; azonban nem födi a valóságot. Ebből az elméletből többek közt az is következnék, hogy a megátalkodottakat a földi igazságszolgáltatásnak nem szabad büntetni; pedig épen ezek sorából kerülnek ki a legnagyobb bűnösök, kikre nézve az emberi igazság-érzet leghangosabban kívánja, követeli a büntetést. A büntetés végső célja és értelme az erkölcsi rend szentsége és sérthetetlensége: a bűnös számára készíteni azt a sorsot, amelyet megérdemel: Csak így van biztosítva Isten fölsége és a jónak föltétlen uralma a mindenségben. Persze ez gyönyörűbben érvényesül, ha a bűnös bensőleg is meghajol, vagyis bánattal és megtéréssel meghódol az isteni fölségnek. De szabadságánál fogva van lehetősége ezt meg nem tenni; s ebben az esetben a büntetésnek másodlagos javító célja ő nála nem valósul.

A kárhozat theodikéjének ez a sarkallója: a kárhozat csak az ördögnek és az ő csatlósainak készült, azoknak, kik megátalkodnak az Isten-ellenes lázadásban. Senki sem kerül a kárhozatra pusztán azért, mert szerencsétlen volt idő előtt vagy a kereszténységen kívül születni, istentelen környezetben fölnőni, korán vagy pap nélkül meghalni. A külön-ítélet teljességgel összeegyezteti a gondviselés objektív útjait és az ítélet alá kerülő halandónak erkölcsi beszámíthatóságát. S csak az lesz kárhozat fia, aki a döntés idejének végéig megmaradt az Isten-ellenesség szándékában és állapotában.

De miképp lehetséges, hogy a természettől fogva változó teremtmény változatlanságba esik, hogy az annyira hajladozó emberi akarat megmerevedik, megrögződik a gonoszban? Nagy Szent Gergely azt mondja: A kárhozottak, ha a földön élnének, örökké vétkeznének. Miképp lehetséges ez olyan teremtményeknél, melyek természettől fogva az igazságra és jóságra állnak nyitva? Ez a kérdés a kárhozat pszichológiájába utal, és valószínűleg ebben csúcsosodik ki a kárhozat titka, a mysterium iniquitatis, melyre kielégítő feleletet ez idő szerint hiába keres a hívő elme. A kinyilatkoztatás csak a tényről biztosít; a mód titok, mely végelemzésben elvész a szabad akarat titokzatosságában. Szent Tamás így iparkodik közelébe férkőzni: a) A bukott angyalok azért rögződnek meg, mert amit a tiszta szellem az értelmével megfog, azt változhatatlanul fogja meg. Ilyenné válik az ember is a végleges állapotban. Ott már nincs útban a cél felé, hanem a cél szférájába jutott, s ezért végső cél dolgában az akarata éppúgy nem változhatik, mint a földön az általános jó akarásában. b) A másvilágon a megtérés azért is lehetetlen, mert a jelen üdvrendben kegyelem nélkül nincs megtérés. De a kegyelmet Isten már nem adja meg azoknak, kik a próba idején elvetették. Szent Tamás tehát elutasítja azt a fölfogást, mintha a megátalkodás oka az egyetemes isteni közreműködés megvonása volna; ez ugyanis Istent tenné meg a bűn, illetve a megátalkodás szerzőjévé. Attól a hiedelemtől is távol van az ő okoskodása, hogy a halállal mechanikusan következik be a megrögződés. Persze az ő megoldása sem lebbenti föl teljesen a fátyolt. Végre is alighanem azt kell mondani, hogy a másvilági megátalkodás Istennek pozitív rendelkezése; spekulatív megokolását azokban a gondolatokban kell keresni, melyekkel a próbaidőnek végeszakadását igazoltuk. — Suarez szerint a kárhozottakban megmarad a fizikai képesség a megtérésre, de erkölcsi lehetetlenséggé válik számukra: oly keservesen nyögnek büntetésük súlya alatt, hogy nem tudnak újra szeretni; oly súllyal nehezedik rájuk Istennek büntető keze, hogy képtelenek azt áldó kéznek elgondolni s megragadni; természetük szerint tudnák még szeretni Istent, de mert úgyis elérhetetlen számukra, már nem akarják szeretni.

Olvasd ezt el:

[link]

[link]

= 1. A halát és a különítélet =

,,El van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána az ítélet'' (Zsid 9,27). A halál Ádám minden ivadékának közös sorsa. Vajon azok az emberek, akik Krisztus második eljövetelekor még élnek, meg fognak-e halni, vitás teológiai kérdés. 1Tessz 4,16 arra enged következtetni, hogy nem kell meghalniok: ,,Mi az élôk és meghagyottak, velük együtt elragadtatunk felhôkön Krisztus elé a levegôégbe s ekképpen mindenkorra az Úrral leszünk''. ,,Amint Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre fognak kelni'' (1Kor 15,22). A halál a bűn legijesztôbb és legszembetűnôbb következménye. ,,A bűn egy ember által jött be e világba, és a bűn által a halál s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett'' (Róm 5,12).

Ideiglenes, földi életünk a halállal bevégzôdik. Hitünk szerint azonban a halállal nincs mindennek vége, a halál csak átmenet a másik, a vég nélküli életbe. A halálra az úgynevezett különítélet következik. Ez eldönti az ember örök sorsát. Az a tény, hogy a léleknek a testtôl való elválása után már nem lehetséges a megtérés, a dolog természetében van és filozófiailag is átlátható. Minden akaratváltozásnak valamiképpen testi folyamattal kell összekötve lennie s tôle függnie. Ez a sors földi életünk mikéntjétôl függ. Idô és örökkévalóság tehát nem két teljesen szétválasztott terület: idô és örökkévalóság úgy viszonylanak egymáshoz, mint a vetés és az aratás, mint a csíra (mag) és a növény. Az idô célja az örökkévalóságra való elôkészítés. Miként megy végbe a ,,különítélet'', nem tudjuk. A liturgia (a gyászmise ,,Dies irae'' kezdetű sequentiájában) költôi módon könyvrôl beszél, amelyben mindaz benne van, amit az ember a földön cselekedett. Szent Ágoston ezt isteni megvilágosításnak minôsíti, ,,amely mindenkinek mind jó, mind rossz cselekedeteit emlékezetébe idézi'' (De civitate Dei, 20. könyv, 14. fejezet).

Az örök életet mindenesetre létünk meghatározott állapotaként kell fölfognunk. Minthogy egykor az emberi testek is részesülnek az örök életben, bizonyos, hogy ezeket is valamiféle hely fogadja be.

= 2. Az örök halál =

Aki nem a megszentelô kegyelem állapotában hal meg, akinek lelkében nincs meg az a tűz és fény, amelyrôl többször szólottunk, az lelkileg halott, abban nincs meg az élet. Minthogy az ilyen ember a Megváltót, akitôl egyedül nyerheti el az üdvösséget, tudatosan elutasította magától, örökké halott.

A pokol büntetésének örökkévalósága kétségtelenül bizonyos. Krisztus mondja: ,,Távozzatok tôlem, átkozottak, az örök tűzre'' (Mt 25,41)•Krisztus kiolthatatlan tűzrôl beszél, hol a féreg meg nem hal és a tűz nem alszik ki (Mk 9,44 sk.). Az a néhány egyházi író (Origines, + 254-5 körül; Nyssai Gergely, + 394 után), akiknek véleménye szerint egyszer majd valamennyi elkárhozott eljut az üdvösségre mindjárt igen erôs ellentmondásra talált. Erre a dogmára gondolva nekünk embereknek könnyen érzelemszerű gátlásaink támadnak. De mindig meg kell fontolnunk, hogy aki erre a kárhozatra jut, az tudatosan és makacsul visszautasította Isten kegyelmét, úgyhogy szíve egészen az Isten-gyűlöletig megkérgesedett. Ettôl a gyűlölettôl azután nem tud szabadulni az egész örökkévalóságon keresztül.

Ebben a bensô meghasonlásban és az Isten életébôl való kizárásban rejlik a pokol büntetésének tulajdonképpeni lényege. Az elkárhozottak elméletileg megismerik ugyan, hogy Isten a legfôbb jó, de bensô lelki irányzódásuk miatt gyűlölniök kell Ôt, minthogy ellenük van. Ezért bensôleg meghasonlottak. Az üdvözültek boldogságáról is tudnak s tudják, hogy ôk maguk mindörökké ki vannak abból zárva. Ezekhez a lényeget kitevô fájdalmakhoz még pozitív (tevôleges) szenvedések is járulnak, amelyeket a tűz gyötrelmeinek nevével szoktak jelölni. Hogy milyen a pokol tüze, arról semmit sem mondhatunk. Bizonyosan más jellegű, mint a földi tűz. Mégis határozottan vallanunk kell azt, hogy a föltámadás után a kárhozottak teste is kínokat szenved.

A kárhozat büntetése a le nem vezekelt, azaz a meg nem bánt súlyos bűnökért jár, helyesebben: a megszentelô kegyelem és az Isten-szeretet hiányának természetszerű következménye. Ezért azt is sújtja, aki az eredeti bűnnel terhelten hal meg. Mindazonáltal aki személyes bűn nélkül csak az eredeti bűn állapotában hal meg, csak az Isten látásából való kizárással bűnhôdik, pozitív szenvedésekkel nem. A meg nem keresztelt gyermekek sorsáról semmi kifejezett kinyilatkoztatásunk sincsen. Csak az bizonyos, hogy Isten látására nem jutnak el. A firenzei zsinat (1438-1445) kimondotta, hogy az sem juthat a mennybe, aki csak az eredeti bűnnel terhelten válik meg az élettôl. Ez következik a gyermekek megkeresztelésének szükségességébôl is, amelyet még a trienti zsinat mondott ki. De hogy a keresztség nélkül meghalt gyermekek természetes boldogságban részesülnek-e, annak tagadására semmi alapunk sincs. Aquinói Szent Tamás mellette beszél.

A kárhozat büntetésének létezése megrázó valósággal mutatja, hogy Isten igazságos, és igazságossága jóságától nem választható el. Egyet még egyszer nyomatékkal hangsúlyozunk: a pokol nem valami végzetszerű, amelybe az ember váratlanul alázuhan, hanem magunkválasztotta és teljes mértékben megérdemelt sors.

= 3. Az örök élet =

Aki azonban Krisztus testének élô tagjaként, élô szôlôvesszôként a szôlôtôn, amely Krisztus, távozik az életbôl, az él, az nem veszhetik el, annak az örök élet lesz osztályrésze.

De a legtöbb e földi életbôl távozó ember persze nem elég megtisztult ahhoz, hogy Isten tiszta és szent színe elé léphessen. Ezért van megtisztulási állapot is, amelynek ezek a lelkek kénytelenek alávetni és -- joggal elmondhatjuk -- szívesen és készségesen alá is vetik magukat, minthogy fölismerik az Isten és saját lelkük között levô távolságot. Ezt az állapotot mi tisztítótűznek nevezzük. Ennek az állapotnak milyenségérôl azonban az Egyház tanítóhivatala semmiféle döntést sem hozott; a keletiek -- még a Rómával egyesültek is -- kerülik a tisztítótűz kifejezést. A tisztítóhelynek létezését nemcsak értelmünk ajánlja, hanem ez kifejezetten kinyilatkoztatott igazság is. Már az Ószövetségben, a Makkabeusok 2. könyvében olvassuk: ,,Szent és üdvös gondolat a halottakért imádkozni, hogy a bűnöktôl feloldassanak'' (2Makk. 12,46). Makkabeus Judás ezért elrendelte, hogy azokért az elesettekért, akiknél pogány bálványoknak fölajánlott tárgyakat találtak, Jeruzsálemben áldozatot mutassanak be. Bizonyos, hogy a tisztítóhelyen lévô lelkek szenvednek a nélkül, hogy érdemeiket gyarapíthatnák, azaz a szeretetben növekedhetnének. A tisztítótűz szenvedései kétségtelenül nagyon súlyosak. A tisztítóhelyen lévô lelkek leginkább az Isten látásából való kizáratásukat érzik emésztô keserűséggel. Biztos továbbá az is, hogy imádságunkkal, különösen pedig az áldozattal (szentmise) lehetünk segítségükre. De éppoly biztos az is, hogy üdvözülésük felôl teljesen bizonyosak s ebbôl nem csekély vigasztalást merítenek. A tisztítótűz kétségtelenül a szeretetnek és az Isten akaratában való megnyugvásnak a helye.

Mármost ha a lélek ezen a tisztító folyamaton keresztülment vagy minden bűn nélkül, avagy bűnéért járó büntetés levezeklésének terhe nélkül hal meg, a mennyország boldogságába jut. Néha valamely ember példás életének és halálának alapos megfontolása után kijelenti az Egyház tévedhetetlen tanítóhivatala, hogy az illetô ember a mennyország dicsôségét élvezi és ,,szent''-nek tisztelhetô. Helyes és üdvös ezeknek az embereknek erényeit tisztelni, utánozni és segítségüket kérni (,,szentek tisztelete''). Valóban a régi Egyház szentekként tisztelte már a vértanúkat és a IV. századtól kezdve más nagy, Istennel egyesült embereket. Ôsrégi és természetes szokás a szentek ereklyéit (,,reliquiáit'') és képeit tiszteletben tartani. A szentek ereklyéi és képei iránt tanúsított tisztelet maguknak a szenteknek szól, nem pedig az élettelen tárgyaknak.

A mennyország boldogságának lényege Isten látása. Hogy ez az Isten-látás tulajdonképpen mit jelent, mi, földi emberek, nagyon nehezen tudjuk elképzelni. De ez végsô eredményben nem is szükséges; elég tudnunk, hogy magának Istennek boldogságával azonos. Isten boldogító látása tökéletes eggyé-levés Istennel a saját személyiségünk megszűnése nélkül; részesülés a Szentháromság életében. Teljesen belekapcsolódunk tehát az Atya, Fiú és a Szentlélek életének körébe. Isten boldogsága a miénk is lesz. Miként Isten boldogsága lényegét tekintve nem más, mint saját magának vagy a három személynek kölcsönös megismerése és egymás iránti szeretete, éppúgy mi is megismerhetjük Istent úgy, amint van s benne az egész teremtett világot, és örökké szerethetjük Ôt. Akkor már nem lesz többé semmiféle rejtély sem számunkra, semmi sem szomorít meg bennünket. ,,Isten majd letöröl szemükbôl minden könnyet, és halál nem leszen többé'' (Jel 21,4). ,,Most tükör által homályban látunk; akkor pedig majd színrôl-színre. Most rész szerint ismerek, akkor pedig úgy fogok ismerni, amint én is ismert vagyok'' (1Kor 13,12). ,,Szem nem látta, fül nem hallotta, ember szívébe föl nem hatolt, amiket Isten készített azoknak, akik ôt szeretik'' (1Kor 2,9).

Teremtett javak is tartoznak a mennyország boldogságához: a barátság a többi üdvözülttel, a szentekkel és angyalokkal, szeretteink viszontlátása, különösen pedig a test megdicsôülése is. A Krisztussal egyesültek boldogan és dicsôségesen támadnak föl. ,,A mi hazánk azonban a mennyekben van, ahonnan várjuk Üdvözítônket is, az Úr Jézus Krisztust. Ô újjáalakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi az ô dicsôséges testéhez azon erejénél fogva, amellyel hatalma alá vethet mindent'' (Fil 3,20 sk.). Föltámadásunk zálogául az Eucharisztiát adta nekünk az Üdvözítô; föltámadásunk oka pedig Krisztus föltámadása: ,,Ámde Krisztus feltámadt halottaiból, az elszenderültek zsengéje. Mert amint ember által van a halál, úgy ember által is van a halottak feltámadása; és amint Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre fognak kelni'' (1Kor 15,20-22).

A boldogságnak is vannak fokai. Aki jobban szereti Istent, nagyobb része is lesz benne. Mégis mindenki tökéletesen kielégül, olyanféleképpen, miként a remekműben az talál több élvezetet, aki rokonlelkű vele, de más is talál rajta valamit, ami ôt boldogítja s ezért tökéletesen boldog. Az örök boldogságban az emberi természet is tökéletesen kiteljesedik. Csak az Isten életének elnyerésében bontakozik ki valamennyi benne rejlô erô, akár a megismerés, akár az élmény vágya, vagy bármi más legyen is az.

Maga az Üdvözítô az örök boldogságot örömlakoma, menyegzô, az atyai házba való visszatérés s hasonlók képében szereti leírni.

Szia!

Én a 6. és 11. válaszokat adtam neked.

Ahhoz nagyobb Biblia-ismeret kell, hogy a többiek hosszadalmas írásait megértsd. Így és ennyi idő alatt ez nem megy. Ne gondold kérlek, hogy nincs Isten, mert igenis létezik. Ha Ő nem lenne, mi sem lennénk. Szerinted ez a világ "magától" működik, meg az ember is "csak úgy" lett? Ahhoz túlságosan összetett és csodálatos, vajon miért nem ismerjük még teljesen?! Üdv.

1.Mindnyájan bűnösök vagyunk.(Öröklött bűn az első emberpártól kezdve...)

2.A kegyelem azt jelenti,hogy a feltámadás után a lélek örök életet kap és tovább élhet egy bűnöktől és minden rossztól mentes új világban.

3."A bűnösök pedig kivágatnak"-mondja a biblia.Ez azt jelenti,hogy azok,akiknek mégcsak szándékában sem áll betartani Isten parancsolatait,azok nem fogják elnyerni az örök életet,a feltámadás után.

Röviden és tömören megmagyarázva...