Milyen hely lehet a Mennyország?

Igen, azt szerettem volna még írni, hogy oké, hogy elfilozofálgatunk róla, de ez egy állapot.

Szóval nem egy hely, csak az embernek úgy sokkal könnyebb elképzelni, ha azt gondolja, hogy hely és hogy fent van, a pokol meg lent van. Mindhárom egy állapot.

Azt emberi szavakkal nehéz körülírni..képzelj el olyan színeket,amilyeneket soha nem láttál,és olyan formákat is!

Minden megváltozik,a gondolatoddal irányítassz mindent,a földi életedben soha el nem ért dolgokat teheted meg,azzal munálkodsz,amivel szeretnél!gyerekkori álmokat beteljesítheted,azt teszel,amihez igazán kedved van,tanulsz újakat,fejleszted a tudásod,soha nincs unalom...

Egyébként a kérdés teljesen természetes, mert az ember gondolkodik ilyesmiről? (van-e túlvilág, s ha igen, milyen ott?)

Egyszer egy pap barátom tette fel az egyik hittanórán a kérdést nekünk, hogy milyennek képzeljük Istent. S ugye persze azt mondhatjuk, hogy Isten lélek, nincs emberi formája, de azért mégiscsak elképzeljük valahogy. (idős ember, asszony, nagy fényesség stb.)

Úgyhogy akkor is van elképzelése az embernek a mennyországról, ha tudja, hogy az egy állapot.

Életünk tulajdonképpeni célja a mennyország. Túl ritkán gondolunk erre az örvendetes igazságra, és ezért állandóan veszélyben vagyunk, hogy elfelejtsük, hogy ezen a földön csak idegenek és zarándokok vagyunk (lásd: 2 Kor 5,6; Zsid 11,13). Itt nincs tartós maradásunk; ezért a menny örök hazája után kell vágyakoznunk.

Ebben a világban soha nem tudunk tartósan boldogok és megelégedettek lenni, hanem mindig lesz szenvedni valónk. Még ha fölöslegünk is van a földi javakból, szívünkben akkor is megmarad egy csillapíthatatlan vágy és az a felismerés, hogy teljes boldogságunkhoz nem elég a föld minden java sem. „Az előzetes öröm a legszebb öröm” szólásban benne van annak beismerése, hogy egy földi vágy kielégülése mindenkor magával hozza a csalódást is: olyan szép, mint amilyennek reméltük, nem lett a vágyott dolog mégse.

Miért van ez így? Ebben a világban csak véges javakat találhatunk. Szellemi lelkünk azonban csupán érzéki vagy valamely módon behatárolt jóval nem elégíthető ki. Isten a boldogság utáni vágyat ültette el szívünkbe, melyet csak a végtelen jó, Isten maga tud teljesíteni. Az egész világ sem tudna bennünket valóban boldoggá tenni, ezt csak Isten tudja. Csak Ő végtelen, aki Őt bírja, mindent bír.

Ezért a mi mennyünk Isten látásából és élvezéséből fog állni. „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) – imádkozza az Üdvözítő az utolsó vacsorán. Isten látása akkor már nem lesz rejtélyes és sötét, mint ebben az életben, hanem színről színre, tökéletesen tiszta: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.” (1 Kor 13,12) Mi tehát nem úgy fogjuk látni Istent, ahogy néhány próféta (például Izajás) ezen a földön látomásban látta: trónon ülve és szárnyas angyalokkal körülvéve. Ez csak tökéletlen kép Istenről, hiszen Istent ebben az életben nem láthatja senki olyannak, amilyen a valóságban. A mennyországban azonban így fogjuk Őt látni: „Mert látni fogjuk, amint van” (1 Jn 3,2) Tehát háromszemélyű lényét fogjuk látni. Látni fogjuk az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, ahogy végtelen szeretetben összefonódnak; valóságosan három és mégis tökéletesen egy. Már nem hinni fogjuk, hanem látni, hogy Isten a szeretet.

Ebben a látásban lelkünk kimondhatatlan elragadtatásban fog felujjongani. Fel fogja ismerni, hogy ez az Isten, aki a szeretet, szereti őt, és hogy neki az egész örökkévalóságban birtokolni és élvezni szabad Őt. Nem lesz más vágya, mint hogy nézhesse és szerethesse Őt. A menny boldogsága oly nagy, hogy mi nem tudjuk jól elképzelni, és megsejteni is csak alig valamit tudunk belőle. Ezért mondja Szent Pál: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” (1 Kor 2,9)

Emellett természetesen a menny többi lakójával, az angyalokkal és a szentekkel való barátság is a boldogság forrását fogja majd jelenteni számunkra. Amiatt is örülni fogunk, hogy azokat viszontláthatjuk, akiket itt a földön szerettünk. Fájdalom és bánat nem lesz többé a mennyországban. A menny boldogsága zavartalan boldogság: „Maga Isten … letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség, mert a régi világ elmúlt.” (Jel 21,3-4) Az üdvözölteknek nem kell félniük többé, hogy ezt a boldogságot valaha is elveszíthetik. A zavartalan örömhöz tartozik e boldogság elveszthetetlenségének tudata, „mert minden boldogság örökkévalóságot, mély, mély örökkévalóságot akar”, ahogy ezt maga Nietzsche is mondta.

Mindazonáltal nem érzéki örömök azok, amik a mennyországban ránk várnak. Szép lányokkal és sok érzéki gyönyörrel teli paradicsomot Mohamed ígért követőinek. Ezzel szemben Krisztus ezt mondta: „Hiszen, amikor feltámadnak, nem nősülnek és férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint az angyalok az égben.” (Mk 12, 25) A test feltámadása után azonban a lélek boldog öröme a megdicsőült testre is átfolyik, úgy hogy ez is részesül ebben az üdvben.

A mennyország öröme lényegét tekintve mindenki számára egyforma. Mindazonáltal különböző fokok azért vannak, annak a szeretetnek mértéke szerint, melyet a földön valaki elért. Irigység azonban nem létezik az üdvözültek között. Lisieux Kis Szent Teréz nagyon szép hasonlatban mutatta meg, hogy a mennyben mindenki egészen boldog, holott nem mindenki élvezi a boldogságnak ugyanazt a mértékét. Egy kis és egy nagy üveg is tele van, ha egészen a széléig töltik őket; a nagy mégis többet tud felvenni. A szentek így érdemelték ki a földön, hogy a mennyben több boldogságot tudnak befogadni.

„Amiket most szenvedünk nem mérhetők össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk.” (Róm 8,18) E világon a legvadabb szenvedéseket elviselni sem lenne sok a mennyei boldogság legcsekélyebb fokának eléréséhez. Isten azonban sokkal kevesebbet kíván tőlünk, igyekezzünk tehát a csekélyebb szenvedéseket, melyeket nekünk küld, türelmesen elviselni, hogy ezzel kiérdemeljük magunknak a mennyet.

Q. How is the soul like to God?

A. The soul is like God because it is a spirit that will never die, and has understanding and free will.

My soul is like to God in four things.

(1). It is "a spirit." It really exists, but cannot be seen with the eyes of our body. Every spirit is invisible, but every invisible thing is not a spirit. We cannot see the wind. We can feel its influence, we can see its work--for example, the dust flying, trees swaying, ships sailing, etc.--but the wind itself we never see. Again, we never see electricity. We see the light or effect it produces, but we never see the electricity itself. Yet no one denies the existence of the wind or of electricity on account of their being invisible. Why then should anyone say there are no spirits--no God, no angels, no souls—simply because they cannot be seen, when we have other proofs, stronger than the testimony of our sight, that they really and truly exist?

(2). My soul will "never die," i.e., will never cease to exist; it is immortal. This is a very wonderful thing to think of. It will last as long as God Himself.

(3). My soul "has understanding," i.e., it has the gift of reason. This gift enables man to reflect upon all his actions--the reasons why he should do certain things and why he should not do them. By reason he reflects upon the past, and judges what may happen in the future. He sees the consequences of his actions. He not only knows what he does, but why he does it. This is the gift that places man high above the brute animals in the order of creation; and hence man is not merely an animal, but he is a rational animal--an animal with the gift of reason.

Brute animals have not reason, but only instinct, i.e., they follow certain impulses or feelings which God gave them at their creation. He established certain laws for each class or kind of animals, and they, without knowing it, follow these laws; and when we see them following their laws, always in the same way, we say it is their nature. Animals act at times as if they knew just why they were acting; but it is not so. It is we who reason upon their actions, and see why they do them; but they do not reason, they only follow their instinct.

If animals could reason, they ought to improve in their condition. Men become more civilized day by day. They invent many things that were unknown to their forefathers. One man can improve upon the works of another, etc. But, we never see anything of this kind in the actions of animals. The same kind of birds, for instance, build the same kind of nests, generation after generation, without ever making change or improvement in them. When man teaches an animal any action, it cannot teach the same to its young. It is clear, therefore, that animals cannot reason.

Though man has the gift of reason by which he can learn a great deal, he cannot learn all through his reason; for there are many things that God Himself must teach him. When God teaches, we call the truths He makes known to us Revelation. How could man ever know about the Trinity through his reason alone, when, after God has made known to him that It exists, he cannot understand it? It is the same for all the other mysteries.

(4). My soul has "free will." This is another grand gift of God, by which I am able to do or not do a thing, just as I please. I can even sin and refuse to obey God. God Himself--while He leaves me my free will--could not oblige me to do anything, unless I wished to do it; neither could the devil. I am free therefore, and I may use this great gift either to benefit or injure myself. If I were not free I would not deserve reward or punishment for my actions, for no one is or should be punished for doing what he cannot help. God would not punish us for sin if we were not free to commit or avoid it. I turn this freedom to my benefit if I do what God wishes when I could do the opposite; for He will be more pleased with my conduct, and grant a greater reward than He would bestow if I obeyed simply because obliged to do so. Animals have no free will. If, for example, they suffer from hunger and you place food before them, they will eat; but man can starve, if he wills to do so, with a feast before him. For the same reason man can endure more fatigue than any other animal of the same bodily strength. In traveling, for instance, animals give up when exhausted, but man may be dying as he walks, and still, by his strong will-power, force his wearied limbs to move. But you will say, did not the lions in the den into which Daniel was cast because he would not act against his conscience, obey the wicked king and offend God--as we read in Holy Scripture (Dan. 6:16)--refrain from eating him, even when they were starving with hunger? Yes; but they did not do so of themselves, but by the power of God preventing them: and that is why the delivery of Daniel from their mouths was a miracle. It is clear, because the same lions immediately tore in pieces Daniel's enemies when they were cast into the den.

(No, meggyütt a jehovista...)

Károli Biblia 2Mózes 6:3??? Mégis milyen (p)-istának kéne lennem, ha egyszer Isten ezt a nevet adta magának?

Ha Gyurcsánynak vagy Orbánnak hívnák, akkor biztos gyurcsányista vagy orbánista lennék.

Egyébként kérdezzél már meg egy rabbit, hogy ki az Isten.

Mert elmondanám, hogy még mindig ugyanaz! Isten nem változik meg, Ő mindig ugyanaz marad:

Mal 3:6 Mert én, az Úr, meg nem változom,...

A zsidók nem ismerik el Jézust Isten fiának, az összkeresztény oldal meg kreált egy szentháromságot, amiről az őskeresztényeknél még szó sem volt!!!

Gondolom mindezt azért, mert hogy nézne már ki, hogy ugyanazt az Istent dicsőítsék, mint a zsidók, akik meg nem ismerik el Jézust messiásnak, és akit kivégeztettek.

Oszd meg és uralkodj... sátán megint jó munkát végzett!

Én a magam részéről nem is az örök életet várom a legjobban, hanem hogy ez az undorító féreg, aki annyi embernek oly sok szenvedést okozott/okoz a földön, végre elpusztuljon és eltűnjön végleg a sunyiba.

Akiknek meg abban a szerencsében lesz részük, hogy egy olyan földön élhetnek ahol 'az' már nincsen, minden jót kívánok!

Nezzük csak meg azt az állitást, amely szerint Konstantin rendelte volna el a Jézus Krisztus istenségeről szóló tanitast! (A téma meglehetősen nagy, ezert csak a legkorábbi forrásokkal foglalkozom.) Előszor vizsgáljuk meg, mit mondott Jézus Krisztus önmagáról?

(Jézus mondta:) "Én és az Atya egy vagyunk. Ekkor újra köveket vittek oda a zsidók, hogy megkövezzék. Jézus megszólalt, és ezt mondta nekik: "Sok jó cselekedetet vittem véghez előttetek az én Atyám neveben: ezek közul melyik cselekedetem miatt köveztek meg engem?" A zsidók így feleltek neki: "Nem jó cselekedetért kövezünk meg téged, hanem káromlásért, és azért, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat." (Jn 10:30-33)

Mit láthatunk itt? Jézus kijelenti, hogy egy az Atyával. Ha ezt a kijelentest nem értenénk, vagy félreértenénk, nyilvanvalóvá teszik az értelmét, ha megfigyeljük a zsidó vezetők reakciójat. Egyertelmű, hogy Jézus Istenként jelentette ki önmagát, és a korabeli zsidok így is értették. Ezek után nézzük meg az apostolokot. Legelőszor Janos apostolt, aki így kezdi evangéliumát:

"Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige." (Jn 1:1)

Szinten ebben az evangéliumban találjuk meg Tamás apostol bizonyságtételét. Ragadványneve: hitetlen. Miert is? Nem volt jelen akkor, amikor Jézus megjelent a felhazban a 10 apostolnak. (Jn 20:19-23) Hallva a többi apostol bizonyságtételét, kijelentette, csak akkor hajlandó elhinni, hogy feltámadt, ha kezet és oldalát megtapinthatja. Kesőbb Jézus újra megjelent, és megadta Tamásnak ezt a lehetőseget. Ekkor Tamás ezt mondta Jézusnak:

"Én Uram és én Istenem!" (Jn 20:28)

Pal apostol esetében nem is tudja az ember, hogy hova kapjon, annyi helyen találunk bizonyitékot. Talán a leghíresebb a Filippi level második fejezeteben talalható himnusz, ahol Pál kijelenti Jézusrol:

"...nem tekintette zsákmanynak, hogy egyenlő Istennel" (Fil 2:6)

A három apostol egyertelmű tanúsagtevője Jézus Krisztus istenségenek. Ha azonban az a vád érne, hogy a Bibliából akarnám bizonyítani, amit "meghamisították", lássuk a legkorábbi ókereszteny bizonyitekot! Kr. u. 107-ben Antiochiai Ignácot, Antiochia püspoket, mint a keresztenyseg egyik legfőbb vezetőjet magához rendelte a császár. Ignác tudta, hogy ez a halálos ítélete, és nem valószinű, hogy vissza fog térni erről az útról. Ekkor hét levelet írt különféle gyülekezeteknek, ahol bizonyságot tett arról, hogy "Jézus Isten". Életéért cserébe elég lett volna ennyit mondania: "csak vicceltem". Miért nem tette? Esetleg tényleg meg volt győződve róla, Hogy Jézus Isten? Persze érhet az a vád, hogy elfogultak az ókereszteny dokumentumok, keressünk független forrásokat. Az összes bizonyitékot nem szeretném felsorakoztatni, csak egyet: ifjabb Pliniusét. Plinius, császari tisztviselő nem tudta, hogy mit tegyen a keresztényekkel, ezért váltott levelet a császárral. Ebben a levelében, Kr. u. 112-ben a következőket irta:

"... [a keresztények] összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az Istennek hitt Krisztus tiszteletére."

Megdöbbentő bizonyiték! Kr. u. 112-ben egy független forrás arról tesz tanúságot, hogy a keresztények Krisztust Istenként tisztelik! Mit mondhatunk tehát? Az Újszovetsegben Jézus olyan kijelentést tesz, ami alapján a zsidók meg akarják kövezni, mert Istenné teszi magát. Apostolai bizonyságát teszik, hogy Isten volt. Az egyik legkorábbi ókeresztény forrás szerzője szintén Istennek tartotta Jézust. Sőt egy független, nem hivő tanúsagtétel szerint 112-ben a keresztények Istenkent tisztelik Krisztust. Nem igaz tehát azon állitas, hogy Konstantin változtatta meg Jézus státuszát. Egyháza a megalakulása óta vallja Jézus istenségét.