A Filippibeliekhez írt levél 2. rész, 5-11 versét a görög eredetiből hogyan kell értelmezni?

Azt pedig, hogy Jézus egyenlő volt Istennel (úkh harpagmon hégészato to einai isza theó), elolvashatod a Filippi levélben. Hogy ez nem a "res rapienda," hanem a "res rapta" értelmében veendő, azt a szövegkörnyezet bizonyítja.

A görögben: "hosz en morfé theú hüparkhón úkh harpagmon hégészato to einai isza theó."

Szó szerinti fordításban: "aki Istennek formájában lévén nem tartotta ragadománynak az Istennel egyenlőnek levést."

Bár a "ragadomány" szó önmagában értelmezhető úgy is: "megragadnivaló dolog," és úgy is: "olyan dolog, amihez ragaszkodni kell," ezen lehetséges jelentések között nem úgy kellene dönteni, hogy a kétértelmű szöveget egy felekezeti tan kedvéért zárójel nélküli betoldásokkal valamelyik irányba elgörbítjük. Az eredetiben nyoma sincs sem a "bár," sem a "legyen" szónak - ezeket az Őrtorony Társaság hamisította oda.

Filippi 2. 6.:

”Aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő az Istennel egyenlő” ( Károli )

„Isteni mivoltában, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék.” ( Békés-Dalos fordítás )

„Isteni mivoltában, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez, mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell” ( Káldi fordítás )

Görög: hosz en morfé theu, hüparkhon, ukh harpagmon hégészato to einai isza theó

Nézzük a Filippi 2.6. értelmezését, mi az, amit nem mond: Pál nem azt állítja, „nem akarta elbitorolni” Istentől, ami az Övé. Nem is azt mondja, hogy Krisztus attól tartózkodott, hogy Istennel egyenlő legyen, vagy hogy Istennel egyenlővé váljon. Éppen fordítva. Isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez feltétlenül ragaszkodjék, mint egy zsákmányhoz. Kulcsfontosságú a jelentősége annak, hogy az Istennel való „egyenlőség” folyamatos, állapotszerű. Ezt az eredeti görög nyelvű mondat is alátámasztja. Ez azt jelenti, hogy ezt az „Istennel való egyenlőséget” a Fiú nem megszerezte, mintha lett volna idő, amikor nem lett volna Isten formájában. Eleve ebben a létformában volt, tehát ez nem is lehetett volna a számára elérendő cél. Pál gondolatmenete szerint Krisztusban a hívők alapvető hozzáállása, hogy egymás érdekeit a sajátjuk fölé helyezik. Erre az önzetlenségre hozza példának Jézus Krisztust, aki annak ellenére, hogy Isten formájában volt (a felső pólus), az emberek érdekében egy időre emberek formáját vette fel ( az alsó pólus). A Fiú szinte „kifosztotta magát” szolgai formát vett fel, az emberekhez hasonlóvá lett és engedelmeskedett mindhalálig. Ez a döbbenetes, önfeláldozó szeretet az, amit Pál követendő mintaként tárt a filippibeliek elé (vö. Mk. 10:45)

Filippi 2.9. Amit a szöveg nem mond: Pál nem azt mondja, hogy Jézus csupán „magasabb állásba” jutott, hiszen ez csak középfokú hasonlítás lenne, (alapfok: magas, középfok: magasabb, felsőfok: legmagasabb). Nem is csupán egy „minden más név felett álló” nevet kapott, mintha összehasonlítani akarna, és az ő neve, csak más nevek fölé kerülne. Az eredeti görög szöveg értelme egyszerűen az, hogy a Fiú, aki mindig is Isten formájában volt, majd emberként megaláztatott, és a halálba taszíttatott, feltámadva ismét a létező legmagasabb dicsőségben van (az „Isten formája” felülmúlhatatlan), és a létező Legmagasabb Név birtokosa (Isten nevénél pedig nincs nagyobb, és itt erről van szó és nem másról). Nincs az a zsidó, vagy zsidó származású keresztény, akinek a „minden név felett való név” hallatán, ne a Név jutna az eszébe. Istent azóta is, a mai napig úgy emlegetik: „a Név” (ha Sém). Pál Krisztusról azt mondja, hogy „nincs üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek, az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk” (Csel. 4:12) ami nem csoda, hiszen Jézus szerint is Jézusnak adta az Atya a nevét. (Jn. 17:11)

Az, hogy a Krisztust Isten emelte fel, és Isten adta neki a Nevet, nem mond ellent annak, hogy a Fiú maga is Isten lenne, ha Isten lénye több, mint Atya: Fiú és Szentlélek is. A Fiú egy emberi testében valóban „kisebb” volt, mint az Atya (Jn. 14:28 „az én Atyám nagyobb nálam”), és mint Messiás, mint ember, az őt küldő Istentől való teljes függőségben élt (1Kor 11:3 „a Krisztus feje az Isten”). Ma mégis Úr minden felett: „előtte hajol meg minden térd” Fil 2:11), amint megmondatott: „ Nincs más isten rajtam kívül, igaz és szabadító isten nincsen rajtam kívül. Rám figyeljetek a föld végéről is, és megszabadultok, mert én vagyok az Isten, igazság jön ki a számon, szavam megmásíthatatlan: Előttem hajol meg minden térd” (Ézs 45:21-23).

A Társulat tagadja, hogy Jézusban Isten járt közöttünk, számára Jézus csak egy teremtett lény, ha az első is Isten után. Ezért lehet érdeke kisebbíteni a Messiás megdicsőülését, és elkendőzni azt a tényt, hogy Jézus csak visszatért oda, ahol mindig is volt, Isten létformájába.

Ezzel szemben ezek a Biblia versek Krisztusnak az Isten formájában való létet, Istennel való egyenlőséget, vagy azonosságot, az Isten méltóságát, Nevét és tekintélyét tulajdonítják. Ezzel a Fiú és az Atya személyét nem azonosítja, De Isten lényét két személyben is láttatja.

Filippi 2,6-11

„...mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére."

Ez a teológiai kutatásban gyakran „az ősgyülekezet korai Krisztushimnuszának" tekintett fontos ige világossá teszi, hogy Jézus Krisztus eredetileg Isten „morfé"-jában (formájában) volt: „en morfé theou hüparhón". Az a „morfé theou", amelyet Krisztus visel, „a létet lényege szerint jellemző létmód" (Gnilka, 114. o.). Testté lételével Krisztus önként határozta el, hogy aláveti magát az Atya tekintélyének -, nem azért, mert kellett neki, hanem, mert így akarta: „...nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel". Az előbb említett kiindulás alapján a „harpagmon"-nak csak ez a fordítása jön számításba (nem pedig „nem törekedett erőszakkal arra, hogy Istennel egyenlő legyen", amint az Őrtorony Társulat javasolja, vö.: „Érveljünk az írásokból" 105. o.). Az, hogy Jézus feladhatta Istennel való egyenlőségét, azt feltételezi, hogy birtokában volt ennek az egyenlőségnek. Isten emberré lett (vö. Jn 1,14). Jézus rangban, de nem természete szerint vetette alá magát Atyjának. Ez az alávetés semmit sem változtat az Atyával és a Szentlélekkel való lényegbeli egységén.

Jézus tehát birtokolta és birtokolja Isten lényegét, de nem tartott ki

isteni helyzete mellett, hanem megüresítette magát, és felvette a „morfé doulou"-t („szolgai formát" vagy „rabszolgalétet"). Megtörtént tehát „az isteni lényeg inkarnációja". „Ha ott Isten létmódja volt, úgy most a rabszolgáé"- A Filippi-himnusz „a preegzisztens útját írja le, aki magától veszi magára az emberi lét rabszolgaságát" (Gnilka, 118kk).

Jézus ezért tehát csak ember volt, mint az ariánusok és Jehova Tanúi állítják? Semmiképpen sem. Hanem csupán földi létmódja idejére lemondott Istennel való egyenlőségéről, önként rendelte alá magát az Atyának (megaláztatás), és (ahogyan Zsid 4,15-ből látható) ember lett mint mi, mégis bűn nélkül, hogy minket, embereket megváltson. Megtestesülése Istennel való egyenlőségének kiüresítésével (kenószisz) lett egyenlő (bizonyos isteni tulajdonságok érvényesítéséről lemondott), amelyekben kereszthalála után megint teljes mértékben részesült (felmagasztalás). Egykor „minden térd meghajol előtte ...és minden nyelv vallja: Jézus Krisztus Úr" (10-11. v.). Már Athanasius is az ariánusokkal folytatott vitájában részletesen foglalkozott Fii 2,6-11-gyei és a Logosz Jézus Krisztus megaláztatásának és felmagasztalásának szótériológiai (=üdvtani) jelentőségét hangsúlyozta:

„Ha az Úr nem lett volna emberré, akkor nem lettünk volna megváltva a bűnöktől és nem támadtunk volna fel a halottak közül, hanem holtan a föld alatt maradtunk volna. A mennybe sem magasztaltattunk volna fel, hanem az alvilágban feküdnénk. Miattunk és értünk van így: 'felmagasztalta' és 'adta'" (Az ariánusok ellen 1,43).

Fii 2,9-1 l-ben Ézs.45,22-24-ből vett idézet található:

„Rám figyeljetek a föld legvégéről is,

és megszabadultok,

mert én vagyok az Isten, nincs más!

Magamra esküdtem, igazság jött ki számon,

szavam megmásíthatatlan:

Előttem hajol meg minden térd,

rám esküszik minden nyelv,

és ezt mondják rólam:

Csak az Úrnál (JHVH) van igazság és erő!

Megszégyenülve mennek hozzá

mind, akik gyűlölték őt."

A Filippi-himnusz azt mondja: „Jézus nevére minden térd meghajoljon... és minden nyelv vallja: Jézus ...Úr" Itt is világos utalásunk van Jézus Krisztusnak JHVH-val, vagy Istennel, az Atyával való egységére. Gnilka hangsúlyozza:

„Az új irány, amelyet Fii 2,10k ad, abban ... mutatkozik meg, hogy most minden radikálisan Krisztusra helyeződik (át). Minden hódolata en tó onomati Iészou történik... A küriosz-címnek az ószövetségi idézettel kapcsolatban az ószövetségi istennévvel egyenértékűnek kell lennie" (127., 129. o.).

Ezekből a megfigyelésekből, amelyeket ezen a Jézus Krisztus istensége és embersége szempontjából döntő textuson végeztünk, a következő eredmény származik, amely a további helyek megértéséhez is alapvetően fontos: Jézus Krisztus isteni és emberi tulajdonságainak viszonya csak az üdvösség és a kinyilatkoztatás történetének ismeretében érthető helyesen. Jézus földi létmódjának idejére nem szabad minden, egyedül az Atya Istennek kijáró állításból kiindulnunk. Már említettük, hogy a Fiú alárendelte magát az Atyának, és ezért a földön nem mindig élt isteni mindentudásával, mindenhatóságával, mindenütt való jelenlétével (hanem majd újra, megdicsőülése után). Ebből a - csak ideigvaló - alárendeltségből (szubordináció) magyarázhatók meg igen világosan például azok bibliai szakaszok, amelyeket Jehova Tanúi (többek között) Jézus istenségével szemben vetnek be.

Szent Pál apostol valószínűleg egy arám himnuszt idéz. A himnusz első három versszakában Jézus Krisztus isteni körülményeiből és eredeti magatartásából kiindulva bemutatja a megalázkodásnak az útját (6-8 versig); utolsó három versszakában pedig Krisztus isteni megdicsőülését és az előtte való hódolat teljességét mutatja be. E hat versszakos himnusz a zsoltárok stílusát használja.

6. vers: Ő Isten formájában volt – Isteni formában létezve. A zsidó hagyományban ez azt jelenti, hogy immunis volt a halállal szemben.

amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell – Vagyis nem, mint zsákmányhoz. Nem volt önző, nem magnak tartogatta irigyen. Aki tehát istenként élt, az az istenségét nem önzésre használta.

7. vers: Kiüresítette magát – Vagyis olyanná tette magát, mint aki tehetetlen, mint akinek nem lenne hatása a világra – „hatástalanná” tette magát.

Szolgai alakot öltött – A különböző lelki hatalmak szolgaságában áll a nem megváltott ember, mely alól egyedül a halál szabadít fel. Jézus ezt a létet vállalja, óriási távolságra isteni lététől. És így válik Izajás próféta 53. fejezének szenvedő szolgájává.

olyan lett, mint egy ember – Amennyire Isten, annyira ember lett. Halandó lett.

8. vers: Megalázta magát – Az alázat egyedi jele abban mutatkozik meg, hogy fölveszi a szolga alakját. Az eredeti szöveg szerint: a szolga öltözékét. Az alázat döntés. Szabad választás.

engedelmeskedett mindhalálig – A halál nem végső pontja az Ő engedelmességének. Sokkal inkább egy elkerülhetetlen következménye időbeni létezésének, mely emberi és az ember számára elképzelhetetlenül messze van az Atyától.

mégpedig a kereszthalálig – Ez a mondat Szent Pál kiegészítése. A kereszthalál a rabszolgáknak, és azoknak fenntartott halálnem, akik minden civil jogot elvesztettek.

9. vers: Ezért Isten... – Isten hatékony válasza.

felmagasztalta – Egyedi hatalom. Nincs még egy ilyen mértékű feltámadás, mint Jézusé. Isten Jézust mindenek fölé helyezi és nem pusztán csak kárpótolja az Őt ért szenvedésekért, mint például Jóbot.

10. vers: Jézus nevében – Izajás 45,23 jövendölése teljesedik be, ahol Isten azt mondja: „előttem hajlik meg minden térd és rám esküszik minden nyelv”.

mennyben, a földön és az alvilágban – Vagyis Jézus Krisztus egyetemes Úr, Isten.

Jézus Krisztus az Úr – Ősi hitvallás.

11. vers: Az Atyaisten dicsőségére – Visszaállt a rend. Az emberiséget Isten visszavezette a Teremtés utáni dicsőségére és örömére.

Jézus, mint Isten nem tekintette Istennel való egyenlőségét „zsákmányolt dolognak”... Szemben Ádámmal, aki – bár nem volt Isten – mégis el szerette volna rabolni Istentől istenségét, olyan akart lenni, mint az Isten. Szent Pál apostol a filippi közösségnek az új Ádámot, Krisztust állítja példaképül. Jézus Krisztus, Aki a legszégyenletesebb halálig elment, kiváltja engedelmességével az első Ádám legnagyobb engedetlenségét, aki miatt az egész emberi nem belezuhant a bűnbe és a halálba (Róm 5,18).

Krisztus kiüresítette önmagát, és a szolgai alakot vette fel. Ez a miénk. Az Ő tudatos, önkéntes lealacsonyodása isteni tettnek felel meg, Aki nem csak felmagasztalta, hanem mindenek fölé felmagasztalta Krisztust. Ezért az egész Univerzum arra hivatott, hogy meghirdesse azt, hogy Krisztus a Kyriosz. Úr, Isten. És ez a vallomás, hitvallás az Atya dicsőségére szolgál.

Pál igehirdetése erre az egyetlen mondatra koncentrál: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” Jézus mindegyikünk személyes felelősségének témáját jeleníti meg. Ugyanakkor a közösség felelősségét, vagy inkább a közösségi felelősséget is kiemeli. A felelősség, a jó és rossz közötti választásban, különösképpen a legkisebbekkel szemben tanúsított magatartásban nyilvánul meg. Szent Pál azt mondja, hogy Jézus, Aki - bár minden személyes bűntől mentes volt – fölvette mindegyikünk gyöngeségét, és mintegy „bűnné vált”, hogy megmeneküljünk. Minden egyikünknek valamilyen módon számot kell adni mindenkiről, és ugyanígy mindenkinek számot kell adni minden egyikünkről.

Krisztus maga lett az igazságszolgáltatás mindenki számára. Őt követve biztosak lehetünk, hogy Őbenne megtapasztaljuk a bizonytalan földi életből a biztos örök életre vezető utat.

A Krisztus-himnusz (Fil 2,5-11)

Pál az eddigiekben megindító szavakkal fordult híveihez, de még nem mondta ki a legdöntôbb érvet, amely intelmeit megalapozza. Ez következik most: Tekintsetek egymásra úgy, ahogyan azokhoz illik, akik Jézus Krisztussal élnek közösségben.

A Krisztusban elnyert üdvösségnek következményei vannak a közösségi életben. Krisztus Isten »morfé«-jában volt. A ,,morfé'' szónak több jelentése is van: alak, külsô megjelenés, kép. A görög szóhoz a ,,-ban'' kapcsolódik, ezért az alak, megjelenés, tartás jelentésekre kevésbé gondolhatunk. Ezeket ugyanis valaki birtokolhatja, de nem lehet ,,ben''-nük. Így, tekintettel a himnusz kortörténeti hátterére és a konkrét nyelvi adottságokra, inkább a következô jelentést kell feltételeznünk: létmód, állapot, helyzet. Ez jobban megfelel annak is, ami következik: az Istennel való egyenlôség. Krisztus tehát olyan létmódban, helyzetben volt, amelyet az isteni lét hatott át. Himnuszunk errôl azonban részletesebben nem beszél. Ehelyett csodálva hirdeti, hogy Krisztus nem ragaszkodott Istennel azonos létmódjához. Nem az volt fontos számára, hogy isteni dicsôségét és méltóságát minden erôvel megtartsa és latba vesse. Ami a sajátja volt, azt, amint ma mondanánk, félretette. Szabad elhatározással felvállalta a szolga létmódját ill. helyzetét. Az emberi létmódot ilyennek tartja ugyanis a himnusz költôje, mert hozzáteszi, hogy Krisztus az emberekhez lett hasonló. Ezek a mondatok gondot okozhatnak egyes olvasóknak. Vajon Krisztus lemondhatott-e istenségérôl? Vagy úgy kell ezt értenünk, hogy Isten maradt, és csak arról mondott le, hogy ténylegesen gyakorolja hatalmát, amely istenségébôl fakad?

A himnuszban, amely igen korai Krisztus-ének, ne keressünk egzakt teológiai pontosságot. Nem az a célja, hogy megvilágítsa Krisztus két természetének viszonyát. Ehelyett dicsôíti azt a Jézus Krisztust, aki olyan következetesen kiüresítette önmagát, hogy még isteni létmódjáról, helyzetérôl is lemondott, mert az emberrel mindenben egyenlô akart lenni. ,,A teljes, a nyomorúság és halál szolgaságában sínylôdô emberségbe'' akart leereszkedni (G. Barth 42). Itt volt, olyannak ismerhette meg ôt mindenki, mint aki tudatosan és szabadon alávetette magát korlátainknak, egészen a halálig. Az ,,engedelmesség''-nek ezt a tettét sok magyarázó úgy értelmezi, hogy Jézus ezáltal a keresztény közösség számára mindenekelôtt az alázat és az önzetlenség példáját akarta adni. Helyesebb azonban arra gondolnunk, hogy ez a kiüresedés az üdvtörténet döntô mozzanatát fejezi ki, amelyet Krisztus megvalósított. A kutatók nem egységesek abban a tekintetben sem, hogy az ,,egészen a kereszthalálig'' szavak szerepeltek-e eredetileg a himnuszban, vagy késôbb kerültek-e bele. Több dolog is valószínűvé teszi, hogy Páltól származnak. Ez a kitétel ugyanis a himnuszban a halálra helyezi a hangsúlyt. A Krisztus-himnusz szerzôje azonban Jézus halálát még nem tekintette a legdöntôbb üdvtörténeti eseménynek, csak azon hosszú folyamat mélypontjának, melynek során az egykor isteni fönségben Élô kiüresíti önmagát, hogy üdvösséget szerezzen. Az üdvözítô eseménysorozat ilyen értelmezésével Pál most hangsúlyozottan szembeállítja a kereszthalált, amely Isten ereje és Isten bölcsessége azok számára, akik megmenekülnek (1 Kor 1,24). A kereszthalálról ô nyilvánítja ki, hogy az volt az üdvözítés döntô eseménye (vö. Gal 3,1).

Ha mármost ebben az énekben mindenek elôtt Krisztus üdvözítô tevékenysége áll az elôtérben, vajon nem kell-e akkor mindenféle erkölcsi utalást kizárnunk? Mindenesetre azt mutatja ,,a himnusz egész környezete, melyben a buzdítás dominál, ...hogy Pál számára, aki ezt az éneket beillesztette levelébe, Krisztus önkiüresítése (8. v.) volt a tárgyi elôfeltétele annak, hogy a keresztény ember alázatos lelkületű legyen'' (J. Ernst 69).

Míg a Krisztus-himnusz elsô része Krisztus leereszkedésérôl, önkiüresítésérôl beszélt, addig a második rész, amely a 9. verssel kezdôdik, az ô felmagasztaltatását énekli meg. A leereszkedés az Örökkévaló szabad tette volt, felmagasztalása viszont Isten kegyelmi műve. Isten válasza ez az önmagát kiüresítô Krisztus megváltó tettére. Nem annyira jutalom, mint inkább isteni igazolása az ô megváltó művének. A görög szöveg itt valójában ,,túlmagasztalás''-ról beszél. Az ilyen túlfokozást az Ószövetség csak Istennel kapcsolatban használja. Most Krisztus is ebbôl a méltóságból részesül. Jól kifejezi ezt az, hogy Jézus olyan nevet kap, amely fölötte van minden névnek. Ez csak istennév lehet. A név az ókorban nem üres szó volt, hanem ,,elválaszthatatlanul kapcsolódott hordozójának lényegéhez, kifejezte tulajdonosának méltóságát és helyzetét'' (G. Barth 43).

A Felmagasztaltnak a neve olyan fenséges, hogy -- Isten kimondott szándéka szerint -- Jézus nevére meg kell hajolnia minden térdnek az égben, a földön és az alvilágban. Ezt sokan úgy értelmezik, hogy a fentiek valójában azokat az erôket és hatalmakat jelentik, amelyek a kozmosz egészén uralkodnak. Eszerint a szöveg értelme a következô: Ezek a démoni, istenellenes hatalmak magukat megadva el fogják ismerni Jézust a világ Urának. ,,Az ember tehát nincs többé kiszolgáltatva a sors, a végzet, a halál sötét erôinek, mert a világ a Leereszkedettnek és az Engedelmesnek a kezeibe került'' (G. Barth 44). Természetes azonban, hogy nem ez az egyetlen lehetséges értelmezés. Nehézséget jelent például, hogy a korai keresztény közösség hogyan adhatja az istenellenes hatalmak szájába a hitvallást: ,,Jézus Krisztus az Úr''. Másrészt: A közösség azért zeng ilyen himnuszt, hogy a földön is megvalósítsa azt, ahogyan az égben hódolnak. Nehéz elképzelni, hogy mindezt abban a tudatban tenné: hódoló szavai megegyeznek a démoni hatalmakéval.

Ezért térnek vissza egyre többen ahhoz a régi magyarázathoz, amely a földiekben a föld lakóit, az égiekben az angyalokat, a földalattiakban pedig a holtakat véli felismerni. Vagy talán, mint a Jel 5,13-ben, egyszerűen azok összességérôl van szó, akik Istent imádják?

A hitvallás kifejezett tárgya a Küriosz, az ,,Úr'' felségcím. Általános az a vélemény, hogy a felmagasztalt Krisztust ,,a Küriosz cím által... Istennek ismerjük el''; ez a cím ugyanis az Ószövetség görög fordításában ,,a tetragramma ('négybetű': JHVH [Jahve]) helyébe lépett'' (J. Ernst 71). Így Jézus Krisztus felmagasztalása, valamint az új név elnyerése azt jelenti, hogy Jézus minden elképzelhetô mértéken túl közel van Istenhez. Ô tehát föléje emelkedett minden más küriosznak, úrnak, s ugyanakkor ôbenne nyílik meg Isten a világ és az emberek felé, hisz éppen ezt fejezi ki az ószövetségi Küriosz cím.

Vannak, akik vitatják ezt az értelmezést. Kétségbe vonják, hogy ebben az idôben ,,Jahve nevének körülírására használatos'' lett volna már a Küriosz/Úr cím (W. Egger 62). Szerintük [tekintet nélkül a görög Ószövetségre] itt inkább olyan címrôl van szó, amelyet Jézus feltámadása és mennybevétele után kapott (vö. Csel 2,36), és amelynek megvallása üdvöt és szabadulást eredményez (vö. Róm 10,9).

És vajon mikor fogja hirdetni ,,minden nyelv'' ezt a hitvallást, mikor vetik alá Krisztusnak a hatalmakat? A válasz eltérô, aszerint, hogy a hódolókban csak a kozmikus hatalmakat látjuk, vagy ezt a kört szélesebbnek tekintjük.

Az elsô esetben már akkor megtörtént ez, amikor Krisztus felmagasztaltatott. A hatalmak alávettetése ,,nagyszabású szín a kozmikus akklamációhoz'' [akklamáció = az uralkodó elismerése közfelkiáltással], ,,az akklamáció ugyanis elválaszthatatlanul hozzátartozik a trónralépés aktusához'' (J. Gnilka 129k).

Ha azonban a hódolók köre tágabb, akkor a himnusz a végidô eseményét írja le, amikor Krisztus dicsôsége mindenki elôtt nyilvánvalóvá válik, és egybehangzóan tesz mindenki hitvallást.

Volt, aki a kérdéses versek kapcsán az egyiptomi trónralépés-szertartásra gondolt. Ez három részbôl állt: a király elôször megkapta az isteni életet, ezután az új istent bemutatták az égi udvarban, végül beiktatták földi uralmába. Szövegünk azonban nem követi ezt a hármas sémát, nem szabad tehát tudatos, gondolati kapcsolatot feltételezni.

Ha most visszatekintünk Jézus Krisztusnak az idôk kezdetétôl birtokolt, korábbi létmódjára, amelyet a himnusz kezdete megénekelt, fölmerül a kérdés, hogy a felmagasztalás vajon mit adhatott hozzá ehhez Krisztus esetében. Nyilvánvalóan azt, hogy kinyilvánul az ô uralkodó volta, ami most még természetesen rejtve van a világ elôtt. Csak a hívô közösség tudja, ,,hogy Krisztusban elérkezett már a fordulat'' (J. Gnilka 129). Az egyház reméli, hogy ami most még rejtve van, egykor az egész világ elôtt nyilvánvalóvá lesz: Krisztus korlátlan hatalma.

A Krisztus-himnusz istendicsôítéssel zárul. Nem válik teljesen világossá, hogy ezek a dicsérô szavak pontosan mire vonatkoznak; az sem egyértelmű, hogy ez a rész eredetileg az énekhez tartozott-e, vagy pedig Pál kapcsolta hozzá. Ebben a részben valószínűleg annak kinyilvánítását láthatjuk, hogy az üdvösségnek Krisztusban megvalósult egész műve, az elejétôl a végéig Istenben gyökerezik, és az ô dicsôségét van hivatva szolgálni.

Mikor eközben Istenrôl kifejezetten mint ,,Atyá''-ról esik szó, ez elsô kísérlet lehet arra, hogy tisztázzák Krisztus és Isten viszonyát.

A Krisztus-himnusz eredete (Fil 2,6-11)

A Fil 2,6-11 értelmezése során feltételeztük, hogy a himnusz szerzôje nem Pál, hanem ô ezt az éneket már készen kapta, eltekintve bizonyos kiegészítésektôl. Ezt a feltételezést legalább nagy vonalakban indokolnunk kell. Az apostolról is fel lehetne tételezni, hogy ünnepélyes formában fogalmaz, olyan stílusban, ahogyan azt egy himnusz megkívánja. De találhatunk itt néhány olyan teológiai elképzelést is, amely meglehetôsen eltér Pál felfogásától, így ezt a szöveget aligha tulajdoníthatjuk neki. A himnusz a leereszkedést és a felmagasztalást tekinti az üdvtörténet legfontosabb mozzanatainak, Pál teológiájában viszont a kereszt és a feltámadás áll a megváltás művének középpontjában. Ezenkívül Pál ismételten kiemeli, hogy Krisztus halála ,,értünk'' elszenvedett halál volt (vö. Róm 5,8;8,32; 1 Kor 25,3; 1 Tessz 5,10 stb.). Lehetséges-e az, hogy egy általa írt Krisztus-énekben ezt a szerinte oly fontos szempontot ne vette volna figyelembe? És Pál Krisztust sehol máshol nem mondja szolgának, jóllehet az engedelmességét nagyon is hangsúlyozza, pl. a Róm 5-ben. Mindezek alapján joggal indulhatunk ki abból a feltételezésbôl, hogy a himnuszt nem Pál írta, csak felhasználta saját okfejtésének alátámasztására. Jóval nehezebb feladat az énekben szereplô alapgondolatok és elképzelések eredetét közelebbrôl meghatározni. Csak megoldási javaslatokat tudunk említeni.

Már az is meglehetôsen vitatott, hogy a himnuszban inkább a zsidó vagy inkább a görög gondolatvilág van-e túlsúlyban. Bizonyos elképzelések központi helyet foglalnak el benne, mint pl. az emberi létmódba való önkéntes alászállás egészen a kereszten elszenvedett megaláztatásig, vagy az Isten ajándékaként az égi világba való felszállás és a Küriosszá való beiktatás, -- ezek alapján az isteni Bölcsességgel kapcsolatos elképzelésekre gondolhatnánk. A Bölcsességrôl mondják ugyanis, hogy az idôk kezdetén teremtették (Sír 24,9; Péld 8,22k), Istennél lakik (Bölcs 8,3) és Isten ,,trónjának osztályosa'' (Bölcs 9,4). Ott volt, amikor a világot teremtették (Péld 8,27-30), és mása Isten lényegének (Bölcs 7,25k). A Bölcsesség is leszállt a világba, még az igaz börtönébe is, hogy megszabadítsa ôt (Bölcs 7,27; 10,13-14). Mások a leereszkedés és a felmagasztalás kapcsán Isten Szolgájára gondolnak az Iz 52-53-ból, aki a bűnösökért magára vette az emberi szenvedés mélységeit, és akit engesztelô haláláért felmagasztalt az Isten. Végül vannak, akik az istenfélô ,,igaz'' közismert alakjára gondolnak, amellyel találkozunk mind az Ószövetségben, mind pedig a zsidóság körében találkozunk: az igaz életében úrrá lesz a szenvedés és a halál, ô mégis Isten engedelmes, igaz szolgája marad, ezért végül felmagasztalják.

Egészen más az alapja annak az értelmezésnek, amely a himnusz fôbb mozzanatait az égbôl való Elsô Emberrel/Megváltóval kapcsolatos gnosztikus elképzelések között véli viszontlátni. Ezek az iratok ismernek ,,egy isteni megváltót, aki elküldetik az Atya házából. Ô feladja minden gazdagságát... és alászáll az anyagi világba, hogy megszabadítsa az abban fogvatartott lelkeket. Majd újra visszatér az égi dicsôségbe'' (G. Barth 46).

Végül van, aki bizonyos mítoszok ,,fel- és alászálló megváltó'' alakjaira gondol; ezek ,,a Földközi tenger ókori világában lépten-nyomon megtalálhatók''; az ilyen elképzeléseket esetenként ismert történeti személyekkel is kapcsolatba hozták. W. Schenk például Epiktetosznál a Heraklész-mítoszban megtalálni véli ,,a Fil 2,6-11-nek majdnem minden fontos elemét egyetlen szövegben'':

»Mi lett volna Heraklész, ha otthon maradt volna övéinél?

Erütheusz -- és nem Heraklész!

Akkor hát mennyi bizalmasa és barátja volt, amikor a világban járt?

De egy sem volt kedvesebb számára, mint Isten!

Ezért ... tartották ôt Zeusz fiának,... és az is volt.

Neki engedelmeskedve... körüljárt, és lerombolta az igazságtalanságot meg a törvénytelenséget.«

(W. Schenk, Die Philipperbriefe des Paulus, Stuttgart-Berlin-Köln-Mainz 1984, 206k. o.)

A sokféle féltételezés zavaró bizonytalansága láttán ,,tudatában kell lennünk az ôskereszténység integráló képességének, nevezetesen hogy az Ószövetségbôl, a zsidó-hellenista elképzelésekbôl, a hellenista-pogány környezetbôl sok gondolatot fel tudott venni, képes volt ezeket átformálni és saját krisztusi hitének kifejezésére felhasználni'' (R. Schnackenburg, Mysterium Salutis III, 1, 322.o.)

PHILIPPIANS 2:6: “Equal With God”

“Each of you should look not only to your own interests, but also to the interests of others. Your attitude should be the same as that of Christ Jesus: Who, being [uparcw—huparcho] in very nature [morfh—morphe] God, did not consider equality with God something to be grasped [arpazw —harpazo], but made himself nothing, taking the very nature of a servant, being made in human likeness.” —Philippians 2:4-7, New International Version

In the Watchtower Society’s response to Philippians 2:6, they overlook the first half of this verse which speaks of Christ having the nature of God, and they focus instead on the second half of the verse which states that Christ did not seek to “grasp” at equality with God. They then conclude that Philippians 2:6 is teaching that Christ is not equal in nature to God the Father. (Should You Believe in the Trinity?, pp. 25-26)

“BEING IN VERY NATURE GOD”: 3 CONCEPTS TO NOTE:

1. The Greek word translated “being” (huparcho) is in the present tense and therefore carries the idea of continual existence as God. (The New Englishman’s Greek Concordance And Lexicon, by Jay P. Green, Sr., 1982 (Hendrickson Publishers, Peabody, MS), p. 883)

2. The Greek word translated “nature” (morphe) is unique in that it is only used twice in the New Testament and in both cases, only of Christ. Vine’s Complete Expository Dictionary of Old And New Testament Words offers the following insights concerning this word:

“morphe…is used with particular significance in the NT, only of Christ, in Phil. 2:6,7, in the phrases ‘being in the form of God,’ and ‘taking the form of a servant.’ An excellent definition of the word is that of Gifford: ‘morphe is therefore properly the nature or essence, not in the abstract, but as actually subsisting in the individual, and retained as long as the individual itself exists….Thus in the passage before us morphe Theou is the Divine nature actually and inseparably subsisting in the Person of Christ….For the interpretation of “the form of God” it is sufficient to say that (1) it includes the whole nature and essence of Deity, and is inseparable from them, since they could have no actual existence without it; and (2) that it does not include in itself anything “accidental” or separable, such as particular modes of manifestation, or conditions of glory and majesty, which may at one time be attached to the “form,” at another separated from it….The true meaning of morphe in the expression “form of God” is confirmed by its recurrence in the corresponding phrase, “form of a servant.” It is universally admitted that the two phrases are directly antithetical, and that “form” must therefore have the same sense in both.’ (From Gifford, ‘The Incarnation,’ pp. 16,19,39.)” —Vine’s Complete Expository Dictionary of Old and New Testament Words, 1985, p. 251

In the same way that Christ possesses the “nature” of a man and, as a result, is considered to be a complete human being (not a creature who is half man and half divine), Jesus possesses the “nature” of God and is therefore considered to be fully Divine as the infinite God.

3. While it is true that in the incarnation, Christ did not seek to grasp (arpazw—harpazo) at equality with God, this does not in any way contradict the fact that Christ, in His Divine nature, is equal to God the Father. An examination of the context of Philippians 2:6 reveals that Paul is exhorting Christians to humbly give their lives in sacrifice for the brethren. It is in this context of humility that Paul uses the example of Christ who, although existing eternally in God’s nature, laid aside the equality which He possesses with the Father in order to give His life for us. If Christ did not possess this equality with the Father prior to the incarnation, the whole example would be destroyed. Not trying to exalt oneself and become equal with God is hardly a vivid example of humility.

3 WAYS JESUS “MADE HIMSELF NOTHING”:

1. HE CONCEALED HIS PREINCARNATE GLORY: Matt. 17:2; Rev. 1:12-18

2. SUBMITTING TO THE LIMITATIONS OF HUMAN WEAKNESS, HE VOLUNTARILLY CHOSE NOT TO USE HIS DIVINE QUALITIES ON CERTAIN OCCASIONS.

DIVINE QUALITIES

OMNIPOTENCE: Mark 2:7-12; 14:62-64; Jn. 2:7-11

OMNIPRESENCE: John 1:48; Matt. 18:20; 28:20

OMNISCIENCE: John 2:24-25; 6:64; 16:30

HUMAN QUALITIES

HUNGER & WEARINESS: Lk 4:2; Jn 4:6; Mt 8:24

FINITE PHYSICAL BODY: Mark 3:9; John 11:32

LIMITED KNOWLEDGE: Mark 13:32; John 11:34

3. “BEING MADE IN HUMAN LIKENESS”: HE TOOK ON AN ADDITIONAL NATURE = THE NATURE OF A MAN: Prior to the incarnation Jesus was one in person and one in nature; but at the incarnation, Jesus took on an additional nature and thus became a full man while He still retained His full Deity as God. Although, on certain occasions, attributes of His Divine nature are applied to His human person (John 16:30), His natures are not mixed. He is not half God and half man, but is two in nature while yet remaining one person. It is for this reason that we see in Scripture certain occasions where Jesus (while operating under the limitations of His human nature) was unable to foretell the future (Mark 13:32), while on other occasions, He (demonstrating His Divine attribute of omniscience) was able to foretell the future (John 6:64).

“But we do see Him who has been made for a little while lower than the angels, namely, Jesus, because of the suffering of death crowned with glory and honor, that by the grace of God He might taste death for everyone….Since then the children share in flesh and blood, He Himself likewise also partook of the same, that through death He might render powerless him who had the power of death, that is, the devil; and might deliver those who through fear of death were subject to slavery all their lives. For assuredly He does not give help to angels, but He gives help to the descendant of Abraham. Therefore, He had to be made like His brethren in all things…to make propitiation for the sins of the people.” —Hebrews 2:9, 14-17

JEHOVAH GOD

ISAIAH 45:23: “…that to Me every knee will bow, every tongue will swear allegiance.”

JESUS CHRIST

PHILLIPIANS 2:10-11: “that at the name of Jesus every knee should bow….and that every tongue should confess that Jesus Christ is Lord….”

A "New World Translation, az Őrtorony Szervezet egy olyan saját bibliafordítása, amely a többi felekezet tanításával szöges ellentétben áll, és egyetlen más felekezet sem használja a sok száz ferdítés miatt, amivel a Teremtő Isten valódi mondanivalóját teljesen eltorzítja. A saját tagsága számára a más fordításokat nem ajánlja, sőt nyíltan-burkoltan tiltja.

Csak egy példát emelnék ki: Filippiekhez írt levél, 2. fejezet 6. vers

A JT. „Új Világ” fordítása szerint: „ Aki, noha Isten formájában létezett, nem foglalkozott az elbitorlás gondolatával, tudniillik azzal, hogy Istennel egyenlő legyen”

Ez a fordítás a Pál által használt nyelvezetet összhangba kényszeríti ennek a felekezetnek az unitarizmusával, azzal a nézettel, hogy Jézus nem volt egyenlő Istennel, és elutasította, hogy egyenlővé tegyék vele.

Nézzük a több felekezet által elfogadott Ökumenikus fordítást: „Mert ő Isten formájában lévén, nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel.”

J. H. Thayer neves tudós „Újszövetségi görög szómagyarázata” a következőképpen fogalmazza meg: „Istennel való egyenlőségét mégsem tekintette zsákmánynak…” (Azaz más szavakkal, nem ragaszkodott hozzá mindenáron)

Arthur S. Way, a görög és latin nyelvű klasszikusok képzett és nagy tudású fordítója igen hasonló nyelvezettel fordítja a Fil. 2:6-ot: „… mert Ő még amikor Isten formájában létezett, akkor sem ragaszkodott önző módon ahhoz a kiváltságához, hogy egyenlő Istennel…”

J. B. Phillips körülíró fordítása is egybecseng Way fordításával: „… mert Ő, aki természeténél fogva mindig is Isten volt, nem ragaszkodott előjogaihoz, amelyek Istennel való egyenlősége folytán megillették, hanem megfosztotta ezektől magát, saját döntése alapján szolgai természetet öltött magára és halandó emberként megszületett”

Tehát látható, hogy az „Új Világ” fordítású Biblia kivételével az összes többi egybehangzóan, egyértelműen, helyesen közli a Teremtő Isten mondanivalóját.

Olvasd ezt el:

Dr. Harmai Gábor - Krisztus követése az önkiüresítésben és a fölmagasztalásban

[link]

Itt Isten létformája mint meglévő állapot explicit módon Jézusnak tulajdoníttatik, és az Isten szó előtt ugyanannyira névelő nélkül, mint ahogy az Istennel való egyenlőség említésekor is áll a következő versben. Egészen természetes tehát a két "theosz"-említést ugyanarra vonatkoztatni. Ezen kívül az Istennel való egyenlőség úgy jelenik meg, mint ami helyett Jézus emberré lett, úgyhogy ezt az önátadó lelkületet nekünk is utánoznunk kell. De nem azt hangsúlyozza Pál, hogy ne törjünk magasabbra, mint ami nekünk jár, hanem hogy azt se keressük, ami egyébként minket jogosan megilletne, és másokat előbbrevalónak tartsunk magunknál (Fil 2,3). Ebből nagyon erősen valószínűsíthető a "harpagmosz" (zsákmány) szónak "res rapta" (megragadott dolog) értelmében való vétele, s nem az, amit a kendtek fordítása sugall, vagyis hogy Jézus nem akarta megragadni az Istennel való egyenlőséget.

Teljesen eredménytelen minden olyan igyekezet, amely a "harpagmosz"-t itt "megragadással" vagy hasonló cselekvéssel akarja visszaadni, és ezen az alapon amellett érvelni, hogy Jézus "nem foglalkozott az elbitorlás gondolatával, tudniillik azzal, hogy Istennel egyenlő legyen." A "hégeomai" ugyanis nem jelent "foglalkozást", hanem "valaminek tekintést." Jól kitapintható állandó bővítménye van a görögben, amit nyelvtanilag kettős tárgyesettel fejez ki. Ennek fényében a fenti értelmezés ide vezetne: "Jézus nem tekintette ragadozásnak az Istennel egyenlőnek levést" - ami nyelvtanilag éppen az ellentétét jelentené, amit JT-i ki akarnak belőle hozni: azt ti., hogy olyasminek tartotta, ami jár neki. Ezen feneklik meg Furuli érve, aki azt akarja kiaknázni, hogy a "-gmosz" végű főnévképzés elsősorban aktív szemléletű főneveket hoz létre.

Mégegyszer:

E tekintetben Ralph Martin a The Epistle of Paul to the Philippians (Pál apostol levele a Filippiekhez) című művében az eredeti görögről ezt mondja: „Vitatható, hogy az ige értelme a valóságos ’megragadni’, ’erőszakkal elvenni’ jelentéséből átcsúszhat-e a ’ragaszkodni’ szó értelmébe.”

A The Expositor’s Greek Testament ezt írja: „Nem találunk egyetlen olyan írásszöveget sem, ahol a [har·pa′zó] vagy valamilyen képzett alakja [beleértve a har·pag·mon′ formát is] ’birtokol’, ’visszatart’ értelemben szerepelne. Kivétel nélkül ’bitorolni’, ’erőszakkal elvenni’ jelentéssel fordul elő. Nem megengedhető tehát átsiklani a helyes értelmű ’elragad’ kifejezésről egy olyanra, amely teljesen más jelentésű, azaz ’erősen fog’” (Grand Rapids, Mich. W. Robertson Nicoll szerkesztésében, III. köt., 436—7. o.).

Ennyi! Ezen nem kell csámcsogni annyit. Nem beszélve arról, hogy az összes, e témát érintő biblia szöveggel ez van összhangban.

A Kolosszé 2:9-hez egy segítség: (2Péter 1:4) "Ezek útján megajándékozott minket az értékes és igen nagy ígéretekkel, hogy isteni természet részeseivé váljatok általuk, miután kimenekültetek a romlottságból, amely a gerjedelem által van a világban."

A Biblia világossá teszi, hogy Jézus a földre jövetele előtt sem önhatalmúlag döntötte el a váltság tervét, hanem csak azt tette, amit az Atyja parancsolt neki! A földön is végig alárendelt szerepet mutatott, teljes alázattal, még az imádat terén sem tett különbséget közte és köztünk - ugyanolyan imádatot mutatott be Jehovával szembe, mint amilyet nekünk is meghagyott.

De amikor visszatért a mennybe, akkor is megmaradt az alárendelt szerepe.

De vannak más fordítások is, amikben nem a háromságot támogató értelmezés van:

1869: „aki bár Isten formájában volt, nem tekintette megragadni való dolognak azt, hogy ő Istennel legyen egyenlő”. The New Testament, G. R. Noyes műve.

1965: „Ő — aki igazán isteni természetű volt! — magabiztosan soha nem tette magát Istennel egyenlővé.” Das Neue Testament, átdolgozott kiadás. Fordította: Friedrich Pfafflin.

1968: „aki bár isteni formában volt, az Istennel való egyenlőséget nem tekintette olyan dolognak, amit mohón ki kellene sajátítania magának”. La Bibbia Concordata.

1976: „Ő mindig az isteni természet birtokosa volt, de nem gondolta, hogy erőszakkal kellene kísérletet tennie az Istennel való egyenlővé válásra.” Today’s English Version.

A filippieket Pál erre kéri: „Mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak.” Pál Krisztust kiváló példának tekintette ebben a vonatkozásban. „Az a gondolkodásmód legyen bennetek, amely volt a Krisztus Jézusban is.” Mi jellemezte az ő gondolkodásmódját? Talán az, hogy ’ne gondolja rablásnak, hogy egyenlő legyen Istennel’? Nem, ez pontosan az ellenkezője lenne annak, amiről itt szó van! Voltaképpen Jézus, aki ’az Istent önmagánál többre tartotta’, sohasem akarta volna ’megkaparintani az Istennel való egyenlőséget’, hanem inkább „megalázta magát, engedelmes lévén mindhalálig”.

Ez megint csak összhangban van azzal, ahogy a "küldetéséről" beszélt Jézus, mert szó szerint "küldte" Őt a Teremtő Isten, nem magától jött!

Ez a vers tehát nem beszélhet a Mindenható Isten valamely ("egylényegű") részéről. Inkább magáról Jézusról szól, aki tökéletesen megvilágította, mire gondolt itt Pál — vagyis az alázat és engedelmesség fontosságára az iránt, aki Feljebbvaló és aki Teremtő, vagyis Jehova Isten iránt.

Véleményem szerint lehet ferdíteni és nagyon ragaszkodni is ezekhez a magyarázatokhoz, de a tényeket mindet, de mindet figyelembe kellene venni!