Igaz-e, hogy Péter volt az első pápa?

Alábbiakban idézem Marvin Vincent, a híres protestáns tudós szavait, amelyben maga először veti el a meggyökeresedett nézetet, s vallja meg, hogy a katolikus vélemény a helytálló. Az idézet a Word Studies in the New Testament (Grand Rapids, MI: Eerdmans, 1946 (orig. 1887), 4 vols., vol. 1, 91-92;) című művéből származik (a kiemelések követik az eredetit):

"A szó se nem Krisztusra utal, mint sziklára, amellyel megkülönböztette azt Simontól, egy kőtől, se nem Péter hitvallására, hanem Péterre magára... Az a célzás, hogy a petra szó Krisztus, erőltetett és mesterséges. A szó nyilvánvalóan Péterre utal. A nyomatékos erre értelemszerűen a legközelebbi antecedensre (előzményre) utal; és ezenkívül így a metafora is elmosódik, minthogy Krisztus itt nem alapként, hanem építészként tűnik fel: "Erre a sziklára építem." Továbbá, bár Krisztus a nagyszerű alap, a fő szegletkő, azonban az Újszövetség írói felismerték, hogy nem helytelen az olyan szóhasználat, amelyben Krisztus egyházának tagjaira alkalmaznak bizonyos terminusokat, amelyeket Krisztusra is alkalmaztak. Például Péter maga hívja Krisztust élő kőnek (1Pét 2,4), s majd az 5. versben az egyházat szólítja élő köveknek...

Az a magyarázat egyaránt tarthatatlan, miszerint a petra Simon hitvallására utal. Mind a szójáték, mind a szöveg természetes olvasata ellene van ennek, és ezenkívül nincs összhangban azzal a ténnyel, hogy amióta csak az egyház épül, mindig hitvallókra - élő emberekre -, s nem hitvallásokra épül...

A magára Simonra való utalást támasztja alá Péter tényleges kapcsolata a korai egyházhoz... Lásd: ApCsel 1,15; 2,14.37; 3,2; 4,8; 5,15.29; 9,34.40; 10,25-26; Gal 1,18."

Expositor's Bible Commentary (D.A. Carson) (Protestáns)

(Főszerk.: Frank E. Gaebelein, Grand Rapids, MI: Zondervan, 1984, vol. 8: Matthew, Mark, Luke (Matthew: D.A. Carson), 368.)

"A "petrosz"... és a "petra"... változása alapján... sokan megpróbálták kikerülni, hogy Pétert azonosítsák a sziklával, amelyen Jézus építi az ő egyházát. Péter csupán egy "kő", állították; csak Jézus maga a "szikla"... Mások más különbségeket tettek magukévá... Azért ha ez nem egy protestáns reakció volt a római katolikus magyarázat túlzásaira, gyanús, hogy sokan bármit és bárkit megtettek "sziklának" csak Pétert nem..." Jóllehet az igaz, hogy a "petrosz" és a "petra" "követ" és "sziklát" jelenthet a korábbi görög nyelvben, azonban a különbség nagyrészt visszaszorult a költészetbe. Ezenkívül az alapul szolgáló arám nyelv ebben az esetben kétségbevonhatatlan; és a legvalószínűbb, hogy a "kepha" szót használták mindkét tagmondatban ("te kepha vagy, és ezen a kephán"), mivel ez a szó volt használva mind a névre, mind a "sziklára". A Pesitta (az arám nyelvvel rokon szír nyelven írt Szentírás) nem tesz különbséget a két szó között a mondatban. A görög különbséget tesz a "petrosz" és a "petra" között, de egyszerűen azért, mert megpróbálta megőrizni a szójátékot, és a görögben nőnemű "petra"-t nem lehetett túl jól egy hímnemű névre alkalmazni...

Ha Máté nem akart volna többet mondani, mint hogy Péter egy kő volt, szemben Jézussal a Sziklával, akkor az általánosabb szót használta volna, a "lithosz"-t ("kő" csaknem bármilyen méretben). Akkor nem lett volna szójáték - csakhogy éppen ez a lényeg! ..."

"Ebben a szakaszban Jézus az egyház építője, és a metafórák különös keveréke lenne, ha ugyanazon a tagmondaton belül az alapnak is őt látnánk..."

„Jézus pedig felelvén, monda neki: Boldog vagy Simon, Jónás fia ! mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, ki mennyekben vagyon. Én is mondom tehát neked, hogy te Péter vagy, és erre a kősziklára fogom építeni eEyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. És neked adom a mennyek országa kulcsait. És amit megkötendesz a földön, meg lészen kötve mennyekben is, és amit feloldandasz a földön, fel lészen oldva mennyekben”

(Mt 16:17-19)

17. Simon volt Péternek eredeti neve. A jelképes Péter nevet Krisztus adta neki már előbb. (L. Ján. 1, 42.) Jónás fia arámi nyelven Bar Jona. (L. Ján. 1, 42.) Péter atyja máshol Jánosnak neveztetik. (Ján. 21,15. skk.) A Jónás és János név nem azonos, de Krisztus idejében azokat úgy látszik a közhasználatban összecserélték. Test és vér a rabbik szólásmódja szerint annyit tesz, mint ember, különösen a testi vagy az érzéki, természetes ember. (L. Kor. I. 15, 50. Gal. 1, 16. Ef. 6, 12.) Krisztus tehát azt akarja mondani : Hogy én Messiás és Isten fia vagyok, arra nem gyarló ember tanított (vagy nem a te érzéki természetes és emberi eszed vezetett rá) téged, hanem mennyei Atyám nyilatkoztatta azt ki neked. S boldog vagy, hogy e kinyilatkoztatás előtt megnyitottad eszedet és szívedet. Jézus tanításából és csodáiból már látható volt, hogy nagy próféta ; de hogy Messiás vagy épen Isten fia, az csak isteni kinyilatkoztatásból volt felismerhető. Ennek határozott és bátor megvallása pedig már az isteni kegyelem különös műve volt. Igaz, hogy már előbb Natánael (Ján. 1, 49.) és a többi apostol (Máté 14, 33.) Krisztust Messiásnak, sőt Isten fiának vallotta, még inkább csak homályosan sejtve és ingadozva vagy pedig képletes értelemben. De Péter már az Atyával egylényegű Istennek, valóságos isteni személynek vallotta. A többi apostolban ez a hit még csak lappangott.

18. Péter, arámi nyelven, melyen Jézus apostolaival beszélt, Kéfa, ami annyit tesz, mint kőszikla. A Péter tehát jelképes név, mely jelenti a sziklát, melyre a földi, látható egyház építve van. Krisztus szavaiban itt szójáték rejlik, mely a görögben, latinban és más nyelvekben elhomályosodik, de szembetűnő volt az arámi nyelvben, hol az így hangzott: Te Kéfa (= Péter = szikla) vagy, és e Kéfára (= sziklára) építem egyházamat. (A szójáték legjobban visszaadható franciául, hol ugyanazon szó jelenti Pétert és a sziklát.) Krisztus nem Péter hitét tette az egyház alapjává, hanem magát Pétert az ő hitéért. Némely protestáns szerint mikor Krisztus e szavakat mondta, nem Péterre, hanem önmagára mutatott. De erről a szöveg mit sem mond, s az így magyarázott helynek semmi értelme sem volna, mert világos, hogy Krisztus Pétert akarja megjutalmazni hitvallásáért. Anyaszentegyház a görög és latin ecclesia (héberül kahal) annyi mint gyülekezet. Az újszövetségi Szentírásban itt fordul elő először. Krisztus az egyházat épülethez hasonlítja, amely hasonlat Szt. Pálnál is gyakori, és azóta az egyházban általános. Ε szavakban tehát ki van fejezve Péter egyházfősége (latinul primátus). Tényleg Péter mindig mint az apostolok fejedelme és az egyház feje szerepel a Szentírásban. (így pl. Máté 10, 2. Csel. 1, 15; 2, 14; 4, 8; 15, 7. Gal. 1, 18; 2, 7. sk.) A többi apostol is neveztetik néha az egyház alapjainak és oszlopainak, amennyiben ők is Péterre támaszkodva az egyház épületét tartják. (Gal. 2, 9. Ef. 2, 20. Jel. 21, 14.) Péter egyházfősége nem szorítkozott az ő személyére, hanem utódaira, a római pápákra is átszármazott. Mert az egyház alap és fej nélkül nem maradhatott. Az egységes fej volt és van ma is hivatva, hogy az egyház egységét minden körülmények közt fenntartsa. A pokol (a görögben : Hádes) kapui. A kapu a régi keleti városok bástyájának legjobban megerősített része, melyen belül oszlopcsarnokos piac volt, ahol többi közt az államügyeket és bíráskodást intézték. A pokol kapui tehát annyit tesz, mint a pokol hatalma, az ördög ereje. (A törökök is fényes portának vagy kapunak hívják a maguk kormányát és hatalmát.) Mások szerint a pokol itt az alvilágot jelenti, ahol a régiek felfogása szerint a holtak lelkei tartózkodnak. A kifejezés tehát itt is azt jelentheti, hogy az egyházon a halál, az enyészet hatalma soha erőt nem vesz.

19. Neked adom a mennyek országa kulcsait. (V. ö. Iz. 22, 22. Jel. 1, 18: 3, 7.) Az épület vagyis város kulcsainak átadása minden népnél a hatalom vagy a kormányzás rábízását jelképezi. A mennyek országa itt elsősorban az Isten földi egyházát jelenti, de a mennyországot is, amennyiben Péter a kormányzó és büntető hatalommal annak kapuit is megnyithatja vagy bezárhatja az emberek érdemei szerint. Nem az Isten igazodik Péter és utódai ítéletéhez, hanem Péter ítél az Isten törvénye és ítélete szerint. Megkötni és feloldani héberes kifejezés, mely annyit tesz, mint megtiltani és megengedni, elítélni vagy felmenteni, tehát Isten törvényei alapján egyházi törvényt hozni, parancsolni, kormányozni, bíráskodni. Ε szavakban benne rejlik Péternek és utódainak bűnbocsátó hatalma is, melyet Isten nevében és az ő törvénye szerint gyakorolnak. Hasonló hatalmat később a többi apostol is kapott (Máté 18, 18. Ján. 20, 23.), melyet Péterrel egységben, egyetértésben, utódaik pedig Péter utódaitól való függésben gyakorolnak.

Talán semmi sincs olyan világosan és olyan félreérthetetlenül benne a Szentírásban, mint az, hogy Jézus főt akart és főt rendelt az egyház élére, mégpedig egy meghatározott ember képében, azaz, hogy a 12 apostol nem volt egymással egyenrangú, hanem volt köztük egy, aki több lett, mint a többi és az egész egyház és így apostoltársai felett is kapott hatalmat. A későbbiek folyamán azonban látni fogjuk, hogy ez tisztán a józan észből is a legvilágosabban következik, és hogy ha a Szentírásban erről egy szó se lenne, a pápai intézményt még akkor is feltétlenül létesíteni kellett volna. Még akkor sem lett volna ez evangéliumellenes, mert hiszen a józan észt is épp úgy az Isten adta, mint az evangéliumot. Nem jár tehát el evangéliumellenesen az, aki levonja azt, ami a józan ész alapján az evangéliumból következik.

A pápaság nélkül lehetetlenség lett volna Krisztus tanait romlatlanul megőrizni s elérni azt, hogy az egyház valóban az legyen az emberiség számára, aminek Krisztus Urunk szánta. De Szent Péter fősége a Szentírásban is olyan világosan benne van, mint talán semmi más. Sajátságos és jellemző, hogy az egyház minden dogmája közül mégis éppen a pápaság és Szent Péter elsőbbsége az, amelyet minden felekezet, sőt még a szakadár egyházak is hamisnak nyilvánítottak, és éppen azok a felekezetek nyilvánították annak elsősorban, melyek egyébként mindenben mindig az Szentírásra hivatkoznak.

Krisztus Urunk Szent Péterrel már akkor kivételt tett, mikor először meglátta és apostolává választotta. Amit egyik más apostollal se tett, megváltoztatta a nevét, újat adott neki. Simon helyett (Mt 10,2; Mk 3,16; Lk 6,14; Jn 1,42) elnevezte kősziklának, melyből csak azért lett Péter, mert az evangéliumok eredeti nyelve görög és kőszikla görögül „petroszt” jelent (petróleum, kőolaj, petrifikálódik, megkövesedik stb.). Hogy e névcsere miért történt, később tudtunkra adja az evangélium. De a „kőszikla” nevet nemcsak görög, hanem arám alakjában is, vagyis azon a nyelven is, melyen Jézus beszélt, fenntartották az evangéliumok. Ezt jelenti ugyanis a Kéfás szó is.

A névcsere egyébként mindig nagy tervek és későbbi nagy események előrejelzése a Szentírásban. Ezzel akarta tehát tudtunkra adni Jézus, hogy itt nem valami mellékes, jelentőség nélküli dologról, hanem az egész evangélium, az egész kereszténység egyik legfontosabb intézkedéséről, dogmájáról, alapjáról lesz szó.

Ábrahámnak is akkor adta Isten ezt az új nevet (mert azelőtt Abram volt a neve), mikor kiszemelte azon nép ősapjául, melyet kiválasztott magának. (Ter 17,5) De látszik, mintha Simonnal még nála is fontosabb terve lett volna, mert míg Abram nevét csak egy szótaggal toldotta meg, de lényegében érintetlenül hagyta, Simonnak teljesen más nevet adott. Vele tehát még gyökeresebb változást tett.

Jákob is új nevet kapott, mégpedig ő is teljesen újat, de ezzel Isten nála nem új, majd csak ezután bekövetkező, fontos dolgot akart előre jelölni, hanem Jákob olyasmiért kapta az új nevet, ami már megtörtént, hogy ti. az angyallal küzdött. Szent Péter még semmit se csinált akkor, mikor az új nevet kapta. Az ő neve a jövőt mutatta, de a jövőben valami igen nagy dolgot, melyet akkor még sem ő, sem más nem sejtett.

Az evangéliumok többször is elsorolják a 12 apostol nevét (Mt 10,2-4; Mk 3,16-19; Lk 6,14-16; ApCsel 1,13), de a sok eset közül egyszer se fordul elő, hogy a felsorolásban ne Szent Péter legyen a legelső helyen. Máté 10,2 pedig egész külön ki is mondja, hogy: „Az első Simon, más néven Péter”. Már ez egymaga is elegendő bizonyíték volna amellett, hogy az apostolok nem egyformák voltak mind a tizenketten, hanem volt köztük egy első, egy olyan, akinek a hatalma több volt, mint a többié. Azt ugyanis, hogy ő volt az „első”, semmiképpen se érthetjük másképp, mert Péter egyébként semmiképpen se volt első az apostolok között.

Nem volt köztük a legidősebb (mert hiszen legalábbis András apostol, aki testvére volt, idősebb volt nála, mert a két testvér között Péter volt a fiatalabb). Nem őt hívta meg Jézus legelőször apostolnak. A legokosabb se volt köztük. Az ő két kis levele egész jelentéktelen szerepet tölt be a Szentírásban például Szent János evangéliuma, Apokalipszise és három levele mellett. Abban pedig, hogy Mesterét meg is tagadta, az iskarióti Júdást nem számítva, egyenesen utolsó az apostolok között. (Bizonyára nem véletlen tehát, hogy Jézus mégis őt tette az egyház fejévé. A legelső pápa, az, akit maga Jézus választott ki az egyház fejévé, akkor, mikor kiválasztotta, még majdhogynem gyarlóbb volt, mint 260 utódának bármelyike. Szinte kézzel foghatóan látható tehát, hogy Krisztus Urunk az egyház első fejének kiválasztásával a későbbi mesterséges és műbotrányoknak akarta elejét venni egyes pápák való vagy vélt gyarlóságai miatt. Mint láthatjuk, hiába. Az emberek így is botránkoznak egyes pápák életén, mert szükségesnek tartják, hogy botránkozzanak.)

Ha tehát a Szentírás mindezek ellenére mégis „elsőnek” mondja Pétert az apostolok között, csakis úgy lehet érteni, hogy maga Jézus tette elsővé azt, akit egyéni érdemei, előnyei vagy kiválóságai nem tettek azzá. Világos, hogy ezt nem azért tette, hogy mi is éppen a tehetségtelent és a gyarlót válasszuk meg mindig pápává, de azt mindenképpen tudtunkra akarta adni vele, hogy ha majd mégis előfordul, hogy ilyen ember lesz pápává, akkor is pápa, akkor is tisztelettel és engedelmességgel tartozunk neki, mert hivatala nem egyéni kiválóságainak eredménye, hanem Isten akaratának. Elsősorban azért kell tisztelnünk és engedelmeskednünk neki, mert nagy tehetség, vagy mert szent életű, hanem azért, mert az egyház feje.

Hogy Péternek az apostolok élére való helyezése nemcsak véletlen nem volt, hanem még csak mellékes dolog se, és hogy Péter főségének az apostolok is állandóan tudatában voltak, bizonyítják az effajta evangéliumi kifejezések: „Simon és társai” (Mk 1,36). „Péter a többi tizenegy kíséretében előlépett.” (ApCsel 2,14) Vajon miért nem azt mondja az Írás, hogy a tizenkét apostol állt ott?

Szent Pál is azt írja, hogy megtérésem után „fölmentem Jeruzsálembe, hogy megismerkedjem Péterrel”. (Gal 1,18) Vajon miért éppen csak Pétert akarta látni, miért nem azt írja, hogy azért ment Jeruzsálembe, hogy az apostolokat lássa?

A feltámadt Jézus üres sírjában az angyal ezt mondja a szent asszonyoknak: „Menjetek, mondjátok meg tanítványainak és Péternek”. (Mk 16,7) Tehát Péternek ő is különös jelentőséget tulajdonított. Ő se tartotta egyszerűen csak olyannak, mint a többi apostolt.

Ezek után lehetetlennek kell tartanunk, hogy az is csak véletlenül történt volna, hogy a Szentlélek eljövetelére összecsődült néptömeg elé is éppen Szent Péter áll ki beszédet tartani, nem pedig valamelyik más apostol. Aztán mikor letartóztatják és bíróság elé állítják az apostolokat, megint csak Péter az, aki nevükben és helyettük szól (ApCsel 4,7-8). Akkor is Péter beszél és intézkedik, mikor az áruló Júdás helyett új apostolt kell választani (ApCsel 1,15).

Pedig hát ezek még a kisebb szentírási bizonyítékok a pápai hatalom mellett.

Máté 16,18-19 szerint Krisztus Urunk egészen világosan is megmondta, miért adott ő új nevet Simonnak már akkor rögtön, mikor megismerkedett vele és hogy miért éppen „kefa”, miért „petrosz”, miért kőszál lett az az új név. „Mondom neked: Péter (petrosz, kőszikla) vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.”

Krisztus Urunk e kijelentéséből láthatjuk, hogy nem az apostoli testület, nem az apostolok összessége az egyház erősségének az alapja, hanem közülük csak az egyik, az apostolok és az egyház feje, Simon Péter, az első pápa. Azért adott Péternek új nevet Jézus és azért választotta nevéül a kősziklát, mert rá fogja majd építeni az anyaszentegyházat.

Láthatjuk tehát, hogy nemcsak van pápai hatalom, hanem éppen ez a pápai hatalom az egyház alapja és fő erőssége, Krisztus egyházának egyik leglényegesebb ismertetőjele, sőt egyenesen a fundamentuma. Tehát nem is csak az egyik ismertetőjele, mert hiszen párja nincs is, mert alap, fundamentum csak egy van. Az alappal nem versenyezhet az épület egy más alkatrésze se. Krisztus Urunk kifejezetten a pápai hatalomban látja az egyház erősségét és fennállása és romlatlanul való megmaradása zálogát. (A protestantizmusnak pedig éppen az a fő tana, hogy éppen a pápaság volt az, mely az egyházat megrontotta és tönkretette. Vajon a kettő közül melyiknek van igaza: Krisztusnak vagy a protestantizmusnak?)

De nem elég, hogy Péterre építette Jézus az egyházat, hanem ezen kívül a mennyek országa kulcsait is neki adta. Ebből is láthatjuk, hogy a mennyek országa csakugyan az anyaszentegyházat jelenti itt a földön, nem pedig a mennyországot vagy csak a kereszténység erkölcsi és ideológiai világát. Ha azonban a mennyországot értjük rajta, akkor még nagyobbnak kell találnunk azt a hatalmat, amit itt Péter kapott, mert ha egyenesen a mennyország kulcsai azok, melyek Péternél vannak, akkor világos, hogy nélküle oda senki be nem juthat, vagyis üdvözülés nélküle nem lehetséges.

De maradjunk csak a földi mennyek országa, azaz a Krisztus földi egyháza mellett. Kétségtelen, hogy legalább ennek kulcsait mindenképpen Péter kapta meg. Nem nagyravágyóan kezébe kerítette és birtokolja, mint a protestantizmus állítja, hanem attól kapta meg – minden kérés nélkül –, aki az egyedüli úr mindenek felett és a saját egyházában bizonyára feltétlenül parancsol és az intézkedésre illetékes.

Minek nevezzük hát azokat és minek mondjuk a bűnüket, akik el akarják vitatni, sőt rabolni Pétertől ezeket a kulcsokat? Kétségtelen ugyanis, hogy ezek a kulcsok a hatalmat, a rendelkezési jogot jelentik az egyházban.

Mikor 1887-ben elkészült Keszthelyen a fényes Festetics-palota, építője úgy adta át ünnepélyesen tulajdonosának az épületet, hogy bársony vánkoson a főbejárat aranyból készült kulcsát nyújtotta át neki. Világos, hogy a hasonlat annyiban nem jó, mert Krisztus Urunk, aki szintén kulcsokat ad át Szent Péternek, nem alkalmazottja, hanem Istene volt Péternek, tehát nem mint urának adott át neki kulcsokat, hanem mint egy tőle felmagasztalt teremtményének. Az azonban a Szentírásból egészen kétségtelen, hogy Péter is kulcsokat kapott épp úgy, mint Festetics Tasziló 1887-ben, mégpedig ahogy Festetics a palotája kulcsát, Szent Péter az éppen elkészült, újonnan alapított és földi pályáját most megkezdő anyaszentegyház kulcsait.

Az is kétségtelen, hogy ha kulcsokat kapott, akkor ezekben ő is ugyanolyan hatalmat kapott ebben a lelki, jelképes épületben, mint amilyeneket kapott Festetics a maga újonnan építtetett reális palotájában. A különbség csak az, hogy Péter nem természetes jogként, hanem kegyként kapta ezt a hatalmat, mert hiszen az anyaszentegyház nem Szent Péter vérén épült, mint a palota Festetics pénzén (melynek terhét aztán nem is tudta kiheverni egész életében). Krisztus a maga vérén szerezte és építette fel egyházát. Annyi azonban tagadhatatlan, hogy ha a kulcsait mégis Péternek adta, akkor Péter és a mindenkori pápa élhet is ezekkel a kulcsokkal, sőt kötelessége is használni őket. Nem bitorlás ez nála, hanem jog, sőt kötelesség.

De Szent Péter nemcsak kulcsokat kapott. „Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is” – tette még hozzá Jézus a kulcsokhoz.

Hogy a kötés és oldás mit jelent, már megmagyaráztuk. Itt csak azt kell kiemelnünk, hogy azt a kötő és oldó hatalmat, melyet az apostolok együttesen kaptak meg, most itt Szent Péter külön és egymaga is megkapta. Neki tehát egymagának ugyanaz a hatalma, jogköre és intézkedési joga van az egyházban, mint az egész apostoli testületnek együttvéve. Sőt több is. A püspöki karba ugyanis a fő, az elnök, tehát a pápa is beletartozik, nélküle nincs püspöki kar. A püspökök testületének a pápa nélkül semmi joga sincs, annál kevésbé a pápa ellenében. Csak a pápával együtt, csak ha a pápa az élükön áll, ha egy ügyet képvisel velük, van meg e testületnek a kötő és oldó hatalma, míg a pápának – látjuk – egymagában, a püspökök nélkül is megvan ugyanez a hatalma.

Az is feltűnő, hogy ez a kötő és oldó hatalom egészen korlátlan és semmi feltételhez nincs kötve. Nincs benne szó semmi beleszólási jogról az alattvalók, sőt még az apostoltársak, a püspökök részéről sem.

Láthatjuk, hogy az egyházat Krisztus Urunk nem demokratikusnak alkotta. Nem a hívők, a vezetettek szabadságát vagy jogait, hanem csak a főnek, a vezetőnek a hatalmát hangsúlyozza. Nem is annak, hanem csak ennek hangsúlyozására van szükség, mert az emberek a maguk szabadságáról és jogairól ugyanis mindig gondoskodnak, legtöbbször a kelleténél még jobban is, a főnek, a vezetőnek a hatalmát pedig mindig csökkenteni igyekeznek, mert ezt természetszerűleg ellenszenvvel nézik.

Igaz, hogy ugyanez a hajlam a főben is épp úgy megvan, mert ő is ember, de mivel az egyház lelki hatalom, az egyház fejének úgyse állnak eszközök rendelkezésére alattvalói kényszerítésére. Az egyházban tehát a vezető hatalmának és az iránta való engedelmesség kötelezettségének hangsúlyozására van elsősorban szükség, nem pedig a vezetettek szabadságának kiemelésére. Az igazsággal szemben való szabadság egyébként se szellemi érték, hanem a szellemiséggel való visszaélés, az emberi tökéletlenség bűne. De a kereszténység egyébként is az alázatosság, a türelem, az engedelmesség, az áldozat és a lemondás hirdetője, nem pedig az önérzeté és a jogok követeléséé. Ez utóbbiakra nem kell oktatni, annál kevésbé biztatni az embereket, hiszen beléjük van oltva, sőt életük fő törvénye, mert azonos az önfenntartó ösztönnel. A keresztény lelki élet éppen az ellene való küzdelemben áll.

*

Nevettető dolog, ahogyan az egyház ellenzéke, a protestantizmus válaszol arra a világos és ellenvetést nem tűrő intézkedésre, mellyel Krisztus Szent Pétert az egyház korlátlan fejévé tette.

Eleinte úgy próbálta elintézni a dolgot, hogy Krisztus Urunk azon a sziklán, melyre egyházát építi, nem Pétert, hanem önmagát értette.

Valószínűleg – mondták – önmagára is mutatott, mikor azt mondta, hogy „erre a sziklára” építi az egyházat. (Ez az idézet egyébként arra is újabb világos bizonyíték, hogy Jézus valóban alapított földi és látható egyházat. Hiszen látjuk, hogy az Ő „egyházát” emlegeti, melyet alapítani fog. De ezt az Ő egyházát csak földinek és csak láthatónak akarhatta, hiszen látjuk, hogy embert, látható embert tett fejévé és a kulcsait emlegeti.)

Ámde a Szentírásban nyoma sincs annak, hogy Krisztus Urunk magára mutatott, mikor azt mondta, hogy „erre a sziklára”. A Szentírást tehát így magyarázni egyet jelent a Szentírás meghamisításával. Hogy Jézus magára mutatott, annak nemcsak nyoma nincs az evangéliumban, hanem olyan világosan benne van, hogy Jézus nem mutatott magára, hanem Pétert értette azon az annyira fontos sziklán, hogy az evangélium szövegét olvasva ebben kételkedni még az elmebetegség határait súroló elfogultság esetén se lehet.

Vajon mondhatjuk-e józan ésszel, hogy Jézus azért változtatta át Simon nevét Péterre, azaz sziklára, mert nem ő lesz az a kőszikla, melyre az egyházat építi, hanem maga Jézus? És talán csak nem azért kezdi a mondatát azzal, hogy mivel te Péter, azaz szikla vagy, azért építem erre a sziklára anyaszentegyházamat, mert ez a szikla ennek ellenére mégse Simon-Péter, hanem maga Jézus? Vajon lehet-e ennél nyakatekertebb okoskodást még csak elképzelni is?

Ezt az okoskodást bizony csak akkor fogadhatnánk el, ha Krisztus Urunk – bocsánat a hozzá annyira nem illő beállításért, de hát a beállítás nem tőlünk származik – áprilisi tréfát akart volna járatni a tőle Péterré tett Simonnal, s ezért, miután tudtára adta, hogy ezután ő már nem Simon, hanem Péter, azaz szikla, egyszer csak nagy meglepetésünkre magára mutat s azt mondja, hogy igaz, hogy te Péter vagy a szikla, de hát az a szikla, melyre én az én egyházamat építem, mégse te vagy, hanem én. Ugyancsak joggal kérdezhetnénk tőle, hogy ha ő, azaz Jézus a szikla, akkor miért Pétert nevezte el annak? Akkor miért volt szükség Péter eredeti nevének megváltoztatására? Így még inkább nem értjük, miért maradt Jézus önmagára mutatása ellenére is továbbra is Péter a szikla, annyira, hogy egyenesen nevévé vált és maradt mindörökké?

Nem csodálkozhatunk tehát, hogy még Ravasz László, a református püspök se tudta elfogadni ezt a magyarázatot s a Kálvinista Szemle egyik péter-páli számában úgy próbálta kimagyarázni ezt a protestantizmus számára annyira kellemetlen dolgot, hogy Krisztus Urunk az anyaszentegyházat nem Péterre, hanem Péter nagy hitére alapította. Eszerint Péternek a hite volt erős, az volt a szikla, nem pedig maga Péter.

Azonban eltekintve attól, hogy ezzel Ravasz László nem magyarázott meg semmit, mert ha itt nem Péterről, mint akrobatáról, hanem szellemi dolgokról van szó, akkor, ha Péter hite az erős, akkor is Péter maga az erős, az érvnek még külön is megvan az a nagy fogyatékossága, hogy azt, hogy nem Péter volt az erős, hanem csak a hite, nem Krisztus Urunk, nem az evangélium, hanem csak a protestáns érvelő mondja. Ez pedig igen nagy fogyatékosság. Az evangélium szerint ugyanis Jézus nem Péter hitét nevezte el sziklának, hanem magát Pétert.

Aztán mellesleg még azt is meg kell jegyeznünk, hogy ez a Péter, aki rögtön az elején megkapta a Péter nevet, később nemcsak nagy hitéről, hanem nagy hitetlenségéről is tanúságot tett, mikor – valamennyi apostol közül egyedül – mesterét oly kishitűen megtagadta. Igazán semmi ok se volt tehát arra, hogy Péter éppen a nagy és erős hite miatt kapja meg ezt a megtisztelő jelzőt.

De ebben a szóban forgó idézetben is, mikor Jézus őt az egyház alapítójává teszi, nem azt mondja neki, hogy a te hited szikla és én erre a sziklaerős hitre építem majd anyaszentegyházamat, hanem hogy te vagy Péter, te vagy szikla és én „erre a sziklára (tehát terád, nem pedig a hitedre) építem anyaszentegyházamat”. Nem is építhette másra, hiszen neki, az ő személyének adta a Péter nevet, nem pedig egy lelki kiválóságnak. Simon már akkor megkapta Jézustól a Péter nevet, mikor még hite erősségéről egyáltalán nem tett semmi bizonyságot.

De egyébként is Jézus ebben az idézetben Péternek nem csak egy, hanem három dolgot mond egymás után: Az első, hogy ő, mint kőszikla, lesz az egyház alapja, a második, hogy neki adja az anyaszentegyház kulcsait, tehát az egyházban való korlátlan hatalmat, és a harmadik, hogy kötő és oldó hatalmat ad neki az egyházban. Világos, hogy ez a második és harmadik dolog van olyan fontos, mint az első, sőt ezekben még világosabban megmondja az evangélium, hogy mit akar kifejezni, mint az elsőben.

Hogy tekinthetnénk tehát kielégítő cáfolatnak azt, ha protestánsaink (köztük Ravasz László is), a másodikra és a harmadikra egy szót se szólnak, tehát ezek cáfolatára még kísérletet se tesznek, egyedül csak az elsőt próbálják megingatni (de ezt is csak úgy, hogy az olvasó lefordul tőle a székről) s aztán úgy tesznek, mintha ezzel az eggyel a másodikat és a harmadikat, tehát a kulcsok átadását és a kötés és oldás hatalmát is elintézték volna?

Pedig Jézusnak éppen ez a második és harmadik kijelentése bizonyítja a legvilágosabban, hogy az elsőt is úgy kell érteni, ahogyan mi magyarázzuk, azaz, hogy a szikla maga is Szent Péter apostol, nem pedig Krisztus Urunk és hogy Péter személyéről, nem pedig a hitéről van szó.

Hiszen, ha nem Péter, hanem Jézus a szikla, akkor miért nem tartja meg Jézus a kulcsokat is magának s akkor miért nem ő maga köt és old az egyházban? Akkor miért bízza ezt Péterre, miért adja át mindezt mégis Péternek? Csakis maga Péter lehet tehát a fundamentum, melyre Jézus az egyházat építi, nem pedig Jézus, és csakis Péter személye, nem pedig a hite. Hiszen a kulcsokat nem lehet a hitének adni, s bizonyára az is Péter maga az, aki köt és old, nem pedig a hite csinálja ezt helyette.

Legfeljebb arról lehet tehát szó, hogy mindezt a hitével érdemelte meg magának Péter. De hogy miért kapta azt, amit kapott és milyen erényei miatt tette Jézus éppen őt az egész egyház fejévé, az itt mellékes kérdés. Itt a tényről van szó, nem pedig arról az okról, mely ezt a tényt előidézte.

Lenyomtatni ugyan nem merik, mert maguk is érzik, hogy rendkívül kezdetleges, de jellemző, hogy a tanulatlan, logikátlan tömegek felé mégis használják protestánsaink, mégpedig igen meggyőző hatással és nagy sikerrel, a következő cáfolatot is:

Ne csak ezt a két verset (Mt 16,18-19) olvassa el a Bibliából – mondják a katolikusnak –, hanem folytassa az olvasást és mindjárt látja, hogy már a következő, 23. versben ezt mondja Jézus ugyanennek a Péternek: „Távozz tőlem, sátán!” (Az eredetiben és persze a protestáns fordításokban is, kísértő helyett egyenesen a „sátán” szó áll.) „Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.”

Jellemző, hogy most, mikor Jézus gyalázza, korholja Pétert, a protestáns olvasók is nemcsak Péterre, hanem a pápára is értik ezt a leszólást s diadallal mutatnak rá, hogy a Szentírás a pápát sátánnak nevezi. Krisztus Urunk pedig – alighogy átadta neki a kulcsokat és a kötés és oldás hatalmát és alighogy ráépítette anyaszentegyházát – mindjárt el is űzi magától, mert csak az emberek dolgaira (azaz csak a pénzre meg a haszonra) van mindig gondja, de nem az Isten ügyére. Eszerint tehát Krisztus Urunk mindjárt vissza is vonta Pétertől azt a hatalmat, amit előtte (bizonyára meggondolatlanságból) neki adott.

Mi azonban azt feleljük protestánsainknak, hogy ne csak ezt a 23. verset olvassák el, hanem az előtte levőket is és akkor látják, hogy Szent Péter nagy bűne, amely miatt a „sátán” jelzőt kapta mesterétől, mindössze abban állt, hogy Péter résztvevő szíve a közeledő kínszenvedést és halálát emlegető Jézusnak szerető részvéttel és vigasztalással ezt mondja: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.” (22. vers)

Tehát az „Isten dolgainak” nem értése és csak az emberekéivel való törődés, ami miatt itt a dorgálást Péter kapta, csak abban állt, hogy ez a „gonosz” Péter szerette volna mesterét megkímélve látni a kínhaláltól. Ebből világos, hogy az érte kapott dorgálás se lehetett olyan kemény, mint amilyent az avatatlan olvasó az evangélium kifejezései miatt sejt.

Nem a haszonról, annál kevésbé a pénzről vagy piszkos érdekről volt itt szó, hanem éppen ellenkezőleg, a Jézus iránti részvét és szeretet váltotta ki Péterből azokat a szavakat, melyekért a korholást kapta. Péternek itt egyedül csak az volt a bűne, hogy nem mint természetfölötti, hanem mint természetes ember, de mint természetes jó ember nyilatkozott meg. Ha tehát bűnét az összes későbbi pápák bűneként fogjuk fel, legalábbis a világ szemében éppen nem válik szégyenükre ez a későbbi római pápáknak.

De még ha itt Jézus a Péternek később valóban bekövetkező gyáva hittagadása miatt ejtette volna ki a korholó szavakat (ami egyáltalán nem igaz), akkor is kétségbeejtően naiv okoskodás volna azt következtetni belőlük, mintha ez a dorgálás Krisztus előbbi szavainak visszavonását jelentené, azaz, hogy alig mondta ki Jézus a Pétert az egyház alapjává tevő, neki a kulcsok és a kötés és oldás hatalmát átadó szavait, máris azonnal megbánta és visszavonta volna, amit mondott. Ekkora következetlenség és változékonyság, az előrelátásnak ilyen nagy hiánya ugyanis még egy valamirevaló embertől is sok volna, nem pedig Jézustól, az istenembertől.

Isten változatlan, s amit mond, nem azért mondja, mert előtte nem gondolta meg jól a dolgot vagy nem látta elég tisztán a helyzetet, vagy nem volt megfelelő emberismerete. Ő mindent megváltoztathatatlanul és örök időkre szólóan mond. Hiszen mindent előre tud és semmiben nem tévedhet. „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim (tehát az én szavaim, az, amit én mondok vagy ígérek) el nem múlnak” (Mk 13,31, Lk 21,33), soha meg nem változnak. Krisztus Urunk már akkor is tudta, hogy Pétert meg fogja dorgálni, sőt sátánnak fogja nevezni, mikor előtte azt mondta neki, hogy ráépíti anyaszentegyházát, neki adja a mennyek országának kulcsait és a kötő és oldó hatalmat. Világos, hogy mikor ezt tette, azt is tudta és gondolt is rá (mert világos, hogy Isten nem lehet szórakozott, vagy feledékeny), hogy ez a Péter őt később még meg is tagadja majd.

Ha tehát Jézus mindezek ellenére Pétert mégis az egyház fejévé tette s felruházta az említett nagy lelki hatalommal, ezt csak úgy lehet magyarázni, hogy a pápa akkor is az egyház feje marad, a mennyország kulcsaival akkor is rendelkezik és akkor is törvényesen köt és old, ha később tényleg sátánná válnék is és az Isten dolgaival csakugyan nem gondolna.

Krisztus Urunk nem ok nélkül mondta a tőle éppen rögtön utána sátánnak nevezett Péternek a fentebb idézett megtisztelő és felemelő megbízásokat és meghatalmazásokat. Hogy rögtön utána meg is dorgálta, nem csökkenti, hanem éppen ellenkezőleg, erősíti a pápa isteni rendelkezésen alapuló tekintélyét és tényleg meglevő hatalmát s csak azt bizonyítja, hogy a kulcsok még az olyan pápának is kezében vannak, hogy még az olyan pápa is pápa marad és hogy hivatala révén akkor is jár neki a tisztelet és engedelmesség, ha az Isten dolgával nem gondol, tehát nem pápa módra viselkedik.

Azt talán nem kell külön kiemelnünk, hogy e megállapításunk nem azt jelenti, hogy a pápának a rosszban is engedelmeskedni kell, vagy hogy nem lehet, sőt nem is kell fájlalnunk, ha a rossz a pápa részéről megtörténik. A tisztelet és engedelmesség a bűnös elöljárónak már csak azért is jár, mert az alattvalók a feljebbvalójuk méltatlan voltáról csak hallomásból értesülhetnek, s világos, hogy ez még nem ment fel senkit a tisztelet és engedelmesség kötelessége alól. Ez alapon még velünk egyenrangú s nálunk alsóbbrendű felebarátainkat se szabad megvetni, mert a rosszat róluk sem szabad ilyen könnyen elhinni. De ha valaki bizonyosan tudja az elöljáró bűneit, mint elöljárót akkor is köteles tisztelni, s magát a bűnt kivéve mindenben engedelmeskedni neki, mégpedig nem csak az egyházi, hanem az állami elöljárónak is. Hiszen éppen az jelenti azt, hogy az egyház látható, hogy tagjait s így bűneiket is sokszor meg lehet állapítani. A pápáról, püspökről azonban többnyire csak azt lehet bizonyosan tudni, hogy pápa, illetve püspök, de nem azt, hogy bűnös vagy méltatlan. Hogy valójában ki méltatlan, azt csak a szívek és vesék vizsgálója, Isten tudja. Az ítéletet tehát Istenre kell bíznunk még velünk egyenrangú vagy nálunk alsóbbrendű felebarátainkat illetően is. Hát még azokra vonatkozólag, akik feljebbvalóink s így ők illetékesek ítélni mirólunk, nem pedig mi őróluk.

Világos tehát, hogy Péternek rögtön az egyház fejévé tétele után adott dorgálás nem az előtte kapott dicséret és hatalomátadás visszavonását jelenti, hanem éppen ellenkezőleg annak bizonyítéka, hogy amit Jézus Péter javára mondott és tett, azt a később történtek előzetes tudtával és figyelembevételével tette. Csakis azt jelentheti tehát, hogy bennünk se szabad csökkennie a pápa hivatala iránti tiszteletnek, tekintélye és jogai elismerésének, ha esetleg emberi gyarlóságot vagy fogyatékosságot tapasztalunk benne. Hiszen világosan láthatjuk, hogy Krisztus Urunk is gyarlóságai tudatában és ellenére tette Simont az egyház fejévé.

Ha azt látjuk, hogy Jézus tudatosan egy, „az Isten dolgával nem gondoló” és emiatt tőle egyenesen sátánnak nevezett embert tesz az egyház alapjává és fejévé, ebből részünkre logikusan csak az következhet, hogy a pápák esetleges gyarlóságai, sőt bűnei nem lehetnek számunkra meglepetések, annál kevésbé hitünk akadályai!

Azonban nemcsak az van benne a Szentírásban, hogy Jézus mit fog tenni, mit fog Péternek adni és mivel fogja megbízni, hanem az is, hogy mivé tette a valóságban is. Persze erre nem volna külön szükség, mert maga az ígéret is teljesen elég volna. Amit ugyanis Isten ígér és jelez, hogy tenni fog, az mindig meg is történik, mert nála se „elfelejtésről”, se szándéka megváltoztatásáról soha nem lehet szó. Isten nem változik és nem is változhat.

Ha azonban a protestantizmus Jézus három említett ígérete közül nemcsak az elsőt, hanem mind a hármat meg tudta volna cáfolni, s ráadásul nem is olyan kétségbeejtően gyenge, sőt komikus módon, mint az elsőt, még akkor is mindig ott van Szent János evangéliuma 21. fejezetének 15-17. verse, ahol Jézus ezt a megígért főhatalmat a valóságban is megadja Szent Péternek és ahol ennek tényleges megtörténte olyan tisztán, világosan és félre nem érthetően megtalálható, hogy ellene cáfolatkísérlet még protestáns részről se merült fel soha.

„Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek? Igen, Uram – felelte –, tudod, hogy szeretlek. Erre így szólt hozzá: Legeltesd bárányaimat! Aztán másodszor is megkérdezte tőle: Simon, János fia, szeretsz engem? Igen, Uram – válaszolta –, tudod, hogy szeretlek. Erre azt mondta neki: Legeltesd juhaimat! Majd harmadszor is megkérdezte tőle: Simon, János fia, szeretsz? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: Szeretsz engem? S így válaszolt: Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek. Jézus ismét azt mondta: Legeltesd juhaimat!”

Az ünnepélyes hangból és a háromszoros ismétlésből feltűnően láthatjuk, milyen fontos eseményről van itt szó, s hogy Jézus milyen nagy jelentőséget tulajdonít annak, amit itt velünk közöl.

Ami pedig közlése tartalmát illeti:

Kik Jézus juhai?

Minden bizonnyal a követői, a hívek, az egyház tagjai.

Mit jelent ezeket legeltetni?

Bizonyára vezetni, tanítani, kormányozni, igazgatni, jóra inteni, a rossztól óvni.

Ezzel bízza meg tehát Krisztus Urunk itt Szent Pétert s utódait, a római pápákat.

Látjuk, hogy ez a megbízás se az apostoloknak általában szól, hanem Szent Péternek egymagának. De mindabból, ami itt történt, világos az is, hogy ha Szent Péternek Istentől kapott joga, hogy Jézus juhait legeltesse, akkor ugyanezeknek a juhoknak Istentől rájuk szabott kötelességük, hogy ennek az Istentől fölibük rendelt pásztornak engedelmeskedjenek, szavára hallgassanak, más, idegen pásztorok után ne igazodjanak, ott és úgy legeljenek, ahogyan és ahol ezt Istentől rendelt egyedül törvényes pásztoruk kívánja és megszabja.

Látjuk azt is, hogy mivel az ő juhait Jézus Szent Péterre bízta, arról lehet megismerni, ki Jézus valódi követője, hogy megnézzük, ki a pásztora, kire hallgat lelki ügyekben, kinek engedelmeskedik: Szent Péter utódainak-e vagy másoknak, vagy pedig senkinek, hanem csak a maga feje után indul. Aki a római pápára nem hallgat akkor, mikor a hitről és erkölcsökről van szó, vagyis aki nem tartozik a római akolba, az maga mond ítéletet maga fölött, mert maga ismeri el, hogy nem tartozik a Jézustól alapított egyházba, a törvényes akolba, nem tartozik Jézus juhai közé.

Érdekes és nem ok nélküli az se, hogy Jézus háromszor egymás után teszi ugyanazt a rendelkezést. Bizonyára azt akarta vele jelezni, mennyire fontos az az intézkedés, amit itt tesz, mennyire szívügye ez a kérdés és mennyire vigyáz arra, hogy senki figyelmét el ne kerülje, azaz hogy mindenki tudomásul vegye.

Mivel mid a három esetben újra meg újra előbb Szent Péter szeretetét kéri zálogul, ebből joggal következtethetjük, hogy bizonyára juhai is elsősorban azzal mutatják ki mesterük iránti igaz szeretetüket, ha nem kalandoznak el fegyelmezetlenül, annál kevésbé makacsul a nekik mesterüktől megszabott akolból, hanem tisztelettel és engedelmesen viselkednek a törvényes pásztor iránt. Képzelhető-e nagyobb bűn annál, mint amikor valaki éppen Jézus azon intézkedésének nem engedelmeskedik, melynek fontosságát annyira hangsúlyozta, hogy háromszor egymás után ismételte meg és az iránta való szeretet következményeként jelölte meg?

De bizonyára az se volt véletlen, hogy Krisztus Urunk a két első esetben azt mondta: „Legeltesd bárányaimat!”, a harmadikban azonban „juhaimat”.

Juh és bárány között az a különbség, ami a nagy és a kicsiny között. Azt jelenti tehát, hogy minden korú, rangú vagy tudományú hívemet rád bízom. Nemcsak a kis ártatlan, naiv és gyermeteg bárányokat, hanem a már nagy juhokat, a már tapasztaltakat, a többi közül nagyságban és erőben kiemelkedőket: a papokat, püspököket, fejedelmeket, királyokat, köztársasági elnököket, híres tudósokat, mindenkit, aki az én aklomban akar tartózkodni s tőlem várja üdvösségét. Látni fogjuk majd, hogy Krisztus Urunk Szent Péternek pásztori minősége betöltése közben még a csalatkozhatatlanság adományát is megadta.

KIT TETT JÉZUS AZ ANYASZENTEGYHÁZ LÁTHATÓ ALAPJÁVÁ ÉS FEJÉVÉ?

Válasz:

Jézus Krisztus Szt. Péter apostolt tette az Anyaszentegyház látható alapjává és fejévé. Hivatalát és tekintélyét a mindenkori római pápa örökölte, aki Szt. Péter személyében vezeti Krisztus Egyházát.

Magyarázat:

A Biblia sok helyen kiemeli Szt. Péter vezető apostol voltát (névváltoztatás, mindig ő szól az apostolok nevében stb.). Márpedig ha az apostoli hivatal tovább származott a püspökökre, akkor az apostoli vezető hivatalnak is tovább kellett származnia.

Mivel később a többi apostol is megkapta az oldó-kötő hatalmat, a mai püspökök is hitelt érdemlően magyarázzák a kinyilatkoztatást, de csak a pápával egységben, ahogyan az apostolok Szt. Péterrel voltak egységben.

Erre a következtetésre azonban nem csak a logika kötelez, hanem az apostoli korig visszanyúló töretlen hagyomány is. Már Szt. Péter első utódai éltek más egyházak feletti joghatóságukkal. Szt. Kelemen pápa kilencvenes évekből ránk maradt levele bizonyítja, hogy a római pápa nem csak Rómában, de Korintusban is döntőbíró volt, és vitás kérdésekben a későbbi korokban is Rómához fordultak a nem Rómában élő keresztények. Sőt, még a később elszakadt keleti egyházak is alávetették magukat az első évezredben Szt. Péter utódjának. Szt. Ágoston afrikai püspök híres mondása: „Róma szólt, az ügy ezzel be van fejezve.” De a pápák is kezdettől így gondolkodtak. Már az első századok pápai megnyilatkozásai is azzal az igénnyel íródtak, hogy hitben kötelezzék a híveket. Ezt bizonyítandó, sok hiteles dokumentum maradt ránk. Pl. Szt. Iréneusz szerint: „A Római egyházzal kell, kitűnő előjogai miatt, minden más egyháznak közösségben lennie” (Iren IV. 26,8).

Igazolás:

Jézus Krisztus pedig Pétert, és benne utódait ruházta fel az Egyház feletti teljhatalommal: „Te Péter vagy, erre a sziklára építem Egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Mt 16,18). Ebben benne van a tévedhetetlenség ígérete is, hiszen ha az Egyház hivatalos tanításában tévedhetne, akkor a pokol kapui erőt vennének rajta, ui. a tanítás az Anyaszentegyház egyik lényegi tevékenysége. Jézus ebben a mondatában mintegy garanciát vállal Szt. Péter tanításáért. Ez nyilván utódaira is vonatkozik, mert egy ilyen adománynak csak akkor van értelme, ha az Egyházat végigkíséri és biztosítja, vagyis ha Szt. Péter átruházhatja annak, aki őt követi hivatalában.

Jézus Krisztus háromszor is rábízta a híveket, miközben Péter elismeri Jézus istenségét (»Te mindent tudsz.«). A hármas szám a Bibliában a teljesség jele. Jézus ezzel jelezte a teljhatalmat: „Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: »Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek?« »Igen, Uram – felelte –, tudod, hogy szeretlek.» Erre így szólt hozzá: »Legeltesd bárányaimat!« Aztán másodszor is megkérdezte tőle: »Simon, János fia, szeretsz engem?« »Igen, Uram – válaszolta –, tudod, hogy szeretlek.« Erre azt mondta neki: »Legeltesd juhaimat!« Majd harmadszor is megkérdezte tőle: »Simon, János fia, szeretsz engem?« Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: »Szeretsz engem?« S így válaszolt: »Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.« Jézus ismét azt mondta: »Legeltesd juhaimat!«” (Jn 21,15). Tehát az utód szükségessége kitűnik a rendelés szavaiból is, mert „bárányok” mindig lesznek az Egyházban, tehát „legeltetni” is mindig kell őket, s így a pásztor is fenn fog maradni, nem személyében, hanem tisztében.

A Biblia Szt. Péter kiemelkedő szerepének további apró jeleit őrizte meg:

Jézus csak Szt. Péternek ad új nevet az apostolok közül, ez pedig a Bibliában mindig kiemelt szerepet jelöl. Eredetileg Simon volt a neve: „Te Péter vagy” (Mt 16,18). Mindig Szt. Péter beszél az apostolok nevében: „Ezekben a napokban a testvérek körében – mintegy százhúszan lehettek együtt – Péter szólásra emelkedett: »Testvérek, férfiak! (…)«” (ApCsel 1,15). „Péter a többi tizeneggyel előlépett, és zengő hangon beszédet intézett hozzájuk: „Zsidó férfiak és Jeruzsálem lakói mindnyájan! Vegyétek tudomásul és hallgassátok meg szavamat!” (ApCsel 2,14). „Megkérdezték Pétert és a többi apostolt: »Mit tegyünk hát, emberek, testvérek?« »Térjetek meg – felelte Péter –, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára«” (ApCsel 2,37). „Előállították és vallatóra fogták őket: »Miféle hatalommal vagy kinek a nevében tettétek?« Péter a Szentlélektől eltelve így válaszolt: »Népünk elöljárói és ti vének! (…)«” (ApCsel 4,7). Szt. Pál apostol, aki igencsak kényes volt apostoli tisztségére (pl. Róm 1,1; 2 Kor 11,5) elismeri, hogy Szt. Péter vezetői rangban van: „Három év múltán azután fölmentem Jeruzsálembe, hogy megismerkedjem Péterrel, s nála maradtam tizenöt napig. Más apostolt nem is láttam, csak Jakabot, az Úr testvérét” (Gal 1,15). Így tehát nem csak Szt. Péter elsőségét (primatus Petri) igazoltuk, mert a péteri elem fennmaradásának szükségszerűségét a pápaság isteni rendelésével együtt a magyarázatban és az igazolás első két bekezdésében alátámasztottuk. S bár sokszor megkérdőjelezik tételünk igazságát, a bizonyítás elégséges, mert komoly ellenérv nem született a kereszténység történelme alatt. Sokszor inkább csak a felekezeti elfogultság rovására írható, a Szentíráson és az egyházatyák írásain nyilván erőszakot tevő okoskodással találkozunk.

Még a Katolikus Egyház szerint sem ő volt az első valódi pápa.

Ráadásul ez nem a: Kategória: Kultúra és közösség > Vallás

Ez nem a: Kategória: Tudományok > Társadalomtudományok és bölcsészet

Mivel sok fura ezt a kettőt erősen keverő ember teleírogatta a butaságával a netet, most itt nincs történelmi forrásokat is, így megkeresni ki volt az első élő ember aki pápa volt. De valahol jelenlegi európai időszámítások szerint 350 körül élt.

Nem.

Az első pápa a Római Katolikus Egyház és a modern történelem írás szerint is : Szent Marcellinus (Sanctus Marcellinus vagy közkeletűbb nevén írásban S. Marcellinus)

Ő volt az első római püspök, akit pápának hívtak.

Nem igaz, hogy Péter volt az első pápa.

Az sem igaz (bár azt állítja magáról!), hogy a róm.kat. az egyedüli igaz egyház.