Mi a helyes keresztény viselkedés?

Keserűséget, hidegséget, ürességet érzek és ha azt keresem, hogy ki miatt van ez, akkor csak magamat találom vagy Istent. Persze van bőven reménytelenség is, de azt legalább nem érzem. (csak amikor hozzá kezdek valami komolyabbhoz látom, hogy mennyire primitív szinten állok és nincs időm és erőm, hogy ezen javítsak -> félreértés ne essék, emellett imádom azt aki vagyok: Tudjátok, magamat csak én bánthatom - persze megértéssel fogadom a kritikát :P ).

Ha viszont nem én és nem Isten a felelős a sok rosszért, akkor az emberek egy része?

Igazából nem tudom, hogy miért vagyok itt.

Néha azt gondolom, hogy nem kellene itt lennem, néha meg azt, hogy mit foglalkozzak másokkal? (legyek pszichopata? tapossak el másokat? vagy legyek mások rabszolgája, lábtörlője?).

Sajnálom is és gyűlölöm is azokat, akik másoknak ártanak. De sokszor megértem őket, mert Isten tehetett volna azért, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe. Meg mi is emberek. Meg ők is.

Mi legyen az életem célja? Kielégíteni a vágyaimat, mindet, ami másoknak is árthat?

Ne legyenek vágyaim? Ne legyenek céljaim?

Vagy olyan vágyaim és céljaim legyenek, amik a képességeimnek megfelelőek?

Ez a baj sokakkal. Irreális álomvilágba ringatják őket csak a vágyakozások és a tervek. Mindenért tenni kell valamit, amiért áldozatok kellenek és amiknek következményei lesznek. Gondolkodjak úgy, hogy mindenki azt érdemli, amire képes?

Hallgattasam el a lekiismeretem és mondja azt, hogy mindennek úgy kellett lenni, ahogy lett?

Félreértés ne essék. Nem arról van szó, hogy nem elégítem ki valamilyen torz elképzelésemet.

Lehet csak bemeséltem magamnak, hogy érdekelnek mások, közben nem is?

Te nagyon bölcs ember vagy Pietrosol, rád érdemes odafigyelni egyébként.

Ha van kedved gondolkodj el ezen:

http://www.gyakorikerdesek.hu/ezoteria__egyeb-kerdesek__6474..

Szerinted az az ember, aki nem tudja magát legyőzni, gyengébb magánal vagy erősebb?

Rossz látni, hogy minden elmúlik, elpusztul, elhal. Rossz látni, ahogy az emberek hátbaszúrják egymást és senkiben sem lehet megbízni.

Nem sajnálom magam és nincs is rá szükségem és nem érdekel ha valaki sajnál. Bár úgy érzem, hogy ez a depresszív gondolkodás a személyiségem része lett és sokszor ez ad erőt, tudni hogy minden el van veszve és semminek nincs értelme.

De ez is olyan, hogy nem az én gondolotam. Nem érzem, hogy minden veszve volna, csak azt hogy tellik az idő és szenved a világ.

Én hogy élnék szívesen?

Tegnerparton kajálnék, innék, fürdőnék, napoznék, barátokkal és szerelmemmel (babáinkkal) tölteném az időt, emellett pedig tanulnék értelmes dolgokat, amivel a világon lehet javítani.

Az a baj, hogy vannak akik miatt a tudás korlátozni kell, mert nem képes hazsnálni a hatalmat. És vannak akik meg a hatalmat rosszul használják.

Én meg csak itt ülök és nem csinálok semmit.

Amikor hülyére ültem magam (azon gondolkodva, hogy mit tanuljak, hogy felejtsek), kénytelen vagyok elmenni sportolni, hogy ne fájjon mindenem. Az idő meg csak elfut.