Az volt Isten szándéka, hogy az égbe jussunk?

Isten az embernek eleve természetfeletti szerepet szánt, és az ember megfelelő idő után úgy hagyta volna el a természetes világot, hogy - miként az áteredő bűn nélkül fogantatott Szűz Mária — nem kellett volna keserves haláltusát vívnia, és testét nem látta volna romlás.

A menny az ószövetségi világkép szerint Isten teremtménye, nem azonos Istennel. Óvatosságból, Isten nevének tiszteletéből idővel mégis Isten nevének szinonimájaként kezdték hasznélni. Ezért van az Újszövetségben a mennyek országa - Isten országa kettősség. Az ég sem foghatja be Istent, összecsavarodik, mint a tekercs, ropogva elmúlik stb. Én inkább az angyalok természetes létszférájaként azonosítanám a mennyet, amit persze a mai tudomány száműzött a csillagok világából az anyagvilágon túlra. Ezért nehéz egyáltalán értelmezni az ezt tartalmazó bibliai helyeket: hogy valaki a mennybe jut, vagy a mennyből leszáll.

Szerintem a teremtéskor Istennek a kijelentett szándéka az volt, hogy az ember a földet művelje és uralja. Hogy a bűnbeesés hiányában mit lett volna a további parancsa, meg hogyan jutott volna az ember a mennybe, arról nem akarok spekulálni. Az biztos, hogy Isten már az ember teremtésekor tudta, hogy az el fog bukni, hiszen "eleve" engesztelő áldozatul rendelte a Fiút (Rm 3,25). Tehát ha az "eredeti" isteni tervet keressük, sokkal inkább abban kell keresnünk, ami végül megvalósult, hszen Isten nem szorul rá, hogy lélekszakadva B-terveket készítsen. Ő parancsot adott, de titokzatos bölcsességében nem azt rendelte el, hogy az ember azt megtartsa. Ahogy Pál mondja: Isten mindeneket bűn alá rekesztett, hogy mindeneken könyörüljön.

Az ősártatlanságot bizonyos természetfölötti adományként kell felfogni, azaz nem volt a teremtettség része, hanem attól különböző aktussal jutott hozzá az ember. Bukása által e természetfölötti ajándékot vesztette el, de természete nem lett olyan értelemben romlott, ahogy azt a protestánsok vélik. Ezt a vélekedést én nem osztom: szerintem az ősártatlanság Ádám természetéhez tartozott, mert csak így mondható, hogy a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett a bukás következtében.

Az eredendő bűn a modern teológia szerint misztikus valóság, nehezen mondható róla bármi konkrétum. A régebbi iskolás (ágostoni) tan szerint kvázi-anyagi entitás, ami generációkon át tovacsorog az emberiségen, és a keresztségben mosatik le. A bűntelen Ádámot meg lehetett volna ölni, hiszen a test összezúzható, az éltető szellem visszavonható, stb. Sőt úgy vélem, Jézus is meghalt volna végelgyengülésben, hiszen született, nőtt, érzett és szenvedett. Isteni természete nem akadályozta volna meg, hogy halandó emberi formát öltve emberi sorsként meghaljon. Én még azt is megkockáztatnám, hogy aki azt véli, hogy a megtestesült Jézus kereszthalál nélkül nem halt volna meg soha emberileg, az tagadja Jézus közösségvállalását az emberiséggel. Neki emberként osztályrésze lett az, ami minden emberre elhatott Ádámtól fogva, vagyis a halál. Sőt a bűnt is magára vette, mikor emberré lett, noha nem saját bűneként. (Véleményem szerint az eredendő bűnről nincs értelme beszélni olyan lények esetén, akikben az nem termi meg a cselekedeti bűnöket, azaz pl. csecsemők, tudat nélküli elmebetegek, s úgyszintén állatok esetén. De az ilyenek is meghalnak.) Ezek persze csak gyorsan leírt vélekedéseim, sokkal hosszabban lehetne róluk beszélni, és egyiket-másikat talán vissza s vonnám, ha jobb érveket hallanék ellene.

Arra nehéz válaszolni, hogy a végső időkben helyreállítás vagy annál több fog történni, bár üdvösségtanilag logikusabb feltenni azt, hogy Jézus az ádámi tökéletes állapot visszaszerzésénél többet ad a Benne hívőnek. Egyrészt nem gondolom, hogy Istennek lett volna "eredeti szándéka" azon kívül, ami végül bekövetkezett. (Elvetem a párhuzamos világokat feltételező és velük Istent labdáztató molinista predestinációtant.) Másrészt az biztos, hogy az üdvözültek végállapota sokkal jobb lesz annál, amire Ádám a bukás előtt eljutott. A "volna" szót Ádámmal kapcsolatban veszélyes spekulációnak tartom - részben a rendelkezésre álló adatok szűkössége miatt, részben mert olyasmibe ártja magát, ami történetileg egyáltalán nem bizonyos. Hiszen azt sem tudjuk, hogy Ádám történeti személy volt-e, vagy a mai bibliai antropológia nézete szerint inkább jelképes alak, akiben az egész emberiség képviselve van. S hogy magát a bukást hogyan lehet az evolúcióelméletet alapul vevő történeti keretbe beilleszteni, nagyon izgalmas feladat - de mindenképpen viszonylagossá teszi az Ádám ősállapotáról szóló gondolkodásunkat.

A feltámadáskor az addig mennyei létállapotban lévő emberek fizikai testet kapnak, s számukra maga a menny is a földre száll. (Mivel a menny nem fizikai hely, hanem állapot, ez triviálisan igaz, tkp. önmagát bizonyítja.) Természetesen a kárhozottak is kapnak testet, de nem ugyanilyen állapotút, hanem olyat, ami nagyon is fájni fog nekik. Hogy az angyalokat látni fogjuk-e, azt nem tudom, de valószínűnek tartom, ha egyszer ítélkezni fogunk rajtuk. Azt viszont nem tartom valószínűnek, hogy ez és a többi részlet a bűnbeesés előtt is így volt. Ádám éretlensége és gyengesége ennek ellentmond.

A Jelenések száznegyvennégyezre az Izraelből kiválasztott igazakat jelképezi: úgy vélem, e szimbolikus szám a tizenkettes négyzeteként Izrael teljességét jelzi, azaz hogy idővel ők is bekerünek az üdvösségbe - habár nyilván nem mindannyian, de tkp. lényegében képviselve az egész választott népet.

Jehova Tanúi elkövetik azt a hibát, hogy a Biblia előrehaladó kinyilatkoztatási menetrendjét sutba dobva az Ószövetséggel ütik agyon az Újat (annak több kinyilatkoztatott részletét, mely néhol felülírta a korábbi szűkös tudásra alapozott kijelentéseket). Erre nem az a megoldás, hogy az Újat akarjuk az Óban minduntalan meglátni, s ahol az kevesebbet mond, ott görcsösen belemagyarázzuk. JT-i ellen bőven elég ilyenkor pl. a Prédikátor vagy némelyik zsoltáros létpesszimizmusát bizonyítékul hozni, hiszen ők a földön vártak minden jutalmat, és ezért féltek a haláltól, könyörögtek életük meghosszabbodásáért és így tovább.

Szerintem most is van hádész (pokol, alvilág): ez magába fogadja a kárhozók lelkét a feltámadásig. El tudom fogadni, hogy ez is egy létállapot, nem fizikai hely. Természetesen az is lehetséges, hogy valami nagy hatalmú gonosz szellemi lény is viseli e nevet, aki hatalmat kapott az oda kerülő emberek fölött, aztán mikor megvolt a feltámadás, ő is megy a tüzes tóba.

A bűnbeesés előtt az ember mentes volt a halál kényszerétől.

A halál kényszerétől való mentesség nem teljesen azonos a halhatadansággal. Tehát az első ember bűn nélkül is meghalhatott volna, ha az élettel összeegyeztetheteúen helyzetbe kerül (pl. vízbe fullad, túl magasról leesik, levágják a fejét). Az erőszakos halálra tehát lett volna lehetősége. Ez következik testi mivoltából. A halál kényszerétől való mentesség azt jelenti, hogy az ember (és valószínűleg az egész élővilág) számára ismeretlen lett volna a természetes halál (elöregedés) és a betegség. Szt. Ágoston pontos megkülönböztetést tesz, amikor meghatározza, miben állt az emberi halhatadanság adománya: az ember eredeti állapotában „képes nem meghalni" (posse non mori). Ui. az igazi halhatadanság, vagyis, hogy valaki „nem képes meghalni" (non posse mori), csak Istenben van meg (August. Gen. üt. VI. 25,36). Arra a kérdésre, hogy hol fért volna el a korládanul szaporodó emberiség, azt lehet felelni, hogy egyrészt az univerzum végtelen, és az Isten barátságában élő embernek Isten bárhol élőteret készíthetett volna. Valószínűbb azonban, hogy Isten az embernek eleve természetfeletti szerepet szánt, és az ember megfelelő idő után úgy hagyta volna el a természetes világot, hogy - miként az áteredő bűn nélkül fogantatott Szűz Mária — nem kellett volna keserves haláltusát vívnia, és testét nem látta volna romlás.

Azonban a feltámadás után az ember ténylegesen halhatatlan lesz testileg is.

Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és tenger sincs többé. Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony. Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: "Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak." Akkor a trónon ülő megszólalt: "Íme, újjáteremtek mindent!" (Jel 21,1-5; Vö. Iz 65,17; 66,22; 2Pét 3,13)

Azaz nem lesz menny és föld (a mostani, "régi" értelemben), hanem e kettő lényegében fedni fogja egymást.

A mennyország, vagy mennyek országa nem más, mint a tökéletes boldogság helye, Isten országának beteljesedett állapota. Tehát ez a szó a végleges üdvösség kifejezése, ahol az emberek Krisztus által Isten életében részesülnek.

Krisztus mennybemenetele nem azt jelentette, hogy elszakadt ettől a világtól, hanem inkább azt, hogy megadta és bemutatta a kozmikus megdicsőülés lehetőségét. A mi üdvösségünk és boldogságunk nem más, mint részesedés az ő dicsőségében.

A mennyország nem valami történésen kívüli hely, ahová az ember eljut, hanem a Krisztussal való együttlét, az ő dicsőségében való részesedés, amit ő földi érdemeivel kiérdemelt önmagának és a mi számunkra.

A mennyországot nem lehet úgy fölfogni, mint külön helyet v. mint egészen más állapotot, hanem mint az embereknek Istennel való életközösségét. Ezért amikor „felsőbb” világról beszélünk, azt nem tér szerint, hanem a lét rendje szerint kell érteni.

Egyébként pedig olvasd el: [link]

hitehagyottnak a ti ferdítéseitek tűnnek!

ezeket Isten a bűnbeesés előtt mondta, ha nem lenne benne az Őrtoronyban...

Bocs, de inkább olvasd ezt el:

[link]

sokasodunk,szaporodunk,hogy itt a földön megjárjuk az utunkat,ezért mondhatta.Azután természetesen mennünk kell a túlvilágra,és ha elég életet leéltünk,amiből sikerült tanulni,fejlődni,és megvilágosodott emberekké,lelkekké válltunk,akkor beleolvadhatunk Istenbe.

az én hitem szerint válaszoltam,vélemény,ne bántsatok érte..