Keresztény elgondolások a halál utánról?

szerintem ezt a dumát még a papok sem hiszik el. túl sok benne az ellentmondás. én nem vagyok vallásos, nem hiszek az ilyesmiben, de olvastam a Bibliát, (alapvető műveltséghez hozzátartozik) és annyi ellentmondást találtam benne, hogy hihetetlen.

szóval....nekem azt mondta a mélyen vallásos anyukám, hogy a jó kislányok a mennybe kerülnek a rosszak meg a pokolba. aztán ennyi. hülyeség.

A keresztények mennyei reménysége

[link]

Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és tenger sincs többé. Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony. Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: "Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak." Akkor a trónon ülő megszólalt: "Íme, újjáteremtek mindent!" (Jel 21,1-5; Vö. Iz 65,17; 66,22; 2Pét 3,13)

Azaz nem lesz menny és föld (a mostani, "régi" értelemben), hanem e kettő lényegében fedni fogja egymást. De beidézem a katekizmusunkat erre vonatkozóan:

"VI. Az új ég és az új föld reménye

1042 Az idôk végén Isten Országa el fogja érni a maga teljességét. Az egyetemes ítélet után a testben és lélekben megdicsôült igazak örökké uralkodni fognak Krisztussal, és a világmindenség is megújul: Vö. KEK 769, 670

Akkor az Egyház ,,a mennyei dicsôségben be fog teljesedni, amikor (...) az emberi nemmel együtt az egész világ is, mely bensôségesen kapcsolódik az emberhez és általa halad a célja felé, tökéletesen helyreáll Krisztusban''.[II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 48.] Vö. 310.

1043 A Szentírás ezt a titokzatos megújulást, mely átalakítja az emberiséget és a világot, nevezi ,,új égnek és új földnek'' (2Pt 3,13).[Vö. Jel 21,1.] Ez lesz Isten tervének végsô megvalósulása: ,,összefoglalni mindeneket Krisztusban, ami a mennyben és a földön van'' (Ef 1,10). Vö. 671, 280, 518

1044 Ebben az új mindenségben,[Vö. Jel 21,5.] a mennyei Jeruzsálemben Istennek lakása lesz az emberek között. ,,És letöröl a szemükrôl minden könnyet, és nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fájdalom nem lesz többé, mert a korábbiak elmúltak'' (Jel 21,4).[Vö. Jel 21,27.]

1045 Az ember számára e beteljesedés lesz az emberi nem egységének végsô megvalósulása, melyet Isten a teremtéstôl fogva akart, s melynek a zarándok Egyház ,,mintegy szakramentuma''[Lumen Gentium, 1.] volt. Akik Krisztussal egyesültek, a megváltottak közösségét fogják alkotni, Isten ,,szent Városát'' (Jel 21,2), ,,a Bárány eljegyzett menyasszonyát'' (Jel 21,9). E közösséget többé nem sebzi meg bűn, szenny,[Vö. Jel 21,27.] önszeretet, melyek az emberek földi közösségét rombolják vagy megsebzik. A boldogító látás, melyben Isten a választottak számára kimeríthetetlenül föltárul, a boldogság, a béke és közösség örök forrása lesz. >>775, >>1404

1046 Ami a világmindenséget illeti, a kinyilatkoztatás mély közösséget állít az anyagvilág és az ember rendeltetése között:

,,Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását (...), abban a reményben, hogy a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul (...). Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig; de nemcsak az, hanem mi magunk is, akik bensônkben hordozzuk a Lélek csíráit: mi is sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.'' (Róm 8,19-23) >>349

1047 Az egész látható világmindenség arra van tehát rendelve, hogy maga is átalakuljon: ,,Tehát eredeti állapotába visszaállítva akadály nélkül kell szolgálnia az igazakat'',[Szent Ireneusz: Adversus haereses 5, 32] részesedvén megdicsôülésükben, a föltámadott Jézus Krisztusban.

1048 ,,Nem tudjuk, mikor teljesedik be a föld és az emberiség ideje, sem a mindenség átalakulásának módját nem ismerjük. Elmúlik ugyanis a világ bűntôl eltorzult alakja, de halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik, s melynek boldogsága betölti, sôt felülmúlja mindazt a békevágyat, mely feltör az emberi szívekbôl.''[II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 39.] >>673

1049 ,,Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld, hiszen itt van növekedôben az új emberi család közössége, mely némiképp már sejteti az eljövendô világ körvonalait. Így tehát jóllehet a földi fejlôdést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedésétôl, mégis amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából.''[Uo. 39.] >>2820

1050 Ha ,,az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság javait, tudniillik a természet és az emberi munka jó gyümölcseit az Úr Lelkében és az Úr parancsa szerint elterjesztettük a földön, egyszer újra meg fogjuk találni, de már megtisztítva minden szennytôl, tündöklôen és megdicsôülve, akkor, amikor Krisztus átadja az Atyának az örök és egyetemes országot''.[Uo.] Akkor Isten lesz ,,minden mindenben'' (1Kor 15,28) az örök életben: >>1709, >>260

,,Az élet valójában és igazában az Atya, aki a Fiú által a Szentlélekben forrásként árasztja mindenkire a mennyei javakat: és jósága által nekünk, embereknek is az örök élet javait igazmondóan megígérte.''[Jeruzsálemi Szent Ciril: Catecheses illuminandorum 18, 29]

A Szentírásban az "ég és föld" kifejezés jelentése: minden, ami létezik, az egész teremtés. Utal a kapcsolatra is, mely a teremtésen belül az eget és a földet egyszerre egyesíti és szétválasztja: a "Föld" az emberek világa; [Vö. Zsolt 115,16.] az "ég" vagy az "egek" jelölheti az égboltot, [Vö. Zsolt 19,2.] de jelölheti Isten sajátos "helyét" is, hiszen Ő, a "Mi Atyánk a mennyekben" (Mt 5,16); [Vö. Zsolt 115,16.] következésképpen a "mennyet" is, ami az eszkatologikus dicsőség. Végül az "ég" szó jelenti a szellemi teremtmények, az Istent körülvevő angyalok "helyét".

Az Istennel való tökéletes életet, ezt az életközösséget az Istennel, a Szűz Máriával, az angyalokkal és az összes szentekkel nevezzük "mennyországnak". A mennyország az ember végső célja és legmélyebb vágyainak beteljesedése, a végső és teljes boldogság állapota.

A mennyországban élni azt jelenti, "Krisztussal lenni". [Vö. Jn 14,3; Fil 1,23; 1Tesz 4,17.] A választottak "Őbenne" élnek, de megtartják, sőt megtalálják saját mivoltukat, a saját nevüket: [Vö. Jel 2,17.] "Az élet ugyanis annyit jelent, mint Krisztussal lenni; mert ahol Krisztus, ott van az Ország." Jézus Krisztus halálával és föltámadásával "megnyitotta" nekünk a mennyországot. Az üdvözültek élete a Krisztus által megvalósított megváltás gyümölcseinek teljes birtoklása. Krisztus azokat, akik hittek benne és hűségesek maradtak akaratához, részesíti a maga mennyei dicsőségében. A mennyország mindazok boldog közössége, akik tökéletesen beépültek Krisztusba.

"Ki vagy a mennyekben" - Ez a bibliai kifejezés nem helyet (teret) jelent, hanem létmódot; nem Isten távolságát jelenti, hanem fölségét. A mi Atyánk nem "másutt" van, hanem "túl van mindazon", amit mi az Ő szentségéről elgondolhatunk. Mivel Ő a háromszor Szent, egészen közel van az alázatos és megtört szívhez.

"Jól értjük tehát, hogy a kijelentés: Miatyánk, ki vagy a mennyekben, az igazak szívére érvényes, mint az Ő szent templomára. Ugyanígy, aki imádkozik, azt is akarja, hogy benne lakjék az, akit megszólít."

"A mennyek azokat is jelenti, akik a mennyei képmást hordozzák, akikben Isten lakik és sétál."

A mennyek szimbóluma a szövetség misztériumára utal, melyben élünk, amikor a mi Atyánkhoz imádkozunk. Ő a mennyekben van, ez az Ő lakása, az Atya háza tehát a mi "hazánk". A szövetség földjéről a bűn kiűzött minket, [Vö. Ter 3.] és az Atyához a mennybe a szív megtérése vezet vissza. [Vö. Jer 3,19--4,1a; Lk 15,18.21.] Krisztusban tehát az ég és a föld megbékél, [Vö. Iz 45,8; Zsolt 85,12.] mert egyedül a Fiú "szállt alá a mennyekből", és Ő teszi, hogy mi Vele együtt oda fölmenjünk keresztje, föltámadása és mennybemenetele által. [Vö. Jn 12,32; 14,2--3; 16,28; 20,17; Ef 4,9--10; Zsid 1,3; 2,13.]

A "ki vagy a mennyekben" nem helyet jelöl, hanem Isten fölségét és jelenlétét az igazak szívében. Az ég, az Atya lakása az igazi haza, mely felé törekszünk, s melyhez már hozzátartozunk.

A Bibliában egyébként a "föld" szó alatt nem ezt a sárgömböt kell érteni, melyért az erőszakosak harcolnak, s ahol a szelídek a rövidebbet húzzák, hanem az igéret földjét, a földi messiási országot és annak folytatását a mennyben. (V. ö. Zsolt. 37, 11.)

A földet, országot gyakran nevezik a próféták képleg a mennyország helyett.

A mennyország, vagy mennyek országa nem más, mint a tökéletes boldogság helye, Isten országának beteljesedett állapota. Tehát ez a szó a végleges üdvösség kifejezése, ahol az emberek Krisztus által Isten életében részesülnek.

Krisztus mennybemenetele nem azt jelentette, hogy elszakadt ettől a világtól, hanem inkább azt, hogy megadta és bemutatta a kozmikus megdicsőülés lehetőségét. A mi üdvösségünk és boldogságunk nem más, mint részesedés az ő dicsőségében.

A mennyország nem valami történésen kívüli hely, ahová az ember eljut, hanem a Krisztussal való együttlét, az ő dicsőségében való részesedés, amit ő földi érdemeivel kiérdemelt önmagának és a mi számunkra.

A mennyországot nem lehet úgy fölfogni, mint külön helyet v. mint egészen más állapotot, hanem mint az embereknek Istennel való életközösségét. Ezért amikor „felsőbb” világról beszélünk, azt nem tér szerint, hanem a lét rendje szerint kell érteni.

Isten az embernek eleve természetfeletti szerepet szánt, és az ember megfelelő idő után úgy hagyta volna el a természetes világot, hogy - miként az áteredő bűn nélkül fogantatott Szűz Mária — nem kellett volna keserves haláltusát vívnia, és testét nem látta volna romlás.

A menny az ószövetségi világkép szerint Isten teremtménye, nem azonos Istennel. Óvatosságból, Isten nevének tiszteletéből idővel mégis Isten nevének szinonimájaként kezdték hasznélni. Ezért van az Újszövetségben a mennyek országa - Isten országa kettősség. Az ég sem foghatja be Istent, összecsavarodik, mint a tekercs, ropogva elmúlik stb. Én inkább az angyalok természetes létszférájaként azonosítanám a mennyet, amit persze a mai tudomány száműzött a csillagok világából az anyagvilágon túlra. Ezért nehéz egyáltalán értelmezni az ezt tartalmazó bibliai helyeket: hogy valaki a mennybe jut, vagy a mennyből leszáll.

Szerintem a teremtéskor Istennek a kijelentett szándéka az volt, hogy az ember a földet művelje és uralja. Hogy a bűnbeesés hiányában mit lett volna a további parancsa, meg hogyan jutott volna az ember a mennybe, arról nem akarok spekulálni. Az biztos, hogy Isten már az ember teremtésekor tudta, hogy az el fog bukni, hiszen "eleve" engesztelő áldozatul rendelte a Fiút (Rm 3,25). Tehát ha az "eredeti" isteni tervet keressük, sokkal inkább abban kell keresnünk, ami végül megvalósult, hszen Isten nem szorul rá, hogy lélekszakadva B-terveket készítsen. Ő parancsot adott, de titokzatos bölcsességében nem azt rendelte el, hogy az ember azt megtartsa. Ahogy Pál mondja: Isten mindeneket bűn alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön.

Az ősártatlanságot bizonyos természetfölötti adományként kell felfogni, azaz nem volt a teremtettség része, hanem attól különböző aktussal jutott hozzá az ember. Bukása által e természetfölötti ajándékot vesztette el, de természete nem lett olyan értelemben romlott, ahogy azt a protestánsok vélik. Ezt a vélekedést én nem osztom: szerintem az ősártatlanság Ádám természetéhez tartozott, mert csak így mondható, hogy a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett a bukás következtében.

Az eredendő bűn a modern teológia szerint misztikus valóság, nehezen mondható róla bármi konkrétum. A régebbi iskolás (ágostoni) tan szerint kvázi-anyagi entitás, ami generációkon át tovacsorog az emberiségen, és a keresztségben mosatik le. A bűntelen Ádámot meg lehetett volna ölni, hiszen a test összezúzható, az éltető szellem visszavonható, stb. Sőt úgy vélem, Jézus is meghalt volna végelgyengülésben, hiszen született, nőtt, érzett és szenvedett. Isteni természete nem akadályozta volna meg, hogy halandó emberi formát öltve emberi sorsként meghaljon. Én még azt is megkockáztatnám, hogy aki azt véli, hogy a megtestesült Jézus kereszthalál nélkül nem halt volna meg soha emberileg, az tagadja Jézus közösségvállalását az emberiséggel. Neki emberként osztályrésze lett az, ami minden emberre elhatott Ádámtól fogva, vagyis a halál. Sőt a bűnt is magára vette, mikor emberré lett, noha nem saját bűneként. (Véleményem szerint az eredendő bűnről nincs értelme beszélni olyan lények esetén, akikben az nem termi meg a cselekedeti bűnöket, azaz pl. csecsemők, tudat nélküli elmebetegek, s úgyszintén állatok esetén. De az ilyenek is meghalnak.) Ezek persze csak gyorsan leírt vélekedéseim, sokkal hosszabban lehetne róluk beszélni, és egyiket-másikat talán vissza s vonnám, ha jobb érveket hallanék ellene.

Arra nehéz válaszolni, hogy a végső időkben helyreállítás vagy annál több fog történni, bár üdvösségtanilag logikusabb feltenni azt, hogy Jézus az ádámi tökéletes állapot visszaszerzésénél többet ad a Benne hívőnek. Egyrészt nem gondolom, hogy Istennek lett volna "eredeti szándéka" azon kívül, ami végül bekövetkezett. (Elvetem a párhuzamos világokat feltételező és velük Istent labdáztató molinista predestinációtant.) Másrészt az biztos, hogy az üdvözültek végállapota sokkal jobb lesz annál, amire Ádám a bukás előtt eljutott. A "volna" szót Ádámmal kapcsolatban veszélyes spekulációnak tartom - részben a rendelkezésre álló adatok szűkössége miatt, részben mert olyasmibe ártja magát, ami történetileg egyáltalán nem bizonyos. Hiszen azt sem tudjuk, hogy Ádám történeti személy volt-e, vagy a mai bibliai antropológia nézete szerint inkább jelképes alak, akiben az egész emberiség képviselve van. S hogy magát a bukást hogyan lehet az evolúcióelméletet alapul vevő történeti keretbe beilleszteni, nagyon izgalmas feladat - de mindenképpen viszonylagossá teszi az Ádám ősállapotáról szóló gondolkodásunkat.

A feltámadáskor az addig mennyei létállapotban lévő emberek fizikai testet kapnak, s számukra maga a menny is a földre száll. (Mivel a menny nem fizikai hely, hanem állapot, ez triviálisan igaz, tkp. önmagát bizonyítja.) Természetesen a kárhozottak is kapnak testet, de nem ugyanilyen állapotút, hanem olyat, ami nagyon is fájni fog nekik. Hogy az angyalokat látni fogjuk-e, azt nem tudom, de valószínűnek tartom, ha egyszer ítélkezni fogunk rajtuk. Azt viszont nem tartom valószínűnek, hogy ez és a többi részlet a bűnbeesés előtt is így volt. Ádám éretlensége és gyengesége ennek ellentmond.

A Jelenések száznegyvennégyezre az Izraelből kiválasztott igazakat jelképezi: úgy vélem, e szimbolikus szám a tizenkettes négyzeteként Izrael teljességét jelzi, azaz hogy idővel ők is bekerünek az üdvösségbe - habár nyilván nem mindannyian, de tkp. lényegében képviselve az egész választott népet.

Jehova Tanúi elkövetik azt a hibát, hogy a Biblia előrehaladó kinyilatkoztatási menetrendjét sutba dobva az Ószövetséggel ütik agyon az Újat (annak több kinyilatkoztatott részletét, mely néhol felülírta a korábbi szűkös tudásra alapozott kijelentéseket). Erre nem az a megoldás, hogy az Újat akarjuk az Óban minduntalan meglátni, s ahol az kevesebbet mond, ott görcsösen belemagyarázzuk. JT-i ellen bőven elég ilyenkor pl. a Prédikátor vagy némelyik zsoltáros létpesszimizmusát bizonyítékul hozni, hiszen ők a földön vártak minden jutalmat, és ezért féltek a haláltól, könyörögtek életük meghosszabbodásáért és így tovább.

Szerintem most is van hádész (pokol, alvilág): ez magába fogadja a kárhozók lelkét a feltámadásig. El tudom fogadni, hogy ez is egy létállapot, nem fizikai hely. Természetesen az is lehetséges, hogy valami nagy hatalmú gonosz szellemi lény is viseli e nevet, aki hatalmat kapott az oda kerülő emberek fölött, aztán mikor megvolt a feltámadás, ő is megy a tüzes tóba.

Isten országában nincs első és másodosztály. Aki hisz, azt Isten a gyermekévé fogadja (Jn 1:12-13), az Isten fia (Gal 3:26, 4:6, Róm 8:15-16), Istentől született (1Jn 5:1, Jn 3:1-8), vette a Szentlelket (Jn 7:37-39), a Messiás elpecsételte a Lélekkel (Ef 1:13-14, 2K0r 1:22), megkeresztelte és meg-tatta a Lélekkel (1Kor 12:12-13), abban Krisztus vett lakozást (Ef 3:17), az a Lélek templomává lett (1Kor 6:19-20). A 144 000 a megtérő zsidókról szól; a Társulat szerint azért nem lehetnek zsidók, mert a törzsek névsora nem egyezik az egyik ószövetségi listával, de egyrészt az Ószövetségben található húsz törzslistából csak három egyezik (!), másrészt Dán és Efraim a bálványimádás miatt hiányzik. A Lk 12:32-ben a tizenkét tanítvány mint új Izrael valóban „kicsiny nyáj" volt, amely rászorult az Isten gondviselésébe vetett bizalomra (lásd a szövegkörnyezetet). A Mt 22:14 előtti példázatból kiderül, hogy ki a „sok meghívott" és ki a "kevés választott"; a meghívottak (a kortárs zsidók) nem jöttek el a királyi menyegzőre, az utcáról behívott vendégek (a népek) viszont a korabeli szokás szerint vendéglátójuktól kapnak ünneplő ruhát. A hallgatag „vendég", aki csak fogyaszt, de nem kér az ünnepségből, megsérti a házigazdát, joggal dobják ki: akik bent maradnak, azok a választottak - nem a 144 000. A Jn 10:16 „más juhai" sem JT „földi osztályára", hanem a népekre vonatkozik. A Jel 7:9-ben a ..nagy sokaság" igenis a mennyben van, „a trón előtt" {enópion), nem csupán a trón „látóterében" (NWT), akárcsak a Jel 14:3-ban a 144 000 (enopion itt is. kétszer). A 2Thrssz 2:13-14 sem arról szól. hogy a 144 000 lenne kiválasztva a „Krisztus [mennyei] dicsőségében való részesedésre". Az előző versek azokról szólnak, akik nem hisznek az igazságban. hanem a hamisságban gyönyörködnek, akiket Isten ezért kiszolgáltat a tévelygesnek, és a Sátán el is csábítja őket; ezzel szemben a thesszalonikai hívöket Isten „kezdettől fogva üdvösségre" (megmenekülésre) „választotta ki". Itt nem az előre kiválasztásról van szó (nem az eklegomai áll perfectumban), hanem Istennek az evangelizáció során végzett válogatásáról (a haireó áll aorisztoszban, ami két lehetőség közüli egyszeri választást jelent); a hitetlen engedetlenség és a hívő engedelmesség áll egymással ellentétben, nincs szó a 144 000-ről. Az 1Pt 1:5-8 sem a 144 000 üdvösséget garantálja: Péter a világban szétszóródott (1:1-2), újjászületett (1:3) hívőknek ír. akik az övével „azonos értékű hitet" vallanak, akik e hit révén isteni természet részesévé váltak, és megmenekültek a pusztulástól (2P1 1:1.4). A Zsid 12:22-24-ben az „elsőszülöttek ünnepi seregé"-nek neve fel van írva a mennyben, az „élet könyvében" (vö. Jel 20:11-15); ha ez az „ünnepi sereg" a 144 000-re vonatkozna. akkor csak ők üdvözülnének - senki más.

Az Újszövetségben a mennyei és a földi osztályok létezése egyértelmű utalásokat tett volna szükségessé arra vonatkozóan, hogy melyik ige, szakasz vagy levél kikről szól, és kiknek szól. Ilyen utalások nincsenek, tehát vagy az Újszövetséget kell kidobnunk a szentírók döbbenetes, félrevezető gondatlansága miatt, vagy pedig a szétválasztásról szóló tant. Különben a 144 000 állítólagos kiváltságait tekintetbe véve a Tanúk tömege teljesen fölöslegesen veszi a kezébe a Bibliát, hiszen annak csak töredéke szól róluk és nekik. Az 5,6 millió Tanúnak valóban csak az „Őrtorony" olvasása marad...

Kérdéses ezenkívül, hogy ki tudhatja. hányan tértek meg az első keresztény generáció alatt a 144 000-ből. és hogy hányadiknál állt a számoló Russell és hívei fellépésekor?

„Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van.” (Ef 4:3-6)

A két osztály rendszere

Jehova Tanúinak két osztályos rendszere egy mondatban így hangzik: Csak 144 000 különlegesen kiválasztott ember jut a mennybe, minden más megmenekült a paradicsomi földön él majd örökké. Bár ez a tan jelentős hatással van az eszhatológiára, már itt foglalkozom vele, mivel elválaszthatatlan Jehova Tanúinak földi gyülekezeti életétől.

Mennyei és földi osztály

Az Őrtorony Társulat szerint többféle felosztás létezik. Mindenekelőtt az ezeréves birodalomra és az örökkévalóságra tekintettel megkülönbözteti a mennyei és a földi világot. A mennyei Jehovának, Krisztusnak és a „többi" hű angyalnak, továbbá a mennyei osztály, vagy „felkent osztály”, a Mt 24,45kk szerinti „hű és értelmes rabszolga" 144 000 tagjának van fenntartva. A felkent osztályhoz tartozik Jehova minden hű. és kipróbált tanúja, aki 1935-ig az Őrtorony Társulathoz talált (tehát addig az évig, amelyben hivatalos „dogmaként” kihirdették ezt a tant). Eközben persze - mondják - 1935 óta is mindig akadnak egyesek, akik közvetlen szellemi kinyilatkoztatást kaptak arról, hogy ők szintén a felkentek osztályához tartoznak. Ezek a földön élők, ha nem habiak meg előbb, szintén elragadtatnak a mennybe, és azután azokkal a tagokkal együtt uralkodnak a földön Krisztus vezetése alatt, akik már korábban meghaltak. A felkent osztályt pünkösd óta, tehát a gyülekezet létrejöttével egyidőben, Jehova szellemének hatása hívta életre. így az ószövetségi korból senki sem lesz a mennyben az Őrtorony-féle elképzelés szerint.

A felkentek, ill. „hű szolga” osztályán kívül még más csoportok isvannak, különösen is a „más juhok" „nagy sokasága” (Jn 10,16; Jel 7,9). Ezek a ,juhokhoz hasonló emberek", ahogyan az Őrtorony-irodalom nevezi őket, a „földi osztálynak" számítanak, akiken Krisztus a felkent osztállyal együtt uralkodik. Ehhez a földi osztályhoz tartoznak Jehova Tanúinak azok a milliói, akik ma érnek vagy a korábbi évtizedekben éltek - a 144 000 kivételével. A juhokhoz hasonló emberek rendeltetése az, hogy örökké a földön éljenek. Ugyanígy velük együtt nagyszámú más ember, aki életében nem volt Jehova Tanúja, de akiket a millennium idején Jehova újjáteremt, hogy bebizonyítsák hűségüket, és utána szintén örök életre jussanak a földön. A millennium idején fognak uralkodni a földön az újra életre keltett (Dl. újjáteremtett) ószövetségi pátriárkák és próféták. Mindazok, akik nem tartoznak az említett csoportokhoz, vagy eljátszották bizonyítási lehetőségüket a millenniumban, annihilálódnak, megsemmisülnek, amint már szó volt róla.

Az Őrtorony Társulat tudja, hogy ezzel a kétfelé szakítással sokat, nagyon nagy lemondást követel híveitől, legtöbbjük számára mindenekelőtt a lemondást arról, hogy örök életük legyen Krisztussal a mennyben. Ezért nem kerülheti meg ezt a kérdést „Az igazság, mely örök élethez vezet" című írásában: „Hitted-e ezelőtt, hogy minden jó ember a mennybe megy?" Majd így folytatja:

,,Ha igen, akkor nyilván arra számítottál, hogy te is közéjük tartozol, hiszen arra törekedtél, hogy helyes életet élj. Nyilván azt is remélted, hogy ily módon ott újra találkozol elhunyt szeretteiddel. Mikor azonban erre számítottál, tudtad-e, hogy a Biblia szerint az Isten olyan hű szolgái, mint például Dávid király és Alámerítő János nem mentek a mennybe? (Cselekedetek 2:29.34; Máté 11:11) Tudtad-e abban az időben, hogy az emberiség közül az elmúlt ezerkilencszáz év folyamán kiválasztott csupán 144 000 személy nyer mennyei életet?" (i. m. 78k).

„Hogyan tudhatja valaki, hogy a Tdcsiny nyájból' való" – kérdezte az imént ugyanez az írás, és a következőket válaszolja:

„Az Isten szelleme működésének segítségével, amely beléjük plántálta a mennyei élet reménységét és táplálja is bennük ezt a reménységet. ... Az Isten szellemének működése folytán az ilyen személynek egész kilátása és reménysége megváltozik, úgyhogy a gondolatai és imái Isten szolgálatára összpontosulnak mennyei reménységgel a szeme előtt. A Krisztussal való együttlét a mennyben számukra fontosabb bármely földi köteléknél" (i. m. 78. o.).

A 144 000 kicsiny nyájához tartozók „...olyan személyek, akik teljesen hisznek Istennek a Krisztus által jövő megmentés gondoskodásában. Olyan emberek, akiknek az élete az Ördögöt hazugnak bizonyítja, abban az állításában, hogy az emberek csak önző előnyökért szolgálják Istent. Jehova a csodálatos elhatározása szerint a maga dicsőségére használja fel őket. - Efézus 1:9-12.

Jézus Krisztus vezetésével mint királyok és papok közreműködnek a mennyből Jehova emberekkel kapcsolatos akaratának keresztülvitelében. Milyen jó lesz majd, ha olyan emberek lesznek az uralkodók, akik hűségeseknek bizonyultak Istenhez! (Jelenések 20:4) .Mily nagy áldására lesz majd a föld lakosainak, midőn ezek a mennyei papok alkalmazzák rájuk Krisztus váltságáldozatának jótéteményeit, meggyógyítva őket szellemileg, elmebelileg és testileg, míg végül elérik a teljes tökéletességet! - Jelenések 21:2-4" (i. m. 76k).

Ebben az összefüggésben hadd emlékeztessünk Jehova Tanúinak váltságdíj-tanára: Ez megteremti a tökéletes emberi élet lehetőségét a földön. A mennyei életet azonban a 144 000-nek magának kell „megszolgálnia”, amennyiben méltó mivoltuknak bizonyságát adják. Ez a bizonyíték a Krisztus váltságdíja által lehetővé tett tökéletes földi életük itt és most történő „feláldozásából" és a mennyei dicsőség iránti tökéletes odaadásból áll. Ez a magatartás megint csak az Őrtorony Társulat tanai iránti feltétlen hűségben nyilvánul meg.

A sok juhnak, illetve ,juhhoz hasonló embernek", akik állítólag nem törekszenek a mennybe, akik „földi természetűek" és nem Isten szellemétől „újjászületettek" (vö. Őrtorony 1982. február 1. 9kk) nem marad más hátra, mint hogy beletörődjenek sorsukba a „paradicsomi földön”, és engedelmesen szolgálják a 144 000-et. Nekik is meg kell szolgálniuk öröklétüket. Ha egy Jehova Tanúja nem ad havi „szántóföldi szolgálati jelentést" (ld. alább), „tétlen testvérnek" tekintik, és alig van reménye Armageddon túlélésére. Ez a szolgálat nem csak majd a millenniummal kezdődik, hanem már most. A 144 000 számára végzett szolgálat éppenséggel feltétele annak, hogy később a paradicsomian megújult földön élhessenek. A 144 000 ezzel több szempontból is „társmegváltóként" lép Krisztus mellé.

Kritikus kérdések

Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy csak 1935-ben dogmatizálták ezt a tanítást. Korábban nem volt ismeretes az Őrtorony-hívek számára ebben a kötelező formában. Sokan közülük, de majdnem minden keresztyén az elmúlt két évezredben, sőt a régi szövetség hívei is ezek szerint hamis reményeket tápláltak a mennyeidicsőségről. Isten becsapta volna őket, ha ez a Rutherford által dogmatizált tanítás helytálló lenne. Ez az elképzelés azonban összeegyeztethetetlen az Istenről szóló bibliai tanítással, aki egy személyben igazság és szeretet (2Sám 7,28; Jn 14,6; Un 4,16 stb.).

E történeti és - a szó szigorú értelmében vett - „teológiai" érv mellett további kérdések merülnek fel az Őrtorony Társulat egzegézisével kapcsolatban. Nézzük meg közelebbről is a legfontosabb helyeket:

Mindenekelőtt ez a kérdés adódik: Jn 10,76-ban valóban , juhhoz hasonló emberekről" vagy „Jónádábokról", azaz Jehova Tanúinak 1935 óta összegyűjtött nagyobbik részéről van szó? Az evangéliumok valami mást mondanak: A más juhok a pogánykeresztyének, akik a zsidókeresztyénekhez jönnek (vö. Goppelt 1978, 619kk). Jézus Izraelben élt és működött, tehát elsősorban a zsidókhoz szólt. Mt 15,24-ben kifejezetten azt mondja: „Én nem küldettem máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz" Tanítványaihoz így szól: „Pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, samaritánusok városába ne menjetek be, inkább menjetek Izrael házának elveszett juhaihoz" (Mt 10,5k). Csak később - teljes mértékben feltámadása után növeli a hatósugarat, amikor megparancsolja: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népetl" (Mt 28,19). Az Apostolok Cselekedeteiben pontosan követhető, hogyan kezdődött Jeruzsálemben a misszió, és hogy onnan - szinte koncentrikus körökben — először a szomszédos területekre, majd egyre messzebbre terjedt. Ezért mondja Jézus mennybemenetele és pünkösd előtt:"... erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig" (Csel 1,8).

János evangéliumában már akkor felcsendül az egyre jobban terjedő örömhír, amikor Jézus a rá hallgató, a Tóra „aklából", azaz a törvény kerítésén át hozzá jövő zsidóknak ezt mondja: „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor (Jn 10,16). A pali levelek egyértelműen azonosítják ezt az egy nyájat az egy pásztor alatt: ez a zsidó- és pogánykeresztyének egysége: „Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus" (Kol 3,11; vö. lKor 12,12k; Gal 3,28; Ef 2,11-12).

Az idézett helyeken említett „izraelitákat" nem lehet „spiritualizálni" és ezzel valamilyen más (például mai) csoportra vonatkoztatni, mivel itt a háttérben a zsidó- és pogánykeresztyének egy Úr által munkált (nem konfliktusmentes) egyesülése áll (vö. Gal 2; Csel 15 stb.). Jehova Tanúinak „magyarázata", hogy „Izrael" vagy a „zsidók" fogalma a Teokratikus Társaságra és követőire vonatkozik, szabad allegorizálás következménye, és mivel minden szövegbeli alapot nélkülöz, mint önkényes értelmezést el kell vetni. Ezt megerősíti egy pillantás a további bibliai helyekre, amelyeket az Őrtorony Társulat a maga érvelésének „alátámasztására" hoz fel.

Így 2Kir 10,15-28, amely a „Jónadáb-osztály" megalapozásának „kardinális helye", semmi mást nem ír le, mint azt, hogy Jónádáb, a keni Rékáb fia hűségesen szolgálja Jéhú izraeli királyt, és segít a Baál-kultusz kiirtásában. E történet alkalmazása a halál utáni világ földi és mennyei osztályba sorolásának „előárnyékolásaként" szabad asszociáción nyugszik. Egy idegen származású történeti személynek egy izraelihez fűződő szolgai viszonyáról szól, és a puszta néven kívül semmiféle támpont nincs a szövegben.

Nehezebb az utolsó ítéletről szóló példázat magyarázata Mt 25,21-46-ban, amely a Juhok" és a „kecskék" szétválasztásáról és azokról a jó cselekedetekről beszél, amelyeket a Juhok" tettek Jézus testvéreinek. A teológiai kutatásban többféle magyarázata van annak, hogy kikre vonatkozik a , juhok" és a „kecskék", továbbá a „Jézus testvérei" megnevezés. Joachim Jeremiás úgy gondolja, hogy a juhok és kecskék a „pogányok", akik „a végítéletben arra a tevékeny szeretetre vonatkozó kérdést kapnak", amelyet „a szűkölködők formájában" jelen volt Jézus iránt tanúsítottak (Jeremiás 1977, 207. o.). Gerhard Maier is abból indul ki, hogy a juhok és a kecskék esetében „nemkeresztyénekről" van szó, a „testvérek" azonban Jézus tanítványai, akikkel a nemkeresztyének vagy jót vagy rosszat tettek (Maier 1980, 337k). A példázatban tehát semmiképpen sem a keresztyénségen belüli osztályokról van szó, amit már a bevezető versek is világossá tesznek:

„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléjeminden népet, ő pedig elválasztja őket (a népek tagjait!) egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja" (Mt 25,31-33).

Következő vizsgálandó kérdésünk, hogy az ószövetségi hívők valóban nem jutnak-e a mennybe. Az Őrtorony Társulat által felhozott helyek, mint Mt 11,11 és Csel 2,29-34 semmiképpen sem azt nyújtják, amit felszínesen beléjük szeretnének olvasni. Mindegyik alkalommal összehasonlításról van szó. Csel 2,29-36 megmutatja a különbséget Jézus és Dávid király között: Jézus felment a mennybe, és Isten, az Atya jobbjára ült, Dávid azonban nem, mivel ő nem a Messiás, hanem csak emberi őse -, ami azonban még nem jelenti azt, hogy nincsen mennyei reménysége (ld. alább). Mt 11 Keresztelő János példájánösszehasonlítja a régi és az új szövetség híveit:"... nem támadt aszszonytól születettek között nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki a legkisebb a mennyek országában, nagyobb nála." Mindkét hely a kegyelem teljességét hangsúlyozza, amely Jézus által jött a világba, és amelyet a régi szövetség hívei csak várhattak (vö. Jn 1,14; 3,lkk; Mt 13,17; Lk 2,25kk). Mivel Jézusban megjelent ez a kegyelem, és az üdvtörténetnek új korszaka kezdődött, „a mennyek országában a legkisebb is nagyobb nála". Gerhard Maier ezt írja Mt 11,11-ről:

„Az Isten országának Jézussal való elindításával lehetséges az újjászületés Isten Lelke által. Az újjászületett ember Jézus testének részévé lesz... Isten Lelke állandóan benne lakik, és növeli az új embert (2Kor 4,16). Jánosnak még nem lehetett része ilyen újjászületésben. Ezért az újjászületettek, azaz Jézus tanítványai között a legkisebbis nagyobb nála" (Maier 1979, 380. o.).

Ez persze semmiképpen sem jelenti azt, hogy Keresztelő János, Dávid és a régi szövetség többi igaz embere számára ne vezetne út a mennybe. Az a kegyelem, amelyet a Messiás megjelenésével vártak, sokkal inkább visszamenőleg hat, mivel Isten a hitükre tekint. Különösen a Zsidókhoz írt levél 11. és 12. fejezete, amelyet az Őrtorony Társulat a pátriárkák mennyei reménységének kétségbevonására állítana csatasorba (ld. feljebb), a legerősebb bizonyíték a régi szövetség hithőseinek mennyei reménysége és annak valós alapja mellett. Zsid 11,16 ezt mondja: „így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli az Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített." Ez a város kétségtelenül ugyanaz, amely az új szövetség híveinek is rendeltetett: „a mennyei Jeruzsálem" (Zsid 12,22; Jel 21). Az ószövetségi pátriárkáknak és prófétáknak tehát ugyanaz a mennyei reménységük mint az új szövetség részeseinek. Ha Zsidók 11,39 azt mondja, hogy „mindezeken ... nem teljesült be az ígéret", ez semmiképpen sem a mennyei reménység teljesedésének elmaradására vonatkozik Isten részéről, hanem a gyülekezet, az élő szervezet tökéletesítésének titkára, ez pedig a régi és az új szövetség tagjaiból áll. Fritz Laubach találóan magyarázza ezt a titkot:

„...egymás mellett állnak a régi és az új szövetség hívei. Az Ószövetség férfiai számára még nem teljesült az ígéret -, ezzel azonban nem szűntek meg Isten ígéretei. Csak a gyülekezet megalakulásával lesz teljes Isten népének száma. A gyülekezet beteljesülésével minden, az ószövetségi tanúknak adott ígéret teljesülni fog, így az Izraelnek adott sok földi ígéret is, amelyek megvalósulása mindmáig hátravan" (Laubach 1977, 251. o.).

Az utolsó mondattal Laubach valami fontosra utal: A végső idők fejleményeire földi és mennyei ígéretek vonatkoznak. E felismerés révén Jehova Tanúi érvelésének is van némi igazságmagva. Persze elkövetik azt a hibát, hogy ezeket az ígéreteket nem időben egymás után, hanem tárgyuk szerint egymás fölé helyezik. Másszóval: sok evangelikál egzegéta szerint az Ószövetség különböző próféciái - például „a népek, akik Sionhoz jönnek", „a farkas, aki a báránnyal lakik", „az oroszlán, aki szalmát eszik", a „kardokból ekevasak" és hasonlók (vö. Ézs 2,2-4; 11,6-9; 65,17-25; Mik 4,1-5 stb.) - a Jel 20,1-6-ban említett, titokzatos, sokféleképpen magyarázott, az egyház és a világ története folyamán sokszor visszaélésre használt „ezeréves birodalomra" (millennium) vonatkoznak. Az ezeréves birodalomnak ezen a földön kell létrejönnie és az örökkévelóságot megelőznie. Csak az örökkévalóságra érvényesek az „új ég és új föld" ígéretei (az utóbbi nemcsak „megtisztul", hanem valóban újjá lesz teremtve, ahol is a menny és a föld átjárja egymást, és minden emberi képzeletet felülmúl; Id. a „Végső dolgok" című részt).

Jehova Tanúinál a millenniumra és az örökkévalóságra vonatkozó előrejelzések igen plasztikus, szinte materiális formát öltenek. Mindenekelőtt a „két osztályra" bontást írják elő az örökkévalóságig, ami bibliai-teológiai szempontból tarthatatlan. Bár Jel 20,4 beszél arról, hogy Krisztus vértanúinak serege vele együtt uralkodik a millennium idején, de az örökkévalóságra vonatkozóan, különösen is „osztályokra” szakítva ilyesmiről sehol sincsen szó.

Jehova Tanúinak „kétosztályos" tanítása - pusztán formailag - bizonyos tekintetben a diszpenzacionalista (üdvrendekben gondolkodó) teológusokra (például J. N. Darby és C. J. Scofield) emlékeztet. Ezeknél a felosztásoknál persze (a további megkülönböztetésen kívül) lényegében Izrael (a zsidókeresztyének, de részben a nemzeti Izrael is) és á gyülekezet (a pogánykeresztyének) között tesznek különbséget, és egyes diszpenzacionalisták szerint új égre és új földre - örökké elválasztott egységekként - lesznek szétosztva. Az ilyen, többféle csoportra (nem osztályra) való szétszedéstől, amely sokáig a diszpenzacionalizmus „sine qua non"-ja volt, egyre inkább eltávolodtak az elmúlt évtizedekben. Bár Izrael és a gyülekezet továbbra is különböző ígéreteket és megbízatást kapott népnek tekintendő, ez a felosztás legkésőbb az örökkévalóságban megszűnik A „kétcsoportos" vagy éppen „kétosztályos" rendszer, bárhogyan is építsék fel, az örökkévalóságban tarthatatlan.

A zsidó- és a pogánykeresztyének megkülönböztetésére (de semmiképpen sem örök szétválasztására) vonatkoznak véleményem szerint azok a helyek is, amelyek a „144 000”-ről és a „megszámlálhatatlan nagy seregről" (Jel 7,1-17) szólnak. A Jelenések könyvének magyarázatánál alapvetően arra kell ügyelni, hogy nyelve nagyon titokzatos, és sok dolgot csak szimbolikusan ír körül. Ezért óvatosnak kell lennünk a túl gyors magyarázatokkal. Mégis sok minden arra utal, hogy a Jel 7,1-8-ban és 14,1-5-ben említett 144 000 elpecsételt Izrael törzseiből való. A Jelenések szerzője különben miért venné magának a fáradságot, hogy minden törzset külön felsoroljon?! Az pedig, hogy a törzsek felsorolásának bizonyos jellegzetességei vannak (például Efraim és Dán kimarad), az az ószövetségi korban őket ért sorssal magyarázható (vö. Zahn 1924/1926, 373k), és semmiképpen sem szól az ellen, hogy ez a felsorolás Izraelre (azaz a zsidókeresztyénekre) vonatkozik.

Arra hajlok tehát, hogy szó szerint vegyem az Izraelre történő utalást, hiszen itt még egyszer felsorol minden törzset. Ezzel szemben szimbolikusan értelmezem a számokat (144 000 = 12 x 12 x 1000), mivel itt a tökéletesség számairól van szó (Izrael 12 törzse, a 12 apostol 1000-rel megszorozva), és nehezen képzelhető el, hogy szigorú matematikai determinizmus értelmében minden törzsből csak pontosan 12 000 ember meneküljön meg (ha az üdvtörténet hosszúságára tekintünk, akkor minden bizonnyal több). Jehova Tanúi pontosan fordítva tételezik fel a helyes magyarázatot: Izrael törzseit szimbolikusan, a 144 000-et szó szerint kell érteni (erről az imént már szó volt).

Jehova Tanúi tehát azt állítják, hogy csak a 144 000 lesz majd Krisztussal a mennyben, a „nagy sokaság" azonban örökké a földön él. Nézzük meg tehát azokat a helyeket, ahol a „nagy sokaság", azaz a nem zsidó népekből Krisztushoz tért sereg előfordul -, ekkor persze azt látjuk, hogy éppen az ellenkezője igaz. Jel 7,9-17-ben a következő elhelyezésről van szó (kivonatosan):

„Ezek után láttam: íme, nagy sokaság (ohlosz polüsz) volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér

ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak, és hatalmas hangon kiáltottak:

„Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónuson ül, és a Bárányé!...

Ekkor megszólalt egy a vének közül, és megkérdezte tőlem: 'Kikezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?' Ezt mondtam nekik: 'Uram, te tudod1. Mire ő így válaszolt: 'Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónusa előtt, és szolgálják őt éjjel és nappal az ő templomában, és a trónuson ülő velük lakik" (Jel 7,9k, 13-15).

Még egyértelműbben írja le a „nagy sokaság" tartózkodási helyét Jel 19,1:

„Ezek után hallottam, mintha nagy sokaság (ohlou pollou) hatalmas hangon szólna a mennyben: 'Halleluja, az üdvösség, a dicsőség és a hatalom a mi Istenünké..."

Feltűnő, hogy a „nagy sokaság", ill. a „nagy néptömeg" „a mennyben" található, ahol „Isten trónja előtt" és „a Bárány", a mennybe ment Krisztus előtt áll, és dicséretet mond. Hogyan magyarázza az Őrtorony Társulat az ilyen helyeket? A bibliai lexikonból idézek:

„Ebben az összefüggésben felmerül a kérdés: Hogyan mondható, hogy 'a nagy néptömeg, bár olyan emberekből áll, akik megmentésre kerültek és a földön maradnak, 'a trón előtt és a Bárány előtt áll'? (Jel 7,9). Az álló testtartást a Biblia néha arra használja, hogy jelezze: egy személy vagy személyek egy csoportja elismerésre és jóindulatra talált annak szemében, aki előtt áll (Zsoltárok 1:5; 5:5; Példabeszédek 22:29; Lukács 1:19)... Eszerint úgy tűnik, hogy a 'nagy sokaság” olyan személyekből áll, akik megmaradtak Isten haragjának idején, és akik Isten előtt állhatták vagy fennállhattak, mert elismerést kaptak tőle és a Báránytól" (Segítség a Biblia megértéséhez, 582. o.).

Mégsem meggyőző ez az allegorikus magyarázat, mert az „esztontesz enópion tou thronou..." fordulat ebben az összefüggésben nyelvileg egyértelműen térbeli helyzetet („a trón előtt állva" fejez ki (vö. Bauer 1971, 535 k, 755 k has). Az az érv is, amelyet Jehova Tanúi szóbeli vitában említettek nekem, hogy bár a nagy sokaság a földön fog állni, Isten trónja azonban a mennyben, a tömegnek – mégha nagyon távolról is - a „szeme előtt van", és kiáltása felszáll hozzá (vö. Érveljünk az írásokból, 276. o.) teljesen elmegy a szavak eredeti értelme és szándéka mellett. Hiszen a nagy sokaság elhelyezkedése egyértelmű: „a mennyben" („en tó ouranó"; Jel 19,1) sőt „Isten Templomában" („en tó naó"; Jel 7,15), szentségének központjában. Ha a nagy sokaság valóban nem a mennyben lenne megtalálható, akkor legalább valami „szakadékra" (mint a megmenekültek és elveszettek között Lk 16,26-ban) kellene utalnia; erről azonban sehol sincsen szó. Végül is a „nagy sokaság" dicsérete a maga lenyűgöző nagyságában és szépségében csak akkor érthető, ha abból indulunk ki, hogy ez a nagy sokaság a megváltottakhoz tartozik, akik a mennyei dicsőség ígéretét kapták, és akik sok nyomorúságon át jutottak el reménységük céljához. Az Őrtorony Társulatnak az az érve is, hogy a Jel 19,1.6-ban említett „mennyei nagy sokaság" „nem ugyanaz mint a Jel 7:9-ben szereplő 'nagy sokaság'", hanem „angyalokról" van szó, igen erőltetettnek hat. Egyedül arra támaszkodik, amit „a mennyben lévőkről" Jel 19,1-6 nem mond, vagyis, „hogy 'minden nemzetből' valók", és hogy „megmentésüket a Báránynak köszönhetik" (uo.). - Erre azt mondhatjuk, hogy Jel 19,1.6 éppen azért feltételezi ezt, mert 7,9 már részletezte. A kifejezésmód alapján (a görög szövegben mindkét helyen „ohlosz polüsz" szerepel, ld. feljebb) egyértelműen adódik, hogy a „nagy sokaság" Jel 7,9-ben és 19, l-ben ugyanaz. Jel 7,9 szerint is, mint mondottuk, a nagy sokaság „a trón előtt és a Bárány előtt", azaz a mennyben helyezkedik el.

A kérdést lezárva még egyszer hangsúlyozzuk: Az Őrtorony Társulat elveszi híveinek többségétől a mennyei reménységet, amikor a két osztályt tanítja. A legértékesebbet rabolja el tőlük, amit az Újszövetség mindazoknak megígért, akik Jézus Krisztusban mint Úrban és Megváltóban hisznek. Továbbra is érvényes:

„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben" (1Pt 1,3-5).

A kárhozat

A pokol létezése

Iz 33,11.14 – „leheletem, mint a tűz, megemészt benneteket…. Rémület fogta el Sionban a bűnösöket… Ki lakhat közülünk együtt az emésztő tűzzel, s melyikünk maradhat az örök lángokhoz közel?”

Sir 21,9 – „Mint egy csomó kóc, olyan a bűnösök gyűlése, a végzetük pedig emésztő tűz lángja.”

Mt 8,12 – „az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.”

Mt 25,41 – „Ezután a balján állókhoz is szól: Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült.”

Mt 25,46 – „Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre.”

Mt 3,12; Lk 3,16-17 – A pelyva olthatatlan tűzzel fog égni.

Mk 9,43-49 – „Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni, az olthatatlan tűzre.”

Róm 2,6-9 – „Mindenkit, aki gonoszat művel, utolér a kín és a gyötrelem”

2Tessz 1,6-9 – „lobogó tűzzel megbünteti azokat, akik Istent nem ismernek és Urunk Jézus evangéliumának nem engedelmeskednek. Örök kárhozattal fognak bűnhődni: eltaszítva az Úr színe elől és távol fönséges hatalmától”

2Pét 2,4 – „Isten az angyaloknak sem kegyelmezett, amikor vétkeztek, hanem az alvilág sötét mélyébe taszította őket, hogy maradjanak őrizetben az ítéletre”

Jel 14,11 – „Gyötrelmének füstje felszáll örökkön-örökké, és nem találnak nyugtot sem éjjel, sem nappal, mert leborultak a vadállat és képmása előtt, s viselték nevének bélyegét.”

Jel 20,10.15 – „A sátánt, aki félrevezette őket, kénköves, tüzes tóba vetették - itt fog gyötrődni a vadállattal és a hamis prófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké… Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették.”

A pokol fájdalmai

MTörv 32,22 – „Haragomban lángra lobban a tűz, elhatol az alvilág mélyéig.”

Jud 16,17 – „Jaj a nemzeteknek, melyek fölkelnek népem ellen, az Úr, a Mindenható megbünteti őket az ítélet napján. Tűzzel és féreggel veri testüket, fájdalmukban örökké jajgatnak.”

Zsolt 21,10 – „Égjenek, mint a kemence tüzében… eméssze meg őket a tűz!

Sir 21,9-10 – „Mint egy csomó kóc, olyan a bűnösök gyűlése, a végzetük pedig emésztő tűz lángja… az út vége az alvilág mélysége.”

Iz 33,14 – „Rémület fogta el Sionban a bűnösöket, az istenteleneket félelem szállta meg: Ki lakhat közülünk együtt az emésztő tűzzel, s melyikünk maradhat az örök lángokhoz közel?”

Iz 34,9-10 – „Patakjai szurokká változnak, a pora kénkővé, és földje égő szurokká lesz... Nem alszik el sem éjjel, sem nappal, füstje örökké gomolyog.”

Mt 8,12 – „az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.”

Lk 13,28 – „Lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában látjátok, magatokat meg kirekesztve.”

2Tessz 1,9 – „Örök kárhozattal fognak bűnhődni: eltaszítva az Úr színe elől és távol fönséges hatalmától”

Jel 14,10 – „Kénköves tűzben fog gyötrődni”

Jel 21,8 – „A gyávák, hitetlenek, gonoszok, gyilkosok, kicsapongók, csalók, bálványimádók és hazugok mind a lánggal égő kénköves tóba kerülnek.”

Az örökké tartó kárhozat

Iz 66,24 – „látni fogják azok holttestét, akik fellázadtak ellenem. Férgük nem pusztul el, és tüzük nem alszik ki.”

Dán 12,2 – „feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.”

Mt 25,41.46 – „Ezután a balján állókhoz is szól: Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült… Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre.”

Lk 3,17 – „Szórólapátja már a kezében, hogy rendet teremtsen szérűjén, a búzát csűrébe gyűjtse, a pelyvát meg olthatatlan tűzzel elégesse.”

1Tessz 4,13 – „ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük.”

2Tessz 1,9 – „Örök kárhozattal fognak bűnhődni: eltaszítva az Úr színe elől és távol fönséges hatalmától”

Jel 20,10.15 – „A sátánt, aki félrevezette őket, kénköves, tüzes tóba vetették - itt fog gyötrődni a vadállattal és a hamis prófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké… Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették.

Jel 21,27 – „Nem jut oda be tisztátalan, sem gonosztevő, sem hazug, csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.”

A Biblia szerint szemben a testtel, amit megölhetnek, a lelket nem tudják megölni (Mt 10:28). A test halála után következik az ítélet (Zsid 9:27), és elnyeri a jutalmát vagy büntetését, amint azt a dúsgazdag és a szegény Lázár példázata (Lk 16:19-31) is tanúsítja. Tehát az öntudat / a lélek túléli a halált. Lásd pl. a Noé idején éltek lelkeit (1Pt 3:19-20), Mózest (Lk 9:28-31), a mártírok lelkeit (Jel 6:9-11,7:9-17). Pál szerint "Krisztussal lenni sokkal jobb" a földi szolgálatnál (Fil 1:23), ezért akar "kiköltözni a testből, haza az Úrhoz" (2Kor 5:8).

Lásd még: Mt 10:28; Jel 6:9-10; Ján 11:26; Zsolt 116:15; 1Sám 28:11-16

Amit én tudok, hogy folyamatos lesz a tudatunk, akár a menny, akár a pokol lesz az osztályrészünk. A mennyről az általam legjobbnak tartott ige ez: amit szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg sem gondolt, azt készítette Isten az Őt szeretőknek. Egy másik helyen ezt írja, ott nem lesz könny, nem lesz sírás, és Isten ott mindenkit megvigasztal. Láttál már kétségbe esetten síró kisgyermeket, aki megnyugszik édesanyja karjaiban? Ott jó helyen van! Ott teljes a biztonság. Pedig hol jön egy édesanya képességekben, lehetőségekben az Istenhez?

A pokolban várakoznak a mennyországba bebocsájtást nem nyerő lelkek, és ott várakoznak a feltámadásig. De ők ítéletre támadnak fel, és a kárhozatban végzik. A jelenések könyve beszél erről, hogy a pokol bevettetik a tűzzel és kénkővel égő tóba. Mielőtt az ateisták nekem esnének, ez egy képes beszéd, azt hivatott jelezni, hogy egy nagyon nem jó helyre kerül! Ha élvezed, hogy meggyújtod a ruhád és égsz, akkor elképzelhető, hogy kárhozatban is jól fogod magad érezni.

A Jézusba vetett hit reményt ad.

AZ EMBER VÉGSŐ DOLGAI

Földi próbaidőnk a halállal és a külön ítélettel végződik. Lelkünk ezután vagy a mennybe vagy a tisztítótűzbe vagy a pokolba kerül.

A halál és a külön ítélet

Az üldöztetés idején Szent Ciprián püspök így bátorította híveit: „Csak az fél a haláltól, aki Krisztust nem ismeri.” Midőn később őt magát is a bíró elé hurcolták és halálra ítélték, ezt mondotta: „Hála legyen Istennek.” A vesztőhelyen utoljára letérdelt, hogy imádkozzék. Azután fölkelt, huszonöt aranyat adott a hóhérnak, bekötötte a maga szemét és várta a hóhér csapását.

* * *

Minden embernek meg kell halnia, mert Ádám, az első ember, vétkezett. „Egy ember által jött a világba a bűn és a bűn által a halál.” (Róm 5,12) Krisztus tökéletes engedelmességgel és a legtisztább szeretettel vette magára a halált. Az Ő példájára nekünk is engedelmesen és megadással kell fogadnunk a halált mennyei Atyánk kezéből. Krisztus az Ő halála által kiérdemelte nekünk az örök életet. Átváltoztatta a halált. Így a halál annak, aki Krisztusban hal meg, az örök élet kapuja. Nem tudjuk, mikor, hol és hogyan halunk meg. Egyet azonban tudunk: ha Isten gyermekeiként halunk meg, örökre megszabadulunk, ha halálos bűnben halunk meg, örökre elveszünk. Ezért kell mindig Isten gyermekeiként élnünk, így mindenkor készen állhatunk a halálra.

A halál pillanatában a lélek elválik a testtől. A test visszakerül a földbe és elenyészik. Lelkünk azonban nem enyészhet el, mert szellem. Lelkünk a halál után azonnal Isten ítélőszéke elé kerül, ahol számot kell adnia minden gondolatáról, szaváról, cselekedetéről és az elmulasztott jóról. Ez a külön ítélet. „El van határozva, hogy az ember egyszer meghaljon, utána következik az ítélet.” (Zsid 9,27) A külön ítélet után a lélek vagy a mennyországba vagy a tisztítótűzbe vagy a pokolba kerül.

„A hirtelen és váratlan haláltól ments meg Uram minket!”

„Nem halhat meg rosszul, aki helyesen élt, és aligha halhat meg jól, aki rosszul élt.”

(Szent Ágoston)

„Nem a halál jön értem, hanem a jó Isten”

(Kis Szent Teréz)

A mennyország

Aki Isten kegyelmében hal meg és nem terheli semmi bűn és büntetés, a halál után azonnal a mennybe jut. A boldogok a mennyben színről-színre látják a háromszemélyű egy Istent a maga dicsőségében, és örök szeretetben egyesülnek vele. Ez a mennyország legnagyobb öröme. – A boldogok látják Krisztust, az Istenembert megdicsőült emberségében. Közösségben élnek az angyalokkal és szentekkel. Megszabadultak minden bajtól és tökéletesen boldogok. A mennyben viszontlátják rokonaikat és barátaikat, akik az Úrban hunytak el. – A mennyország örömei oly nagyok, hogy képzeletünk föl sem éri: „Szem nem látta, fül nem hallotta és emberi szívbe nem hatolt föl, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1 Kor 2,9) A mennyország örömei nem minden boldognak egyformán nagyok. „Mindenki a maga jutalmát nyeri majd el munkája szerint.” (1 Kor 3,8) – Aki a földön jobban szerette és hívebben szolgálta Istent, a mennyben is nagyobb részt kap Isten szeretetéből. „Aki bőven vet, bőven is arat.” (2 Kor 9,6) „Most csak tükörben homályosan látunk, akkor pedig majd színről színre.” (1 Kor 13,12)

A tisztítótűz

Midőn Júdás Makkabeus a szíreket legyőzte, katonái a csata után Istenhez imádkoztak, hogy bocsássa meg az elesettek bűneit. Júdás ezenkívül nagy mennyiségű ezüstpénzt gyűjtött és Jeruzsálembe küldötte, hogy ott a megholtakért engesztelő áldozatot mutassanak be. (lásd: 2 Mak 12,32-46)

* * *

Aki Isten kegyelmében hal meg, de még nem szabadult meg minden bűntől és büntetéstől, nem juthat azonnal a mennybe. Szent János írja a Mennyei Városról: „Nem lép be oda semmi tisztátalan.” (Jel 21,27) Akinek még vezekelnie kell bűneiért, előbb a tisztulás helyére kerül, amit tisztítótűznek vagy purgatóriumnak nevezünk. A tisztítótűzben szenvedő lelkek keservesen bánják bűneiket és égnek a vágytól a szent és jó Isten után. Súlyos szenvedéssel kell a bűneikért járó büntetést levezekelniük. Legnagyobb szenvedésük az, hogy Istent még nem látják, legnagyobb vigaszuk, hogy nemsokára meg fogják látni őt és mindörökre megmenekülnek.

Maguk a tisztítótűzben szenvedő lelkek semmit sem tehetnek szenvedésük megrövidítéséért. De Krisztus, az ő Megváltójuk, szüntelenül közbenjár érettük az Atyánál és őáltala Mária és az ég többi szentjei is. Krisztus által a mi imádságaink és áldozataink is segíthetik a szenvedő lelkeket abban, hogy szenvedésük hamar véget érjen. A tisztítótűz az Utolsó Ítéletig tart. Az Utolsó Ítélet után csak mennyország és pokol lesz.

„Segítsük őket foltjaik levenni, mik itt szennyezték, hogy tisztulva, könnyen tudjanak csillagos körökbe menni.”

(Dante)

A pokol

Jézus egyszer ezt a példázatot mondotta el: „Volt egyszer egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött és dúsan lakmározott mindennap. És volt egy Lázár nevű koldus is, aki szeretett volna jóllakni a morzsalékokból, melyek a gazdag asztaláról lehullottak, de senki nem adott neki. Történt pedig, hogy meghalt a koldus és az angyalok Ábrahám kebelébe vitték. Meghalt a gazdag is és eltemették a pokolban. Kínjai között fölemelte szemét és így kiáltott: „Atyám, Ábrahám, küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet, mert nagyon kínlódom e lángban.” (lásd: Lk 16,19-24)

* * *

Szörnyű szerencsétlenség halálos bűnben meghalni. Aki Isten szeretetét és irgalmát mindvégig visszautasította és halálos bűnben halt meg, ezáltal maga-magát mindörökre elszakította Istentől. Isten megátkozza őt és a pokolba küldi. A kárhozottak a pokolban sohasem láthatják a dicsőséges és jó Istent és örökre el vannak szakítva Krisztustól is és ki vannak zárva a Szentek Közösségéből. Azonkívül a pokol tűzének kínjait viselik, rossz lelkiismeretük folytonosan gyötri őket és a gonosz szellemek és a többi kárhozottak társaságában kell élniük. A földön abban a hiszemben éltek, hogy meglehetnek Isten nélkül, most már tudják, hogy Isten nélkül lehetetlen boldogan élni. Átkozzák önmagukat és szüntelen kétségbeesés gyötri őket. Büntetésük sohasem ér véget, hanem tart az egész örökkévalóságon át. Krisztus nem azért beszélt a pokolról, hogy megfélemlítsen, hanem azért, hogy figyelmeztessen és megmentsen minket. Ő szereti a bűnösöket és vissza akarja őket hívni, amíg idejük van. A kárhozottak nem egyformán szenvednek. Isten igazságos, aki súlyosan vétkezett, annak büntetése is súlyosabb.

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

(Dante)

A keresztény temetés

Szalmanaszár király az izraelitákat Asszíriába deportálta. Fia, Szennakerib sokukat megölte és megtiltotta, hogy a holttesteket eltemessék. Tóbiás azonban, egy jámbor izraelita férfiú, Istentől jobban félt, mint a királytól. A halottakat elrejtette házában és éjjelente eltemette őket. A király ezért üldözte Tóbiást. Istennek azonban tetszett Tóbiás bátor és jámbor tette. Rafael angyal később ezt megmondotta neki: „Mikor könnyhullatással imádkoztál és eltemetted a halottakat, én az Úr elé vittem imádságodat.” (lásd: Tób 1,18-23)

* * *

A keresztény teste a Szentlélek temploma; Istent szolgálja és a világ végén dicsőségesen fel fog támadni. A keresztény testét ezért illeti meg tisztelet holta után is. Az Egyház a holttestnek a temetés szent szertartásával ad tiszteletet és szentelt földbe temeti el. A keresztény holttestét a földbe kell temetni, mint ahogy Krisztus holttestét is a földbe temették. Földbe kerül, mint a vetőmag, mert a világ végén életre kel. „Elvetik a romló testet és föltámad a romolhatatlan.” (1 Kor 15,42) Némely nyelvben ezért nevezik a temetőt Isten szántóföldjének.

Némelyek meghagyják, hogy haláluk után testüket égessék el (halotthamvasztás), mert azt hiszik, hogy a halállal mindennek vége. Az Egyház megtiltja híveinek, hogy testüket elégettessék. Aki mégis ezt akarja és rendelkezését nem vonja vissza, nem járulhat a szentségekhez és nem részesülhet egyházi temetésben.

A KERESZTÉNY TEMETÉS SZERTARTÁSA

A ravatalnál:

A pap elimádkozza a 94. zsoltárt; az egyes versszakok után a kántor vagy a kórus megismétli: „Körülvettek engem a halál sóhajtásai. A pokol fájdalmai körülvettek engem.” (Circumdederunt) Zakariás éneke (Benedictus) után a pap körüljárja a ravatalt és a halottat meghinti szentelt vízzel, majd megtömjénezi. Eközben a hívek csendesen elimádkozzák a Miatyánkot. Utána a pap könyörög, hogy az Úr vonja el a halott lelkét a pokol kapujától és akik a mennyben Istennek szolgálnak, védjék a mi földi életünket. Az 50. zsoltár (Miserere) eléneklése után a pap újból könyörög, hogy Isten bírói ítélete ne nehezedjék a halott lelkére, hiszen amíg élt, a Szentháromság jelét viselte magán. Végezetül a hívek éneklik: Ments meg Uram az örök haláltól.

Menet közben:

A kántor vagy a kórus azt kívánja a halottnak, hogy a paradicsomba vezessék őt az angyalok és az egykori szegény Lázárral örök élete legyen. Ezután eléneklik a 129. zsoltárt (De profundis).

A sírnál:

A pap könyörög, hogy Isten a sírt megáldja és őrzőjéül küldje el szent angyalát. Könyörög, hogy az, akinek testét ide temeti, a szentekkel együtt mindörökké örvendezzék Istenben. Körüljárja a koporsót és a halottat még egyszer meghinti szenteltvízzel, majd megtömjénezi, miközben a hívek a Miatyánkot imádkozzák. Ennek végén a pap könyörög Istenhez, hogy adjon a halott lelkének és minden megholt hívő lelkének örök békét és világosságot.

A VILÁG VÉGE ÉS AZ ÖRÖK BETELJESÜLÉS

Isten még nem vitte végbe szent terveit. Azon a napon, amelyet az Atya előre meghatározott, Krisztus újra eljön, hogy az embereket megítélje és a világ művét bevégezze.

Krisztus jövendölései a világ utolsó napjairól

Az Urat egyszer megkérdezték tanítványai, hogy milyen jelek előzik meg az ő eljövetelét és a világ végét. Jézus ezt mondotta: „Vigyázzatok, senki el ne ámítson titeket. Mert sokan jönnek majd az én nevemben és azt mondják: Én vagyok a Krisztus és sokat megtévesztenek. Hallotok majd háborúról és háborús hírekről. Szorongatás alá vetnek és megölnek titeket és nevem miatt gyűlölni fog titeket minden nép. Sokan megbotránkoznak, elárulják és gyűlölni fogják egymást, és sokakban kihűl a szeretet. Aki pedig állhatatos marad mindvégig, az üdvözül. Isten országának ezt az örömhírét pedig hirdetni fogják az egész világon bizonyságul minden népnek. És ekkor jön el a vég.” (lásd: Mt 23,3-14)

* * *

Krisztus előre megmondotta, hogy tanítását a világ végéig az egész földkerekségen hirdetni fogják. Minden népnek meg kell hallania Isten országának örömhírét, mielőtt a vég bekövetkeznék. Krisztus azt is előre megmondotta, hogy tanítását sokan visszautasítják, az Egyházat támadják, a keresztényeket megkísértik, üldözik és megölik. „Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,20) Azonkívül a népeket újból és újból háborúk, forradalmak, éhínség és rettenetes csapások fogják sújtani. Ilyen szorongattatásokban sok keresztény gyöngének mutatkozik és elhagyja hitét. Krisztus azonban azt is megígérte, hogy Egyházát minden megpróbáltatásban támogatni fogja: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18) – „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Krisztus megígérte apostolainak és minden hívőnek, hogy a Szentlélek által megvilágosítja és megerősíti őket és így képesek lesznek hűségesek maradni üldözésben és szorongatásban, megmutatva a világnak, hogy Krisztus él és győzedelmeskedik.

Nem sokkal a világ vége előtt a Sátán még egyszer összeszedi minden erejét Isten országa ellen. A gonoszok úgy fognak élni, mintha nem volna Isten, utolsó ítélet és örökkévalóság. (lásd: Mt 24,37-39) Hamis próféták lépnek majd föl, sokakat megtévesztenek és a Hit megtagadására bírnak. Végezetül fellép az Antikrisztus, „a bűn embere, a kárhozat fia, az ellenszegülő, aki mindannak föléje emeli magát, amit Istennek mondunk és úgy mutatja magát, mintha Isten volna”. A Sátán hatalmából mindenféle hamis erőtétel, jel és csoda kíséri, és sokan hisznek neki. Krisztus azonban eljövetelekor isteni erővel fogja a Sátánt megsemmisíteni. (lásd: 2 Tesz 2,3-11) Krisztus mindezt előre megmondotta nekünk, hogy midőn ez megtörténik, meg ne tévedjünk, bátorságunkat el ne veszítsük és mindvégig meg ne tántorodjunk.

A világ vége és a halottak feltámasztása

Midőn Jézus a végső idők megpróbáltatásairól beszélt tanítványainak, azt mondotta: „Ama gyötrelmes idők után a nap elhomályosul, a hold nem ad világosságot, a csillagok lehullanak az égről és a világrendszer fölbomlik. A földkerekség népei meglátják az Emberfiát, amint jön az ég felhőin nagy hatalommal és fönséggel. Elküldi angyalait, és azok egybegyűjtik az ő választottait a szélrózsa minden irányából.” (lásd: Mt 24,29-31)

* * *

A világ végét Isten határozza meg. Ő méri ki az időt és Ő az örökkévalóság királya. Csak Ő tudja, meddig fog tartani ennek a világnak az ideje, csak neki van hatalma ahhoz, hogy végét vesse. Ezért mondja Krisztus: „Virrasszatok, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.” (Mt 25,13) A világ végén Krisztus újra eljön és az egész világ előtt kinyilvánítja isteni dicsőségét. Eljövetelekor megrendül az egész teremtés. Eljövetele jelzi, hogy letelt a régi világ ideje, amelyben Isten dicsősége még el volt rejtve és megkezdődik az új világ ideje, amelyben Isten az egész teremtést betölti dicsőségével. Ezért nevezzük a világ végét Krisztus napjának is.

Midőn Krisztus újra eljön, isteni hatalommal maga elé hív minden embert. A halottak is meghallják hangját és föltámadnak. Krisztus mondja: „Eljön az óra, melyben mindnyájan, akik a sírokban vannak, meghallják az Isten Fia szavát és előjönnek; akik jót cselekedtek, föltámadnak az életre, akik pedig gonoszat cselekedtek, föltámadnak az ítéletre.” (Jn 5,28-29) A jók az Úr hangját kimondhatatlan örömmel, a gonoszok pedig rémülettel hallják. Föltámadáskor a halottak teste örökre egyesül lelkükkel. A gonoszok teste rút lesz, visszatükrözi szívük gonoszságát és kétségbeesését is. A jók teste azonban ragyogni fog, mint Krisztus megdicsőült teste.

Az Utolsó Ítélet

Kínszenvedése előtt ezt mondotta Jézus tanítványainak: „Midőn az Emberfia az ő fölségében eljő és vele mind az angyalok, akkor ő leül fölségének trónján. Összegyűjtenek eléje minden nemzetet és ő elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a bakoktól. A juhokat jobbjára állítja, a bakokat pedig baljára. Akkor így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot. Aztán így szól a balján állókhoz: Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Ezek örök büntetésbe mennek, az igazak pedig örök életbe.” (lásd: Mt. 25,31-46)

* * *

A halottak feltámadását az ítélet követi. „Isten meghatározott egy napot, amelyen igazságban ítélkezni fog a világon.” (ApCsel 17,31) Akkor már vége annak az időnek, amelyben béketűrőn elviselte a bűnösöket. A gonoszoknak megmutatja egész haragját, a jóknak egész szeretetét. Ezt az ítéletet Utolsó Ítéletnek nevezzük. Isten „Jézus Krisztus által fog ítélkezni” a világ fölött. (Róm 2,16) „Az Atya az ítéletet egészen a Fiúra bízta.” (Jn 5,22) Krisztus váltotta meg a világot, neki kell megítélnie is.

A megdicsőült Úr színe előtt minden kiderül, amit tettünk. „Megvilágítja a sötétség titkait és nyilvánosságra hozza a szívek szándékait.” (1 Kor 4,5) A jók a gonoszoktól elválnak. Krisztus azután kimondja az ítéletet. Aki Istent szerette és szolgálta, azt Krisztus magához hívja és neki adja az örök életet, aki elhagyta Istent és mindvégig nem tért vissza hozzá, azt Krisztus eltaszítja magától és örök halálra kárhoztatja.

Az Ítélet után a jók testestül és lelkestül bemennek az örök életbe, a gonoszok pedig testestül és lelkestül a pokolba taszíttatnak. A test azért vesz részt a jutalomban és a büntetésben, mert a földön is részt vett a jó vagy rossz cselekedetekben. Krisztus az Utolsó Ítéleten kimondja végítéletét a Sátán fölött is. Elveszi minden hatalmát és mindörökre a pokolra száműzi őt.

Utolsó ítélet azért lesz, hogy Isten szentségét, igazságosságát és bölcsességét minden ember elismerje, Krisztus az egész világ előtt megdicsőüljön, és a jók elnyerjék a megérdemelt tiszteletet és a gonoszok a megérdemelt szégyent. Akkor már Istent senki sem tagadhatja vagy vádolhatja, Krisztust senki sem támadhatja vagy utasíthatja vissza, a jókat senki sem nyomhatja el, senki sem gúnyolhatja és gyötörheti őket. „Akkor az istentelenek lelkük kínjában felnyögnek: Ezek azok, akiket mi valaha nevetségeseknek tartottunk és szidalmakkal illettünk. Mi, balgatagok, az ő életüket bolondságnak mondottuk és a végüket becstelennek. Íme, mint számláltatnak most Isten fiai közé és a szentek között a helyük.” (Bölcs 5,35)

A látható világ újjáalakítása

Isten ezt ígérte nekünk Izajás próféta által: „Íme, én új eget és új földet teremtek, a régieket nem is emlegetik és nem is jutnak senkinek eszébe. Örvendezzetek és vigadjatok majd mindörökké azoknak, amiket majd teremtek.” (Iz 65,17-18)

* * *

Midőn Isten az Utolsó Ítéleten megmutatja minden hatalmát, akkor az egész látható világ újjá fog alakulni. (lásd: Mt 19,28) Nem semmisül meg, mert Isten nem semmisíti meg azt, amit teremtett. De „elmúlik ennek a világnak az alakja”. (1 Kor 7,31) Isten szentségének és szeretetének tűzében átváltozik és tökéletessé válik. „Mi az ő ígérete szerint új eget és új földet várunk, amelyben az igazság lakik.” (2 Pét 3,13) A világ végén az Atya a látható világ újjáalakítását is Fia, Krisztus által viszi végbe: „Isten mindent alája vetett neki.” (1 Kor 15,27)

Krisztus a látható világot megszabadítja minden rossztól és rendetlenségtől, mely a bűn miatt érte és betölti örök dicsőséggel. A maga módján a teremtésnek is részt kell vennie Krisztus testének dicsőségében. Midőn a látható világ újjáalakult, akkor azzá válik, amivé Isten már kezdettől fogva rendelte: Isten ragyogó lakásává az emberek között. Ezzel teljesedik be a megváltás műve. Akkor Krisztus az egész megváltott teremtést átadja Atyjának. (lásd: 1 Kor 15,24)

Isten országa, teljes dicsőségében

A jelenések könyvében olvassuk: „Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger nincsen többé. És láttam a Szent Várost, az Új Jeruzsálemet Istentől leszállani az égből. Olyan volt, mint a vőlegénynek felékesített menyasszony. A trón felől harsány szózatot hallottam: Íme az Isten hajléka az emberek között. Ő velük fog lakni és azok az ő népe lesznek és maga az Isten lesz velük. Letöröl majd szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajveszékelés, sem fájdalom. Ami addig volt, elmúlt. Így szólt, aki a trónon ült. Íme, megújítok mindent.” (Jel 21,1-5)

* * *

Az új teremtésben végre egyedül a három személyű egy Isten uralkodik fölöttünk és lakik közöttünk. Megmutatja nekünk teljes dicsőségét és szeretetében örökké boldoggá tesz minket. Az egész megváltott teremtést betölti örök békével. Az új teremtésben Krisztus, Isten emberré lett Fia, az Atyával és a Szentlélekkel uralkodik majd felettünk és mindörökre velünk marad. Arcáról ránk ragyog az isteni dicsőség; az egész megváltott világ magasztalását fölajánlja az Atyának és minket megajándékoz az örök élet teljességével.

Az új teremtésben testünk és lelkünk, szemünk és szívünk, minden gondolatunk, érzelmünk és akaratunk betelik Isten dicsőségével. Kimondhatatlan örömmel ujjongunk, és örök szeretetben egyesülünk a Szentháromsággal és angyalaival és szentjeivel.

Akkor minden elmúlott, ami a régi világé volt. A Hitből látás lett, a reményből birtoklás. Nincsen többé kísértés és küzdelem, éhség és szomjúság, szenvedés és halál, mert a győzelmet már kivívtuk és az örök életet elnyertük. Nincsen többé szakadás, egy az ég és a föld, az angyalok seregei és Isten gyermekei minden népből és korszakból egyesültek Istenben. Nincsenek már templomok, mert maga a megváltott teremtés Isten ragyogó háza. Nincsenek többé évek és napok, mert mindenki Isten örökkévalóságában él és üli az ünnepet, melyet az Atya a világ kezdetétől készített.

Ez Isten országa, teljes dicsőségében, amelyet Krisztus hirdetett nekünk. Ez az örök haza, amely után szívünk kívánkozik. Ez a Bárány menyegzője, amely után az Egyház úgy óhajtozik, mint menyasszony. Ezt mondja Krisztusnak, az ő jegyesének: „Jöjj el, Uram Jézus!” (Jel 22,20)

„ A mi földünk, amely minden tavasszal újra zsendül, egy napon a dicsőségnek és fénynek új világában újjá sarjad. Az lesz az örök tavasz. Megjön, bármennyire késsék is.”

(Newman bíboros)

Ezért mondjuk mindennap:

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

MENNYORSZÁG, POKOL, TISZTÍTÓTŰZ

A tisztítótűz

Egy tisztulási hely, ahol azoknak kell szenvedniük, akik haláluk pillanatában ugyan a megszentelő kegyelem állapotában voltak, de bűneikért kiérdemelt összes büntetésüket még nem töltötték le – létezése katolikus dogma. A Szentírás ezt mondja: „Szent s jámbor gondolat… a halottakért imádkozni…., hogy megszabaduljanak bűneiktől.” (2 Mak 12,46) A keresztények ezért minden időben imádkoztak halottaikért és lelkük üdvösségére szentmiseáldozatot mutattak be. Erre már a legkorábbi időkből is vannak bizonyítékaink. Ezeknek a gyakorlatoknak azonban semmi értelmük nem volna, ha nem lenne tisztítótűz, hiszen a mennyország szentjeinek nincs szükségük imáinkra, a pokol elátkozottjainak pedig ezek semmit nem használnak.

Már a józan megfontolás is azt mondja, hogy észszerű dolog egy tisztítótűz létezése, hiszen bár sokan halnak meg Istennel megbékülve, de ezek közül sokan életükben mégsem törődtek eleget lelki üdvükkel, és nem igyekeztek vezekelni bűneikért. Ezért ők még nem készek arra, hogy a végtelenül szent Isten színe elé lépjenek, hanem lelkük tisztulását, melyet a földön elhanyagoltak, még be kell pótolniuk. Bár a protestantizmus általában nem fogadja el a tisztítótűz létezését, a protestáns K. A. Hase-nek el kell ismernie: „A legtöbb haldokló túl jó a pokolra, de biztosan túl rossz a mennyországra; nyíltan be kell vallani, hogy e kérdésben a reformált protestantizmusban homályosság uralkodik.”

Néhány szent, kinek természetfölötti tudás adatott a tisztítótűzről, arról biztosít bennünket, hogy a megholt lelkek maguktól rohannak a tisztítótűz lángjaiba, mivel világosan felismerik, hogy a maguk tökéletlen, foltos állapotában nem léphetnek Isten boldogságos látására.

A tisztítótűzben szenvedő lelkek biztosak lelkük üdvösségében. Ennek ellenére helytelen dolog lenne a tisztítótüzet könnyedén venni, hiszen a szentek arra tanítanak, hogy a tisztítótűz kínjai nagyon nagyok. Maga a legenyhébb szenvedés ott súlyosabb, mint az evilági legnagyobb kín. Genovai Szent Katalin mondja: „Aki ezen a világon kitölti büntetését, az néhány fillérrel egyenlíti ki ezer dukátos tartozását. Aki azonban bűneiért csak a következő életben vezekel, az néhány fillér helyett ezer dukáttal fizet.” Isten tehát bőkezűen jutalmazza a földön önként viselt szenvedéseinket és áldozatainkat és kevéssel is megelégszik. A tisztítótűzben azonban az igazságosság egész szigorát el kell tűrni. Emellett a tisztítótűzben a szenvedést mindennemű megszakítás nélkül kell elviselni, míg ebben az életben még a legnagyobb kín is vigasztalással és szünetekkel súlyt csak bennünket.

A tisztítótűz szenvedései biztosan különböző súlyosságúak annak az állapotnak megfelelően, melyben a lélek halála pillanatában volt. Egyes lelkek éppen csak átmennek a tisztítótűzön, másoknak viszont nagyon sokáig kell ott maradniuk: évekig, évtizedekig vagy akár évszázadokig.

A szegény lelkek fő büntetése az Isten látásától való megfosztottságuk. Mikor a lélek elhagyja a testet, minden tévedés és szétszórtság megszűnik. A lélek akkor egész pontosan felismeri, hogy csak Isten a célja, hogy mindenen felül egyedül Ő méltó a szeretetre, és semmi egyébnek nincs értelme. Ezt az Istent még nem birtokolhatni, látására talán még sokáig várni, jelenti a legnagyobb kínt a tisztítótűz lakói számára. Ehhez jönnek még más büntetések, azoknak a bűnöknek fajtája szerint, melyeket a lélek földi életében elkövetett.

Miként azt fentebb már láttuk, a szegény lelkek önként mennek a tűzbe. Ezért súlyos szenvedéseiket a legtökéletesebb megadással tűrik, anélkül, hogy perlekednének vagy morognának miatta. Ezáltal a szenvedések türelmes elviseléséhez példaképül szolgálnak számunkra. Próbáljunk meg segíteni nekik azzal, hogy imádkozunk értük, búcsút nyerünk számukra és misét mondatunk érettük. Ezzel enyhíthetjük és megrövidíthetjük szenvedéseiket. A szegény lelkek meg fogják nekünk ezt hálálni azzal, hogy majdan ők járnak közbe érettünk.

„Ha lelkünket a katolikus Egyházzal összhangba akarjuk hozni, akkor igazi jámborsággal kell megemlékeznünk a tisztítótűzben szenvedő szegény lelkekről, hiszen minden valószínűség szerint mi magunk is több-kevesebb időt ott fogunk eltölteni – vágyjunk erre, ez kiválasztottságunk jele lesz. Ha mi Isten szentségét és hasonlíthatatlan tisztaságát fel tudnánk ismerni, nem csodálkoznánk, hogy Ő tökéletlenségeket fedez fel bennünk, melyek nem egyeztethetőek össze a Legszentebb Szentháromság szentségével.” (Lefebvre érsek, Lelki útmutató, 81. oldal)

A pokol

A pokol létezése a kinyilatkoztatásban egyértelműen szerepel. Üdvözítőnk gyakran beszél a pokolról, hogy óvjon bennünket tőle: „Ha jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb neked, hogy egy vesszen el tagjaid közül, mintsem egész tested a gyehennára vettessék.” (Mt 5,29) „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani.” (Mt 10,28) És a farizeusoknak ezt kiáltja oda: „Hogy is kerülhetnétek el a kárhozat büntetését?” (Mt 23,33)

Ezen túlmenően Isten látomásban számos személynek megmutatta a poklot, mint például a Fatima-i gyermekeknek: „A Szent Szűz kitárta karjait… Mintha valami fénysáv hatolt volna belőlük a földre. Egyszerre hatalmas lángtengert pillantottunk meg. Tele volt ördögökkel és kárhozott lelkekkel. Mintha átlátszó, izzó fekete és bronzszínű emberi alakok lettek volna. A tűzben ide-oda úszkáltak. Belsejükből füst és láng tört ki… Közben fájdalmukban és reménytelenségükben sikoltoztak és nyögtek…. Az ördögök úgy néztek ki, mint utálatos, ismeretlen állatok, ijesztő és szörnyű formájuk volt, de azok is átlátszók és feketék voltak. Ez a látomás csak egy pillanatig tartott. Hála legyen Égi Anyánknak, aki korábban megígérte nekünk, hogy a mennybe vezet bennünket. Ha ez nem lett volna így, akkor azt hiszem, az ijedtségtől és döbbenettől meghaltunk volna.” (Lucia nővér Fatimáról beszél, 100. o.)

A pokol az isteni igazságosság egyik követelménye, mert ezen a földön az igazságosság nem mindig érvényesül. Naponta olvasunk például borzalmas gonosztettekről, gyilkosságokról, gyermekek szörnyűséges bántalmazásáról, megerőszakolásokról stb. A tettesek gyakorta nem kapják meg méltó büntetésüket. Nem igazságos dolog akkor, hogy van pokol? Milyen elképzelésük van azoknak az igazságról, akik úgy vélik, hogy nincs pokol, hanem mindenki a mennybe jut? De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: a pokolba nem csak a gyilkosok és veszélyes bűnözők kerülnek, hanem olyanok is, akik más súlyos bűn által elfordultak Istentől, és ezt őszintén nem bánták és nem gyónták meg (ahogy lehetőségük nyílt erre).

A pokol büntetései szörnyűségesek és semmilyen földi kínhoz nem hasonlíthatóak. A legsúlyosabb büntetés az Istentől való elvetettség, az Isten boldogságos látásából való kirekesztettség. Ha az ember evilágon nem is szenved az Istentől való elválástól, a pokol kárhozottjai már világosan tudják, hogy Isten számára teremtettek, hogy minden, amiben részük volt Istentől származott, és hogy egyedül Isten az, aki létüknek értelmet adhat. De mivel ők elfordultak Tőle, rettenetes meghasonlottságban, belső ellentmondásban élnek. A kárhozottak másik fenyítése a démonoknak való teljes kiszolgáltatottságukból áll. Mivel földi életükben a démonokat követték, most megérdemlik, hogy ezek kínzásától szenvedjenek. Hogy mit jelent ezeknek a gonosz szellemeknek védtelenül kiszolgáltatva lenni, arról talán valamelyes fogalmat kaphatunk a megszállottakról szóló leírásokból.

Végezetül a kárhozottakat a pokolbeli tűz is kínozni fogja. Az Üdvözítő az Utolsó Ítéletkor így fog hozzájuk szólni: „Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, mely az ördögnek készíttetett és az ő angyalainak.” (Mt 25,41) És Jézus más alkalommal ezt mondta: „Jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, a kiolthatatlan tűzre.” (Mk 9,43) Az az ellenvetés, mely szerint tisztán szellemi lények, mint amilyenek a démonok vagy a lelkek, nem szenvedhetnek anyagi tűztől, nem tartható fenn. Ha a lélek ebben az életben annyira össze van kötve a testtel, hogy a test szenvedései az ő szenvedései is, akkor az is lehetséges, hogy ő is szenvedjen a tűztől. Az igaz, hogy a tűznek nincs természetes ereje, amivel a léleknek árthat. De a pokolbéli tűz Isten büntető eszköze, így Isten természetfeletti erőt adott neki. Ezenkívül a test feltámadása után a kárhozottak testükön is elszenvedik a tűz kínjait.

A pokol büntetésében az a legszörnyűbb, hogy az egész örökkévalóságra szól. Az Üdvözítő nem csak „örök tűzről” (Mt 25,41) beszél, hanem „örök büntetésről” is, mely ellentétben áll az igazak örök életével (Mt 25,46). Ha a pokol büntetése nem lenne örökké tartó, akkor a pokolban remény is lenne, legalábbis remény a kínok befejeződésére. Viszont a pokolban nincs remény; az elátkozottaknak csak a kétségbeesés marad. „Általam juttok a kínok birodalmába, általam juttok az örök szenvedésbe. … Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, áll ezért Dante-nál a pokol bejárata fölött kiírva. Az örök büntetésre az okot végülis az elátkozottaknak a rosszban való megátalkodottsága adja. Ezek Isten elleni örök gyűlöletben élnek, képtelenek a bűnbánatra és a szeretetre. Ezért mondják, ha a pokolban lenne gyóntatószék, melyben az elátkozottak bűnbocsánatot nyerhetnének, e szék üresen állna!

Sokan jutnak a pokolba? Sajnos, igen. Sőt, a teológusok többsége a II. Vatikánumig azon a véleményen volt, hogy az emberek többsége a pokolba jut, mivel az Üdvözítő ezt mondta: „Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.” (Mt 7,13-14) A Fatima-i gyermekek kijelentései sem nyújtanak optimizmusra okot. Jácinta olykor felkiáltott: „Sokat kell imádkozni, hogy a lelkeket megmentsük a pokoltól. Olyan sokan vannak, akik oda jutnak, olyan sokan!” És Lucia nővér nyomatékosan azt mondta egy papnak, aki bizakodóan nyilatkozott előtte a legtöbb ember üdvösségével kapcsolatban: „Nem, páter, sokan vannak, akik elkárhoznak.”

Gondoljunk gyakrabban a pokolra. „A pokol létezik és én beleeshetek”, ennek a gondolatnak el kell riasztania bennünket attól, hogy bűnt kövessünk el vagy bűnben maradjunk. Természetesen igyekeznünk kell, hogy a bűnt Isten iránti szeretetünkből kerüljük és nem csak a pokoltól való félelmünkből, de heves kísértések közepette a pokolra való gondolás hatásosabb eszköz lehet a kitartáshoz, mint az Isten szeretetére való gondolás, mely ilyen kísértések alatt csak nagyon halványnak és valószerűtlennek tűnhet.

A mennyország

Életünk tulajdonképpeni célja a mennyország. Túl ritkán gondolunk erre az örvendetes igazságra, és ezért állandóan veszélyben vagyunk, hogy elfelejtsük, hogy ezen a földön csak idegenek és zarándokok vagyunk (lásd: 2 Kor 5,6; Zsid 11,13). Itt nincs tartós maradásunk; ezért a menny örök hazája után kell vágyakoznunk.

Ebben a világban soha nem tudunk tartósan boldogok és megelégedettek lenni, hanem mindig lesz szenvedni valónk. Még ha fölöslegünk is van a földi javakból, szívünkben akkor is megmarad egy csillapíthatatlan vágy és az a felismerés, hogy teljes boldogságunkhoz nem elég a föld minden java sem. „Az előzetes öröm a legszebb öröm” szólásban benne van annak beismerése, hogy egy földi vágy kielégülése mindenkor magával hozza a csalódást is: olyan szép, mint amilyennek reméltük, nem lett a vágyott dolog mégse.

Miért van ez így? Ebben a világban csak véges javakat találhatunk. Szellemi lelkünk azonban csupán érzéki vagy valamely módon behatárolt jóval nem elégíthető ki. Isten a boldogság utáni vágyat ültette el szívünkbe, melyet csak a végtelen jó, Isten maga tud teljesíteni. Az egész világ sem tudna bennünket valóban boldoggá tenni, ezt csak Isten tudja. Csak Ő végtelen, aki Őt bírja, mindent bír.

Ezért a mi mennyünk Isten látásából és élvezéséből fog állni. „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) – imádkozza az Üdvözítő az utolsó vacsorán. Isten látása akkor már nem lesz rejtélyes és sötét, mint ebben az életben, hanem színről színre, tökéletesen tiszta: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.” (1 Kor 13,12) Mi tehát nem úgy fogjuk látni Istent, ahogy néhány próféta (például Izajás) ezen a földön látomásban látta: trónon ülve és szárnyas angyalokkal körülvéve. Ez csak tökéletlen kép Istenről, hiszen Istent ebben az életben nem láthatja senki olyannak, amilyen a valóságban. A mennyországban azonban így fogjuk Őt látni: „Mert látni fogjuk, amint van” (1 Jn 3,2) Tehát háromszemélyű lényét fogjuk látni. Látni fogjuk az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, ahogy végtelen szeretetben összefonódnak; valóságosan három és mégis tökéletesen egy. Már nem hinni fogjuk, hanem látni, hogy Isten a szeretet.

Ebben a látásban lelkünk kimondhatatlan elragadtatásban fog felujjongani. Fel fogja ismerni, hogy ez az Isten, aki a szeretet, szereti őt, és hogy neki az egész örökkévalóságban birtokolni és élvezni szabad Őt. Nem lesz más vágya, mint hogy nézhesse és szerethesse Őt. A menny boldogsága oly nagy, hogy mi nem tudjuk jól elképzelni, és megsejteni is csak alig valamit tudunk belőle. Ezért mondja Szent Pál: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1 Kor 2,9)

Emellett természetesen a menny többi lakójával, az angyalokkal és a szentekkel való barátság is a boldogság forrását fogja majd jelenteni számunkra. Amiatt is örülni fogunk, hogy azokat viszontláthatjuk, akiket itt a földön szerettünk. Fájdalom és bánat nem lesz többé a mennyországban. A menny boldogsága zavartalan boldogság: „Maga Isten … letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség, mert a régi világ elmúlt.” (Jel 21,3-4) Az üdvözölteknek nem kell félniük többé, hogy ezt a boldogságot valaha is elveszíthetik. A zavartalan örömhöz tartozik e boldogság elveszthetetlenségének tudata, „mert minden boldogság örökkévalóságot, mély, mély örökkévalóságot akar”, ahogy ezt maga Nietzsche is mondta.

Mindazonáltal nem érzéki örömök azok, amik a mennyországban ránk várnak. Szép lányokkal és sok érzéki gyönyörrel teli paradicsomot Mohamed ígért követőinek. Ezzel szemben Krisztus ezt mondta: „Hiszen, amikor feltámadnak, nem nősülnek és férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint az angyalok az égben.” (Mk 12, 25) A test feltámadása után azonban a lélek boldog öröme a megdicsőült testre is átfolyik, úgy hogy ez is részesül ebben az üdvben.

A mennyország öröme lényegét tekintve mindenki számára egyforma. Mindazonáltal különböző fokok azért vannak, annak a szeretetnek mértéke szerint, melyet a földön valaki elért. Irigység azonban nem létezik az üdvözültek között. Lisieux Kis Szent Teréz nagyon szép hasonlatban mutatta meg, hogy a mennyben mindenki egészen boldog, holott nem mindenki élvezi a boldogságnak ugyanazt a mértékét. Egy kis és egy nagy üveg is tele van, ha egészen a széléig töltik őket; a nagy mégis többet tud felvenni. A szentek így érdemelték ki a földön, hogy a mennyben több boldogságot tudnak befogadni.

„Amiket most szenvedünk nem mérhetők össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk.” (Róm 8,18) E világon a legvadabb szenvedéseket elviselni sem lenne sok a mennyei boldogság legcsekélyebb fokának eléréséhez. Isten azonban sokkal kevesebbet kíván tőlünk, igyekezzünk tehát a csekélyebb szenvedéseket, melyeket nekünk küld, türelmesen elviselni, hogy ezzel kiérdemeljük magunknak a mennyet.