Hogyan gyónjak először életem 18. évében?

Nézdd meg:

[link]

[link]

Egyesek azért kerestek „jó” gyóntatót, hogy olyan tanácsot kapjanak, amelyet hallani szeretnének

A gyónás megtanít hazudni, mivel vannak bizonyos dolgok, amiket képtelen vagy a papnak elmondani. A papok következetességének hiánya a legcsekélyebb bűnbánat érzését eredményezheti.

A gyóntató a vezeklővel penitenciaként gyakran bizonyos számú „miatyánkot” vagy „üdvözlégyet” mondat el.

Ez egy nagyon jó rituális módszer arra, hogy "tiszta lelkiismerttel" éljenek az emberek.

Gyónni

Gyónni kellemetlen. Sok katolikus valahova a tudata peremére száműzi a gyónást. Ünnepek közeledtével nagyot nyög és rászánja magát, hogy aztán minél hamarabb visszatérjen a „rendes” kerékvágásba, ahol nincsenek ilyen kényelmetlen dolgok.

Mások áhítják a gyónást és egyet-földet bejárnak, amíg találnak papot, aki hajlandó fogadni őket és óraszám hallgatni vallomásaikat, amelyekben nem annyira bűneik, mint pszichológiai állapotuk játssza a főszerepet. Ha aztán ezt a megértő gyóntatót távolabbra helyezik vagy netán Isten magához szólítja, beszüntetik a gyakori gyónást.

A két típusban egy közös: egyiknek se változtat életén a gyónás. Csak emberi kielégülést nyújt. Egyik eleget tett a törvénynek és hagyománynak, a másik jól kibeszélte magát és megkönnyebbült. De Isten maradt, ahol volt, és ők is maradtak, ahol voltak.

Pedig a bűnbánat szentségének az volna a rendeltetése, hogy Isten belépjen életünkbe és megváltoztassa azt. Kövessük a feloldozás szövegét: „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki Szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked és adja meg a békét; és én feloldozlak téged bűneidtől az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” Előfordulhat, hogy a gyóntató időnyerés céljából elhagyja a bevezető mondatot és csak a szorosan vett feloldozás szavait mondja el, vagy lerövidíti a formulát. A feloldozás természetesen ilyenkor is érvényes. A bevezető mondat azonban mégis nagyon fontos, mert föltárja a tartalmát annak, ami történik. Az Egyház szolgálata révén a bűnbánóban Jézus kereszthalának és föltámadásának ereje lép működésbe, és kiárad rá a mindent megújító Szentlélek. Nem az elkövetett bűnök puszta sztornírozása megy végbe, hanem Isten újjáteremtő műve. Aki bűnösként térdelt le, szentként kel föl. Aki a pusztulással volt eljegyezve, most a Szentháromság életét hordja magában. A csődre ítélt egzisztencia már a teremtő Szeretet edénye. „Aki Krisztusban van, új teremtmény” (2Kor 5,17).

A gyóntatószék az új teremtés műhelye. A gyóntató pap az új teremtés – személyében jelentéktelen – eszköze. A kiengesztelődés szentségének lényege, hogy Isten csodát művel a megtérő szívében, magához ragadja őt és áthatja önmagával. A bűnök azért törlődnek el, mert nem férnek össze Isten szentségével, aki behatolt a gyónó életébe, és szeretetének perzselő csókjával birtokába vette azt. Természetesen kívánatos, hogy a gyóntató olyan személy legyen, aki előtt a gyónónak nem esik nagyon nehezére föltárni lelkét. Mégis szögezzük le világosan, hogy ami a gyóntatóból igazán fontos a gyónásban, az nem a személyiség, hanem az apostoli hatalom: „Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak” (Jn 20,23). Nagyon nagy hiba azért halogatni a gyónást, mert nem vagyunk megelégedve a gyóntatókkal. A pap gyarló ember, ne akarjuk piedesztálra emelni, és ne várjunk tőle angyali tökéletességet. Egyszersmind azonban indokolt, hogy olyan gyóntatót keressünk, aki szolgálatával a feloldozáson túl lelki vezetést is nyújt. Bár a lelki vezetés szolgálata elválasztható a gyóntatói szolgálattól, mégis lehetetlen a gyóntatói működés egy minimális lelkivezetői tevékenység nélkül: a gyóntatónak nyilatkoznia arról, mi bűn és mi nem, milyen feltételek mellett adható egyáltalán feloldozás, és ha sok ideje nincs is egy-egy gyónásra, az esetek túlnyomó többségében indokolt egy-két lelki tanáccsal szolgálnia, sőt már a kiszabott elégtétel is mutat valamilyen irányt. Ha a gyónó ezenkívül lelki dolgokra vonatkozó kérdéseit is fölteszi a papnak, és kellő gyakorisággal járul a kiengesztelődés szentségéhez, a gyóntatás és lelkivezetés szolgálata minden nehézség nélkül összeköthető. Ilyen kapcsolat természetesen nem akármelyik gyóntatóval lehetséges, meg kell találnunk a megfelelő személyt, akihez bizalommal tudunk lenni, és akinek állásfoglalásait megbízhatónak tartjuk. Ez vidéken nagyobb nehézséget jelent, mint a nagyvárosban. Saját plébánosuk előtt sokan nem tudják föltárni intim világukat. Ilyenkor megközelíthető távolságban kell találni egy másik papot, és azt meghatározott időközökben fölkeresni. Ha a lelkivezető túl távol lakik vagy túlságosan ritkán keressük föl, a lelkivezetés névlegessé válik. Amennyiben diakónust, szerzetest vagy érett hitű világi személyt választunk lelkivezetőnknek, akkor is célszerű állandó gyóntatóhoz járnunk, éspedig olyanhoz, akinek tanácsai nem ütik élesen a lelkivezető tanácsait. Hogy olykor-olykor nem ítélik meg a dolgokat egyformán, az természetes és elkerülhetetlen. Éppen ezért vagyok annak a híve, hogy a lelkivezető és a gyóntató lehetőleg azonos személy legyen. Ő se tévedhetetlen, mégis nagyobb biztonságot tud adni, mintha rendszeresen ellentétes tanácsok között kell választanunk. Ha meggyőződtünk arról, hogy gyóntatónk hit és erkölcs dolgában töretlenül képviseli az Egyház tanítását, és tűrhetően tudunk kommunikálni vele, a gyóntatószéki szolgálat kereteiben kielégítő lelkivezetéshez juthatunk. Így azt a veszélyt is elkerüljük, hogy a lelkivezetés lelki fecsegéssé torzul.

Ahhoz, hogy állandó gyóntatóra leljünk, természetesen mindenekelőtt gyónnunk kell, mert csak a gyakorlat mutathatja meg, kinél találunk kellő megértésre és vezetésre. Elkerülhetetlen tehát, hogy benyissunk olyan papok gyóntatószékébe, akiket nem ismerünk. Hogy erre rá tudjuk szánni magunkat, tudatosítanunk kell a kiengesztelődés szentségének fent leírt lényegét. Nem azért megyünk gyónni, hogy pszichológiai kielégüléshez jussunk, nem is azért, hogy tanítást kapjunk, vagy kapcsolatot ápoljunk a gyóntatóval. Ezek mind következményei lehetnek (s remélhetően lesznek is) gyónásunknak, de nem képezik annak fő tartalmát. A fő tartalom az, hogy Jézus Egyházában és saját lelkünkben az isteni élet új hulláma árad ki, amely begyógyítja a bűneink ütötte sebeket. Ehhez részünkről szükséges a hit, a megtérés elhatározása és a bűnvallomás. A gyóntató részéről egy szükséges: a feloldozás. Ezzel teszi értünk a legtöbbet, minden más csak kísérőjelenség. Kellemetlen tud lenni egy ballábbal felkelt gyóntató, és a papnak természetesen mindent meg kell tennie, hogy fáradtságát, rossz kedvét, személyes vergődéseit ne vigye bele a gyóntatásba, hanem szeretetteljes érdeklődést és megértést tanúsítson a bűnbánók iránt. De egy goromba pap, sőt egy hitetlen pap is rázúdítja gyónóira a teljes mennyet, ha a feloldozást előírásszerűen elimádkozza. A gyónás szertartása szentség. Isten cselekvése, nem a papé.

Mint mondottam: szükséges a gyónó részéről a hit. Nemhívőket nem szabad gyónásra kényszeríteni, esküvőjük előtt sem. A hit nélkül végzett gyónás nem adja meg a bűnök bocsánatát, sőt Isten szentségét sérti. A gyakorló katolikusnak se szabad azzal a hátsó gondolattal gyónnia, hogy „ez úgyse fog használni semmit”. Istennek vallja meg bűneit, és Isten mindenható. A jó gyónás nemcsak eltörli a bűnöket, hanem megadja a szükséges kegyelmet a bűnök jövőbeni elkerüléséhez is. Számos gyónó ebben nem hisz, és ezért megreked bűneiben. Ha hinne, haladna.

Szükséges továbbá a megtérés elhatározása. Mondhatnám úgyis: szükséges a bűnbánat. Két okból fogalmazok másképp. Egyrészt: a „bánat” szó érzelemre látszik utalni, jóllehet itt az akarat aktusáról van szó. Másrészt: ebben az elhatározásban benne van az elégtétel elvégzésének szándéka is. Az ősegyházban csak vezeklés után kaptak feloldozást a bűnbánók, a jelen gyakorlat viszont később elvégzendő elégtételt szab ki. Hangoztatni kell, hogy ez lényeges része bűnbánatunknak. Bűnünk sebet ütött az Egyházon, és legalább jelképes cselekedettel ki kell fejeznünk, hogy készek vagyunk gyógyítgatni ezt a sebet. Az elégtétel elvégzésének szándéka nélkül végzett gyónás érvénytelen. Ha nem értjük az elégtételt vagy problémát jelent az elvégzése, szólnunk kell a gyóntatónak. Amennyiben a gyónás után mégse végezzük el az elégtételt, ez nem teszi visszamenőleg érvénytelenné a gyónást, de vétkes mulasztás. Ha addig halogattuk, amíg elfelejtettük, mi is volt az elégtétel, következő gyónásunkban (vagy ugyanattól a gyóntatótól gyónáson kívül is) másik elégtételt kérhetünk. Mindezek fényében lényeges, hogy a gyóntatószékből távozva számontartsuk és mielőbb elvégezzük a penitenciát.

A „megtérés elhatározása” azonban sokkal több az elégtétel elvégzésének szándékánál. Szükséges, hogy a gyónás megtérést jelentsen, vagyis elfordulást a bűntől és odafordulást Istenhez, akit a jövőben teljes szívünkből törekszünk szeretni. Találkozni lehet olyan gyónókkal, akik a feloldozást csak a múltbeli bűnök sztornírozásának tekintik, de nincs szándékuk változtatni életükön. Nem mondanak le a politikai ellenfél iránt táplált gyűlöletükről, fönn akarják tartani házasságon kívüli szexuális kapcsolatukat, szenvedélybeteg létükre nem hajlandók elvonókúrára, vagy ragaszkodnak súlyos közeli bűnalkalmakhoz (pl. szerelmesek egy lakásban, tanúk nélkül, kulcsrazárt ajtók mögött). Az ilyen gyónás érvénytelen és szentségtörő. Ha történetesen föloldozást kapnak egy kevésbé figyelmes vagy liberális felfogású gyóntatótól, ez nem törli el bűneiket, mert a bűnbocsánat objektív feltételei hiányoznak. A gyóntatónak csak alkalmazni van joga a katolikus erkölcstant, nem megváltoztatni. A kegyelmet ugyan közvetíti, de nem ő adja.

Szomorú típusa az ilyen megtérés nélküli gyónónak, aki saját erkölcstant csinál magának, mondván, hogy „az ő lelkiismerete szerint” megengedett az, ami a katolikus Egyház szerint tilos. Mint II. János Pál pápa tanítja, a szabadság csak akkor szabadság, ha az igazságban gyökerezik. Az igazságot pedig nem a mi vélekedésünk állítja elő. Nem mi rendelkezünk az igazsággal, az igazság rendelkezik velünk. Sem az egyedi hívő, sem a gyóntató vagy teológiai tanár nem teheti túl magát azon az igazságon, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa biztos és kötelező módon elénk ad. „Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják, és a jót rossznak; akik a sötétséget világossággá teszik, és a világosságot sötétséggé” (Iz 5,20). A megtérés a tévtanokból a hit igazságához való visszatérést is jelenti.

Szükséges továbbá a gyónó részéről a bűnvallomás. Ha ez valamilyen okból gyakorlatilag lehetetlen (eszméletlen betegnél, süllyedő hajón vagy egyéb szükséghelyzetben), el is maradhat; ha a hit és a megtérés elhatározása megvan, a feloldozás célba fog találni. Átlagos esetben azonban szükséges, hogy a gyónó legalábbis minden halálos bűnét fajta és szám szerint megvallja. Ha nem vagyunk biztosak benne, hogy egy bűn halálos volt-e, jól tesszük, ha meggyónjuk, de nem vagyunk erre okvetlenül kötelezve, és tökéletes bánatot indítva áldozhatunk gyónás nélkül is. Egészséges lelkiismeretű embernél azonban nem lesz probléma annak megkülönböztetése, hogy hátat fordított Istennek (halálos bűn) vagy csak megbotlott a feléje vezető úton (bocsánatos bűn). Ha valaki lelki életet él és sűrűn gyónik, annak életében a halálos bűn kivételes tragédia, mindennapi botlásai általában nem halálosak. Még tárgyilag súlyos bűnök esetén is, amilyen például a maszturbáció, gyakran fönállnak olyan szubjektív enyhítő körülmények (pl. a kellő pszichológiai szabadság hiánya), amelyek a bűnt bocsánatossá teszik. Az aggályosságnak nevezett kényszerneurózis mindenütt halálos bűnöket lát, de az aggályosnak egyáltalán nem szabad arra hallgatnia, amit lelkiismeretének vél, holott valójában szorongásos kórtünet; neki kizárólag a gyóntató utasításaira szabad hallgatnia.

A lelki élet azonban a gyakorlatban nem fog működni a bocsánatos bűnök megvallása nélkül. Aki Istent mindenek fölött akarja szeretni (márpedig az evangélium erre kötelez bennünket), annak valamennyi gyarlóságával föl kell vennie a harcot, leghatékonyabb fegyverünk pedig éppen a szentgyónás. Három-négy hetente, de legalább havonta gyónnunk kell, hogy előre tudjunk haladni. Akik csak rendkívüli alkalmakkor jönnek el gyónni, aligha akarnak az üdvösség útján járni. Hetente többször gyónni már többnyire egészségtelen túlzás, de a heti gyakoriság még normális és hatékony. Aki úgy gondolja, nincs mit gyónnia, sürgősen olvassa el a hegyibeszédet.

A jó bűnvallomás annak megvallásával kezdődik, hogy mikor gyóntunk utoljára. Így kell kezdenünk, mindjárt a köszönés után. Ez nem szükséges ugyan a gyónás érvényességéhez, de szükséges a gyóntató tájékoztatására. Hogy úgy mondjam: ez adja meg bűneink „helyi értékét”. Nem mindegy például, hogy valaki két héten át hanyagolta el az imádságot, vagy két hónapon át. Természetesen elegendő az utolsó gyónás időpontját azzal a pontossággal megjelölni, amellyel emlékszünk rá. De túl kevés azt mondani: „Régen gyóntam utoljára”. Ez jelenthet két-három hónapot, de jelenthet húsz-harminc évet is. Mondjunk számot, még ha hozzávetőlegeset is. Ha valaki az utolsó gyónás helyett azzal kezdi a bűnvallomást: „Mit is mondjak”, vagy „Hát...”, bennem kétely ébred helyes szándéka felől. Úgy tűnik, nem tudja, mit akar.

Miután elsoroltuk bűneinket (nem részletezve, csak megnevezve), fejezzük be a bűnvallomást a „Másra nem emlékszem” formulával. (Ha a gyónó itt csak hallgat, a gyóntatót zavarba hozza, hogy vajon újabb megvallani való bűnön töpreng, vagy befejezte a sort.) Ezután a gyóntató veszi át a szót, fölteszi kérdéseit, elmondja tanácsait és elégtételt ad. Ne szakítsuk félbe, akkor se, ha újabb megvallani való bűn jutott eszünkbe. Miután megkaptuk az elégtételt, újból miénk a szó, pótolhatjuk, ami közben eszünkbe jutott (emiatt esetleg az elégtétel is változhat, de ha a gyóntató ezt nem említi, akkor elegendő a már adott elégtétel). Ha nincs pótolni valónk, fogadjuk el az elégtételt egy „Igen” vagy „Jó” szóval, és fejezzük ki bűnbánatunkat. Erre a célra nincs kötelező formula, a tanult bánatimák csak minták, de mindenképpen mondjuk ki hangosan, hiszen az Egyház színe előtt tartunk bűnbánatot. Amikor vége a bánatimának, a pap feloldozást ad a fent idézett formulával. A végén feleljünk „Amen” szóval, ez a hit szava, Jézus anyanyelvén. Az Eucharisztia vételekor is ez a hitvallásunk. A befejező formulák már nem tartoznak a lényeghez, a „Magasztaljuk Istent...” csak egy fakultatív szöveg több közül. Ha a pap használja, adjuk meg a választ, de ha elköszön, köszönjünk mi is és menjünk. Részemről a „Menj békével” szóval szoktam elköszönni, amire alkalmas válasz: „Istenek legyen hála” – ezután már további elköszönés nem szükséges.

Egy új, természetfölötti élet kalandja áll előttünk, a sátán vereséget szenvedett, Isten öröme lakik bennünk. Merítsünk a kincsből, amelyet hordozunk!

"A gyónást nem Jézus rendelte."

A bűnbocsánat szentségét igenis Jézus rendelte, egészen világosan (Ján. 20, 23), Ebből pedig világosan folyik az Anyaszentegyháznak az a joga, hogy pontos bűnbevallást is követeljen, mert másképp lehetetlen lenne Jézus rendelése szerint okosan és igazságosan eldönteni, vajon ebben vagy abban az esetben a pap mint az Egyház képviselője "megbocsássa"-e a bűnöket, vagy "megtartsa". Ha nincs gyónás, akkor honnan tudja a pap, mit kell megbocsátania s mit megtartania? Osztogassa a bűnbocsánatot ész nélkül? Adjon bocsánatot a javulni nem akaró méltatlannak s tartsa fenn a bűneit éppen a bánkódónak? S honnan szerezzen a pap másképpen biztosítékot arra nézve, hogy a bűnös komolyan meg is akar térni, bűnét igazán megbánta-e s meg akar javulni?

"A gyónást a IV. lateráni zsinat hozta be 1215-ben."

A lateráni zsinat csak azt a törvényt állította fel, hogy minden katolikusnak legalább évenkint egyszer kell gyónnia s áldoznia. De a gyónást magát (és az áldozást) nem a zsinat hozta be, mert az megvolt a kereszténység legelejétől kezdve. A 2. és 3. század eretnekségei, pl. a montanizmus és novatianizmus, éppen azzal vádolták az Egyházat, hogy nagyon is könnyen megbocsátja a bűnöket. Aranyszájú Szent János beszél egy feltűnő esetről, amikor egy gyóntató pap a gyónás körül visszaélést követett el; ez pedig a 4. században történt. A gyakori gyónást már Szent Benedek († 547) szerzetesei gyakorolták. Valótlan beszéd tehát, hogy a gyónást csak a 13. században hozták volna be.

"Én csak az Istennek gyónok."

Te akarod meghatározni, bűnös ember, mi elég a bűnbocsánatra? Nem az Isten határozza-e azt meg, az, akit te megbántottál? Mióta szokás az, hogy a vétkes szabja meg, hogyan tesz eleget vétkéért? Aki vétkes és bocsánatot óhajt, ne maga akarja megszabni a kegyelem feltételeit, hanem azt keresse, milyen feltételekhez kötötte a megbántott Isten a bűnbocsánatot!

Ha Krisztus Urunk a papságra bízta a bűnbocsánat osztását, vagy pedig a bűnök megtartását a mennyben is (Ján. 20, 23), akkor bizony nem elég, ha csak "az Istennek" akarsz gyónni! Gyónhatsz, de Isten feloldozást nem ad, mert azt az Egyházra bízta.

"A pap is bűnös ember, hogyan lehet ő a lelkiismeretek bírája?"

A pap mint bűnös ember maga is köteles gyónni. Mint lelkiatya azonban nem a saját ártatlansága vagy életszentsége alapján ítélkezik, hanem mint Krisztus felkentje s megbízottja.

"A gyónás erkölcstelen, mert benne szemérmetlen dolgokról is van szó."

Hát ha valaki hasonló ügyekkel az orvos vagy a bíró elé kerül, nem köteles-e ott is őszintén bevallani bizonyos, nem éppen napvilágra vágyó dolgokat? S nem éppen a VI. és IX. parancs körüli bűnök azok, amelyekben az emberek leginkább esnek az önámítás és szépítgetés veszedelmébe, hacsak őszintén s becsületesen meg nem vallják a gyónásban erre vonatkozó ballépéseiket is? Elvégre visszaélni a legszentebb és legkomolyabb dolgokkal is lehet, de vajon ezért meg kell-e szüntetni a szükséges és mindenképp hasznos intézményeket, főleg ha azok nyilvánvalóan Jézus rendelésén alapulnak?

Ne a gyónástól féltsék az erkölcs nemes buzgalmú őrei a hívek lelki tisztaságát! Valóban ne! Van más tényező elég, amitől jobban félthetnék azt! Ők azonban csak ott látnak veszélyt, ahol éppen a leghatározottabb lélektisztogatás s legkomolyabb erkölcsvédelem folyik, a legsikeresebb harc a bűn és erkölcstelenség ellen. Mi ez? Magyarán: egyszerű képmutatás!

"A papok azért sürgetik a gyónást, hogy ezáltal megtudják a családok titkait s uralkodjanak a lelkeken."

Gyermekes elképzelés! A gyóntatók nagyon kevés "családi titkot" tudnak meg a gyónásból, mert pl. a gyónásban neveket említeni nem is szabad s a legtöbb gyónásban nyoma sincs semmiféle családi "titok" felderítésének. Akkor már sokkal inkább az orvosi gyakorlatot kellene eltörölni ezen a címen!

Azonkívül a papnak úgysem szabad semmit sem bármily értelemben is felhasználni, amit a gyónásból megtud; ez a "titok"-vadászat tehát a gyakorlatban semmit sem használna neki. "Uralkodni" ezen az úton meg ugyancsak nem volna módja neki! Egyébként "uralkodni" a lelkeken: mit jelent ez? A pap igenis vezetni akarja a lelket, mert ez a Krisztustól rendelt kötelessége, de mire? Vezetni az igazság és kötelesség útján, visszatartani a rossztól, buzdítani s lelkesíteni az erényre, tisztaságra, szeretetre, lelkiismeretességre. Olyan nagy baj ez? Olyan veszedelmes "uralkodás" ez?

"A gyónás könnyelmű továbbvétkezésre csábit. "Úgyis meggyónom", mondják sokan s utána éppúgy vétkeznek, mint azelőtt."

Aki így tesz és érez, az érvénytelenül is gyónik. A bűnbocsánatnak ugyanis nem a gyónás egyedül a lényeges feltétele, hanem még inkább a mély és őszinte bánat, valamint a komoly és elhatározott erősfogadás. Ha egyesek komoly erősfogadás nélkül gyónnak, azok magukat csalják meg, de ezek szerint nem is lehet a gyónás intézményének értékét megítélni. Valóságban éppen az őszinte gyónás és bánat szokott a bűn elkerülésének s életünk megjobbításának bámulatos erejű eszköze lenni. Az emberek az igazi gyónás által nem könnyelműbbek, hanem ellenkezőleg, komolyabbak, jobbak, erkölcsösebbek, hősiesebbek lesznek.

"Az Egyház régen pénzért osztogatta a bűnbocsánatot."

Ez a mese is a legrosszabb fajta hitvitázó irodalom és vallásgyűlölet kitalálása. Soha az Egyház bűnbocsánatot pénzért se nem ígért, se nem adott. A búcsúk elnyerését néha bizonyos jócélú adakozáshoz kötötte mint feltételhez s ezt, megengedjük, Luther korában egyes túlbuzgó szerzetesek oly ügyetlenül és ferdítve hirdették, mintha maga a jótékonycélú adomány lenne a búcsú megszerzésének ára. Ezt azonban az Egyház sohasem tanította s a búcsúval való visszaélések ellen maga is azonnal közbelépett. A búcsú egyébként maga sem "bűnbocsátás", hanem csak bizonyos ideiglenes büntetések elengedése az Egyház oldozó és kötő hatalma alapján.

A Bibliában sehol sem találkozunk azzal, hogy egy apostol négyszemközt gyóntatott, majd feloldozott valakit.

A papok, akik meghallgatják a gyónásokat, többnyire mindig feloldozást adnak még akkor is, amikor „úgy tűnik, hogy kimondatlanul bár, de meg vannak győződve arról (a katolikus teológusok), hogy kevés olyan ember van, aki valóban sajnálja, hogy vétkezett”

Valószínű azért van ez így, mert a pap nem gondolja, hogy joga van megítélni azt, hogy egy bűnös bűnbánatot tart-e vagy sem. De ha ez az eset áll fenn, akkor miért formál jogot arra, hogy feloldozást adjon?

nincs szükség gyónásra, hogy Isten megszabadítson a bűneinktől.Nem a pap fog megszabadítani.

Meg kell bánni a bűnt,és kérni kell Istent imában hogy bocsásson meg!

Ilyen egyszerű!

= A papi megbocsátás az Ószövetségben =

Lev 4,13-21 – „miután a pap a közösség tagjain elvégezte az engesztelés szertartását, vétkük bocsánatot nyer.”

Lev 5,14-26 – A bűn jóvátételéhez a papokhoz kellett fordulni, akik elvégezték az engesztelés szertartását, hogy a bűnös megkapja a bocsánatot. (vö. Lev 4,27-33; Szám 5,8)

= A bűnvallomást mások előtt mondják el a Bibliában =

Lev 5,5-6; Szám 5,6-7 – A papok előtt tett bűnvallomás.

Szám 21,7 – A nép megvallotta Mózesnek bűneit, és közbenjárását kérte.

Neh 9,2-3 – Az izraeliták közösségi bűnvallomást tartotta.

Mt 3,6 – „Megvallották bűneiket, s ő megkeresztelte őket” (vö. Mk 1,5)

ApCsel 19,18 – „Sok hívő is előállt, beismerték és elmondták saját mesterkedéseiket.”

Jak 5,14.16 – „Hívassa el az Egyház elöljáróit… Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket”

= Jézusnak hatalma van megbocsátani a bűnt =

Mt 9,1-8 – A béna meggyógyítása: „az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” (vö. Mk 2,10)

Lk 7,48 – „Bűneid bocsánatot nyernek.”

ApCsel 2,38 – „keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára.”

1Jn 1,9 – „Ha megvalljuk bűneinket, akkor mivel jó és igazságos, megbocsátja bűneinket, és minden igazságtalanságtól megtisztít minket.”

= Jézus ezt a bűnmegbocsátó hatalmát átadja papjainak =

Mt 16,19 – Jézus Péternek adja a bűnök felett is érvényes „oldó-kötő” hatalmát.

Mt 18,18 – Jézus átadja a többi apostolnak is az oldás-kötés hatalmát.

Jn 20,21 – „Jézus megismételte: "Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket."”

Jn 20,23 – „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.”

Jn 20,22 – „rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!” (vö. Ter 2,7)

2Kor 5,17-20 – „Isten… akit Krisztus kiengesztelt irántunk, és aki minket a kiengesztelődés szolgálatával megbízott… ránk bízta a kiengesztelődés igéjét. Tehát Krisztus követségében járunk, maga az Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!”

Jak 5,14-15 – „Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte… ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.”

A Péld 28,13 és az 1Jn 1,9 mit mond, hogy mit kell tennünk bűneinkkel kapcsolatban? Ha csak Istennek vallhatjuk meg bűneinket, és csak Ő bocsáthatja azokat meg, akkor Máté miért mondja, hogy ez a hatalom az „embereknek” (többes számban) adatott meg (Mt 9,6-8)? Milyen hatalom adatott a tizenkettőnek, amikor Jézussal a felső teremben voltak (Jn 20,21-23)? Milyen hatalmat kapott kifejezetten Simon Péter a Mt 16,19-ben? Milyen szolgálatról beszél Pál a 2Kor 5,18-ban? Esetleg úgy gondolod, hogy itt más tanításról van szó, mint az előbbi versekben? Ha igen, miért?