Hogyan gyónjak először életem 18. évében?

A Biblia meghatározza azokat a feltételeket, amelyek alapján Isten megbocsát és nem emberek.

A legfontosabb, hogy Istennek valljuk meg bűneinket (Zsoltárok 32:1–5).

A rendszeres gyónás, melyet egy papnak tesznek, a múlt "ceremóniájává" vált. A versenyszellemtől áthatott papság attól fél, hogy elidegeníti nyájait.

Sem a felületes hetenkénti gyónás, sem pedig a rendszeres misére járás nem változtatja meg az emberek gondolkodását és cselekvésmódját

= A gyónás =

Az egyház a cölibátussal az egész világtörténelemben példátlanul álló önmegtagadást és áldozatot követel meg papjaitól. De nagy áldozatot követel meg az egyház a híveitől is. A minden bűnösre egyformán kötelező gyónás (melyet a protestánsok fülgyónásnak hívnak) ez a mondhatatlanul nagy áldozat. Nemcsak olyan vallás nem volt még, mely minden papjától cölibátust követelt, de olyan vallás se, mely híveitől megkövetelte, meg merte volna és meg tudta volna követelni, hogy lelkiismeretük legbelsőbb titkait is alávessék papjaik ítéletének és döntésének, hogy előttük feltárják lelkük legtitkosabb redőit is, hogy közöljék velük még azt is, amit legjobb barátjuk, anyjuk, hitvesük vagy szerelmesük elől is titkolnak. Az egyház megköveteli, hogy ez a nagy szellemi szolgaság, melyet Istenhez való viszonyunk, a vallás jelent, ne csak ködös elmélet, hanem aprólékosan szabályozott és szigorúan végrehajtott valóság is legyen. A gyónás kötelezettsége ezt jelenti!

A gyónáshoz először is nagy hit kell, mert hiszen a pápai csalatkozhatatlanság semmi ahhoz a hatalomhoz képest, amellyel a katolikus egyház tanai szerint minden falusi káplán rendelkezik, értem a bűnök bocsánatának hatalmát. Ezt sokkal nehezebb elhinni, mint azt. Azt, hogy a pápa nagy ritkán, mikor valamit a kérdés agyontanulmányozása után dogmának kimond, tévedhetetlen, azaz Isten vele van s nem engedi, hogy az egész kereszténységet félrevezesse, százszor könnyebb elhinni, mert százszor kisebb dolog, mint azt, hogy egy pap (minden pap) a gyóntatószékben egyenesen Isten hatalmával bír és a bűnöket is megbocsáthatja.

Pedig mennyire hiszik ezt a katolikusok! De természetesen hiszik nemcsak a hívek, hanem maguk a papok is, sőt ők még jobban hiszik, mint a hívek. Ők – noha ez nagyobb megalázást jelent számukra, mit híveikre – aránylag sokkal gyakrabban gyónnak, mint híveik, a pápa pedig még gyakrabban, mint az átlag papok. Pedig egy papra (hát még egy pápára!) sokkal nagyobb szégyen elismerni és megvallani, hogy vétkezett, ha vétkezett (mert bizony nem lett volna szabad), mint az egyszerű hívőkre. A papra nagyobb fáradtság is ez, mint híveire, mert legalábbis a falusi pap nem talál gyóntatópapot helyben, mint a hívő, hanem a gyónás miatt el kell utaznia, s mert neki majdnem lehetetlen olyan papnál gyónnia, aki nem ismeri (mert hiszen a papok többnyire ismerik egymást még a nagy Budapesten is), ismerős papnál gyónni pedig sokkal nagyobb megalázást jelent, mint olyannál, aki nem ismeri.

De hiszik a papok bűnbocsátó hatalmát nemcsak maguk a papok, hanem a hívek is. Hiszen adventben, nagyböjtben hosszabb sorokban állnak és várnak a gyóntatószék körül, hogy rájuk kerüljön a sor, mint akár élelmiszerhiány idején a boltok körül. De ez utóbbiak legalább azért várnak, hogy a pénzükért enni kapjanak, míg a gyónók csak azért, hogy aztán mikor végre rájuk kerül a sor, elsüllyedhessenek a szégyentől. A gyónók csak a szégyent érzik ugyanis, csak ez az, ami kézzel fogható részükre, mert maga a bűnbocsánat, ami ezzel a megszégyenüléssel együtt jár, nem látható. Ezt csak hiszik, de nem tapasztalják. Annál jobban érzik, tapasztalják a szégyent.

De mégis nem a nagy hit a legcsodálatosabb itt, mert hiszen az elméleti hit még nem követel tőlünk áldozatokat, hanem az, hogy a hit itt átmegy a gyakorlatba és eközben annyira elevenünkre tapint, hogy még a csontjaink is ropognak bele.

Az embereknek személyesen kell elmenniük a bűnbocsánat megszerzésére. Nem sajnálják rá az időt, korábban kelnek a kedvéért (adventben, böjtben, noha hosszúak az éjszakák, a gyóntatás már reggel 6 órakor kezdődik, búcsújáró helyeken pedig sokszor már ötkor is), sorban állnak, órákon át várakoznak, s mikor végre rájuk kerül a sor, megalázzák természetes önérzetüket, legyőzik szeméremérzetüket, tűrik, hogy a pap ítélkezzék felettük, adjon nekik tanácsokat, megszabjon vagy megtiltson nekik ezt vagy azt, főképpen pedig mindent, de mindent megmondanak neki: a nő, a leány még álmában is titkolt szégyenét, a nagydiák ugyanezt vagy esetleg egy mérhetetlenül szégyellt lopást, a tekintélyes főhivatalnok a sikkasztást, melyről senki se tud és senki fel nem tenné róla, de amelynek még a gyanúját is felháborodottan utasítaná vissza a nyilvánosság előtt, ha valaki célozni merne rá. Most ő maga vádolja magát róla, noha úgy megviseli az eset, hogy már hetekkel, sőt hónapokkal előtte nyugtalan miatta, s mikor végre átesett rajta, olyan boldog, mintha a főnyereményt nyerte volna meg.

Ne feledjük ugyanis, hogy azok, akik gyónnak, nem cinikus gonosztevők, még csak nem is vastagbőrűek, hanem annyira félénkek, szégyenlősek, hogy a hivatásos bűnösök el se tudják képzelni. Nem tudom, nem maga a sátán teszi-e, de tény hogy még azok a durva falusi legények is, akik társaik előtt állandóan romlottságukkal dicsekszenek és kalandjaikat mesélik, mikor gyónnak, úgy reszketnek, hogy meg kell őket sajnálni. Volt olyan tanítványom, aki nekem még négyszemközt se merte elismerni nemi romlottságát (most nem gyónásról van szó), de már diákkorában nyomtatásban s természetesen a szerző nevével megjelent verseskötetében ország-világnak dicsekedve adta tudomására, hogy „ma megint utcalányt öleltem”. Hogy lehet, hogy mint író a nyilvánosság előtt nem szégyellte, előttem, a pap előtt, pedig még négyszemközt is annyira szégyellte? Pedig tudta, hogy iskolai büntetést nem kap érte.

Aki egy kicsit elelmélkedik rajta, már a gyónásra várók hosszú sorából s a gyónásban való nagy őszinteségéből is (hiszen aki a gyónásban hazudni akar, annak kár sorba állnia, mert hiszen csak a bűnei számát növeli vele), látnia kell, hogy ha van olyan vallás is, amely igaz, akkor csakis ez a vallás az. Az a vallás, mely még ilyet is követelni mer híveitől, s ami a fő, még ilyet is megkap a híveitől, nem lehet egyenrangú az olyan vallásokkal, melyek csak szokásból és külsőségekből állanak. Lehet-e még csak gondolkodni is azon, hogy az a protestantizmus, mely úgy szerezte híveit, hogy minden lelki teher alól felmentette őket, tökéletesebb ennél a katolicizmusnál? Vajon megtisztított katolicizmus-e ez a protestantizmus, vagy inkább elrontott, lecsúszott, a régi szigorú helyett az embereknek hízelgő katolicizmus?

Pedig gyakorlatilag fontos, rendkívül fontos dolog ez a katolikus „fülgyónás”. A gyakorlati életben, az önnevelés és az erkölcs világában ugyanolyan fontos és épp úgy a jónak ismertetőjele ez a katolicizmusban, mint ami az eszmék az igazság világában az egyformaság, a meg nem alkuvás, a türelmetlenség az igazságé. Ahogyan ez utóbbiak nélkül a vallás nem lehet igazság, mert hiszen az, ami igazság, csakis így viselkedhet, épp úgy gyónás nélkül nem lehet igazi erkölcs, nem lehet gyakorlati vallásosság. Kivételesen legfeljebb talán azokban, akik már jóknak, szenvedély nélkülieknek születtek. (Ha ugyan vannak ilyen emberek.)

Az átlagember mindig maga csinál magának külön erkölcstant. Csak azt tartja bűnnek, amit másban talál meg, amiben ő maga nem részes, de a maga bűneire mindig keres és talál mentséget. A valóságban vérben fürdő francia forradalmár, Marat asztalán mindig nyitva volt a Biblia (Lamartine: Histoire des girondins), a megtestesült machiavellista Nagy Frigyesnek legelső irodalmi műve Machiavelli fölényes és megvető cáfolata volt (Macanlay: Biographiell Essays). A gyakorlatban (lehet, hogy akarata ellenére) ezt az emberi gyarlóságot szentesítette a protestantizmus akkor, mikor „felszabadította” a lelkiismeretet az egyház igája alól s nemcsak az igazság és a hit, hanem még a megengedett és a tilos eldöntését is az egyénre bízta. (Nem csoda, hogy Marat is és Nagy Frigyes is protestánsnak született.)

Pedig hogy az ember mennyire gyarló e tekintetben s hogy be tudja csapni önmagát, ezt láthatjuk akkor, mikor például az emberek a papok bűnein botránkoznak. „Szabad-e ezt egy papnak?! – kérdik magukból valósággal kikelve, noha mindenki tudja, hogy ugyanazokat a bűnöket, melyeken a papokban annyira felháborodnak, a megbotránkozók maguk sokkal nagyobb fokban követik el, azt pedig maguknak kell tudniuk a legjobban, hogy nincs és nem is lehet külön erkölcstan papoknak és hívőik számára, s ami a papnak tilos, az mindenkinek tilos, s ami megengedett annak, aki nem pap, az megengedett annak is, aki pap. (A nősülés is csak azért tilos a papnak, mert felszentelése előtt önként kötelezte magát rá.) Önként, mert hiszen tisztán tőle függött, hogy pap lesz-e vagy nem, elfogadja-e a felszentelés feltételét, a nemi életről való lemondást vagy nem. Amire azonban valaki kötelezi magát, akkor is meg kell tartania, ha nem pap, a házasságon kívül pedig világi embernek is épp úgy tilos minden nemi élvezet, mint annak, aki pap lett.

A mindenkire egyformán kötelező erkölcsi zsinórmértékhez a legtöbb ember objektíve csak akkor tud alkalmazkodni, ha lelkiismereti ügyeikben nem maga a bíró, ha nem ő szabja meg, mi a bűn és mi az, ami megengedett, mikor érdemel bocsánatot és mikor nem. Aki e tekintetben magára van hagyva vagy nem ismer el lelkiismerete felett földi bírót, az többnyire becsapja magát. Áll ez még az egészséges idegzetű, normális emberekre is, hát még a hisztérikákra, egzaltáltakra, különcökre és „titánokra”, akik pedig manapság csak úgy nyüzsögnek körülöttünk, s akiknek száma korunk ideges rohamában és egészségtelen körülményei között egyre rohamosabban nő!

A magára hagyott, a „felszabadított” lelkiismeretű embernek a gyakorlatban többnyire egyéni erkölcstana van. Az ilyen ember erkölcsi elveit már rég aszerint alakította ki, hogy tettei egyezzenek becsületérzékével s ne kelljen bűnöknek tartania olyan szokásait és ösztönei olyan kielégítését, melyen uralkodni nem tud, illetve nem akar.

De nemcsak az élettapasztalat, a gyakorlatiasság követeli a gyónás intézményét, vagyis azt, hogy nem lehet maga az érdekelt ember a döntőbíró abban, mik a kötelességei erkölcsi téren, s mikor kap alóluk felmentést s mikor nem, hanem a Szentírásból is egész kétségtelenül bebizonyítható, hogy egyenesen maga Krisztus Urunk intézkedett így.

Szent János evangéliumának 20. fejezetében a 22-23. versen ezt találjuk: „...rájuk (az apostolokra) lehelt, s így folytatta: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.”

Nem tőlünk, hanem a paptól függ tehát annak eldöntése, megérdemeljük-e a bűnbocsánatot, s így megkapjuk-e vagy nem. Így a katolikusok erkölcsi életében az igazság ismertetőjele, az egyformaság is megvalósul. A papok ugyanis ítéletük kimondásában mindnyájan Rómától függenek, onnan kapják az erkölcsi szabályokat, utasításokat és döntéseket, a hívek erkölcsi élete tehát az egész földön ugyanazon objektív norma szerint igazodik, mely mindenkire kötelező, nem pedig az egyének alanyi felfogása, nézete vagy kényelme szerint.

Láthatjuk az idézetből azt is, hogy Krisztus Urunk akarata az, hogy az emberek lelkiismerete ne legyen felszabadítva az egyház, vagy ha tetszik, a papok beavatkozása alól, hanem az ő előírásaik szerint kell igazodnia. Ezt a Szentíráson kívül a józan eszünk is mondja, mert erkölcstani szabályokról másképp nem is lehetne szó.

De a fenti idézetből azt is jól láthatjuk, hogy Krisztus Urunk fülgyónást rendelt, olyan gyónást, mely a katolikus egyházban látható, nem pedig a protestánsoknak az Úrvacsora előtt szokásos általános bűnvallomását. A kétféle gyónás között három különbség van.

Az első, hogy a protestánsok úgynevezett gyónásában az Isten bocsátja meg a bűnt, a katolikusokéban a pap. (Világos, hogy a katolikusokéban is Isten, csak itt a pap közvetítésével, míg ott állítólag közvetlenül.) A második, hogy a protestánsok közösen gyónnak, a katolikusok pedig külön-külön. A harmadik, hogy a protestánsok csak annyit vallanak meg, hogy bűnösök, míg a katolikusok egyenként el is sorolják a bűneiket, a pap kérdéseire is felelnek, tehát mindenben alávetik magukat a pap intézkedéseinek.

E harmadik különbség egyébként okozati következménye a másodiknak, mert hiszen ez utóbbi csak egyenkénti gyónásban lehetséges. Ha a gyónás közös, nem is állhat másból, mint csak általános bűnvallomásból. Akkor az emberek csak annyit vallanak be, hogy bűnösök, vagyis csak azt, amiben mindnyájan egyformák, arról, amibe különböznek egymástól, azaz egyéni bűneikről közösen nem tehetnek egyszerre mindnyájan említést.

Ami az első különbséget illeti, egészen kétségtelen, hogy a Krisztustól rendelt gyónásban a pap az, aki megbocsátja a bűnöket. Hiszen Jézus egész ide vonatkozó kijelentésének éppen ez a lényege. Enélkül értelmetlen az egész. Azt adja itt tudtunkra, hogy a bűnök bocsánatát a papokra bízta s csak azoknak bocsát meg, akiknek a papok (az apostolok) megbocsátanak. Teljesen a papok döntésétől teszi függővé a dolgot. Akiknek az apostolok (a Jézus nevében eljáró emberek) bűnbocsánatot adnak, azoknak Ő is ad bűnbocsánatot, akiktől ők ezt megtagadják, azoknak ő is megtagadja.

Hogy így áll a dolog, nem csak a szentírási idézetből, hanem a dolog természetéből is következik. A gyónás, a bűnbánat ugyanis csak így lehet szentség. Minden szentség lényege az, hogy az Isten láthatatlan ajándéka (a keresztségben például az eredeti bűn eltörlése és az egyházba való felvétel, a bűnbánat szentségében a bűnök bocsánata), az ember érzékei alá eső s így tapasztalható külső, látható jelekhez van kötve (például a keresztségben a vízzel való leöntéshez s ugyanakkor a keresztség szavainak mondásához, a gyónásban a feloldozás szavainak kimondásához stb.).

Ha a gyónásban a láthatatlan Isten, nem pedig egy látható és hallható ember, a pap bocsátaná meg a bűnöket, akkor a bűnbánat szentsége nem volna és nem is lehetne szentség, mert hiszen akkor Isten láthatatlan ajándéka, a bűnbocsánat, láthatatlan módon jutna tudtukra (de ez magyarul azt jelenti, hogy nem jutna tudtunkra). Az olyan gyónás, melyben csak az Isten (egyedül és közvetlenül) bocsátja meg bűneinket, egyszerű ájtatossági gyakorlat, olyan, mint bármely imádság vagy elmélkedés, de semmiképpen se szentség, melynek lényege az, hogy Isten láthatatlan ajándéka látható, érzékelhető módon jut tudomásunkra. A bűnbánat szentsége azért szentség, mert benne az Isten ajándéka, a bűnök bocsánata, a látható pap olyan feloldozása által jut tudomásunkra, amit szintén látunk és hallunk.

Ha az Isten maga közvetlenül, azaz a pap látható közreműködése nélkül bocsátja meg bűneimet, akkor nem szentséget veszek fel, hanem csak imádkozom, Istennel érintkezem. De hogy ennek az imádságnak csakugyan bűneim bocsánata lett-e az eredménye, azt legfeljebb csak feltehetem, de bizonyosan semmiképpen se tudhatom. A protestánsok tehát Úrvacsora előtt bűnvallomást tesznek, imádkoznak, de nem a bűnbánat szentségét veszik fel.

Láthatjuk tehát, hogy az egész gyónás lényege éppen az, hogy a papnak, egy látható embernek kell gyónni és tőle kell látható, hallható feloldozást kapni, nem pedig csak Istennek és csak Istentől, akit se nem hallok, se nem látok. Láttuk, hogy mindez nemcsak a szentség fogalmából következik, hanem a Szentírás és Krisztus Urunk világos szavaiból is. Akkor, mikor Jézus a gyónást elrendelte, embereknek adott hatalmat arra, hogy más emberek bűneit megbocsássák vagy meg ne bocsássák. Ennek az úgynevezett protestáns gyónásban nyoma sincs.

De épp ily világos Krisztus Urunk szavaiból és a Szentírás szövegéből az is, hogy a Megváltó egyenkénti gyónást értett, nem pedig általánosat, közöset, az egész gyülekezetét együttesen. Hiszen a Szentírás arról beszél, hogy a pap (az apostol) az egyik embernek megbocsátja a bűneit, a másiknak nem. Ezt lehetetlenség elképzelni akkor, ha közös a gyónás, ha az egész gyülekezet együttesen „gyónik”. Ott vagy mindenkinek megbocsátanak, vagy senkinek se.

A protestánsok Úrvacsora előtti közös bűnvallomását semmiképpen se lehet Jézus fent idézett szavai megvalósításának, végrehajtásának tekinteni. A Szentírás szavai („akiknek, azoknak…, akiknek, azoknak”) a legvilágosabban mutatják, hogy itt egyenkénti gyónásról van szó. Ha az emberek nem egyenként gyónnak, akkor hogy lehet, hogy az egyik megkapja bűnei bocsánatát, a másik nem? A közös gyónásban vagy mindenki megkapja, vagy senki sem. De ha nem így lenne, akkor honnan tudhatják meg az illetők, hogy ki tartozik azok közé, akik bűnbocsánatban részesültek, s ki azok közé, akik nem. Ha pedig ezt nem lehet tudni, mi értelme van az egésznek?

De a katolikus és protestáns gyónás közti harmadik különbség, hogy ti. Krisztus Urunk nemcsak azt akarta, hogy a gyónásban általánosságban ismerjük el, hogy bűnösök vagyunk, hanem azt is megkívánja tőlünk, hogy egyéni bűneinket is tárjuk fel a pap előtt, nevezzük is meg a bűneinket, s a pap esetleges kérdéseire is válaszoljunk, szintén világosan megtalálható Jézus szavaiban, mégpedig egész kétségtelenül a katolikus felfogás javára. Ha ugyanis nem volnánk kötelesek egyenként a pap elé járulni, lelkünket előtte teljesen feltárni és a kérdéseire is felelni, akkor hogy lehetne a papnak joga ahhoz, hogy olyan éles különbséget tehessen ember meg ember között, hogy az egyiket bűnbocsánatban részesíthesse, a másiktól pedig a feloldozást megtagadja?

Képtelenség, hogy Krisztus Urunk ezt a pap szeszélyétől vagy jókedvétől akarta volna függővé tenni. A dolgot helyesen csakis úgy lehet magyarázni, hogy a papnak azt kell feloldozásban részesíteni, aki megérdemli, s annak bűneit kell fenntartania, meghagynia, aki a feloldozást nem érdemli meg. Abban azonban, hogy bűnös, csak vétkezett, minden ember egyforma. Ha a bűnös tehát csak ennyit mond a papnak, akkor semmiképpen se adhatna jogot a papnak arra az éles, sőt borzalmas különbségtevésre, hogy az egyiknek bűnbocsánatot adjon, a másiknak nem.

Világos, hogy a dolgot egyedül csak úgy lehet érteni, hogy a hívő köteles a pap elé járulni, a papot bűneivel, lelkiállapotával, múltjával s a jövő szándékaival megismertetni, kérdéseire választ adni s erre aztán a pap a helyzet ismeretében hozza meg döntését, hogy bűneire megadhatja-e a feloldozást vagy meg kell tagadnia.

Ha például a pap azt kénytelen megállapítani, hogy a gyónóban nincs meg a bűnei miatti igaz bánat, akkor nem adhat gyónójának feloldozást, ha bűnvallomásával annak az ennél kevésbé fontos feltételnek, hogy őszinte legyen a gyónásban, eleget tett is. Ezért nem kaphat feloldozást az, aki haragban van s kibékülni nem hajlandó, aki tilos úton szerzett magának mellékjövedelmet s ezt a gyónás után se hajlandó abbahagyni, aki olyan ismeretséget tart fenn, mely részére bűnt jelent s ezt az ismeretséget mégse hajlandó megszakítani, vagy aki lopott, csalt vagy sikkasztott, abba is hagyja a dolgot, de az okozott kárt nem szándékszik megtéríteni.

Emiatt nem lehet feloldozni azokat se, akik bűnös viszonyban vagy érvénytelen házasságban élnek. Katolikus egyénnel valamely felekezet lelkésze előtt kötött házasság esetén nem a reverzális elmulasztása miatt lehetetlen a feloldozás, mert hiszen ha ezt a bűnös őszintén megbánta s következményeit erejéhez mérten helyrehozni igyekszik, akkor Isten megbocsátja elkövetett bűnét, tehát nem lehetne semmi akadálya a feloldozásnak. A feloldozást az teszi lehetetlenné, hogy a bűnös egy olyan személlyel él házastársi viszonyban, akivel a katolikus egyház törvényei szerint nem kötött házasságot s ezt a bűnét ez idáig még nem bánta meg, mert hiszen jelenleg is bűnös viszonyban él vele s abbahagyását nem is ígéri.

„Tisztelendő Úr – kérdezte egyszer papjától egy pesti asszony –, ki nagyobb bűnös, a rablógyilkos-e vagy az, aki polgári házasságban él?”

„A rablógyilkos” – felelte neki a pap. (Ha az asszony nemcsak polgári házasságot állított volna szembe a rablógyilkossággal, hanem az érvénytelenül megkötött vegyesházasságot, már nem lehetett volna olyan egyszerűen kisebb bűnnek mondani a rablógyilkosságnál. Az ilyen asszony ugyanis hitének egyedül üdvözítő voltát is megtagadta, ezenkívül jövendő gyermekeinek vagy azok legalább egy részének hitét is, mert őket eretnekségbe taszította s így az ő lelküket is megölte. Aki pedig a saját gyermekeinek lelkét öli meg, sokkal nagyobb bűnös, mint aki csak a testet öli meg. A gyilkos továbbá csak azt a testet öli meg, mely néhány évtized múlva enélkül is elpusztult volna, bűne tehát csak abban áll, hogy az egyébként elkerülhetetlen halált siettette. A léleknek azonban éppen nem kell szükségszerűen elkárhoznia. Igaz, hogy az eretnekségbe taszítás még nem jelenti szükségképpen a lélek elkárhozását is, de mindenképpen jelenti az üdvözülés megnehezítését. Hogy mi a testi gyilkosságot ennek ellenére mégis sokkal borzalmasabbnak látjuk a hit megtagadásánál vagy a gyermekek eretnekségbe taszításánál, annak csak az az oka, hogy a hitünk túlságosan gyönge, meg hogy a testi gyilkosság érzékeinkre hat, megrendít bennünket, míg az örök kárhozatot nem látjuk, hanem csak hisszük, illetve, mint ez az eset is mutatja, hisszük is, meg nem is, azaz nem vesszük komolyan.

„De hát ha a rablógyilkosság nagyobb bűn, mint a polgári házasságban élés – fejezte be kérdését az asszony –, akkor hogy lehet az, hogy a rablógyilkost mégis feloldozzák, engem pedig nem!”

A kérdésre nagyon könnyű megfelelni. A feloldozás megadása vagy megtagadása nem a bűn nagyságától függ, mert hiszen Isten végtelen irgalmassága és szeretete minden bűnt megbocsát, ha még oly nagy is az. A feloldozás megadása vagy megtagadása egyedül attól függ, hogy megérdemli-e a gyónó a feloldozást, azaz megbánta-e (abbahagyta-e) már bűnét a bűnös. Ha ezt a pap meg tudja állapítani, még a legnagyobb bűnösnek is jár a feloldozás, ha azonban ennek az ellenkezőjét kell látnia, akkor – feltéve, hogy így is halálos bűnről van szó – még a kisebb bűnösnek se adhatja meg a feloldozást.

A rablógyilkos nagyobb bűnt követett el, mint az, aki érvénytelen házasságban él, mert ez csak azt jelenti, hogy paráznasággal vétkezett az illető, ami a gyilkosságnál sokkal kisebb bűn (de halálos bűn). Ámde a nagyobb bűn, a rablógyilkosság megtörténte után a siralomházban egész nyugodtan elhiheti a pap, hogy a gonosztevő megbánta bűnét. A polgári házasságban élő azonban gyónáskor egész világosan megmondja, hogy nem tekinti bűnnek ezt a házasságát, vagy ha annak tekinti is, abbahagyni még egyelőre nem hajlandó. Az olyan bűnről, melyet folytatni szándékozunk, hiába mondjuk, hogy megbántuk, mert a tettek meghazudtolják a szavakat. „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21)

A feloldozásban részesülő rablógyilkos tehát olyan bűnös, aki nagyot vétkezett ugyan, de már rég szakított a bűnével. A feloldozást nem kapó érvénytelen házas pedig olyan bűnös, akinek bűne nem égbekiáltó ugyan, mint a rablógyilkosé, de bűne még jelenleg is tart, a gyónó nem szakított még vele, ez egyelőre nincs is szándékában s ezért bocsánatot még nem érdemel. Majd ha ő is szakított a bűnével, még ha csak azért is, mert bűntársa már meghalt, tehát majd ha ő is mondhatja, hogy megbánta a bűnét és sajnálja, hogy megtörtént, a pap neki is elhiszi és őt is feloldozza, mert most már nem lehetetlen számára az, hogy elhiggye.

A pap feloldozása nem bűbájos erő, hanem Isten irgalmának ajándéka a bűnbánó lélek számára. Ezért az igazi bűnbánó bűnei bocsánatát megszerezheti tökéletes bánattal, esetleg még a pap feloldozása nélkül is (ezért nem lehetetlen az üdvözülés még eretnek számára se), de őszinte bűnbánat nélkül nincs bűnbocsánat még akkor se, ha valakit egymás után hetven pápa oldozna fel a bűnei alól.

Ha a pap valakinek bűnbánat nélkül is bűnbocsánatot adna, maga követne el bűnt azért, mert a kapott lelki hatalommal hűtlenül sáfárkodott, de azért is, mert ezzel a bűnöst félrevezetné, mert nem mondaná meg neki az igazat, azt, hogy neki Isten még nem bocsát meg, s így a pap is hiába bocsátana meg. A papok ilyen esetekben csak azért tagadják meg tehát a feloldozást olyan „szívtelenül”, mert nem csaphatják be azokat, akiket az evangélium szellemében kell vezetniük, s akik az ő döntésüket kötelességszerűen úgy fogadják, mint Isten ítéletét.

Nem szívtelenség tehát ez, hanem Isten szolgálata és igazi szeretet, mert hiszen miatta még a hívők ellenszenvét, sőt a gonoszok gyűlöletét és rágalmait is vállalja a pap s az igazság kedvéért és a bűnösök helyes tájékoztatása és üdvössége kedvéért még azt is eltűri, hogy azt foghassák rá, hogy lábbal tapodja a kereszténység alaptörvényét, a szeretetet.

Hányszor halljuk például ezt a vádat hasonló esetekben a protestánsok részéről, s hányszor kell látnunk, hogy azok a katolikusok is, akiknek természetesen nehezükre esik Krisztust úgy szeretni – hiába írja nekik elő az evangélium (Mt 19,29; Mk10,29-30) –, hogy miatta apjukkal, anyjukkal, feleségükkel, sőt önmagukkal is ellenkezésbe jöjjenek, egy követ fújnak velük és versenyeznek velük a papság elleni gyűlöletben és vádaskodásban.

A gyónás intézménye a katolikus egyházban megakadályozza, hogy valakinek egyéni, a maga bűneit erényeknek, vagy legalább nem fontos, tehát megengedhető gyarlóságoknak minősítő felfogása lehessen. A gyónás a híveket rákényszeríti arra, hogy ne csak elméletben, hanem a valóságban is az igazság egyformasága és meg nem alkuvó kérlelhetetlensége uralkodjék erkölcsi életükben. Nagy, szinte tűrhetetlen teher ez ugyan a hívőkre, de elengedhetetlen, mert nélküle a hit elméleti igazsága csak alap nélkül, a levegőben lógó ködös elmélet, nem pedig élő valóság a hívek életében.

A katolikus gyónás lehetetlenné teszi, hogy valaki ne engedelmeskedjék az erkölcsi igazságnak, de azért mégis nyugodt lehessen a lelkiismerete és magát ennek ellenére is vallásosnak tarthassa, mint ezt a protestantizmusban láthatjuk. Egy protestáns vagy zsidó lehet akkor is vallásos, ha erkölcstelen, ha egykés, ha haragtartó vagy titokban sikkasztó, de egy katolikus nem. Amelyik katolikus ugyanis nem gyónik, az nem vallásos. Ha azonban gyónik, akkor meg is javul. Ha nem javul meg, ha nem hagyja abba és nem teszi jóvá a bűnét, akkor nem kap feloldozást, tehát a gyónásait kénytelen abbahagyni. De így már nem mondhatja, hogy ő vallását gyakorló ember. Ha gyónni jár ugyan, de nem vallja be gyónásában ezeket a bűnöket, akkor szentségtörően gyónik, tehát még rosszabb katolikus, mintha nem gyónnék. Ilyesmi egyébként – kivált a jelenkorban már – teljesen valószínűtlen is, mert az ilyen képmutató gyónás magára a bűnösre a legkellemetlenebb. Majdnem lehetetlen tehát, hogy valaki éveken át így gyónjék, mikor az, hogy gyónik-e vagy nem, tisztán tőle függ, s mikor látja, hogy nála sokkal különb katolikusok nincsenek olyan jók, hogy gyónnának.

Olyan ember, aki nem katolikus, akkor is bűnös útra térhet, ha a legszorosabb kapcsolatot tartja fenn felekezetével. Lehet például panamistává, a felesége mellett tarthat szeretőt (legfeljebb ezt nem nyíltan csinálja), egykézhet (hiszen azt nem lehet tudni, miért van csak egy gyerek), lehet homoszexuális (hiszen ezt – legalábbis egész bizonyosan – alig lehet tudni valakiről). Jó katolikusra nézve azonban mindez lehetetlen, mert az ő lelkiismerete nem szabad, ő nincs erkölcsileg magára hagyva, neki gyónnia kell s ott még a gondolatairól is számot kell adnia s a pap rendelkezéseinek, a katolikus erkölcstan megváltoztathatatlan és érthetetlen szabályainak alá kell magát vetnie. Ha nem teszi, többet nem gyónhat, mert úgyse kap feloldozást.

Minden rossz katolikus tehát szükségképpen protestáns módra (gyónás nélkül) él. A katolikus is megteheti, hogy nem fogadja el az egyháztól ezt a minden gondolatába való beavatkozást, azaz a katolikus is felszabadíthatja a lelkiismeretét, de ugyanekkor nem tarthatja magát egyúttal jó katolikusnak is. Az ilyen katolikus gyakorlatilag kénytelen protestánssá lenni és protestáns módra élni. Neki épp úgy nincs gyónása, mint ahogyan a protestánsnak vagy zsidónak nincs.

Vannak ilyen katolikusok is. A városokban élő katolikusoknak (sőt igen sok helyen még a falusiaknak is, kivált a férfi lakosságnak) egyenesen 80%-a ilyen. De ezek csak úgy lehetnek ilyen rossz erkölcsűek, hogy nem engedelmeskednek az egyháznak, nem gyónnak, azaz tudomásul veszik, hogy ők rossz katolikusok. (Szidják is érte éppen eléggé a „papokat”.)

Csak a katolikus egyházon kívül élők tehetik meg azt, hogy bűneik rabjai lehetnek, de emellett azért „vallásosak” is. S hogy ez nemcsak elméletben, hanem a gyakorlati valóságban is így van, láthatjuk abból, hogy amelyik katolikus bűnös (például kénytelenségből kiszolgálja az istentelenséget hirdető, sőt azt erőszakkal terjesztő kommunizmust, házasságban nem vállalja a gyermekáldást, szeretőt vagy szeretőket tart stb.), az még jobban szidja és gyűlöli a katolikus papságot, mint egy ugyanilyen erkölcsű protestáns, zsidó vagy kommunista s a katolikus egyház gyónási intézményét (meg persze a papi nőtlenséget) még jobban helyteleníti (és természetesen a papok rossz erkölcsein is még jobban háborodik) mint ők.

Ugyanakkor az ugyanilyen vagy még rosszabb erkölcsű zsidók vagy protestánsok meg vannak elégedve lelkészeikkel és rabbijaikkal, s ha alkalmuk nyílik rá, mindig felekezetük mellett állnak s felekezeti érdekeiket is mindig megvédik a katolicizmussal szemben. Milyen nagy kálvinista volt például Tisza Kálmán és fia, Tisza István, milyen nagy lutheránus Gömbös Gyula! Ellenben még Zrínyi Miklós, Deák Ferenc, báró Eötvös József, sőt a pap Horváth Mihály is (természetesen gyónni egyikük se szokott, még Deák is csak halála előtt szánta rá magát, a pap Horváth Mihály még akkor se, mert hirtelen halt meg), közéleti dolgokban mindig a saját vallásuk s papjaik ellen voltak, noha nem voltak olyan rossz keresztények s a tízparancs ellen nem voltak akkora bűneik, mint a saját felekezetüket mindig védő protestáns közéleti társaiknak.