Miért van az, hogy a kereszténség megbocsátást, és irgalmat hirdet, de tűzzel-vassal el akarja pusztítani a más vallású, vagy másként gondolkodó embereket?

LÉTEZIK-E IGAZSÁGOS HÁBORÚ?

Válasz:

Igen, elvben létezik. A védekező háború nem sérti Isten parancsát.

Magyarázat:

Az igazságos háború (bellum iustum) nem azt jelenti, hogy önkényesen, vagy „szent” célokra hivatkozva meg lehet támadni ill. le lehet igázni más népeket, hanem azt, hogy egy nemzetnek joga és kötelessége megvédenie önmagát és tagjait. A nemzeti önvédelem joga levezethető a személy önvédelmének jogából (ld. a 289. kérdést), azonban a jogos háború több az önvédelemnél. Mert míg az önvédelem csak jog, mellyel senki sem köteles élni, addig a honvédelem kötelesség, hiszen más személyek, állampolgárok védelmét jelenti. Az ilyen leszűkített értelemben vett igazságos háború nem sértheti az Isten által felállított erkölcsi rendet, sőt olykor parancsoló kötelesség lehet. Ezért, és nem a vérontás szentesítésének szándékával tanítja Aquinói Szent Tamás, hogy a papnak, bár személyesen nem foghat fegyvert, elöljárói engedélyével szabad a háború érdekében a katonákat buzdítania: „Clericis non licet bellare in propria persona, sed possunt bello interesse de licentia superioris, et exortari pugnantes”. (ST II-II. 40: 2).

A fegyvereknek vagy a katonáknak oly sokat emlegetett megáldása nem jelenti azt, hogy az Egyház egy eszközt vagy személyt „erővel” akar felvértezni, hogy hatásosabban gyilkoljon. Ezek az áldások Isten oltalmába ajánlanak egy halálveszélybe kerülő személyt, vagy Isten áldását hívják le tárgyakra, hogy Isten erkölcsi parancsainak érdekében tusakodjanak velük a harcosok, vagyis hogy a fegyver a gyengét védje, és ne az ártatlan vérét ontsa.

A bellum iustum fogalmába beletartozik az is, hogy egy nemzet bizonyos meghatározott körülmények között háborút is indíthat, ha ez valóban létező fenyegetettséggel szembeni előlegezett védekezés (megelőző csapás), vagy a már régóta fennálló, fegyverrel fenntartott, békének csúfolt elnyomás ellen indul (pl. az 1956-os magyar forradalom). Azonban itt már nem minden fekete-fehér, ezért minden egyes esetet egyedileg kell értékelni.

Az Egyház röviden így foglalja össze feltételeit: „A haderővel történő törvényes önvédelem szigorú föltételeit nagyon komolyan mérlegelni kell. Az ilyen döntés súlyossága az önvédelmet az erkölcsi törvényesség nagyon szigorú föltételeihez köti. Egyidejűleg kell együtt lennie a következő föltételeknek:

1. a támadó fél által egy nemzetnek vagy a nemzetek közösségének okozott kár tartós, súlyos és kétséget kizáró;

2. a megfékezésre bevetett minden egyéb eszköz használhatatlan vagy hatástalan;

3. a kedvező kimenetelnek komoly esélyei vannak;

4. a fegyverek alkalmazása nem okoz súlyosabb kárt és zavart, mint maga a megszüntetendő rossz.

A modern tömegpusztító eszközök hatékonysága nagyon súlyosan esik latba e föltétel mérlegelésében. Ez utóbbiak használatát az Egyház kategorikusan elutasítja, mivel fegyvertelen emberek kioltására irányul, és egy másik közösség részleges vagy teljes kiirtását célozza meg.”

Ezek az „igazságos háború” elvében fölsorolt hagyományos elemek. Aquinói Szent Tamás szerint a jogos háborúnak három feltétele van: felsőbb hatalom, igaz ügy és helyes szándék: ’Ad bellum iustum tria requiruntur, scilicet auctoritas principis, iusta causa et intentio recta’. (ST II-II 42: 2,1).

Az Egyház elveti a szélsőséges értelemben vett pacifizmust, mint erkölcstelenséget: a béke minden áron, tehát az ártatlanok halála és nyomorúsága árán történő megvalósítását. Ez ellenkezik mind az Ó-, mind az Újszövetség szellemével. Az őskeresztények sem tiltották a katonai hivatást. Ha bizonyos korszakokban a korai kereszténység mégis fenntartásokkal élt a katonai szolgálattal szemben, az nem a fegyvereknek, hanem elsősorban a pogány és bálványimádó államvallás kötelező katonai megnyilvánulásainak szólt. Erre példa az egyiptomi Szent Móric és a thébai szent légió esete. A keresztények teljesítették a hadkötelezettség parancsát, amikor azonban az állam jogtalanul akart élni vele, megtagadták a parancsot. „A közhatalomnak ilyen esetben joga és kötelessége az állampolgárokat a nemzetvédelem szükséges kötelezettségeivel megterhelni. Azok, akik katonaként a haza szolgálatára szentelik magukat, a népek biztonságának és szabadságának szolgái. Ha jól látják el kötelességüket, valóban hozzájárulnak a közjóhoz és a béke megőrzéséhez.” (KEK 2310)

Mindazonáltal az Egyház tudatában van, hogy a háború az egyik legsúlyosabb rossz, ezért minden eszközzel szorgalmazza annak elkerülését, amíg az megtehető. Ezért minden öncélú vérgőzös háborús uszítás, a féktelen militarizmus súlyos, égbekiáltó bűn, hiszen a háború önmagában sosem szent, és a szó teljes értelmében soha sem igazságos, legfeljebb elkerülhetetlen.

Igazolás:

Az Ószövetség ismeri mind a védekező háború, mind a jogos támadás fogalmát:

„Hirdessétek ki ezt a népek között: Készüljetek szent háborúra! Buzdítsátok a vitézeket! Jöjjenek, vonuljanak föl a harcosok mind!” (Joel 4: 9).

„Ha ellenséged ellen harcba indulsz, s lovakat, harci szekereket és magadnál népesebb hadinépet látsz, ne rettenj meg tőlük. Mert veled az Úr, a te Istened, aki kivezetett Egyiptom földjéről.” (MTörv 20: 10).

A Szentírás bűnnek tartja, ha valaki a jogos háború idején nem harcol:

„Átkozott az is, aki kardját kíméli a vértől!” (Jer 48: 10).

A Biblia hősként tiszteli a nemzeti felszabadító háború vezetőjét, Makkabeus Júdást:

„Júdásnak, a Makkabeusnak és testvéreinek a történetét, a fönséges templom megtisztítását és az oltár fölszentelését, továbbá az Antiochusz Epifánész és fia, Eupátor elleni háborúkat, az égi jelenéseket azok javára, akik a zsidóságért oly dicső hőstetteket vittek végbe, hogy bár kevesen voltak, az egész országot visszafoglalták, a barbár hordákat kiűzték és visszaszerezték az egész földkerekségen híres templomot, a várost fölszabadították, a már-már érvényüket vesztett törvényeknek meg érvényt szereztek, mert az Úr irgalmas volt jóságában.” (2 Mak 2: 19)

„Mihelyt a Makkabeus sereget gyűjtött, a pogány népek nem voltak többé képesek ellenállni neki, mert az Úr haragja irgalomra változott.” (2 Mak 8: 5)

„Makkabeus és emberei Isten segítségével elfoglalták a szentélyt és a várost.” (2 Mak 10: 1)

„Makkabeus és emberei imádkoztak, és arra kérték Istent, legyen segítségükre a harcban. Aztán megtámadták az idumeai erődöket.” (2 Mak 10: 16)

Az „igazságos háború” indítéka:

„Makkabeus maga köré gyűjtötte embereit – összesen hatezren voltak –, és bátorította őket, ne féljenek ellenségeiktől, és ne rettegjenek a pogányok még oly hatalmas sokaságától sem, mert igazságtalanul támadják őket. Harcoljanak bátran.” (2 Mak 8: 16)

Az Újszövetség sem tartja bűnnek a katonáskodást:

„Megkérdezték a katonák is: ’Hát mi mit tegyünk?’ Nekik így felelt: ’Ne zsaroljatok, ne bántalmazzatok senkit, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal!’” (Lk 3: 14)

Ha Keresztelő Szent János, az Istentől ihletett próféta, minden esetben és önmagában bűnnek tartotta volna a háborút és a harcot, akkor a katonáskodást is el kellett volna ítélnie, és ezt a katonák kérdésére ki kellett volna fejtenie.

Krisztus megdicsérte egy katona hitét, s nem kérte, hogy szereljen le, sőt az üdvösséget helyezte számára kilátásba: „A százados ezt mondta neki: ’Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul! Magam is alárendelt ember vagyok, s katonák szolgálnak alattam. Ha azt mondom az egyiknek: >>Menj el!<<, elmegy; a másiknak: >>Gyere ide!<<, odajön hozzám, vagy szolgámnak: >>Tedd ezt meg!<<, megteszi.’ Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott és kísérőihez fordult: ’Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet. Ezért mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek királyságában, az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe.” (Mt 8: 8).

Negatív érv: Az Üdvözítő soha nem óvott egyetlen katonát sem a hivatásától.

A jézusi mondás – „aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26: 52) – nem kötődik a kérdéshez. Nyilván nem annak állítása, hogy minden fegyverforgató fegyver által hal meg, hiszen ezt már a tapasztalat sem támasztja alá. Ennek a mondatnak jelentése kettős:

1. Ki miben vétkezik, abban bűnhődik (ez az általános).

2. Szent Péter hevességével a megváltás tervét hátráltatta (ez az eseti). Krisztus ezzel a helyzethez illő hasonlattal figyelmezteti Szent Pétert: Ha nem hajlandó elfogadni, hogy a Megváltónak szenvednie kell, bűnhődni fog makacsságáért. (Némely szentírásmagyarázó ennek tudja be, hogy Péter háromszor is megtagadta az Üdvözítőt.)

Az Egyház jelen lehet a katonák körében (tábori püspökség):

„Mielőtt a csata megkezdődnék, lépjen elő a pap, és szóljon a harcosokhoz!” (MTörv 20: 2).

A felebaráti szeretetet a hiteles katolikus tanítás a szeretet rendje szerint értelmezi, ezért bizonyos szektáktól eltérően elismeri a jogos önvédelem és az önvédelmi háború jogosságát. A katolikus egyház tehát semmiképpen sem vallja az abszolút pacifizmus elvét. Elítéli a jogtalan agressziót, az öncélú kegyetlenkedést, de azt is vallja, hogy a puszta fegyvernyugvás nem jelent igazi békét, mert a béke csak az igazság gyümölcse lehet, ahogy ezt XII. Piusz emlékezetes pápai jelmondata kifejezte.

Hamis egyházideálok - A történelem nélküli egyház

Az egyház történelmietlen szemléletével [...] a protestáns hátterű szakadár közösségekben [...] szinte dogmaként találkozni. E szemlélet hívei [...] a saját közösségeik megalakulása előtti időszakra úgy gondolnak, mintha az nem az egyetemes egyház, hanem „csak a katolikus egyház történelme” lenne. Úgy látják, hogy „az Egyház” történetében az első, nagyszerű évszázad és [...] 19. században született mozgalmuk között csak hosszú szünetjel van. „Egyház” alatt kizárólag [...] a saját közösségüket értik, és az egyháztörténet lapjain is csak azokban a közösségekben vagy személyekben akarják felismerni „az igazi kereszténységet”, amelyek megfelelnek a saját tanbeli kritériumaiknak, tehát precedens-értékű a rájuk való hivatkozás. Ez a megközelítése például a 19. századi amerikai „helyreállító” (restaurációs) mozgalomból kinőtt „nem felekezeti” egyházaknak, a „végidők egyháza” identitású adventista és új apostoli egyházaknak, illetve a mormon vallásnak. Bár mind másban látják a helyreállítás lényegét, mind úgy vélik, hogy bennük az első évszázad „eredeti” kereszténysége támadt fel.

Először is azonban, Krisztus azt állította, hogy ő maga építi az egyházát, és a pokol kapui sem vehetnek erőt rajta (Mt 16:18). Aki szerint az egyház gyakorlatilag évszázadokra megszűnt (tehát a pokoli erők mégiscsak diadalt arattak), az ezzel – akarva, akaratlanul – azt is állítja, hogy Jézus nem váltotta be az ígéretét, hanem hazudott. Egyháza nem csupán sebeket szerzett és betegeskedett az évszázadok során, hanem sok évszázad után exhumálni kellett.

[...] Az egyháztörténelem dicsőséges és nyomorúságos oldalai, ma is példának állítható, ugyanakkor nagyokat hibázó alakjai ugyanúgy a protestánsoké, mint a katolikusoké és az ortodoxoké – és fordítva. Aki még sosem olvasott ókori és középkori keresztény tanítóktól, az nem tudja, miről marad le, akkor is, ha buzgó protestáns [...]

Harmadszor, a múlt ilyen szelektív szűrése még nem szolgált mást, mint a felekezeti gőgöt. Ha a múlt minden bűne a katolikusoké, akkor könnyen el lehet határolni magunkat tőlük, és magunkat ezáltal is többnek, jobbnak érezhetjük – de nem éppen ez a farizeusi logika (vö. Lk 18:9-14)? Az egyház múltja nem azért van, hogy elfelejtsük, vagy hogy kiválogassuk belőle magunknak azt, amivel szívesen azonosulunk, hanem hogy minden lapjából tanuljunk – akárcsak az Ószövetségből vagy a saját hitéletünk jó és rossz napjaiból.

Were the Early Christians Jehovah’s Witnesses?

[link]

[link]

"LÉTEZIK-E IGAZSÁGOS HÁBORÚ?

Válasz:

Igen, elvben létezik. A védekező háború nem sérti Isten parancsát."

A pontos bibliai válasz: igen létezik, Isten végső, nem válogatás nélküli háborúja az lesz!

Kicsit profán, de ide kívánkozik:

"háborúzni a békéért annyi, mint b@szni a szüzességért"

Ha a Biblia 66 könyvénél maradunk akkor az ókori történetek a mai napra szóló példaként nem szerepelhetnek, hiszen akkor izrael nemzete, Isten választott népe, teokráciának számított, ezzel ellentétben ma nincs olyan nemzet a földön, mely ezt a rangot jogosan viselhetné!

A Lukácsból vett idézet pedig egyrészt a "ne bánts senkit" részlettel igen sokatmondó egy katonának, főleg egy római katonának! Másrészt mindez még a keresztény gyülekezet megalapítása előtt történt.

Köztudomású tény a rendelkezésre álló ókori dokumentumok és a Biblia alapján, hogy az első 2 sz. javarészében az katonák, ha kereszténnyé lettek, leszereltek, vagy pedig ha keresztények voltak, nem vállaltak fegyveres katonai szolgálatot. Ez még a második sz. nagyobb részében is így volt.

Az egyéni önvédelem már más kérdés, egy kereszténynek valóban nem kell pacifistának lennie. De a nemzeti hadseregekben (még a kötelező) katonai szolgálatot is megtagadták. Pontosan az egyéntől független, a legtöbbször politikai hatalmi érdekek miatt vívott ellenségeskedés vezette világi szellem miatt. A valódi keresztényeknek ehhez a szellemhez nem lehet közük.

Abszólút értelemben - mint elismerted - nem lehet szent és igazságos, ember által kirobbantott és vívott háborúról beszélni. És ez a lényeg! Meg az, hogy ma már tele vagyunk tömegpusztító fegyverekkel, eljutottunk arra pontra már régen, hogy egy koalíciós háborút, mint amilyen a két világháború volt, NEM LEHET MEGNYERNI!!

Mese beszéd (szörnyű mese!!!) lehetséges "igazságos emberi háborúra" fogni az egyházak embertelen és bibliaellenes teológiáját.

Aki már átélt ilyen (BÁRMILYEN) háborús konfliktust, az pontosan tudja miről van szó.

A háború első áldozata az igazság!!

Hiába ismételgeted a korai keresztények pacifizmusát, hiszen ez is mutatja, hogy csak bizonyos dolgokat tudsz lobogtatni, a körülményeket meg leszarod. Ha bizonyos korszakokban a korai kereszténység mégis fenntartásokkal élt a katonai szolgálattal szemben, az nem a fegyvereknek, hanem elsősorban a pogány és bálványimádó államvallás kötelező katonai megnyilvánulásainak szólt. Erre példa az egyiptomi Szent Móric és a thébai szent légió esete. A keresztények teljesítették a hadkötelezettség parancsát, amikor azonban az állam jogtalanul akart élni vele, megtagadták a parancsot.

Másrészt a kereszténység nem csak 200 évig tartott, hanem szárba szökkent és él! Nincsen szükség Russelre meg Őrtoronyra meg a többi baromságra!

Milyen szép és Krisztusi, amint az állítólagos hívei megkínálják a másként gondolkodókat mindenféle válogatott jelzővel.

Köszönjük!

Talán az Őrtorony nem ezt teszi, mikor a rajta kívül állókat mindenféle otromba jelzővel illeti? Pl. "hitehagyott", ami kb. az "eretnek" szó középkori használatával jehovista megfelelője. És még egy rakás ilyen fikázó gumiszó van, ami arra irányul, hogy gyűlöljön mindenkit aki nem veti alá magát az Őrtorony lapkiadó vállalat akaratának.

Szóval nincs jogod méltatlanukodni.

"erre példa az egyiptomi Szent Móric és a thébai szent légió esete"

A legenda szerint (Móricot) Galliában, 287-ben, császári parancsra végezték ki hitéért összes katonájával együtt.

Az utóbbiakról az a hír járja, hogy egy komplett római légió (a legenda szerint 6.666 fő) valamikor a harmadik században áttért a kereszténységre, amiért is felkoncolták őket.

Én viszont arról írok, hogy Jézus közvetlen tanítványai és ezután legalább Marcus Aurelius koráig terjedően a tanítványok körében ez egyáltalán nem volt gyakorlat! Semmilyen politikai rendszertől nem függött, nem csak a római hadsereg érdemelte ki azt, hogy a keresztények elutasítsák a katonai szolgálatot.

Móric esete viszont (amennyiben a legenda igaz) 100 évvel később volt.

Én tiszteletben tartom a hitedet, azt gondolsz és abban hiszel, amiben csak akarsz, de én a keresztény értékrend folytonosságát igencsak megtörtnek és csorbultnak látom!

És ez később még inkább folytatódott.

A korai keresztények pacifizmusáról nem beszéltem, sőt a pacifizmust is hozzád hasonlóan elvetem. Amit ők csináltak, nem volt pacifizmus.