Felszentelt pap, aki csúnyán (már-már ocsmányul) beszél, átkozódik, szitkozódik, nem tanúsít bűnbocsánatot, megbocsátást, haragszik az egész világra, utálja az egész rokonságát. Stb. , hogy nem veszi észre, hogy bort iszik és vizet prédikál?

Miért rosszak sokszor a vallásosnak tartott emberek is?

„Láttam én csárdákban tisztább szíveket már,

Mint kit naponként lát térdelni az oltár.”

(Petőfi Sándor: A csárda romjai)

A sokat tapasztalt, jó emberismerő, bár mint istentelen, ebben a tekintetben elfogult Petőfi ír így. De éppen nem áll ebben egyedül, mert mások részéről is igen gyakran hallunk hasonló megállapításokat. Igen sokszor mondják, hogy akik a templomban úgy imádkoznak, hogy „majdnem lehúzzák a Krisztust a keresztről”, sokszor éppen azok szoktak a legrosszabbak lenni. Még páter Bíró jezsuita tartományfőnök is azt mondta, hogy ha jön hozzá valaki valamit kérni, s arra hivatkozik, hogy mindennapi áldozó, nem bizalom támad iránta lelkében, hanem már előre fél, hogy szégyent vall majd miatta.

Hogy lehetséges mindez és mit szólunk hozzá?

Először is azt, hogy akik ezt a kifogást a vallásosak ellen felhozzák, többnyire vallástalan emberek s ezért rosszakarattal és ellenszenvvel nézik a vallásosakat. Megállapításuk tehát nem lehet tárgyilagos. Mivel ugyanis ők maguk nem imádkoznak, nem járnak templomban, érdekük, hogy megállapíthassák azokról, akik náluk e tekintetben különbek, tehát külsőleg vallásosak, hogy ők se jobbak náluk és ezzel a maguk külső vallásgyakorlata elmulasztására is mentséget találjanak vele. (Páter Bíró nyilatkozata egész más elbírálás alá esik. Ő nem a mindennapi áldozók rosszaságát állapítja meg, hanem azokat, akik a pap előtt erre hivatkoznak akkor, mikor kérnek tőle valamit. Hiszen még az is könnyen lehet, hogy az illetők nem is mindennapi áldozók, hanem csak önző okokból, hazugul hivatkoznak rá. De ha igaz, amit mondanak, akkor is tagadhatatlan, hogy a pap előtt tőkét akarnak belőle kovácsolni, tehát mindenképpen a napi áldozók gyarlóbbjai közé tartoznak.)

Válaszunk második része azonban az, hogy – úgy látszik – valami igazság is van a vallásosak, illetve a vallásosaknak látszók elleni kifogásban. Katolikus cselédek például igen gyakran dicsérik zsidó vagy protestáns gazdáikat s én magam is igen sok zsidó vagy protestáns ismerősömet találtam igen jólelkűnek s így rokonszenvesnek. Pedig hát ők még anyakönyvileg se voltak katolikusok s már csak emiatt se járhattak misére. A legtöbbjük bizonyára imádkozni is alig szokott, s ennek ellenére is jólelkű volt.

Világos, hogy arról józan ésszel szó se lehet, hogy valaki azért rossz, vagy rosszabb másnál, mert templomba járni és imádkozni szokott és hogy valaki azért összeférhetetlen, irigy, önző, sőt talán még alkoholista is, mert túl sokat ájtatoskodik és gyónik.

Egyenesen képtelenség azt gondolni, hogy ha nem járna ennyit templomba, akkor összeférhetőbb természetű és jobblelkű volna. Kétségtelen, hogy még vallástalan alapon állva is legfeljebb csak annyit mondhatunk, hogy a vallásosság előnyös hatása az emberek jellemén nem nagyon vehető észre, de azt semmiképpen se, hogy a vallás az, ami jellemtelenné, gonoszlelkűvé teszi az embereket.

Ha tehát mégis tapasztalunk olyan jelenségeket, melyek ezt a látszatot keltik, a dolgot csakis a következő módon magyarázhatjuk: Valakinek a jellemét és erkölcsi magatartását a gyakorlatban elsősorban nem a vallása, nem is a maga ezen alapuló erkölcsi erőfeszítései, hanem természetes adottságai, vele született hajlamai döntik el. Láttuk, hogy a katolicizmus még az emberek természetét is meg tudja változtatni, de láttuk azt is, hogy a valóságban ez – sajnos – csak tíz, vagy talán inkább száz közül egy esetben következik be.

Kétségtelen tehát, hogy nemcsak a protestánsok vagy a zsidók, hanem még a hívő katolikus is általában nem azért megnyerő egyéniségű, és jó, ha valóban az, mert katolikus, hanem azért, mert szerencsés természettel, előnyös adottságokkal született, s mert életében nem került olyan körülmények közé, melyek mostohasága káros és antiszociális tulajdonságokat fejlesztett volna ki benne.

Statisztikailag kimutatható, hogy a zsidók és a protestánsok minden országban jobb módúak és rendezettebb anyagi körülmények közt élnek, mint ugyanazon ország katolikusai. Világos, hogy ezeknek a jobb módjuk miatt könnyebb nyugodt idegzetűnek, derült kedélyűnek, megértőnek, nem irigyeknek lenniük, mint azoknak, akik egész életükben másnak a kiszolgáltatottjai, még a betevő falatjukért is állandóan küzdeniük és aggódniuk kell, és sokszor töltenek el álmatlanul éjszakákat anyagi gondok miatt.

Az ilyen családokban a veszekedések, perpatvarok, békétlenségek és viszályok sokkal gyakoribban, az ilyen emberek gyerekei sokkal többet vannak az utcán felügyelet nélkül, több rosszat látnak, műveletlenebbek, ösztönösebbek, állatiasabbak, mint a jobb módúak gyermekei. Nem részesülhetnek ugyanis olyan gondos nevelésben, mint azok.

A zsidók és protestánsok gyakori természetes jósága, barátságossága, emberbecsülése, anyagi jómódjuk és a vele együtt járó nagyobb műveltségük a kiegyensúlyozott életmódjuk természetes következménye. Világosan bizonyítja érvelésünk helyességét az is, hogy ezeket az előnyös tulajdonságokat zsidókban és protestánsokban egyaránt megtaláljuk.

De hát a hitközönyös és nem vallásos emberek nemcsak inkább a jobb módúak közül kerülnek ki, hanem egyúttal a kevésbé terheltek közül is, és ez a kérdésben még az előbbinél is fontosabb tényező. Nemcsak a jómódú embernek kell ugyanis kevésbé a vallás, mint a szegénynek, hanem az egészséges testű és idegű ember is kevésbé hajlamos rá, mint a szenvedélyekkel terhelt.

Aki igazi egészségesnek születik, annak jó a közérzete, derűs a kedélye, sohase fél (az oktalan félelemérzet mindig a rossz idegzet következménye), jól alszik, jól eszik és jól emészt. Az ingerültség, epésség, szeretetlenség többnyire a rosszul töltött éjszaka vagy a rossz gyomor következménye.

Az egészséges és jó idegzetű embert az élet bajai és kellemetlenségei is csak futólag bántják, mert a derűs kedély és a vele járó egészséges optimizmus csakhamar túlteszi magát rajtuk. Világos, hogy az ilyen embernek eszébe se jut a halál (hiszen olyan távol áll tőle!), de annak se érzi semmi szükségét, hogy a másvilág után áhítozzék vagy akár annak csak a gondolatával is foglalkozzék. Boldog és megelégedett ugyanis azzal, ami van, nincs hiányérzete. Számára a földi élet is jó.

Világos, hogy a másik életnek a gondolata, mely majd csak ezután jön, elsősorban azt foglalkoztatja, aki ebben az életben nem boldog, nem pedig azt, aki itt is pompásan érzi magát. A másik élet elsősorban annak kell, aki ebben az életben elégedetlen, boldogtalan, de viszont az is kétségtelen, hogy elsősorban a rossz idegzetűek, a lelkileg terheltek azok, akik itt nem boldogok.

Megfigyeltem e tekintetben sportbajnok tanítványaimat. Majdnem mind jólelkűek, önzetlenek, jellemek, igazmondók, alkalmazkodók, kedélyesek, jószívűek, közvetlenek, szerények, azaz olyan egyéniségek voltak, akiket lehet szeretni. Önteltségnek, nagyzolásnak, elbizakodottságnak nyoma se volt bennük akkor se, mikor már országos nevük volt. Vallástalanoknak és erkölcsteleneknek se mondhattam őket. De viszont olyan is alig volt köztük, aki határozottan vallásosnak lett volna nevezhető.

Istenre és másvilágra ugyanis természeténél fogva annak van szüksége, aki erőtlen, gyámoltalan s ezért fél (ezért mondjuk „istenfélőnek”). Ők azonban erősek voltak s így nem volt okuk arra, hogy féljenek. Nem féltek még Istentől se. Nem hetvenkedtek vele, hogy nem félnek tőle, hiszen normális ember sohase tér el az átlagtól, az átlagember pedig legfeljebb hitközönyös, de sohase hitellenes. A viselkedésük csak annyit mutatott, hogy nem érzik semmi szükségét annak, hogy a megszokottnál ájtatosabbak legyenek, de viszont nem is botránkoztattak vallástalanságukkal senkit, s ha megkérdezték efelől őket, hívőknek és vallásosaknak mondták magukat.

Egész mások az ütődöttek, a sértődékenyek, a terheltek, a szenvedélyektől megvertek, a beteg idegzetűek. Ők elégedetlenek, rossz közérzetűek, összeférhetetlenek, félénkek, különcök. Ők mindenkivel összevesznek, őket senki se szereti. Nekik minden okuk megvan arra, hogy egy másik világot várjanak, abban reménykedjenek. Ők már csak azért is kitűnnek a vallásosságban, mert az emberek átlaga nem ilyen, s nekik mindig különbözni kell az átlagtól.

A beteg idegzettel a gőg is mindig együtt jár, s az ilyenekben sokszor egyszerűen a gőg okozza a vallásosságot. Nekik különbeknek kell lenniük, mint az átlag, s mivel másban nem tudnak kitűnni felettük, az ájtatosságban tűnnek ki, s természetesen le is nézik, le is sajnálják azokat, akik nem olyan vallásosak, mint ők. Pedig az igazság az, hogy legalábbis tetteikben (melyek fontosabbak, mint a vallási külsőségek) az átlagemberek még hitközönyösen is különbek, mint ők (bár nem érdemük, mert jó idegzettel Istennek is sokkal könnyebb szolgálni, mint olyan szervezettel, mely szinte minden jót akadályoz).

De az ilyen beteg idegzetű emberek természetesen ájtatosak se tudnak tartósan lenni. Azt is hamar megunják, a papok is igen könnyen megsértik túlzott érzékenységüket s legalább egy időre ők is átcsapnak a lanyhaságba, sőt dacból sokszor a vallásellenességbe. A beteg idegzettel egyébként is együtt jár a változékonyság. Az ilyen ember az egyformaságot, az egyhangúságot nem szenvedheti. Ezért aki elsősorban azért vallásos, mert terhelt, az sohase mindig, sohase egyformán vallásos. Akit vallásossága egész életén át végigkísér, az, ha gyenge idegzetű is, sohase csak azért, sőt elsősorban nem azért vallásos, mert idegbeteg. De az ilyen ember vallásossága nem is terméketlen, nem is ellenszenves vallásosság, nem kísérik bántó tulajdonságok.

A beteg idegzettel nagy szenvedélyek járnak együtt: nem ritkán kóros alkoholizmus, túlzott, sokszor perverz nemi ösztön, túlságos önérzet és sértődékenység, összeférhetetlenség, a kitartó munkára való képtelenség, az alkalmazkodás hiánya, az engesztelhetetlen gyűlölet azok iránt, akik megsértették, a kóros hazudozás és visszataszító irigység stb.

Világos, hogy az ilyen embereket senki se szereti s ezért barátjuk sincs. Ha van is, hamar elvesztik. Ezért aztán boldogtalanok, kielégítetlenek, életuntak, állandóan arra a szeretetre vágynak, amelyet sohase kapnak meg.

Az ilyen emberek számára úgyszólván szükségszerűség a vallás, hiszen nélküle ki se bírnák az életet, s vagy öngyilkosokká kellene lenniük, vagy az őrültekháza lakójává válnának. De viszont igazi vallásosak már csak terheltségük miatt se tudnának lenni s ezért csak a távolról szemlélő látja őket vallásosaknak azért, mert a vallás külsőségeit időnként nagyon megtartják (de többnyire csak ezt tartják meg). A vallásosság lényege, a belsőség azonban senkinek se nehezebb, mint éppen őnekik, s ezért senkiben se ritkább, mint éppen őbennük. Gyóntatóik (ha ugyan szoktak gyónni), ezt nagyon jól tudják is, mert nincs nagyobb teher, mint ilyen embereket gyóntatni. Akik azonban csak templomba járásaikat és ájtatos imádságukat látják, azok erről nem tudnak, s ezért nagyon vallásosaknak gondolják őket.

Ez az oka tehát annak, hogy „a vallásos” embereket sokszor annyira ellenszenvesen gyarlóknak találjuk s előnytelenül hasonlíthatjuk őket össze a hitközönyösökkel vagy kevésbé vallásosakkal. Az egészen vallástalanokról és a vallástalanságukkal dicsekvőkről már nem mondhatjuk ugyanezt, mert ők szintén nem az átlagemberek, a normálisak, a jó idegzetűek közül kerülnek ki, hanem többnyire épp oly különcök, épp oly rossz idegzetűek, épp oly terheltek, mint ezek az ellenszenves „vallásosak”.

Világos azonban, hogy ezek a terhelt, ezek az ütődött, ezek a különc vallásosak nem azért olyan gyarlók, sőt ellenszenvesek, mert vallásosak, hanem csak azért lettek „vallásosak”, mert terheltek. Világos, hogy vallásosságuk nem teheti őket terheltből rögtön egészségessé is, még ha vallásosságuk még oly igazi is. Az igazi vallásosság még ezt is el tudja ugyan érni, de évtizedek, nem pedig hetek alatt. Érthető azonban, ha általánosságban az ilyen embereknek a vallásossága is ütődött, tehát sokban torz vallásosság. Hiszen semmihez se kell annyira intelligencia és erős idegzet, mint az igazi vallásossághoz.

Ha az intelligencia (vagy ennek pótlásaképp a lelki vezető iránti feltétlen engedelmesség) megvan az ilyen ütődött emberben, nagy keservesen igazi vallásossá is lehet, s ha ez sikerül, ez a siker egyúttal terheltsége és különcsége megszűnését is jelenti. Azért olyan nehéz dolog elérni, mert hiszen nem kevesebbet jelent, mint a természet megváltoztatását. Az ehhez szükséges nagy erőfeszítéseket és kitartást a beteg idegzet rendkívül megnehezíti. A hozzá szükséges alázatosság is éppen az ilyen emberekből hiányzik legjobban.

„Már előre félek, mikor látom, hogy megint elkezd templomba járni, gyónni, imádkozni, mert mindig ilyenkor kell mellette legtöbbet szenvedem”, mondta valaki, akinek egész életét egy ilyen láthatóan (rángatózó) idegbeteg roncsnak a környezetében kellett eltöltenie. Noha jólelkű és vallásos lélek volt az illető, mégis még ő is a vallásosság elleni ellenszenvvel mondta ezt.

Pedig cáfolat helyett ez az eset is érvelésük helyességét bizonyítja. Abból a kifejezésből ugyanis, hogy „megint elkezd” (gyónni, imádkozni), láthatjuk, hogy ez a „túl vallásos” idegbeteg se volt igazi vallásos, mert hiszen akkor a vallásosságot nem „megint elkezdte” volna, hanem állandóan egyformán gyakorolta volna.

Azt is jól láthatjuk, hogy nem a templom, gyónás, imádság okozta viselkedése tűrhetetlenségét, hanem idegbaja, mely – mint minden idegbaj – változékony és időszakonként nyugalmi, illetve kevésbé súlyos és súlyosabb periódusok változnak benne. A beteg ebben az esetben is nyugtalansága, lelki szenvedései ellen keresett orvosságot a vallásosságban, csak azért, mert másban nem kereshetett. Világos azonban, hogy a templomba járás, az imádság, a gyónás nem varázsszer, mely olyan bűnt vagy bajt is azonnal megszüntet, melynek igazi oka a terheltség, az idegbetegség.

Ez ellen is használ az igazi vallásosság, de természetesen nem már néhány hónapos imádság vagy egy-két gyónás után. Ennyinek még nincs átalakító hatása még akkor se, ha egészséges emberrel, nem pedig idegronccsal van dolgunk. Az erény és a vele járó örök üdvösség sokkal nagyobb kincs, semhogy ilyen könnyen lehetne megszerezni.

Milyen igazságtalanság azonban a vallásosságot okolni azért, mert a beteg „kiállhatatlan”. Nyilvánvaló, hogy az idegbeteg nem azért akkor a legellenszenvesebb és legnyűgösebb mikor vallásoskodik, hanem azért vallásoskodik éppen ilyenkor, mert olyankor keres a vallásosságban legjobban menedéket, mikor idegbaja miatt ennek a legjobban érzi szükségét. Nem a vallásosság az oka a nyugtalanságának s vele együtt járó ellenszenvességének, hanem a „vallásosság” is nyugtalansága egyik megnyilvánulása. Nyugtalansága, lelki kínjai miatt keres a vallásban menedéket.

Ha tehát olyan gyarló „vallásosakkal” találkozunk, ne a vallás számlájára írjuk gyarlóságaikat, sőt bűneiket, hanem helyette inkább azt az emberiségre olyan nagy szégyent jelentő, de – sajnos – igazi megállapítást tegyük meg tanulságképpen, melyet egyébként már Krisztus Urunk is megtett a királyi emberről szóló példabeszédében (Mt 22,1-14; Lk 14,16-24). Ez pompás lakomát rendezett a hozzá illő társadalmi állásúaknak, mivel azonban azok, akiket meghívott, nem jelentek meg, hogy ne maradjon üresen a terem és ne vesszenek kárba a már elkészített ételek és beszerzett italok, kiküldte szolgáit az utak mentére, hogy a vándorlókat, koldusokat, hajléktalanokat és nyomorékokat hívják meg helyettük.

Sajnos, így van ez ma is. Az egészséges testűek, lelkűek és idegzetűek (kifejtettük már, miért) ma se nagyon tolonganak az Isten kínálta lakomára. Sajnos ennél az asztalnál ma is sokszor csak azok tolonganak, a világot többnyire ma is csak azok hagyják el (ők azt hiszik, hogy Isten kedvéért), akiket a világ már úgyis elhagyott, azok, akik terheltségük miatt úgyse tudnak boldogulni a világban s nem tudják élvezni örömeit, azaz akiknek nincs mit elhagyniuk. Akiknek módjuk és lehetőségük van a földi boldogsághoz is, azaz a normálisak, csak ritkán. Ezek is legfeljebb csak akkor teszik meg ezt a lépést, mikor már megöregedtek, azaz ők is már erőtlenekké váltak, mikor már ők is betegeskedni kezdenek s az a másik világ már közeleg, a földi világ pedig már kezdi elhagyni őket. Szégyenletes dolog ez az emberiségre, de így van. Isten azonban olyan jó, hogy szolgálatunkat még ekkor is elfogadja. De hogy a jutalom érte sokkal kevesebb lesz, mint azoké, akik nemcsak azt hagyták el Istenért, ami sohase volt az övék, vagy nem csak akkor, mikor már úgyse volt az övék, az is bizonyos.

De noha többnyire inkább csak terhelteket, abnormisokat és lelki inaszakadtakat vagy elaggott lelkeket kap kiformálásra és teljesítőképessége bebizonyítására, azért a vallás nagy haszna még így is nyilvánvaló. Például azok az értékesebb, jólelkű, vonzó, egészséges idegzetű zsidók, protestánsok és katolikus hitközönyösek is, akiket előbb dicsértem, minden rokonszenvességük ellenére is micsoda messze állnak az igazi katolikusoktól! Tanulmányoztam őket külön ebből a célból és hány vált köztük egyenesen ellenszenvessé, mikor alaposabban megismertem őket! Mert annak az igen egészséges testnek és idegzetnek megvannak ám a maga hátrányai is, nemcsak előnyei!

Például az a jó gyomor, melyet előbb emlegettem, igen sokszor teszi a gazdáját egyszerűen csak ésszel bíró állattá, akinek a látóköre és vágyai nemigen terjednek túl a vegetatív élet körén. A mindig jó, mindig egészséges alvás viszont legtöbbször kapcsolatos a nyárspolgárisággal, az állandó jó kedély a semmittevéssel és az egész élet elszórakozásával. Azt is szinte szabályként tapasztaltam, hogy ezek a feltűnően előzékeny, mindig jómodorú emberek, ha előzékenységük nem talál viszonzásra, különösen pedig, ha megbántásban részesülnek, úgy tudnak gyűlölni, bosszút állni és soha ki nem engesztelődni, mint kevés, természeténél fogva nyers, savanyú vagy rossz modorú ember.

Aztán meg maga a jó modor is csak ritkán fakad szeretetből s jólelkűségből. A legtöbbször célja van s érdek a forrása. S mindezeket nem is csak egyedül én, a vallásos ember veszem és vettem észre. Volt olyan protestáns tanártársam, akit kötelességtudásáért, előzékenységéért és rendkívül jó szívéért én rendkívül szerettem, mérhetetlen hiúságáért, beképzeltségéért és önzéséért viszont még protestáns vagy hitközönyös katolikus kartársai részéről is a legnagyobb ellenszenvnek „örvendett”. Sőt kartársai között olyanok is voltak, akik egyenesen őt tartották a legjellemtelenebb embernek. Vallás nélkül ugyanis csak ilyen tud lenni az ember még a legkedvezőbb természeti adottságokkal is.

Ezzel szemben mennyire mások az igazi vallásosak! Hogy a katolikus egyháznak olyan nagy hatása van a híveire és a katolikus papságnak minden emberi gyarlóságai és a cölibátus elleni gyakori visszaélései ellenére is olyan nagy befolyása van a tömegekre, hogy protestánsaink (és kommunistáink) nem győznek rajta eleget csodálkozni és bosszankodni, annak ezek az igazi papok és szerzetesek az okai, ha még oly kevesen vannak is ezek az igaziak.

Ismertem köztük nem egyet, aki diákkorában még ingerlékeny, gőgös, szeszélyes, összeférhetetlen, taszító hatást keltő idegbeteg volt, s pap korára a Krisztus igazi iskolája már olyan szentet csinált belőle, hogy rajongtak érte azok, akik a közelében éltek s így alkalmuk volt lelki értékeit megismerni. Hiszen társaságukban az ember szinte a mennyország leheletét érezte.

Az ilyen papokon ugyancsak látható, hogy ők nem csak azért olyan vonzók, társaságukban lenni nemcsak azért kellemes, mert jó a gyomruk, egészségeseket alszanak, és mert egészséges idegzetükkel együtt jár a jó kedély és barátságosság, hanem ők ennél százszorta többek: az emberi szervezet szép, de mégis csak dupla márványából egy élet munkájával és önmegtagadásával kialakított, művészi remekművek.

Hát még azok az igazi vallásosak, akik nem is inaszakadtan mentek a Krisztus lakomájára (mert világos, hogy ilyenek is vannak), hanem már a természettől is sokat kaptak s már eredetileg is úgyszólván szenvedélymentesen, jó idegzettel és a legelőnyösebb adottságokkal felszerelt nyersanyagot adtak át kiképzésre a Krisztus iskolájának! Olyanok is szolgálnak ugyanis Istennek és mennek papnak vagy szerzetesnek, igazi áldozatból, akik a világban is karriert tudtak volna csinálni s tehetségeikkel, jó fellépésükkel, vonzó egyéniségükkel, jó modorukkal már természetes adottságaiknál fogva is mindenkit meghódítanak. Xavéri Szent Ferenc például 19 éves korában a párizsi egyetem 4000 hallgatója közt még táncban is a legelső volt.

Elképzelhetjük, milyen sokra viszik az ilyenek a Krisztus iskolájában! Ezekből lesznek a szentek. Jómódú szülőktől s nemesi családból származott is a szentek legtöbbje (Xavéri Szent Ferenc is) és az egészséges, jó idegzet bizonyítékaként még az is írva maradt róluk, hogy jó kedélyűek, víg természetűek is voltak valamennyien. Istennek ugyanis nemcsak azoknak s elsősorban nem azoknak kellene szolgálniuk, akik szomorúak, azaz, akiknek az élet úgyse tud örömet adni, mert hiányzik hozzá az egészséges testalkat vagy a jó idegzet, hanem azoknak, sőt elsősorban azoknak, akiknek van miről lemondani, és akik valóban önként mondanak le a világról és örömeiről, akik nemcsak azt hagyják el, amitől már anélkül is meg vannak fosztva, s akiknek áldozata nemcsak látszólagos.

Nem véletlen, hogy Kaszap István is csinos fiú és jó sportoló volt, mielőtt Istennek szentelte életét, hogy Kis Szent Teréz is szép lány volt, hogy Assisi Szent Ferenc az assisi aranyifjúság vezére volt megtérése előtt s szent korában is mindig dalolt, és hogy (ki gondolná?) még Loyolai Szent Ignácnak is rendkívül víg volt az alaptermészete? Az a Batthyány herceg is (akinek szentté avatását is emlegették), aki tíz gyermeket nevelt, kórházat tartott fenn és egész életén át, mint szemorvos, ingyen kezelte és operálta a betegeit, de azért még ekkor is mindig szívesen ministrált az oltárnál, diák korában a fő tréfacsináló volt az iskolában, s egyszerű származású betegeit (akiknek a kórházból való távozásukkor egy, a katolikus hit igazságait bizonyító, maga írta apologetikus füzetet adott emlékbe) az ingyen étkeztetésen, ápoláson és kezelésen kívül még ingyen fel is szokta vidítani tréfáival és jó kedélyével.

(Batthyány-Strattmann Lászlót 2003. március 23-án avatta boldoggá Rómában II. János Pál pápa. – A Kiadó megyjegyzése.)

"nem tanúsít bűnbocsánatot"

- ez mit jelent magyar nyelvre leforditva?