Milyen alapon, , és mióta gyakorolják keresztények-hit megvallása nélkül-a meghintéses (nem alámerítő) keresztelést? A Biblia tanítása szerint mit tesz, vagy jelképez a keresztelés?

Szervusz

A görög baʹpti·szma szó a ’bemerít, bemárt’ jelentésű baʹptó igéből származik (Jn 13:26), és a bemerítés folyamatára utal, ideértve az alámerülést és a felszínre jövetelt.

A Biblia szerint, akik megkeresztelkedtek, azok előtte ’hallották a szót’, ’szívesen fogadták azt’, ’megbánást tanúsítottak’, és megfontolt döntést hoztak. Ezek alapján nyilvánvaló, hogy a keresztelkedőnek elég idősnek kell lennie ahhoz, hogy hallgatni tudja a szót, higgyen, és meghozza ezt a döntést.

XII. század körül a részleges bemerítés is megszűnt a római katolikus egyházban, és a vízzel való meghintés váltotta fel. Pierre Chaunu francia akadémikus szerint ez annak volt köszönhető, hogy „egyre elterjedtebbé vált a gyermekkeresztelés a zord éghajlatú országokban, és képtelenség lett volna hideg vízben alámeríteni újszülött csecsemőket”.

Órigenész (i. sz. 185—254): „ Az egyházi szokások alapján még csecsemőket is alávetettek a keresztelésnek” (Selections From the Commentaries and Homilies of Origen. Madras, India, 1929, 211. o.). Ezt a szokást a 3. karthágói zsinat (i. sz. 253-ban) megerősítette.

Az egyháztörténész Augustus Neander azt írta, hogy „a hit és a keresztség mindig is kapcsolatban álltak egymással, s ezért igen valószínű . . . , hogy a csecsemők keresztelése ebben az időszakban [az első században] ismeretlen volt . . . Az, hogy először csak a harmadik évszázad folyamán ismerték el apostoli hagyománynak, az apostoli eredet elismerésének inkább ellene, semmint mellette szóló bizonyítéka” (History of the Planting and Training of the Christian Church by the Apostles. [New York, 1864] 162. o.).

a tridenti zsinaton (1545–1563) az egyház mindenkit elítélt, aki tagadta, hogy az újszülötteket meg kell keresztelni azért, hogy megbocsáttassanak a bűneik. A teológusok kijelentették, hogy ha egy csecsemő úgy hal meg, hogy nem keresztelték meg, akkor nem kapott feloldozást a bűnei alól, és sohasem kerülhet a mennybe, Isten színe elé. Sőt, Kálvin azt tanította, hogy a kisdedek „magukkal hozzák ezt a kárhoztatást már anyjuk méhéből”. Úgy vélte, hogy természetük „Isten előtt . . . útálatos és megvetett”.

Ennyit sikerült találnom egyenlőre. Talán tudtam segíteni.

Bár én bemerítkeztem, de véleményem azért van. :)

Láttam már haldoklót megtérni, és őt bizony nem tudtam elcibálni a halála előtt nem sokkal bemerítő medencébe. Akkor őt nem fogadta el Isten? Ó, dehogyisnem.

A bemerítésnek, vagy keresztségnek azt hiszem egy fontos jelentése van: hitvallás. Aki még bőven életében keresztelkedik meg, annak kutya kötelessége hitét nem csak gyakorolni, de életével, tetteivel hirdetni is Krisztus áldozatát, az ő tanújává válni. (Csel 1,8)

Aki még a keresztséget is szégyelli, annak milyen hite van? :(

Másrészt a kettő közötti különbséget nem látom égbekiáltó bűnnek, sőt még bűnnek sem. A cél: felvállalni azt, hogy átadtuk Jézusnak az életünket. Hogy ezt fejen állva tesszük e, vagy egy lábon ugrálva, mindegy. De a cél számít, mert Jézus azt mondta, hogy “Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.”

Aki vállalja a keresztséget, annak vállalnia kell az utat vele. És még azt mondom tapasztalatból, hogy Isten nem hülye, aki képtelen lenne egy számára taszító szertartást megszüntetni (az összes népet kiírtotta, akik emberáldozatot tartottak, tehát valószínűleg nagyon is komolyan veszi ezeket) és az is biztos, hogy a valóban megtért embert a számára megfelelő gyülekezetbe irányítja, ami akár református, evangélikus is lehet, ahol gyakorolják a gyermek keresztséget alámerítés nélkül.

Egy evangélikus lelkész barátom ezt mondta, amikor beszélgettem vele erről: a keresztelő csak meghívó, de nem üdvözít. És igazat adok neki.

Elnézést, ha nem hoztam történelmi bizonyítékot, hanem csak a véleményem.

A korai időkben sem kizárólagosan bemerítéssel kereszteltek a Didache(~50-150) szerint, másrészt itt a bemerítéshez folyóvizet és nem medencét ír. A keresztelőmedencék csak később bukkannak fel, Tertulliánus 200 körül már említi ’A keresztségről’ IV.3-ban (ók 12/172).:

Didache: VII. Ami a keresztséget illeti, ez így történjék: Miután mindezeket előtte elmondottátok, kereszteljetek az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében élő vízben. 2. Ha nincs mód folyóvízben keresztelni, más vízben keresztelj; ha nem lehet hidegben, keresztelj meleg vízben. 3. Ha nincs mód egyikbe sem, háromszor önts vizet a fejre az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében.

Ezek alapján gyermekeket is kereszteltek (10.hsz):

http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__vallas__7..

Az előző kommenthez még annyit tennék hozzá, hogy a Didakhé fontos őskeresztény dokumentum, mert az apostolok tanításait tartalmazza:

"Διδαχή των Δώδεκα Αποστόλων - A tizenkét apostol tanítása, röviden Didakhé. A hagyomány szerint a Kr. u. 50. körül Jeruzsálemben megtartott Apostoli Zsinaton hozták meg az apostolok azokat a döntéseket, melyeket a Didakhében rögzítettek, ez az Egyház első írott szabálygyűjteménye."

Forrás itt: [link]

Tehát a leöntéssel (vagy meghintéssel) való keresztelést bizony az apostolok rendelték el.

Dante

A meghintést-alámerítést többen is írták a Didakhéra hivatkozva.

Annyit azért hozzá tennék, hogy ez soha sem a hit megvallása nélkül történik, a Hitvallásnak mindig konkrétan el kell hangzania. Felnőttkeresztségnél maga a megkeresztelendő hívő mondja el (de általában minden jelen lévő vele mondja), csecsemőkeresztségnél meg a keresztszülő mondja el a a csecsemő nevében. Ezzel a keresztszülő egyben fogadalmat is tesz, hogy a megkeresztelt gyermek vallásos nevelésére odafigyel és gondoskodik róla (ha ezt a szülők esetleg elmulasztanák) hogy a szükséges hitismereteket elsajátíthassa.

Speciális eset volt a szükségkeresztség. Erre akkor került sor, ha a csecsemő életkilátásai nem voltak jók. Ez esetben háromszori alámerítéssel (leöntéssel) bárki megkeresztelhette az "Atya és Fiú és Szentlélek nevében", persze csak olyan személy, aki maga is meg volt keresztleve.

Viszont ha szerencsés esetben a csecsemő életben maradt, akkor el kellett vinni a templomba, ahol a pap a konkrét alámerítést leszámítva elvégezte a teljes szertartást. Ilyenkor természetesen elhangzott a Hitvallás is a csecsemő nevében. E nélkül nem számított érvényesnek a keresztség.

Kérdés volt az is, hogy mit jelképez a keresztelés.

Nos a kereszteléssel a Húsvét misztériumában részesülünk. Osztozunk Krisztus halálában és feltámadásában, meghalunk a bűnnek és feltámadunk (újjászületünk) Krisztusban. Tagjai leszünk az egyháznak, ami nem más, mint Krisztus teste.

A felnőttkeresztelések ezért mindig évente egyszer voltak, a húsvéti feltámadási szertartáson. A csecsemőket pedig 40 naposan keresztelték, mert Jézust is 40 napos korában mutatták be a templomban.

Ahogyan a Húsvéthoz kapcsolódik a Pünkösd, úgy a kereszteléshez is szorosan kapcsolódik a bérmálás szentsége, ami által a Szentlélek pünkösdi kiáradásának kegyelméből részesül a megkeresztelt. A kereszteléssel meghalunk a régi életünknek és újjászületünk Krisztusban, a bérmálással pedig a Szentlélek által megkapjuk azt a "lelki erőt", ami az újjászületett keresztényi élethez kell.

Az Újszövetség könyveiben a Szentlélek-keresztség a bérmálást jelenti. A szentlélek-keresztség nem valami "flash"-t, vagy megvilágosodást, vagy egyéb vallásos élményt jelent, hanem az egyház egyik szentségét, amit az apostolok (illetve püspökök) szolgáltattak ki, ahogy az Újszövetségben is olvassuk.

Eredetileg a bérmálás a húsvéti keresztelést követő Pünkösdkor történt a felnőtteknél, csecsemőknél pedig rögtön a keresztelés után, ugyanazon a szertartáson. Később ez lett az általános gyakorlat felnőtteknél is. Ez görögkatolikusoknál és ortodoxoknál azóta is így van, a római katolikus egyházban azóta már másképp alakult.

Apostolok Cselekedetei 2:22-24; Péter apostol hirdeti, hogy Jézust a mi bűneink vitték fel a keresztre, meghalt és feltámadt.

Apostolok Cselekedetei 2:36-42; Péter utasítja a jelenlevőket, hogy térjenek meg, és keresztelkedjenek meg (baptizmo = alámerítés) bűneik bocsánatára, és megkapják a Szentlelket. Tehát kell hit Jézus feltámadásában, megtérés és a keresztelő.

János 3:1-7; Újjá kell születni víztől és Szentlélektől.

Rómaiak 6:3-4; A keresztség eltemettetés (víz alá merítés) = részvétel Jézus halálában; majd feljövetel a vízből = feltámadás egy új életre (újjászületés víztől).

Kolossé 2:9-14; Vétkeink miatt halottak voltunk, de feltámadtunk a keresztelőben Jézussal. Amikor ez történt, minden bűnünk megbocsáttatott.

Galaták 3:26-28; A keresztelővel kerül mindenki Krisztus testébe, amely a hittestvérek közössége (a valódi, nem látható egyház).

1 Péter 3:18-22; A keresztelő Noé vízen keresztüli megmenekülésének képmása. "Titeket is megment..." A keresztelő megment, vagyis üdvözít!

Efezus 4:4-6 "Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség..." A korai 1. szd-i egyházban nem volt meghasonlás a keresztelőt illetően. Tudták miért és hogyan teszik: nem lespricceléssel, mert ez egy eltemettetés, nem gyerekeket kereszteltek, mert hit és megtérés szükséges hozzá...

Azt hogy történelmileg később mi történt, az is érdekes lehet, de én ennyit tudok, és nekem ennyi is elég.