Miért van az, hogy a kereszténség megbocsátást, és irgalmat hirdet, de tűzzel-vassal el akarja pusztítani a más vallású, vagy másként gondolkodó embereket?

Nem népszerű a "hitehagyott" kifejezés? Akkor hogyan jellemeznéd az itt is részben leírtakat? A hit őrzőjei?

Nem kellett csak néhány száz év, és az a domináns csoport, ami átvette a vezető szerepet a végén (a több százból), jelentős mértékben levetkőzte magáról a feleslegesnek tartott "korlátokat" és aktív részese lett a világ szellemének, amitől (nem tagadhatod) a Biblia is sok helyen óva int!

Tudom, sokak szerint a Biblia sem megbízható, de ha az elvetése ilyen szörnyű következményekkel jár, akkor inkább neki hiszek!

Bizony a Biblia kimondja, hogy az Isten Egyháza "az igazság oszlopa és szilárd alapja" (1Tim 3,15), és azt, hogy "a pokol kapui sem vesznek rajta erőt" (Mt 16:18)

Inkább nézz be ide: [link]

Téosz a kérdezőnek minden üdvözletét küldi

Te összekevered rendesen az IHP (inquisitio hereticae pravitatis) meg a Pápai Államot és a karesztény embereket. Az ókeresztények nem akartak tűzzel-vassal pusztítani a pogányokat, megvoltak nélkülük is. Terjesztették az Evangéliumot, ahol szívesen fogadták, elvitték, akik nem szívesen fogadták, tőlük elmentek. A részben pápa által irányított inkvizíció először a szektákra, aztán a pogány hitűekre vetett nagy csapást.

Ezek után van kérdésed?

Üdv: σπουδαστής θεολογίας dictus 'Téosz'

Arról nem szólva, hogy az inkvizítorok sem hasonlíthatók valamilyen mai szadista gyilkoshoz.

Javaslom, akit érdekel a téma, olvassa el Richard van Dülmentől a Rettenet Színházát. Ez egy komoly tudományos munka, egy jogtudós tollából, aki összehasonlító adatokkal bizonyítja, hogy azért lettek úgy általában kegyetlenebbek a büntetések a középkorban, mert a bűncselekmények is azok lettek. Az államnak pedig nem volt más eszköze ezek megfékezésére.

Az inkvizíció is ennek a kornak a része volt, de ők csak a különleges esetekkel foglalkoztak, másrészt meg a hittudomány és a büntetőjogtudomány AKKORI állása szerint fejtették ki a tevékenységüket. A szerepük meg túlértékelt, az elterjedt tévhittel ellentétben egyáltalán nem volt jellemző, hogy valaki fölött az inkvizíció ítélkezett, a közönséges bűnözőket az állam ítélte el a maga törvényei szerint.

A keresztyénségre a legártalmasabb az volt, mikor Nagy Konstantin 300-ban államvallássá tette. Addig a keresztyéneket mindig üldözték, így csak azok csatlakoztak hozzájuk, akik komolyan gondolták, és akár az életük árán is ragaszkodtak Jézushoz. Aztán Nagy Konstantin rá jött, a keresztyének mind csupa becsületes ember, nem üldözni kell őket, hanem a kormányhivatalok élére állítani. És ezzel többet ártott, mint az összes addigi üldözés összesen. Mert ez után, ha valaki felelős pozíciót akart betölteni, keresztyénné kellett lennie. Tehát megjelentek az érdekből megkeresztelkedők, ők nem voltak olyanok mint a valóban keresztyének, törtettek, és minden aljasságra kész emberek voltak. És mikor az egyházi méltóságokat is ezek az emberek kezdték betölteni, akkor jött a "sötét" középkor. Természetesen Isten újra és újra gondoskodott arról, hogy minden nemzedékben ott legyenek az őt hűségesen követők és szolgálók, de csak ritkán jutottak el a hatalom csúcsára. Istennek nem ott van rájuk szüksége.

A Jézusba vetett hit reményt ad.

A "sötét" középkor a másik nagy kedvencem.

Mihez képest sötét? Hát ugye, a Felvilágosodáshoz képest.

Mert ugye a "felvilágosodottak" úgy állították be magukat, hogy ők hozták el a fényt a Földre, és ami előttük volt, az mind barbár, sötét.

Ehhez képest soha nem volt olyan rövid időn belül annyi kivégzés, mint a Nagy Francia Forradalom idején. Persze, humánusan, immár guillotinnal, a kegyetlen akasztással szemben, csak éppen a tárgyalásra még a sötét középkorban is adtak, itt meg nem.

És azóta mi van? Kevesebb háború, öldöklés van a világban, vagy úgy általában, az emberek okosabbak lettek? A fenét. Nem tudom már ki mondta, hogy ha lenne egy Harmadik Világháború, az lenne a legkegyetlenebb mind közül, mert itt még annyi visszatartó ereje se lenne az Isten parancsának, mint a megelőző kettőben volt. Lévén a résztvevők jó része ateista lenne. Az okosságról meg... hát, Amerika jó része még mindig előttünk jár hülyeségben (viszont aki ott egyetemre tud menni, az tutira tud is valamit, ellentétben Mo.-val), de amúgy évről-évre csak rosszabb a helyzet, ezt gondolom mindenki látja.

Egy biztos, aki valóban komolyan veszi a kereszténységet, azok közül sokkal kevesebb lesz öngyilkos, köt ki elvonóban, vagy a pszichiátrián. Mert ez a vallás megtanítja az alázatot, azt, hogy elfogadd a helyed a világban, valamint célt is ad a létezésnek.

Ha már szóbahoztad a búcsúkat, javaslom olvasd ezt el:

[link]

Az inkvizíció

Európa történetének és az egyház történelmének fájdalmas ténye az inkvizíció. Az egyház már a II. Vatikáni Zsinaton kijelentette, hogy elítéli az inkvizíció szemléletét, hogy Isten akarta jognak tartja a lelkiismereti- és a vallásszabadságot.

Hogyan jöhetett akkor létre az inkvizíció? S egyáltalán mit is jelentett az?

Ez a kérdés is csak a maga történelmi összefüggéseiben közelíthetô meg.

A mai kor pluralista. A mai ember nagy ideálja a szabadság. Mindenkinek joga van abban hinni, és azt hirdetni, amit ô akar. Ebben sok szépség van: szép, hogy az ember, a gondolkodás, a lelkiismeret szabad. De ennek is vannak veszélyei: mert a szép jelszavak mögött éppen az igazi szabadság sikkadhat el! Tapasztaljuk például, hogy a gazdasági szabadság, a liberális kapitalizmus következtében olyan pénzügyi, hatalmi csoportok jöhetnek létre (valódi világméretű maffiák is), amelyek sok embernek és egész társadalmaknak súlyos kárát okozzák. -- S a szabadság hamis gyümölcsei azok az intézmények is, amelyek egész társadalmakat mérgezhetnek meg büntetlenül, ha pénzügyi vagy egyéb érdekeik ezt kívánják (mint egyes tévé-csatornák, amelyek ismételten az emberiség alapvetô erkölcsi értékeinek -- a hűségnek, a tisztaságnak, a szerénységnek, a becsületességnek -- megtagadására, illetve durva beszédre, erôszakra, rombolásra, gyilkolásra stb. indítják nézôk, köztük gyermekek és fiatalok millióit). S a szellemi és testi mérgezésekbe emberek százezrei pusztulnak bele.

A szabadság következtében létrejöhetnek szellemi maffiák is: működhetnek csillag- és egyéb jósok, boszorkányok, varázslók, sátánista csoportok stb., s létezhetnek a szellemi maffiáknak világméretű összefonódásai is. Természetesen a törvények tiltják az olyan (vallásos színezetű vagy egyéb) csoportok létét, amelyek nyilvánvalóan ártanak az embernek, a társadalomnak. Csakhogy nem könnyű kimutatni, mikor és mi árt. Tilthatnak a törvények bizonyos össztársadalmat (vagy ifjúságot) veszélyeztetô üzelmeket, mint a kábítószer-kereskedést, de tapasztaljuk, hogy a nagy maffiákat kevéssé tudják korlátozni.

A középkor szemlélete nem volt pluralista és nem volt liberális: A középkor, illetve már a Római Birodalom is egységes társadalomban gondolkozott. (A hagyományos zárt, falusias társadalom széthullásával, s a városiasodással párhuzamosan, érthetôen alakult át az egységes-homogén társadalom, pluralista-sokszínű -- az emberi sokféleségnek jóval több teret adó -- társadalommá.)

A római jog, majd a germán és frank jog szerint a társadalom ellen elkövethetô legnagyobb vétek nem a hazaárulás vagy a kémkedés (amely cselekményeket a legutóbbi idôkig világszerte és általánosan elfogadottan halállal büntettek), hanem az állam egységes és működô világnézetével ellentétes tanok hirdetése: hiszen ez az állam és a társadalom alapjait rendítheti meg. A középkor keresztény államai (illetve Európa) átvették ezt a szemléletet: Ez az inkvizíció megjelenésének alapja. E szemlélet az elmúlt két évezred zárt vallási társadalmaiban általánosan elterjedtnek mondható más népek körében is. (A reformátorok: Kálvin, Melanchton is alkalmazták az inkvizíciót, több embert kivégeztettek, mert azok -- az általuk uralt területeken -- más tanokat hirdettek, mint ôk.)

Az inkvizíció ,,felkutatást'' jelent, ti. azoknak a tanításoknak felkutatását, amelyek a kereszténységgel ellentétesek, következôleg -- a középkor felfogásának megfelelôen -- a társadalom egészséges fejlôdésére nézve károsak.

Az inkvizícióval kapcsolatban több tényrôl kell tudnunk:

-- Az elsô nagy inkvizíciós perek olyan szekták ellen kezdôdtek, amelyek erôszakkal léptek fel (donatisták), illetve amelyek a társadalom alapvetô értékeit tagadták. Így a katarok eretneksége a XII-XIII. században tagadta az élet értékét (tagjai nemegyszer egymást is megölték, így kifejezve a lélekvándorlásba vetett hitüket), tagadta a családot, a házasságot, a társadalmi és egyházi tekintélyt, s erôszakkal is szembeszálltak az állami tekintéllyel. Érthetô volt tehát az államhatalom és az egyház tiltakozása ezek ellen. S nem véletlen, hogy az inkvizíció lényegileg a XII. században kezdôdik, a keresztes háborúk korában, amikor az európai hatalmak kemény kézzel meg akarták akadályozni, hogy a külsô ellenség -- a mohamedán -- mellett belsô ellenség (a katar eretnekség) is támadjon rájuk.

-- Az egyházi inkvizítorok, teológusok feladata az volt, hogy ha valahol a hit elleni tanítás (és ezzel a felségsértés) gyanúja merült fel, azt megvizsgálják, és az ,,eretneket'' jobb belátásra -- a hit elfogadására, illetve bűnbánatra hívják. Ha erre nem volt hajlandó, akkor átadták ôt az állami igazságszolgáltatásnak. De az elôírások szerint a vádlottaknak módjuk volt visszavonni tanaikat. A hamis tanítók fizikai büntetését, illetve a kivégzést mindig az államhatalom hajtotta végre.

-- A kivégzettek számáról nincsenek pontos adatok. A megmaradt feljegyzések (jegyzôkönyvek) szerint az áldozatok száma összességében legfeljebb néhány ezerre tehetô. Az egyházellenes áramlatok tetszés szerint felfelé ,,becsült'' adatokra hivatkoznak (olykor néhány tízezer, rosszabb esetben, pl. a szabadkôműves írások, százezer kivégzettrôl beszélnek).

Semmiképp sem hasonlíthatók arányai az újabb kor népirtásaihoz, Örményországban, Kurdisztánban, Afrikában, nem beszélve a fasizmus és a kommunizmus népirtásairól (amelyek ellen sok modern állam nem tett igazán határozott lépést, mert politikai érdekeit ez nem szolgálta volna).

-- Az inkvizíció sajnos több esetben alkalmat adott a kor elöljáróinak vagy felhevült csoportoknak, hogy saját céljaiknak megfelelôen embereket vagy csoportokat pusztítsanak el. (Pl. inkvizíció ítélte halálra, nyilvánvalóan politikai céllal, a késôbb szentté avatott Jeanne d'Arc-ot, szent Johannát is; vagy a domonkos Savonarolát, akinek rehabilitálása ugyancsak megkezdôdött.)

-- Különösen szomorú történet pl. Husz Jánosé, akit a királyi menlevél-útlevél ellenére máglyára küldtek tanai miatt.

-- Fájdalmas tény, hogy voltak boszorkányperek is. Ezek általában ugyan nem mesebeli boszorkányok ellen küzdöttek, hanem félrevezetô ,,varázslással, ráolvasással, elátkozással, spiritiszta praktikákkal'' stb. foglalkozó személyek ellen; de sajnos egy idôszakban megjelent az egyházban is a kor babonás boszorkány-szemlélete, és az ebbôl következô ítéletek. Viszont a boszorkány-üldözés ellen, a közvéleménnyel szembeszállva elsôsorban a jezsuiták küzdöttek.

-- Az inkvizíció legkeményebben Spanyolországban működött. Itt királyi kívánságra jött létre, de egyházi segédlettel (1480). Amikor tevékenysége nagyon véresre fordult, a pápa tiltakozott ellene. -- Az esemény történeti háttere: Az Ibériai-félsziget keresztény lakossága mintegy 700 éven át arab-mohamedán elnyomás alatt élt. E korszakban az itt lakó zsidóság szabadságnak örvendett, s az arab vezetô réteggel együtt nagy hatalomhoz, birtokokhoz jutott. Az arab elnyomás lerázása után a keresztény uralkodók veszélyeztetve érezték államukat a magas állami pozíciókban levô kikeresztelkedett arabok és zsidók részérôl -- akik, valójában nem váltak kereszténnyé, nem követték az ország keresztény elveit, illetve úgy tűnt, a korábbi elnyomó rendszer visszaállítására is törekedtek. Ez a történelmi-politikai feszültség szülte a spanyol inkvizíciót: hogy kiszorítsa az ál-keresztényeket a vezetô állásokból. Egyfajta nemzeti önvédelem volt ez, másrészt a -- mai fülünknek ugyan elfogadhatatlanul hangzó, de Konstantin óta Európában elfogadott ,,egy állam -- egy vallás'' felfogásra épült: vagyis, aki az Ibériai-félszigeten akar élni, az legyen keresztény.

-- A nagy szentek és egyházi tanítók között minden korban voltak, akik tiltakoztak az inkvizíció ellen, s modern értelmében vett ,,lelkiismereti szabadságot'' hirdettek. De a középkor uralkodói és egyházi vezetôi többségükben az egységes világnézet szigorú védelme mellett foglaltak állást -- s az eretnekek (azaz a keresztény hitet meghamisítok) elítélése mellett.

Összefoglalva: Fájdalommal kell arra emlékeznünk, hogy az egyház -- mint emberi társaság -- átvette e téren is a korabeli felfogást, amely ellentétes volt az evangélium szemléletével. Méltó, hogy az egyház bocsánatot kérjen ezért elei nevében, még akkor is, ha történelmi szempontból az inkvizíció nem az egyháztól indult ki, azaz szemlélete beilleszkedett az adott kor általános felfogásába, úgy is, mint az állam önvédelme, úgy is, mint olykor elvadult szélsôséges erôk véres tette. -- Meghívást jelent az inkvizícióra való emlékezés a mai keresztény számára: hogy miközben a kor gyakran eltorzult szemléletével szemben a tiszta keresztény értékek tanújának, prófétájának kell lennie, mégis tudjon irgalmas lenni azok iránt, akik korunk hamis értékítéleteinek hálójában vergôdnek (az abortusz, eutanázia, testkultusz, pénzfüggôség, tévé-függôség stb. terén). (A témához vö. Szántó K., A katolikus egyház története I. 444, 517; Salgó J., Krisztus tanúi a történelemben, 17. lecke; Magyar Katolikus Lexikon V.)