Igaz-e, hogy Péter volt az első pápa?

Szüksége van-e Jézus Krisztusnak, a gyülekezet fejének utódra, ha még életben van?

Héb 7:23–25, Kat.: „nagy számban voltak papok [Izraelben], mivel a halál következtében nem maradhattak meg. Ő [Jézus Krisztus] viszont örökre megmarad, s így papsága örökké tart. Ezért mindörökre üdvözítheti is azokat, akik általa járulnak az Isten elé, hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk.”

Róma 6:9, Kat.: „Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg.”

Ef 5:23, Kat.: „Krisztus feje az Egyháznak.”

A Biblia a hitehagyást jövendölte meg...Akkor nem létezik az apostoli utódlás, mert nem volt mit. Legalább is nem az első keresztények által gyakorolt,s Isten által helyeselt hitet nem.

A kezdeti egyházban minden püspök egyenrangú volt. Aztán kiemelkedett közülük az 5 legfontosabb keresztény központ püspöke: Róma, Jeruzsálem, Alexandria, Antiókia, Konstantinápoly. Ezeket elkezdték külön szóval nevezni: pátriárka vagy pápa, a "pápa" név csak Rómában és Alexandriában terjedt el, ezért beszélünk római pápáról és alexandriai pápáról.

Az öt pátriárka között tiszteletbeli elsőbbséget a római pátriárka (római pápa) élvezett, mert Róma volt a Római Birodalom fővárosa.

A katolikus értelmezés szerint ez nem csak tiszteletbeli elsőbbség volt, hanem hatalom az egész egyház felett, de erre nincs semmilyen bizonyíték. A nem-katolikusok nem is fogadják ezt el.

A nagy egyházszakadások miatt (431, 451, 1054) ugyanazt a tisztséget többen is birtokolják. Római pápa ugyan csak egy van, de alexandriai pápából jelenleg 3 is van. Konstantinápolyi pátriárkából 2 van, de sokáig (a XX. sz. közepéig) 3 is volt.

Az Egyház feje.

Tétel. Jézus Krisztus Szent Pétert közvetlenül és egyenest az Egyház jogi fejévé tette. Hittétel.

Tagadták a skizmatikus görögök, és általában a keleti felekezetek, melyek éppúgy, mint az angolok elismerik, hogy Jézus Krisztus alapított hierarchiát, de nem fogadják el, hogy annak Szent Péterben joghatósági főt adott. Teljesen tagadták továbbá Wiclef, Hus és a 16. századi újítók, az ókatholikusok és modernisták. Szent Péter és utódja főségének joghatósági jellegét támadták a gallikánusok és febroniánusok. Mindezekkel szemben a vatikáni zsinat ünnepélyesen kimondta: «Ki van közösítve, ki azt állítja, hogy Szent Pétert az Úr Krisztus nem tette meg az összes apostolok vezérévé és az egész küzdő egyház látható fejévé; vagy hogy nem igazi és tulajdonképeni joghatósági főséget kapott egyenest és közvetlenül ugyanattól a mi Urunk Jézus Krisztustól, hanem csak tiszteletbeli főseget».

Magyarázat. A zsinat mindenekelőtt kimondja, hogy az egyházi főséget egyenest és közvetlenül Jézus Krisztus maga adta meg Szent Péternek, és nem először és közvetlenül az Egyháznak vagy az apostolok testületének, mely aztán Szent Pétert megbízta annak gyakorlatával, mint azt a gallikánusok és febroniánusok tanítják. Aztán megállapítja, hogy ez a főség joghatósági jellegű. A főség ugyanis lehet merőben tiszteleti (primátus honoris), melynek viselője tekintélyénél fogva emelkedik ki egyenlő rangú és jogú társak között (primus inter pares). Lehet intézői vagy felügyeleti (primátus directionis vei inspectionis), mely irányító, de nem törvényhozó és törvénykező hatalmat ád birtokosának kezébe; ilyen egy nevelőintézet igazgatójának, köztársaság elnökének, jószágkormányzónak hatalma. Lehet végül joghatósági (primátus iurisdictionis), mellyel a teljes kormányzó, vagyis törvényhozó, ítélkező és végrehajtó hatalom jár együtt. A zsinat szerint ezt a főséget adta Krisztus Urunk Péternek. Minthogy az Egyházban a tanító hatalom is joghatósági jellegű, de nem a papi, az is benne van Szent Péternek és utódjának főségében; úgy hogy ha laikust választanának meg pápának, nyomban gyakorolhatná a tanító és kormányzói hatalmat, a papit (püspökit) azonban csak akkor, amikor már föl volna szentelve.

Bizonyítás. 1) Jézus Krisztus kezdettől fogva elsőséget adott Szent Pelei nek a többi apostol fölött; mindenütt kitüntető módon előtérbe helyezte él nevelte egy nagy föladatra: Már az első találkozáskor új nevet adott neki «Te Simon, Jónás fia, te Kéfásnak (ami Péternek értelmeztetik) fogsz hivalni» (Jn 1,42; Mk 3,16. Péter görög szó : πέτρα, arámul פא? = kőszál.) Ámde a névváltoztatás, illetőleg névadás Isten részéről a Szentírás tanúság;! szerint mindig nagyjelentősségű tett, (Pl. Ter 17,5 Ábrahám, 32,28 Izrael, Szám 13,17 Jozsue, Mt 1,26 Jézus) és következő nagy személyi kiváltságokra, illetve föladatokra utal, melyeket az új nevet kapott személynek az Isten országában vállalnia kell. Hivatásakor kijelentette, hogy emberek halászává teszi majd; Jakabbal és Jánossal együtt nagy események közvetlen tanújává tette (Jairus leányának föltámasztása, színváltozása, haláltusája); megfizette maga és Péter helyett az adópénzt, hol tehát Péter mintegy az ő alteregója ként szerepel (Wellhausen). Péter első a lábmosásnál, külön üzenetet kap az Üdvözítőtől föltámadásáról, a föltámadottnak külön megjelenésében részesül.

2) Jézus Krisztus a főséget Szent Péternek ünnepélyesen megígérte: «Jöve pedig Jézus Fülöp Cezáreájának környékére, és kérdé tanítványait, mondván Kinek tartják az emberek az ember fiát? Ők pedig mondák: Némelyek Keresztelő Jánosnak, némelyek Illésnek, némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül. Monda nekik Jézus: Ti pedig kinek tartotok engem? Felelvén Simon Péter, monda: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. Felelvén pedig Jézus, monda neki: Boldog vagy Simon Jónás fia! mert a fest és vér nem jelentette ki ezt neked, hanem Atyám, ki mennyekben vagyon. Én is mondom neked, hogy te Péter vagy, és e kőszálra fogom építeni Anyaszentegyházainál, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. És neked adom a mennyek országa kulcsail. És amit megkötendesz a földön, meg leszen kötve mennyekben is; és amii föloldandasz a földön, föl leszen oldozva mennyekben is». Ε szavakkal az Úr Krisztus a kívánható legnagyobb határozottsággal joghatósági főségel helyez kilátásba Péternek Egyháza fölött:

a) Megteszi Egyháza szikla-alapjává. Ámde az épületben az alap szerepe nem merőbén tiszteleti vagy irányító, hanem oksági hatékonysággal az épület nek egységét, szilárdságát és tartamát van hivatva biztosítani. Az épülel alapjának ezt a szerepét az Üdvözítő maga részletesen megállapította: Aki hallja a Hegyi Beszéd igéit és megtartja, «hasonlo a bölcs emberhez, ki házát kősziklára építette; és szakadt az eső, jött az árvíz, a szelek fúttak és ama házra rohantak. De nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapítva. És minden, ki ez igéimet hallja, de azokat nem teljesíti, hasonló leszen a bolond emberhez, ki házát fövényre építette. És szakadt az eső, jött az árvíz, a szelek fúttak és ama házra rohantak, és az összedőlt, és nagy volt romlása.» — b) Rábízza a mennyek országának kulcsait. Aki a kulcsok birtokában van, teljes hatalommal rendelkezik a házban: «... ezeket mondja a Szent és Igaz, kinél Dávid kulcsa vagyon; ki amit megnyit, azt senki be nem zárja, és amit bezár, azt senki meg nem nyitja». Az Úr Krisztus Péternek már előbb kilátásba helyezte a tudas kulcsát, most pedig minden kikötés nélkül az Egyház összes kulcsait; tehát teljes és korlátlan intézkedési hatalmat ad neki az ő Egyházában. —c)Hatalma ad neki oldani és kötni. Oldani és kötni (λύειν, δέειν;התיר ,אסר) azonban az akkor nvelvhasználat szerint annyit jelenteti, mini legalább is hiteles magyarázatta törvényre kötelezni, vagy a törvény kötelezése alól fölmenteni (pl. «Samma megkötötte, amit Hillel fololdott»). A mai nyelvhasználatban is ezek a kifejezé sek jogi hatású ténykedéseket jelentenek: házasságot, békét kötni, szerződés kötni, avagy fölbontani, tilalmat föloldani.

Nehézségek. 1. A régi protestánsok szerint Jézus Krisztus e helyütt nem Pétert teszi meg az Egyház alapjává, hanem vagy azt a hitet, melyet Péter ünnepélyesen vallott az összes apostolok nevében, vagy épen sajátmagát, ama hitnek tárgyát.

Felelet. Erre a magyarázatra, amennyiben kizárólagos akar lenni, a szöveg nem nyújt semmiféle fogódzó pontot. A régiek még hivatkozhattak a görög és latin szövegben a Petrus és petra különbözőségére, és gondolhattak arra, hogy petra vagy Krisztus vagy a Krisztusban való hit, és Petrus Simonnak, Jónás fiának neve. De az eredeti arám szövegben mindkét helyt csak kefa, kőszál áll (a régi görög nyelvben is πέτρος, πέτρα egyaránt szerepel kőszál jelentésben). Tehát mindkét esetben ugyanaz a valaki a kőszál. És az összefüggés nem hagy kétséget az iránt, kire gondol az Üdvözítő mint Egyházának alapjául szolgáló kőszálra: Szavai Péterhez és kizárólag ő hozzá vannak intézve, amint kétséget kizáró módon kitűnik a szavak antithetikus (ellentételes) szerkesztéséből. Péter megvallja: Te vagy a Krisztus; Krisztus feleli: te meg kőszál vagy. Tehát ez a hely nem állítható párhuzamba ama szentjánosival, hol az Üdvözítő az evangélista világos értelmezése szerint saját testének templomáról szól. Nem támogatja a régi protestáns fölfogást Szent Pálnak az a kijelentése: «Más alapot senki sem vethet azonkívül, amely vettetett, mely a Krisztus Jézus»; (1Kor 3:11) mert Krisztus az ő Egyházanak csakugyan elsődleges és láthatatlan alapja (fundamentum principale); de ez nem zárja ki, hogy Péter, sőt vele egységben a többi apostol is az ne legyen:(Ef 2,20) másodlagosan és tőle való állandó függésben; éppúgy mint az a tény, hogy Krisztus az igaz világosság, nem akadály arra, hogy alkalomadtán apostolait is annak ne nevezze.(Mt 5,14) Hisz Jézus Krisztus adományozásai isteni tevékenységek; amit tehát a teremtményeknek ad, azt maga is megtartja; amit teremtmény által tesz, azt teremtői módon elsődlegesen maga nem szűnik meg művelni.

Λ régi protestáns értelmezés a Szentírás szavainak e határozott és világos értelmével szemben hivatkozik a szentatyákra, kik ezt a helyet úgy értelmezik, hogy Jézus Krisztus az ő Egyházát a hitre alapítja, amelyet Péter itt megvall, vagy magára Krisztusra, kit itt Istennek vall. Ámde az atyák ezzel az értelmezéssel nem akarják kizárni Szent Péter joghatósági főségét. Azután pedig Péter hitét nem az Egyház valós fönntartó alapjának tekintik, hanem a fői méltóság kiérdemlő okának. Ha pedig egyik-másik szentatya olykor nem beszél a kivánatos jogi szabatossággal, ez a határozatlanság nem esik latba a Szentírásnak égészen világos beszédével szemben. A 4. századi atyák e tétova beszédének magyarázata egyrészt az az igyekezetük, hogy az ariánusokkal szemben élesen kidomborítsák Krisztus istenségének és föltétlen egyeduralmának alapdogmáját; másrészt befolyásolja őket az Egyház mivoltáról vallott fölfogásuk, mely az Egyházat főként mennyei bölcsességet közvetítő és halhatatlanságra szentelő karizmás isteni küldöttnek nézi, és emellett elhanyagolja jogi szervezetének kidomborítását (a középkorban és különösen a 16. századi újítókkal szemben többnyire fordítvatörtént). De nagy tévedés volna azt gondolni, hogy az atyák a kérdéses helyet kizárólag vagy csak főként is Szent Péter hitére vagy Krisztusra értelmezték. Már Tertullianus azt kérdi: «Rejtve maradhatott-e valami is Péter előtt, ki az épülő Egyház szikla-alapjának van mondva, és az Egyház kulcsait kapta?» Origenes utal arra, hogy «mikor Péter a nyáj legeltetésének legfőbb hatalmai kapja és mint kőszálra reája épül az Egyház, semmi más követelmény nincs vele szemben, mint a szeretet vallomása».

2. Az új protestánsok és tanítványaik, a modernisták nem tagadják e hely világos értelmét. így pl. O. Pfleiderer, a híres liberális racionalista protestáns azt mondja: «Az összes protestáns elkenési kísérletek ellenében nincs kétség benne, hogy ezen a helyen ünnepélyesen ki van mondva Péter primátusa». Hanem ők kétségbe vonják hitelességét: Szerintük ezt a helyet a római egyházban 150-200 között betoldották Szent Máté evangéliumába; belevetítik egy késői jogfejlődés nek eredményét a kezdetbe; Jézus Krisztus szájába adják azt, ami történeti fejlődés műve, és így tekintélyi alapot akarnak adni annak, ami jogszokás erejével már általánosan el volt fogadva.

Felelet. A szövegtörténet erre a fölfogásra legcsekélyebb alapot sem ad: minden kódex tartalmazza e helyet, és nincs komoly szövegkritikai kiadás, mely két séget támasztana vele szemben. Történeti megfontolások meg leheletlennek mutatják a betoldást: Ha a betoldás a második században történt volna, az atyák nak tiltakozniok kellett volna ellene, vagy legalább tétovázásuknak nyomára kellene akadnunk. De semmi ilyes; a montanista Tertullianusnak a római püspök elleni harcaiban ez a kifogás nagyon kapóra jött volna; de nem él vele. 260-ig már eddig 25 utalást lehet kimutatni, ami szövegtörténetileg érthetetlen, ha egy 150 200 között történt betoldással van dolgunk. Érthetetlen volna, miképp fogadták el szó nélkül kivált az eretnekek és a keletiek. Továbbá, ha ez a szentmátéi hely római talajon keletkezett volna, hogyan kerültek bele azok a tőrőlmetszett ara maizmusok (bar-Jona, test és vér, oldani és kötni)? Ha ez a hely nem hiteles, de hitelesek a névváltoztatást elbeszélő helyek, rejtély marad a szokatlan névváltoztatás. Végül pedig érthetetlen volna, miért épen Péter nevére történt volna a betoldás, mikor erre sem jelleme, sem apostoli tevékenysége nem nyújt elég alapot; aki nem megtörtént dolgot írt le, hanem az események után legalább másfél szá zaddal konstruál, inkább gondolhatott szent Jánosra, Jakabra vagy az írna valamely más rokonára, vagy még inkább Szent Pálra; de miért épen Péterre

A racionalista protestánsok és modernisták érvei nem nyomósak: a) Márk és Lukács nem tartalmazzák ezt a helyet. Ámde azoknak az evangéliumoknak nem volt közvetlen céljuk miként Máténak az Egyház szervezetéről írni; továbbá a főként rómaiakból álló olvasók előtt óvatosság parancsolta, hogy ne tárják föl a gya nakvó római hatóságok előtt az egyházi szervezet legféltettebb mozzanatát. Burkoltan eleget szólnak ők is Péter főségéről.(Mk 1,36; 3,16; 16,7; Lk 22,31; Jn 21,15) — b) Ha Krisztus Péteri tette meg az Egyház fejévé, nem támadhatott volna később vita a tanítványok között arról, vájjon ki nagyobb az Isten országában? (Lk 22,25, Mk 10,35.45) De ez épen abban leli kielégítő ma gyarázatát, hogy az Úrnak Pétert annyira kitüntető szavai fölkeltették a tanít ványok versengését. — c) Ha Krisztus annyira kitüntette Pétert, miképp mond hatta kevéssel utóbb: Távozz sátán? (Mt 16,23) Ámde a főséggel nincs ellentétben a rendre utasíttatás. A főség hivatal, a rendreutasítás pedig személynek szól; a főség hivatali jellege egyáltalán nem zárja ki a személynek később is megnyilvánuló gyarlóságát.

Ha jobban mélyére nézünk annak a törekvésnek, mely a Péter főségét hirdető helyeket ki akarja bökni az evangéliumból, nem történeti, szövegkritikai, vagyis nem szolid tudományos okokra bukkanunk, hanem önkényes föltevésekre, a negatív dogmatika tételeire, melyek alapján ama helyeket kifilozofálják az evangéliumból: Péter egyházi fősége egyházi szervezetet és látható egyházi társaságot tételez föl; ám Jézus Krisztus nem alapíthatott Egyházat; tehát nem lehetnek hitelesek azok a helyek, melyekben világos kifejezésre jut az Egyház krisztusi megalapítása és megszervezése, nevezetesen joghatósági fővel való ellátása. Megannyi ingyenes állítás!

3) Jézus Krisztus Péternek ünnepélyesen átadta a joghatósági egyházi főséget, mikor föltámadása után a csodás halfogáskor megtette az összes hivők főpásztorává. «Midon megebédeltek, monda Jézus Simon Péternek: Simon, János fia, szeretsz-e engem jobban ezeknél (πλέον τούτων = jobban, mint ezek szeretnek engem)? Monda neki: Úgy van, Uram, te tudod, hogy szeretlek leged. Monda neki: Legeltesd az én bárányaimat (βόσκε τά ápvta μου). Monda ismét neki: Simon, János fia, szeretsz-e engem? Monda neki: Úgy van Uram, tudod, hogy szeretlek téged. Monda neki: Legeltesd az én bárányaimat (ποίμαινε τά προβάτίά μου). Monda neki harmadszor: Simon, János fia, szeretsz-e engem? Elszomorodék Péter, hogy harmadszor monda neki: szeretsz-e engem, és monda neki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szerellek leged. Monda neki: Legeltesd az én juhaimat (βόσκε τά πρόβατα1 μου).» Ε szavakból világos, minő állást és milyen hatalmat adott Jézus Krisztus Péternek az ő Egyházában: Ő magamagát nevezte volt jó pásztornak ki életét adja juhaiért, aki teljes felelősséggel gondoskodik nyájáról, mely viszont föltétlen bizalommal és engedelmességgel tartozik neki; ilyennek volt megjövendölve a Messiás már az ószövetségben, s ilyennek mondják az apostolok.4 Ebben a minőségben teszi meg Szent Pétert a maga helyettesének, még pedig minden megszorítás nélkül: minden irányú hatalmat ád neki (βόσκε, ποίμ,αινε) minden rendű és rangú követői fölött (άρνία, προβάτια, πρόβατα). Amint az Ígéretkor szikla-alappá tette hitvallása miatt, most megteszi pásztorrá szeretete miatt.

Nem lehet itt a régi és új protestánsokkal azt mondani, hogy Jézus Krisztus ezekkel a szavakkal visszaadja Péternek az apostoli méltóságot, melyet hármas Krisztus-tagadásával elvesztett volt. Mert mindenekelőtt a Szentírásban semmi nyoma annak, hogy Jézus Krisztus hódolt Wiclef ama fölfogásának, mely szerint a halálos bűn megfoszt a hivatali méltóságtól. Ha Péter a Krisztus-tagadásával elvesztette volna az apostoli méltóságot, akkor elvesztették volna a többiek is, mert ők is megfutottak, és így tettel ők is megtagadták Krisztust. De nem vesztették el sem méltóságukat, sem Krisztus bizalmát sem ők, sem Péter; mert a föltámadt Krisztus ismételten megjelenésével tüntette ki őket, megadta nekik az apostoli küldési. Sőt magának Péternek külön is megjelent. — Itt is a mai racionalisták végső menedéke a hely szentjánosi szerzőségének tagadása, természetesen megint a szövegtörténeti alapnak minden árnyéka nélkül, csak azért, mert «a föltámadt Krisztusnak nincsenek már történeti szavai és jogérvényes rendelkezései» (Loisy és Schnitzer modernisták). Miért? mert «a föltámadás mint csoda nem lehet történeti tény, hanem csak a hitnek élménye». Ez már nem tudomány, hanem racionalista Credo, illetőleg Non-credo. Egyébként, ha ez a hely a második század második felében római talajon keletkezett betoldás, érthetetlen, mikép tudott mindjárt 200 után keleten és nyugaton egyetemes elfogadásra találni; továbbá miért kellett a betoldónak itt más képet használni mint a péteri főség Ígéreténél! mely állítólag szintén abból a korból és abból a kultúrkörnyezetből való.

4) Szent Péter gyakorolta az egyházi joghatósági főségét: az evangelisták fölsorolásaiban mindig első helyen szerepel az apostolok között, sokszor csak maga van megnevezve, a többi pedig gyüjtő-névvel egybefoglalva: Péter és a vele valók, Péter és a tizenegy, Péter és az apostolok. Péter ennek az elsőségnek tudatában intézkedik az ifjú egyházban: rendelkezik Mátyás meg választásáról, pünkösdkor ő prédikál és ő védi meg apostol-társait, a főtanács előtt ő szól, Ananiás és Szafira esetében ő ítél, Szamariába Jánossal ő megy, az apostolok jeruzsálemi zsinatján ő mondja ki a döntő szót, az Egyházba ő veszi föl az első pogányokat. Figyelemreméltó dolog, hogy a három régi és igazi patriarchátus (Antiochia, Róma és Márk közvetítésével Alexandria) tőle származtatja magát.

Nehézségek. 1. Szent Péter a leveleiben nem említi a főségét. — De apostolnak mondja magát; s az ott elég volt; a hivatalos cím különben is sokkal későbbi idők terméke.

2. A jeruzsálemi község Pétert és Jánost «küldte» Szamariába;(Csel 8,14) Péter igazolta magát a jeruzsálemi hitközség előtt,hogy Cornelius századost fölvette az Egyházba. Az effélék azonban csak azt bizonyítják, hogy Péter fősége dacára is testvér maradt testvérek között, aki főpásztori hivatását igazán pásztori okossággal és az Úr Krisztus szellemében való szerénységgel gyakorolta. Hogy Pétert a többiek küldték, nem nyom: küldés és küldés között nagy különbség van: a királyt is küldheti a tanácsadója diplomáciai látogatásra, az orvosa fürdőre, anélkül hogy ebből a küldők felsőbbségére lehetne következtetni.

3. Szent Pál magát egyenlőnek tartja Péterrel: «Az evangélium rám bizatott a körülmetéletleneknél, valamint Péterre a körülmetélteknél». Antiochiában szemtől-szembe ellenállott neki. — Azonban a) az apostolság tekintetében az apostolok csakugyan egyenlők voltak; Péter csak a főségben válik ki fölöttük. S azért az Egyház régóta mondhatta, hogy Szent Péter és Pál az Egyház fejei (sohasem Pál egymagában, mint Péter igen sokszor!): Princeps clave Petrus, primus quoque dogmate (az igehirdetésben mint aki egymaga többet fáradozott az evangéliumban, mint a többiek együtt) Paulus. De nem egyenlők a kormányzói méltóságban, mint bőven kitűnik az előzőkből, b) Pál antiochiai ellen állása nem Péter egyházfői intézkedésének szólt, hanem lelkipásztori magatartásának. De ha Pál szükségesnek tartotta Péter ellensúlyozására ezt a merész lépést, és szükségét érezte, hogy mint szokatlan merészséget igazolja a hívek előtt, megint csak arról tesz burkolt bizonyságot, hogy Péternek különösen nagy tekintélye volt a hívek előtt. Különben nem szabad felejteni, hogy a még fcjledező Egyházban maga a főség is a keletkezés, fejlődés nyomait viseli. Továbbá az ősegyház még sokkal közelebb volt Jézus Krisztus korához, még sokkal élénkebben élt a hivők lelkében a láthatatlan főnek, Jézus Krisztusnak emléke és jelenléte, semhogy természetszerűen némileg háttérbe nem szorult volna a látható főnek szerepe és gyakorlati jelentőssége.

Folyomány. — Az apostolok csak mint apostoli testület, vagyis csak Szent Péter fősége alatt egyesülten gyakorolhatták és viselhették azt a legjobb egyházi előljárói hatalmat, melyet Jézus Krisztustól kaptak.

Jóllehet ugyanis minden egyes apostolnak közvetlenül az Úr Krisztustól van küldetése az evangélium hirdetésére és hitközségek alapítására, és ennek megfelelően mindegyik az apostoli kiváltságok birtokosa, az Üdvözítő mégis kifejezetten Péter szikla-alapjára építi az Egyházat, tehát minden oszlopnak és falnak vele szerves összefüggésben kell állnia; neki teszi kötelességévé, hogy minden rendű és rangú hívének főpásztori gondját viselje, őt bízza meg, hogy a sátán agyarkodása idején a hitben erősítse meg atyjafiait. Az apostoli egyház okmányainak tanúsága szerint az apostolok csakugyan az össz-egyházat érdeklő ügyekben nem külön-külön intézkednek, hanem Szent Péterrel egyetemben, vagy az ő utasításai értelmében. Természetes, hogy az apostoli kiváltságok e korában a főség gyakorlására nem nyílik oly bő tér és alkalom. mint századok múlva.

Ε szerint a Krisztus rendelte egyházi joghatósági halalomnak két alanya van, melyek egymástól értékben különböznek, de nem teljes szétválasztással (distinctione virtuali inadaequata): az egyik Szent Péter egymagában, a másik az apostoli testület, vagyis az apostolok Szent Péterrel együtt. Az apostoloknak mindenesetre volt joghatóságuk a tőlük alapított egyházak fölött, de nem Szent Pétertől függetlenül.

Függelék. Jézus Krisztus úgy rendelkezett, hogy Szent Péternek mindig egyen utóda a világ végezetéig. Hittétel.

S vatikáni zsinat szerint «ki van közösítve, ki azt mondja, hogy nem magának az Úr Krisztusnak rendelkezéséből, vagyis isteni jogon áll, hogy Szent Péternek az egész Egyház fölötti főségben állandó utódja van.»

Bizonyítás. 1) aj Jézus Krisztus kifejezetten akarta, hogy Egyháza fönnmaradjon a világ végezetéig; tehát akarnia kellett, hogy fönnmaradjon az alapja is, mely nélkül az Egyház épületének szilárdsága, egysége, tartóssága oda volna. Annyival inkább, mert világtörténeti szerepét az Egyház fejének A következő időkben, az Egyház nagyobb elterjedése idején és nagy viszontagságai között kellett igazán megmutatnia. Ha Szent Péter szikla-alapja van okul vetve azért a biztató reményért, hogy az Egyházon a pokol kapui nem vesznek majd erőt, akkor a szikla-alapnak védő és erősítő szerepe nem szünhetik meg épp akkor, mikor a pokol fölszabadult hatalmainak tervszerű és szívós támadásai tetőfokra hágnak, b) A főpásztori tevékenység, melyet az Üdvözítő Szent Péterre bízott, Krisztus nyájának minden tagját felöleli; Péter, a gondos pásztor nem engedheti tévelygő juhokként bolyongani a későbbi nemzedékeket sem, melyek az eredettől való nagyobb távolság és az antikrisztusi történeti tényezők súlyosabb támadásai miatt a pásztor vezetésére és oltalmára jobban rászorulnak, mint az első hívek.

2) A szentatyák a legrégibb időktől kezdve hangsúlyozzák, hogy a kulcsok hatalmát az Egyház Szent Péterben kapta; tehát nemcsak az ő személyének szólt; és egyöntetű tanúzással hirdetik, hogy a római püspökben Szent Péter méltósága él tovább.

3) A theologiai megfontolás megállapítja, hogy illő volt Jézus Krisztusnak Egyháza számára állandó látható főt rendelni: a) Titokzatos testének ugyan ő a feje; azonban Egyházát látható társaságnak szánta, tehát gondoskodnia kellett, hogy őt helyettesítő és képviselő látható fő is kerüljön az élére. Mivel azonkívül az egyházi hierarchia a mennyeinek tükrözése, illő volt, hogy a mennyei hierarchiának szigorúan monarchikus jellege (Isten föltétlen egyeduralma) tiszta kifejezésre jusson az Egyházban is. b) Jézus Krisztus az ő Egyházának alaptulajdonságává tette az egységet. Ám az egy fő az egységnek leghatékonyabb biztosítéka. Nem mintha az Üdvözítő az Egyház egységéi másképp is nem biztosíthatta volna: fői méltósága van olyan egyesítő erő, hogy arisztokrata vagy demokrata szervezet mellett is elérhette volna az egységet; de ha az Egyháznak egyszer az a rendeltetése, hogy a megtestesülés titkának történeti folytatása legyen, akkor az a rendelkezés kínálkozott legmegfelelőbbnek, hogy Krisztus földi jelenlétének és egységesítő szerepének is legyen földi látható folytatója. Merőben emberi természeti közösségekben is az egység igazi biztosítéka s jelképe mindig egy személy, illetőleg meghatalmazott. Ámde az Egyház alakulásának törvénye a fölülről lefelé haladó épülés; tehát illő volt, hogy maga Krisztus, az Egyház épülésének felső elve gondoskodjék az egységnek emberek közöli legmegfelelőbb szervéről.

[link]

"Mi címen nevezzük a pápát Péter jogutódjának? Vajon Szent Péter a római püspökre hagyta-e különleges joghatóságát?"

Szent Péter igenis mint római püspök halt meg: ebben ma komoly történészek között nincs többé vita. A törvényes római püspök Szent Péter apostol törvényes utódja s így különleges joghatóságának is örököse. Mert hiszen Krisztus Urunk, ahogy az Egyházat magát s az ő egész művét nemcsak néhány évre vagy évtizedre szánta, hanem mindenkorra: "a világ végezetéig", ahogy ő maga mondja, úgy annak alkotmányát is, vagyis a központi egyházkormányzatot, Péter főapostoli tisztjét, mindenkorra alapította. Nem Szent Péter hagyta tehát utódaira a pápai hatalmat, hanem maga Jézus rendelkezett így, amikor Szent Pétert Egyházának fővezetésével bízta meg s mint magát az Egyházat s annak lényeges kormányzati rendszerét, úgy ezt a fővezetői tisztséget is örök életűnek rendelte.

"Van-e arra bizonyíték, hogy Péter csakugyan Rómában élt és halt meg?"

Erre számos bizonyíték van s ezek alapján ma már a komoly protestáns történészek is kénytelenek meghajolni e történeti tény előtt. Maga Szent Péter apostol első levelének végén (5, 13) világosan céloz arra, hogy ezt a levelet Rómából ("Babilonból") írja, vagyis az akkori pogányság központjából. Világosan tanúskodik Szent Péter római időzéséről Római Kelemen († 97), Antióchiai Ignác († 107), Korinthusi Dénes († 170 körül), Irenaeus († 202) s mások. Soha az ősegyház írói közt erre nézve kétség nem merült fel s ma már minden komoly protestáns történész is elismeri azt.

"A pápaság tana nincs benne a bibliában."

De bizony benne van és mennyire benne van! Persze nem ezzel a szóval: pápaság; hiszen az a szó sincs benne: Szentháromság. De benne van a lényege, a fogalmi tartalma, mégpedig egészen világosan. Benne van Jézus szavaiban az a határozott rendelkezés, hogy ő Egyházát Péterre mint kőszálra építi s ez lesz az Egyház szilárdságának feltétele, amelynél fogva "a pokol kapui nem vesznek erőt rajta". Határozottan benne van a Szentírásban, hogy Jézus Péternek, a főapostolnak, adja át a mennyek országának, vagyis az Egyháznak kulcsait, ami nyilván annyit jelent, hogy őt teszi meg az Egyház legfőbb kormányzójának, törvényhozójának, vezetőjének. Amit Péter megköt vagy megold a földön, azt az Isten is megköti vagy megoldja az égben. Lehet-e a pápai teljes jogú egyházi kormányzóhatalomnak világosabb kifejezése a bibliában? Azonkívül Jézus világosan mondja azt is, hogy Pétert egész nyája őrzőjévé, vezetőjévé, pásztorává teszi: "Legeltesd a bárányaimat is, a juhaimat is!" (Máté 16, 18 k.; Ján. 21, 15-17.) Aki azt mondja, hogy a pápaság nincs benne a bibliában, az félrebeszél. Az éppen oly jogon azt is mondhatná, hogy magának a Szentháromságnak a tana sincs benne a bibliában.

Mindenesetre az sincs benn a bibliában, hogy Luther vagy Kálvin Istentől rendelt reformátorok lettek volna s tanításaik hitelt érdemelnek. Hát akkor ezt milyen alapon hiszik, akik "csak azt hiszik, ami benn van a bibliában"?

"Az apostolok mind egyenlő rangúak voltak, sőt Szent Pál maga mondja, hogy erélyesen szembeszállt Péterrel."

Szent Pál a megkeresztelt zsidóknak a mózesi törvény alól való mentesítése ügyében csakugyan több következetességet kívánt Szent Pétertől s ennek a gyakorlati vagy módszeri kérdésnek tekintetében hibáztatta Péter eljárását. Ez azonban még semmiképpen sem jelenti, hogy nem ismerte volna el joghatósági fölényét. Lehet valakinek a kormányzati eljárását bírálni, erélyesen is, ez még nem jelent sem forradalmat, sem a főhatóság elvi megtagadását. Hogy az apostolok nem voltak egyenrangúak, hanem Pétert ismerték el fejüknek, mutatkozik abban is, hogy a Szentírás Pétert mindig megkülönböztető módon említi s Péter az, aki az első ú. n. apostolzsinat határozatát ünnepélyesen kihirdeti. (Csel. 15, 28).

"A "kőszikla" szóból nem lehet Péter elsőségére következtetni. Nem Péterről, hanem a hitről mondja Jézus, hogy ez az a kőszikla, amelyen az ő Egyháza épül."

Ez a magyarázat kereken ellene mond a tényeknek. Jézus nem Péter hitét jelölte meg kőszálnak, hanem Pétert magát. A hit csak előfeltétel volt, az alap, amelyért azután ez a kitüntetés érte Pétert, a hit birtokosát. Annyira Péter személyét emeli itt ki Jézus, hogy ünnepélyesen még az atyja nevét is felemlíti: "Boldog vagy Simon, Jónás fia..." "Én pedig mondom neked: te kőszikla vagy": itt is nyilvánvalóan a személyt emeli ki.

Megerősíti ezt mint egyetlen lehetséges magyarázatot az összefüggés is, névleg a következő szöveg, ahol Jézus a mennyek országának a kulcsait is rábízza Péterre. Egy merő elvont hitre nem lehet kulcsokat bízni, vagyis - mivel a kulcsok hatalma a keleti nyelvekben ezt jelenti - kormányzó s törvényhozó joghatóságot ruházni át. "Amit te megkötsz a földön... amit te megoldasz a földön..." szintén mind nyilvánvalóan személyt illető kitüntetés és megbízás. Végül a János evangéliumában foglalt felszólítás is: "Legeltesd az én juhaimat, bárányaimat" sehogy sem magyarázható puszta hitre, mert nem a hit az, ami legeltet, hanem csakis a személyre, akit Jézus nyája legeltetésével, Egyháza kormányzásával megbíz.

Mindez oly világos, hogy maga a protestáns teológus Pfleiderer is megjegyzi: ezt a jézusi kijelentést csak az irányzatos felekezeti elfogultság magyarázhatta máskép, mint a pápaság értelmében.

"Azonban Jézus csakhamar utána sátánnak nevezi Pétert! Csak nem alapíthatta Egyházát "sátánra"?"

Sajátságos ellenvetés! Hogy milyen értelemben nevezi Jézus Pétert "sátánnak", külön kérdés. De akármily értelemben nevezi, azért csak ott marad a jézusi szó, hogy igenis erre a Péterre mint kősziklára építi Anyaszentegyházát. Le lehet ezt tagadni? Meg nem történtnek tekinteni? Csak azért, mert egy másik krisztusi kijelentés ennek látszólag ellentmond?

Látszólag! Mert figyeljünk csak jobban: Jézus nem "nevezi" Pétert egyszerűen sátánnak, hanem amikor az a közelgő kínszenvedéstől akarja elriasztani Jézust, emez így felel: "Távozzál, sátán", ami inkább annyit jelent, hogy "ne hallgass, Péter, e sátáni gondolatra", "távoztasd el a sátánt tőled és tőlem", "ne kísérts és ne légy olyan, mint a kísértő sátán!" Ez az erélyes rendreutasítás még nem jelenti azt, hogy Jézus a Péterre vonatkozó előbbi ünnepélyes ígéreteit és kijelentéseit most egyszerre visszavonta volna; látjuk ezt abból, hogy amit itt Máténál Péternek ígért, azt Jánosnál, feltámadása után teljesíti is és újra megerősíti.

Egyébként a "sátánra" való utalás a kálvini magyarázkodással sem volna sehogy sem összeegyeztethető, mert Jézus éppoly kevéssé bízhatta volna Egyházát egy sátán hitére, mint annak személyére.

Az ilyen mesterkélt kibúvók jellegzetes példái annak a furcsa szentírásmagyarázatnak, amely egy látszólag neki kedvező szón nyargal s arra egész elméleteket épít s ugyanakkor az összefüggést mellőzi és három-négy-öt más, világos jézusi mondást fölényesen figyelmen kívül hagy. Pedig az Úr igaz szándékait igazán csak úgy ismerjük meg, ha szavait mind, egyszerre vesszük figyelembe s azokat úgy egyeztetjük, hogy valamennyinek megmaradjon a komoly és elfogadható értelme.

A helyzet világos: Jézus igenis Pétert jelölte meg leendő Egyháza fejévé; viszont egy hibás megjegyzésért erélyesen rendreutasította őt. A kettő közt nincs semmi ellentmondás.

"A "mennyek országának kulcsai" nyilván csak gondnoki, "kulcsári" feladatot jelentenek, az Anyaszentegyház külső ügyeinek rendezését, de nem joghatóságot és felsőbbséget."

Nem így van; mert az "ország" vagy város kulcsainak átadása a régi nyelvekben mindig a teljhatalmú kormányzás jogát jelentette. Ez tűnik ki egyébként Jézus következő magyarázó szavaiból is: "Amit te megkötsz a földön, meg lesz kötve mennyben is" stb., vagyis: nemcsak az Egyház anyagi gondját bízom rád, nemcsak a külső, adminisztratív teendőket, hanem: a törvényhozást, kormányzást, a lelkek teljesjogú irányítását, mégpedig úgy, hogy minden e nemű tevékenységed isteni tekintéllyel történik s a mennyben is helybenhagyást nyer.

""Legeltesd az én bárányaimat, juhaimat": ez csak annyit jelent, hogy: tápláld őket az én igazságaimmal. De nem jelent kormányzói felsőbbséget az egész Egyház felett. Táplálni még nem annyi, mint kormányozni."

Csakhogy a "legeltesd" szó a görögben nem éppen csak etetést, mezőre vezetést és táplálást jelent, hanem általában: pásztorkodást, gondoskodást, vezetést, kormányzást. Ezért nevezi pl. Homérosz is a királyokat "népek pásztorainak". A pásztor nemcsak táplál, hanem vezet, irányít, óv, gondoskodik; ő a nyáj főnöke, kormányzója.

"A pápa is csak bűnös, esendő, téveteg ember, miért legyen az ő szava szentebb, mint a Szentírás szava?"

Senki sem mondja, hogy a pápa szava "szentebb", mint a Szentírás szava. De a pápa nem is tanít soha semmit, ami a Szentírással ellenkezik. Erre az Egyház 19 százados történetében hiába kutatnánk egyetlen példa után! Azonban ahol a Szentírás nem szól, vagy ahol nem szól elég világosan s az a kérdés, vajon a Szentírásnak melyik a helyes értelmezése, ott a pápa szava szent, éppen mert Krisztus akarja, hogy hallgassuk őt. Másképp nem küldhetné hozzá minket örök kárhozat terhe alatt (Mk. 16, 16); nem kötelezhetne minket az Egyház szavának olyan hallgatására, hogy aki azt nem hallgatja, azt mint "pogányt és vámost" el kell kerülnünk. (Mt. 18, 17.)

Hogy a pápa maga is csak bűnös, esendő, tévedő ember, az itt nem változtat semmit. Hiszen nem az ő egyéni életszentsége vagy okossága az alap, amelynél fogva rá hallgatnunk kell, hanem Krisztus parancsa és a Szentlélek ama támogatása, amely nem engedheti őt megtévedni, valahányszor mint az apostolfejedelem utóda az egész Egyház nevében beszél. (Lk. 22, 32.) Az állami törvény is szent, a bíróság ítélete is szent, tekintet nélkül arra, hogy a törvényhozó vagy a bíró maga a saját egyéni életével mennyire kiváló, tökéletes vagy példaadó ember.

"A pápák is csalatkozhatnak és vétkezhetnek; a történelem tele van a pápák bűneivel."

Az ellenvetés itt két dolgot kever össze: a csalatkozhatatlanságot és a vétkezhetetlenséget. Senki sem mondja, hogy a pápák nem vétkezhetnek s hogy a történelem folyamán nem vétkeztek, néha bizony súlyosan is. Egészen más dolog az egyéni véteknélküliség és egészen más a hivatali csalatkozhatatlanság. Azért mondjuk, hogy hivatali, mert egyéni vélekedéseiben a pápa sem csalatkozhatatlan; hanem csak akkor az, ha mint az egész Egyház feje, valamiről hivatalosan és ünnepélyesen (ex cathedra) kijelenti, hogy az a krisztusi hitletéthez tartozik.

A pápának ez a csalatkozhatatlansága logikus folyománya az Egyház csalatkozhatatlanságának, amelyet Jézus ünnepélyesen hirdetett, amikor az Egyházra való hallgatást örök kárhozat terhe alatt követeli, azt mondván, hogy "aki az Egyházra nem hallgat, legyen nekünk mint pogány és vámos" (nyilvános bűnös; Mt. 18, 17).

"A pápák közt voltak önzők, álnokok, kegyetlenek, erkölcstelenek, cselszövők, egészen méltatlan emberek. Ezek volnának Krisztus csalhatatlan helytartói?"

Sajnos, voltak méltatlan pápák is; igaz, hogy 262 közt legföljebb 8-10. De a legtöbb pápa, ha egyénileg egyben-másban hibázott is, komoly főpap volt, sok köztük az életszentség s vértanúi hősiesség példája. Az egyéni bűnösség azonban maga semmiképp sincs ellentétben a hivatal és krisztusi rendelés szentségével; a csalatkozhatatlanság pedig nem jelent egyéni bűntelenséget.

"A pápaság csak évszázadokkal Krisztus után alakult ki, mégpedig a politikai nagyravágyás alapján. Addig az egyes egyházak mind egyenrangúak voltak."

Teljes történelmi tévedés. A római püspököt igenis mindjárt legelejétől mint az egész Egyház fejét és őrét ismerték el a többi egyházak vagy egyházi központok is. Már Római Kelemen pápa, az I. század végén, parancsoló módon ír levelet a korinthusi híveknek. Antiochiai Ignác († 107-110) a római egyházat a "szeretetközösség fejének" nevezi, Sz. Viktor pápa (191 körül) kiközösítés terhe alatt kötelezi az ázsiai egyházközségeket, hogy a húsvéti ünnep idejének megállapításában az ő utasításait kövessék. Szent Irenaeus 180 körül kijelenti, hogy az egész Anyaszentegyházra nézve a római püspök az irányadó, mert ő Szent Péter utódja, s fel is sorolja az első 13 pápa nevét. Ennek az őskeresztény tanúnak, aki eredetére nézve maga is keleti, bizonyságtételét érdemes szóról-szóra kiírni. Azt írja Irenaeus a római egyházról: "Ezzel az egyházzal az ő kimagasló fejedelmiségénél fogva az egész Egyháznak meg kell egyeznie, vagyis mindazoknak a híveknek, akik bárhol is laknak, mert ebben az egyházban őrizték meg az ősök az apostoloktól átvett hagyományt." (Adv. haer, III. 3, 2.) Tertulliánus, aki a montanista eretnekséghez csatlakozott, gúnyolódva írja Szent Kallixtus pápáról, hogy magának tulajdonítja azt a hatalmat az egész Egyház felett, amelyet Krisztus Urunk csak Péter apostolnak személy szerint adott. Ez is jele, hogy a katolikusok már akkor, 200 felé, a római püspököt Szent Péter apostol teljes hatalmú utódjának tekintették. 251-ben Szent Cyprián kartágói püspök hosszasan és ékes szavakkal magasztalja a római püspök fennhatóságát az egész Egyház felett, ami annál többet jelent, mert ő maga bizonyos ügyekben vitát folytatott a pápával. Előbb kifejti, hogy bár Krisztus több apostolt rendelt, mégis Péternek adta a legfőbb egyházkormányzati hatalmat; majd így folytatja: "Vajon a hitben megmaradt-e az, aki az Egyháznak ezt az egységét nem tartja? Vajon, aki az Egyházzal szembeszáll s annak ellenáll, bízhatik-e abban, hogy ő maga az Egyháznak tagja?" Majd a római Egyházat "Péter katedrájának" és "vezető egyháznak" nevezi. Ugyanakkor mindenki, még az eretnekek vagy letett püspökök is, állandóan Rómába fellebbeznek, a római püspöktől kérnek és fogadnak el döntést. Hogy mondhatja ezek után valaki jó lélekkel, hogy a római pápaság csak századokkal Krisztus után alakult?

A római Szentszék felsőbbsége nem politikai nagyravágyáson épült tehát, hanem mint ugyanezek az ősrégi tanúk hangoztatják: azon a hiten, hogy Jézus maga rendelte Pétert s vele Péter törvényes utódait az Egyház legfőbb vezéreiül.

"A papi hatalomnak az apostolok Egyházában semmi nyomát nem találjuk."

Az apostolok kora és működése tele van a hierarchikus hatalom öntudatával és gyakorlásával. Úgy lépnek fel, úgy tanítanak s kormányoznak, mint akik nem maguktól vették erre a hatalmat, hanem Krisztustól s az Istentől. Tudatukban él, amit Krisztus maga mondott nekik: "Aki titeket hallgat, engem hallgat és aki titeket megvet, engem vet meg" (Lk. 10, 16). "Átok alatt legyen" az, mondja Szent Pál, aki, még ha égből szállott angyal is, más evangéliumot hirdetne, mint amit ők, az apostolok hirdettek (Gal. 1, 8). Krisztus küldésére hivatkoznak (Róm. 1, 1. 5; 15, 18. 19; 1 Tessz. 2, 13; 2 Tessz. 1, 8; 3, 14). Parancsokat adnak az Egyháznak (Csel. 15, 28 k.; 16, 4; 1 Kor. 11, 2. 34; 5, 3; 1 Tim. 1, 19 k.). Ugyanezt a joghatóságot bízták az általuk felszentelt püspökökre is. Nem lehet tehát azt mondani, hogy kezdetben az Egyházban nem volt hierarchia és papi felsőbbség.

"Legalább is a pápai hatalomnak, Péter felsőbbségének nincsen nyoma az apostoli Egyházban."

De mennyire van nyoma! Az evangélisták s az apostolok iratai állandóan első helyen említik Pétert ("Péter és a vele valók", "Péter és a tizenegy", "Péter és a többi apostolok", sőt egyszer így is: "Péter és az apostolok", Mk, 1, 36; Lk. 8, 45; Csel. 2, 14. 37; 5, 29). Állandóan Péter elnököl és szól a többiek nevében is (Csel. 1, 2. 4. 10), ő hozza meg a végzést (15), látogatja és megerősíti az egyházközségeket. (Csel. 9, 32 kk.)

"A pápák csak lassan ragadták magukhoz a hatalmat az egész Egyház felett."

Ez nem áll, mert a pápai főhatalom az evangéliumban is világosan ki van emelve s a keresztény ősegyház minden lényeges esetben teljességgel a pápai felsőbbség szerint igazodott. Mindössze a főhatalom gyakorlásának módja körül figyelhető meg fokozatos, történeti fejlődés, amennyiben az Egyház a Jézus rendelkezéseiben foglalt elvet, mint általában a legtöbb krisztusi kijelentést, csak fokozatosan dolgozta ki a maga teljes tisztaságáig. Hiszen még Jézus istenségének végső és teljes dogmatikai világosságú leszögezése is csak az ariánus harcok folytán, a niceai és következő zsinatok által történt meg. Ugyanígy a pápaság tanát alapjában kezdettől fogva elismerte s vallotta az egész Anyaszentegyház; mégis, az elv gyakorlati alkalmazásában egy-ideig bizonyos tapogatódzás mutatkozott s helyenkint elhomályosító törekvések is érvényesülhettek. Éppen e miatt lett szükséges a krisztusi tanítás teljes tisztázása, ami főleg a vatikáni zsinat érdeme (1870).

Kérdés:

Feljebbvalónak tekintette-e Pétert a többi apostol?

„Versengés támadt [az apostolok között], hogy melyikük nagyobb. Erre ezt mondta nekik: »A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen.«” (Luk 22:24–26)

Ha Péter lett volna a „szikla”, vajon kérdéses lett volna, hogy „melyikük nagyobb”?)

Válasz:

Először is azért, mert az Úrnak Pétert annyira kitüntető szavai fölkeltették a tanítványok versengését.

Semmi nehézség nincs a szövegben, két ok miatt sem. Egyrészről itt, az utolsó vacsora után, még nem kapta meg Péter a primátusi hatalmat. A Mt 16,16-19-ben Jézus még csak megígérte neki (végig jövő időben beszél), és bár számtalanszor tanújelét adta kiválasztottságának, a primátusi hatalmat Jézus konkrétan csak a feltámadása után adta meg Kéfásnak, amikor megbízta juhai vezetésével (Jn 21,15-17). Tehát az apostolok ekkor még akár veszekedhettek is arról, hogy ki lesz közöttük a (tekintélyileg) nagyobb. Ez persze nem volt szép tőlük (Jézus meg is fedte őket azért, mert versengtek), de ez az értetlenséget az evangéliumokban több helyen is bemutatják. Az apostolok hite és erkölcsi nagyságuk csak a feltámadás és a Szentlélek eljövetele után vált valósággá és teljessé.

Másrészről a „nagyobb” szón érthetünk pusztán erkölcsi nagyságot is, ahogy azt a Lk 9,46-ban és a Mk 9,34-ben is érteni kell. Azaz, hogy ki tartozik mindjobban Jézushoz, ki lesz a nagyobb a mennyben, és nem tekintélyi, autoratív nagyságról van szó. Ez a kétféle „nagyság” két különböző dolog, és csak ritkán esik egybe a kettő. Ezért róhatta meg Szent Pál Pétert a gyarló viselkedéséért, és ezért szidhatta meg pl. Sienai Szent Katalin XI. Gergely pápát ugyancsak gyarlóságaiért.

És ha már ezt az evangéliumi részt hoztad elő, akkor olvassad el Jézus szavait is, hogy mit is mondott minderre a versengésre:

„A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna. Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék. Ti kitartottatok velem megpróbáltatásaimban. Ezért adom át nektek az országot, mint ahogy Atyám, nekem átadta, hogy majd asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse fölött.

Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,25-32)

Tehát Krisztus szavai szerint is van legnagyobb az apostolok között („A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna”), és van elöljáró az apostolok között (a görög szerint „hegemón”: vezető, kormányzó, helytartó) („az elöljáró pedig mintha szolga volna”). Azonban Krisztus azt akarja, hogy ők is krisztusi módon viselkedjenek: szolgáljanak. Annak ellenére, hogy a pápa egyik címe az „Isten szolgáinak szolgája” (Servus Servorum Dei), ez a katolikus pápaság történelmében néha sikerült, néha nem (de ezzel a protestáns vezetők is így vannak). Persze sokan a pápaságban kizárólag a hatalmat nézik, hogy „bármit megtehet”, hogy „ő egy uralkodó”. De azt elfelejtik, hogy pápa nem csak ül a trónján, és hátradőlve élvezi pápaságát és hatalmát, hanem egy csaknem 24 órás szolgálatot végez: egy több mint 1 milliárd hívőből álló közösséget vezet, gondja van az összes püspökségre, az összes országra, szerzetesrendre, és emellett ott vannak a más vallásúak, a nemzetállamok ügyei, megannyi hatalmas problémák, stb. Ez nem szórakozás, hanem kereszt, amit ráadásul abban a tudatban kell végeznie, hogy minden lélekről számot kell adnia az Úr Jézus Krisztus előtt (vö. Zsid 13,17).

Természetesen ezt a feladatot nem egyedül végzi. Jézus is azt mondja a további szövegben - és persze másutt is - , hogy az országot az apostoloknak adta át, akik trónon ülve ítélkeznek Izrael felett. Az apostolok rendje (a katolikus hit szerint ez a püspöki rendbe öröklődött) is mennyei hatalommal köthet és oldhat a földön (Mt 18,18), és vezetik a rájuk bízott nyájat (1Pét 5,2; ApCsel 20,28). De van közöttük is elöljáró (lásd fenn), aki megkapta Jézus kulcsát (Mt 16,19; a kulcs birtoklása főhatalmat jelent a zsidóknál), és aki megerősíti testvéreit a Sátán támadásakor, és akit Jézus meg is nevez a fenti szövegben: Simon, azaz Péter. Ezt az apostolok (püspökök) közötti elöljárót a történelem folyamán pápának („atyácskának”) nevezték el, ő Róma püspöke, akivel „nagyobb tekintélye miatt, minden egyháznak egységben kell lennie, vagyis minden hívőnek a földkerekségen” (Szent Ireneusz: Az eretnekségek ellen 3,3,3.).

Egyház és pápaság

Apostoli folytonosság

Az első keresztények magabiztosan el tudták dönteni, melyik az igazi egyház, valamint, hogy mely doktrína Krisztus igaz tanítása. A próba egyszerű volt: csak meg kellett vizsgálni, hogy az adott közösség rendelkezik-e az apostoli folytonosság kritériumával.

Az apostoli folytonosság az apostoli eredetet jelenti, más szóval, a püspökök és papok apostoli utódlását. A világ minden katolikusa része annak a „családfának”, amelyik visszavezethető az apostolokig. Ugyanez a protestáns felekezeteknél lehetetlen (főleg ott, ahol nincsenek is püspökök).

Az apostoli folytonosság (szukcesszió) lényeges szerepet játszik az igaz hit megőrzésében, amint arra a Szentírás is rámutat. Pál, hogy az apostolok halála után is biztosítsa az apostoli tanítás megőrzését és továbbadását, a következőt mondja Timóteusnak: „s amit tőlem számos tanú jelenlétében hallottál, azt közöld megbízható emberekkel, akik alkalmasak rá, hogy másokat tanítsanak. (2Tim 2,2)”. Ebben a szakaszban az apostoli szukcesszió első három nemzedékére utal – a sajátjára, Timóteuséra, illetve azokéra, akiket Timóteus tanítani fog.

Az egyházatyák, akik ebben a folytonosságban láncszemek voltak, rendszeresen felhívták a figyelmet az apostoli folytonosságra, mint annak próbakövére, hogy vajon a katolikusok vagy az eretnekek hordozzák-e az igaz tanítást. Ez az út az eretnekek szubjektív, sőt néha meglehetősen bizarr szentírás magyarázata miatt vált szükségessé. Kellett egy olyan végső, alapvető és a Szentírástól független vizsgálati szempont, melynek segítségével ellenőrizhető az adott tantétel.

J. N. D. Kelly, egy ókeresztény egyháztörténettel foglalkozó protestáns (!) történész, a következőket írja: „A gyakorlatban miként volt megtalálható az apostoliság bizonyítéka vagy az apostoli hagyomány? … A legnyilvánvalóbb válasz, hogy az apostolok szóban az egyházra bízták, az egyház pedig továbbadta nemzedékről nemzedékre. … Maradéktalanul nyilvános volt – szemben a gnosztikusok állítólagos titkos tradíciójával –, az apostoloktól jogutódaikra szállt tovább, ezektől pedig az őket követőkre. Éppen ezért a folyamatot mindenki követhette az egyházban, aki csak követni kívánta”. (Early Christian Doctrines, 37)

Az egyházatyák számára „a szóbeli hagyománynak az eredeti kinyilatkoztatással való azonosságát a nagy püspöki székhelyek püspökeinek az apostoloktól való töretlen, egyenes ági leszármazása szavatolta. … Az egyházban lakó Szentlélek folyamatos védelemmel látta el az egyházra bízott üzenetet. Valóban, az egyház püspökei … Szentlélekkel eltelt emberek, akik «az igazság tévedhetetlen adományával» rendelkeznek”. (uo.)

Így tehát az atyák tapasztalatilag „mélységesen meg voltak győződve az eretnekekkel folytatott vita hiábavalósága felől, ha az pusztán és kizárólag csak szentírási alapon folyik. Az az ügyesség és siker ugyanis, amellyel ők az Írás felszínes értelmét csűrték-csavarták, lehetetlenné tette bármely végső üzenet megfogalmazását.” (uo., 41)

Római Kelemen pápa

„Miután a különböző vidékeken és városokban hirdették az igét, elöljárókat állítottak mindenütt, kiket próbára tettek a Lélekben, a püspököket és a diákonusokat, azok számára, akik hinni fognak. És ez nem volt újdonság, mert a régi időkben is írtak már a püspökökről és a diákonusokról. … A mi apostolaink is éppen ilyen jól tudták Urunktól, Jézus Krisztustól, hogy irigykedés támad a püspökség neve miatt. Mivel mindezeket tökéletesen tudták előre, felállították az előbbiekben említetteket, a továbbiakra pedig azt a rendelkezést adták, hogy mikoron majd ők is elszenderülnek, adják tovább más, kipróbált férfiaknak szent szolgálatukat.” (Levél a Korintusiaknak 42,4-5; 44,1-3 [Kr. u. 96])

Hegeszipposz

„Amikor Rómába érkeztem, meglátogattam Anicetust, akinek Eleutherus volt a diákonusa. Anicetus halála után, Szótér lépett örökébe, utána pedig Eleutherus. Minden utódlásban, minden városban folytonosság van, melyet a törvény, a próféták és az Úr ír elő.” (Visszaemlékezések, idézi Eusebius, egyháztörténet, 4,22 [Kr. u. 180])

Ireneusz (†202)

„De mivel nagyon hosszú lenne ebben a kis könyvben valamennyi egyháznak utódlásait felsorolni, itt csak a legnagyobb, a legrégibb és mindenki előtt ismert egyháznak, annak, amit a két dicsőséges apostol Péter és Pál Rómában alapított és szervezett, az apostoloktól átvett hagyományát s a püspökök sorozata révén egészen napjainkig hirdetett hitét ismertetjük s ezzel minden tévtanítót megszégyenítünk. … Ezzel az egyházzal, nagyobb tekintélye miatt, minden egyháznak egységben kell lennie, vagyis minden hívőnek a földkerekségen, amelyben [ti. a római egyházban] a világ összes egyházának vezetői által mindenkor meg van őrizve az apostoli hagyomány.” (Az eretnekségek ellen 3,3,2)

Tertullianus († 220 után)

„[Az apostolok] minden városban közösséget alapítottak: ezektől a közösségektől kapták azután és kapják ma is a hit palántáját és a tanítás magvait a többi közösségek, hogy egyházakká váljanak. Ezért ezeket az egyházakat is apostolinak tekintjük, mert az apostoli egyházak sarjai. Ugyanis minden leszármazottat eredete alapján kell minősítenünk. Ezért az a sok és nagy egyház nem más, mint az apostolok által alapított egyetlen kezdeti egyház, melyből mindnyájan származnak. Így mindnyájan eredetiek és mindnyájan apostoliak, hiszen mind egyetlen egységet alkotnak. (De praescriptione haereticorum, 20)

„[H]ogy mit nyilatkoztatott ki nekik Krisztus, – és itt is kifogást terjesztek elő –, nem lehet másként bizonyítani, mint azoknak az egyházaknak az útján, amelyeket maguk az apostolok alapítottak prédikációjukkal … Ha pedig így áll a dolog, bizonyos, hogy minden tanítást, mely összhangban van az apostoli anyaegyházakkal, amelyektől a hit ered, igazságnak kell tartanunk, hiszen kétségtelenül azt tartalmazza, amit az egyházak az apostoloktól kaptak, az apostolok Krisztustól, Krisztus pedig Istentől. El kell viszont ítélni hamissága miatt minden olyan tanítást, amelyről felismerhető, hogy ellenkezik az egyházak igazságával, és így Krisztus apostolai és Isten igazságával. Tehát ki kell még mutatnunk, hogy a mi tanításunk, melynek szabályát fentebb közöltük, az apostoli hagyományból eredőnek tekintendő, és ezért az összes többiek a hazugságból származnak.” (im. 21)

„Egyébként, ha egyes eretnekségek az apostoli korra merészelik visszavezetni magukat, hogy azt a látszatot keltsék, hogy az apostolok hagyományozták át őket, mivel már az apostolok korában léteztek, ezt válaszolhatjuk: mutassák ki egyházaik eredetét, sorolják fel kezdettől fogva egymást követő püspökeiket, bizonyítsák be, hogy első püspökük elődje és jótállója valamelyik apostol vagy olyan apostoli férfiú volt, aki az apostolok mellett kitartott. Mert az apostoli egyházak ilyen módon mutatják ki eredetüket. A szmirnai egyház például előadja, hogy Polikárpot János állította az élére, a római egyház pedig kimutatja, hogy Kelement Péter rendelte.” (im. 32)

„De ha kitalálnának is ilyesmit, az sem segítene rajtuk. Hiszen, ha tanításukat az apostolokéhoz hasonlítjuk, a különbség és az ellentét miatt maga ez a tanítás bizonyítaná, hogy nem valamelyik apostol és nem is apostoli férfiú a szerzője. Mert ahogyan az apostolok nem tanítottak egymástól eltérően, úgy az apostoli férfiak sem hirdettek az apostolokéval ellenkező tanítást.” (uo.)

„Ezért hát az összes eretnekségek, akiket egyházaink felhívnak, hogy terjesszék elő ezt a két bizonyítékot, igazolják apostoliságukat, ahogyan akarják! Ám ők nem apostoliak, és nem is tudják igazolni azt, ami nem igaz rájuk, s nem is fogadják be őket a békességbe és a közösségbe azok az egyházak, amelyek valamiképpen apostoliak, hiszen vallási tanításuk eltérése miatt ezek semmiképpen sem apostoliak.” (uo.)

Cyprianus (†258)

„Az egyház egy, mivel pedig egy, nem lehet egyaránt belül és kívül. Ha ugyanis [az eretnek] Novatianus-szal van, nem volt Kornél [pápával]. Ha valóban Kornéllal volt, aki Fábiánt, [Róma] püspökét törvényes beiktatás útján követte, és akit az Úr a papi méltóság mellett vértanúsággal is megdicsőített, akkor Novatianus nincs az egyházban és püspöknek sem számít; ő, aki az utódlásban senkit sem követ, önmaga utódja és megveti az evangéliumi és apostoli hagyományt. Az egyházat ugyanis semmiképpen sem vezetheti az, aki nem rendelkezik egyházi fölszenteléssel.” (Levelek 69,3)

Pápai tekintély

A „katolikus válaszok” [catholic.com] más traktátusaiban kimutattuk, hogy az egyházatyák vallották az alábbiakat: Jézus Pétert sziklává tette, mégpedig azért, hogy ráépítse egyházát; ez a tény Péternek különleges főséget adott; Péter Rómába ment; és jogutódokat hagyott maga után. Ebben a részben azt bizonyítjuk, hogy az egyházatyák értelmezése szerint Péter jogutódai örökölték az ő speciális tekintélyét és főségét.

Az atyák számos különféle módon dokumentálják, hogy a római egyház volt a központi és legnagyobb tekintéllyel bíró egyház. Tanúsítják a római egyházba vetett bizalmat tanácsadás, vitás kérdések eldöntése valamint tanbeli kérdésekben való eligazítás terén. Megjegyzik, mint például Antiochiai Ignác, hogy Róma az „elöljáró” a többi egyház között, valamint Ireneus, hogy „nagyobb tekintélye miatt, minden egyháznak egységben kell lennie” Rómával. Abban is világosan irányt mutatnak, hogy az egység Rómával és a római püspökkel egyet jelent egységben lenni a katolikus egyházzal. Ez pedig Cyprianus tolmácsolásában azt a meggyőződést tükrözi, hogy Róma „a fő egyház, ahonnan a papi egység keletkezett”.

Az alábbiak közül azok a legfontosabb szakaszok, amelyekben a pápák – akár elvi állásfoglalásukkal, akár konkrét cselekedetükkel – kinyilvánítják felfogásukat egyházi tekintélyükről. Miként I. Kelemen pápa, amikor utasítja a korintusi egyházat, hogy állítsa helyre egyházvezetését, vagy amikor Viktor pápa kiközösíti Kis-ázsia egyházait, mely után a többi püspök ugyan megkísérelte megváltoztatni Viktor elhatározását, de nem kérdőjelezték meg joghatóságát a kiközösítésre.

És most lássuk az idézeteket.

Római Kelemen

„A bennünket érő, és egymást követő váratlanul jött nehézségek és zavarok miatt, testvéreim, csak megkésve fordíthattuk figyelmünket mindazokra a dolgokra, melyeknek rendezése, szeretteim, olyan kívánatos számotokra, arra az istentelen és hozzátok méltatlan lázadásra gondolunk, ami Isten választottjai számára idegen és tőlük távol áll, de miatta jutott néhány vakmerő és elszánt egyén arra a féktelenségre, hogy a ti tiszteletet érdemlő, nemes, és minden ember előtt megbecsülésben álló neveteket olyan rettenetesen káromolja. … Fogadjátok meg tanácsunkat, és nem fogjátok megbánni. … Ha pedig valaki nem fogadná el azt, amit ő [Isten] mondott általunk [vagyis, hogy állítsátok helyre az egyházvezetést], tudja meg, nem kis veszélynek teszi ki magát! … Örömöt, igaz örvendezést ajándékoztok minekünk azzal, ha engedelmesek lesztek azok iránt, akikről a Szentlélek által írtunk most nektek; és ha tövestül kivágjátok lázongásaitoknak a rend ellen irányuló, alaptalan haragját, amit a békesség és az egyetértés végett ezen levelünkben vázoltunk.” (Levél a korintusiakhoz 1; 58-59; 63 [Kr. u. 95])

Hermász

„[Hermász] két könyvecskét fogsz majd megírni, az egyiket elküldöd Kelemennek [Róma püspöke], a másikat pedig Grapténak. Kelemen a városon kívülre fogja azt eljuttatni, neki az a megbízatása” (A Pásztor 2,4,3 [Kr. u. 140/55])

Antiochiai Ignatiosz (+110)

„Ignác … a rómaiak területén elöljáró egyháznak, mely Istenhez méltó, dicséretes, boldogságra méltó, dicsőséges, a cél elnyerésére érdemes, méltó a szentségre és a szeretet vezetője, krisztusi törvényű, [és] az Atya nevével ékes” (Rómaiaknak írt levél 1,1)

„Soha senkire nem irigykedtetek [ti. a római egyház], másokat tanítottatok. Én azt akarom, az is szilárduljon meg, amit tanítványokként másoknak meghagytatok.” (uo. 3,1)

Korinthoszi Dionüsziosz

„Kezdettől fogva ez a szokás uralkodott ugyanis nálatok, hogy minden testvérrel különféle módon jót tesztek, és minden városban sok egyháznak támogatást küldötök. … Rómaiak, ti megőriztétek az atyáktól örökölt római szokást, melyet nemcsak fenntartott boldog püspökötök, Szótér, hanem gyarapított is, mert bőségesen küldte a szenteknek a támogatást, és boldog szavakkal vigasztalta a hozzá jövő testvéreket, mint gyermekeit a gyengéden szerető atya.” (Levél Szótér pápához, idézi Euszebiosz, Egyháztörténet 4,23,9 [Kr. u. 170])

„Ma megünnepeltük tehát az Úr szent napját, melynek folyamán felolvastuk leveleteket [ti. Szótér pápáét]; mindig meg fogjuk őrizni, hogy [az egyházban] felolvasva emlékeztessen bennünket, amint az első levél is, amit Kelemen írt nekünk.” (uo. 4,23,11)

Ireneusz (†202)

„De mivel nagyon hosszú lenne ebben a kis könyvben valamennyi egyháznak utódlásait felsorolni, itt csak a legnagyobb, a legrégibb és mindenki előtt ismert egyháznak, annak, amit a két dicsőséges apostol Péter és Pál Rómában alapított és szervezett, az apostoloktól átvett hagyományát s a püspökök sorozata révén egészen napjainkig hirdetett hitét ismertetjük s ezzel minden tévtanítót megszégyenítünk. … Ezzel az egyházzal, nagyobb tekintélye miatt, minden egyháznak egységben kell lennie, vagyis minden hívőnek a földkerekségen, amelyben [ti. a római egyházban] a világ összes egyházának vezetői által mindenkor meg van őrizve az apostoli hagyomány.” (Az eretnekségek ellen 3,3,2)

Caesareai Euszebiosz (†339)

„Bizony nem kis jelentőségű kérdés merült fel abban az időben [Kr. u. 190], mert egész [Kis-]Ázsia egyházai arra hivatkozva, hogy ők ezt igen ősi hagyomány alapján teszik, úgy vélték, hogy a hold tizennegyedik napján kell megülni az Üdvözítő húsvétjának az ünnepét, amely napon is a zsidóknak előírás szerint le kell ölniük a bárányt, és minden esetben ugyanezen a napon kell befejezni a böjtöt, a hét bármely napjára essen is az. Az egész földkerekség többi részén levő egyházak azonban nem ily módon szokták megülni az ünnepet, és apostoli hagyomány alapján megtartották azt a mindmáig is érvényben levő szokást, hogy nem szabad más napon befejezni a [Nagy]böjtöt, mint Üdvözítőnk feltámadásának a napján. Ennélfogva tehát a püspökök zsinatokat és összejöveteleket tartottak ebből a célból, és mindannyian egyhangúlag, levél útján a mindenütt élő hívek tudomására hozták azt az egyházi előírást, hogy az Úr halottaiból való feltámadásának titkát nehogy más napon üljék meg valaha is, mint az Úr napján [vagyis vasárnap], és hogy csak ezen a napon fejezzük be a húsvéti böjtölést. … Ezek után a rómaiak elöljárója, Viktor [pápa (189-199)] megpróbálta a közös egységből tömegesen kiközösíteni egész [Kis-]Ázsia egyházait a szomszédos egyházakkal együtt, mintha heterodoxok lettek volna. Ítéletét levelek útján tette közzé, melyekben kihirdette, hogy az ott élő összes testvérek kivétel nélkül ki vannak rekesztve a közösségből. Ez azonban nem tettszett az összes püspöknek. Véleményével ellentétben azt tanácsolták neki, hogy legyen gondja a békességre, a felebaráti egységre és szeretetre. … [Ireneusz] udvariasan arra buzdítja Viktort, hogy ne vágja le Istennek egész egyházait, melyek régi szokás hagyományát őrzik”. (Egyháztörténet 5,23,1–24,11)

„Ireneusz joggal viselte nevét, mert nevében és magatartása által is békeszerző volt, így buzdított és tárgyalt az egyházak közötti béke érdekében, és nemcsak Viktorral, hanem levél útján számos, különféle egyházi vezetővel is tanácskozott” (uo. 24,18)

Cyprianus (†258)

„Az Úr mondta Péternek: «Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.» [Mt 16,18-19]. … Őrá építette az egyházat, neki parancsolta meg először nyája legeltetését [Jn 21,17], és noha az összes apostolnak ugyanolyan hatalmat adott, mégis egy tanítói széket alapított, és tekintélyével az egy egység egy alapját és eredetét határozta meg. A többi [apostol] is az volt, ami Péter, de az elsőséget Péter kapta, és így mutatkozik meg az egy egyház, és az egy szék. Pásztorok mindannyian, de egy nyáj van, amelyet az összes apostol közös egyetértéssel legeltet. Aki ezt a Péter-egységet nem tartja, az hogyan gondolhatja, hogy megtartja a hitet? Aki elhagyta Péter székét, amelyre alapozódott az egyház, az hiheti magáról, hogy az egyházban van?” (A katolikus egyház egységéről 4; első változat)

„Van merszük [ti. az eretnekek] elhajózni Péter székéhez és a fő egyházhoz, ahonnan a papi egység keletkezett, és a szakadároktól és istentelenektől leveleket hozni és nem gondolnak arra, hogy a rómaiak, akiknek az apostoli hit hirdetése adott tekintélyt, a hűtlenekhez nem közelíthetnek?” (Levelek 59,14)

A Szerdikai Zsinat (343)

„Ez látszik ugyanis a legjobbnak és messze a legillőbbnek, ha a főnek, azaz Péter apostol székének számolnak be a papok minden egyes tartományból.” (DH 136)

Péter pápaságának eredete

Az Újszövetségi Szentírásban öt különböző metaforát találunk az egyház alapításával kapcsolatban. (Mt 16,18; 1Kor 3,11; Ef 2,20; 1Pt 2,5-6; Jel 21,14). Az egyik ilyen hasonlat, amikor Jézus Krisztus „sziklának” nevezi Pétert: „Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.” (Mt 16,18)

Egyesek kétségbe vonják Jézus ama szándékát, hogy ezzel egyházát Péterre alapozza, szerintük az egyház alapja valami más.

Mások azzal érvelnek, hogy a fenti szakaszban különbség van a görög Péter (Petrosz) illetve a szikla (petra) szó között, viszont figyelmen kívül hagyják a kézenfekvő magyarázatot: petra, a nőnemű főnév egyszerűen módosítva lett, hímnemű végződést kapott, mivel nőnemű szó nem lehet férfinév. A nembeli változtatásnak pusztán stilisztikai okai vannak.

Ezek a kritikák egyként mellőzik észrevenni, hogy Jézus arámul beszélt és a mindennapi életben Pétert Kéfás vagy (átírástól függően) Kéfa néven nevezte – ahogy ezt a Jn 1,42 mutatja. Ezt a szót fordítottak azután görögre Petrosz-ként. A valójában arámul elhangzott mondat, melyet Jézus Péternek mondott, tehát így hangzik: „Kéfa vagy, erre a kéfára építem egyházamat.”

Az egyházatyák – azon keresztények, akik időben, kultúrában és teológiai vonatkozásban legközelebb álltak az apostolokhoz – az alábbi idézetek tanúsága szerint tisztán megértették Jézus ama szándékát, hogy egyházát Péterre kívánta alapozni.

Tatianosz (120-172)

„Simon Péter válaszolta és mondta: «Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia». Jézus erre válaszolta és mondta neki: «Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám, aki a Mennyben van. Én is mondom neked: Kéfás vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.»” (Diatesszaron 23)

Tertullianus († 220 után)

„Rejtve maradt valami Péter előtt, akit a felépítendő egyház sziklájának neveztek, aki megkapta a mennyek országának kulcsait és azt a hatalmat, hogy oldjon és kössön a mennyben és a földön. (vö. Mt 16,18 skk)” (De praescriptione haereticorum 22)

„[A]z Úr ezt mondta Péternek: «erre a sziklára építem egyházamat, neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.». … Miféle ember vagy te, hogy felforgatod és megváltoztatod az Úr nyilvánvaló szándékát, minekutána ő személyesen ruházta ezt Péterre. Rád építem egyházamat – mondja – és neked adom a kulcsokat.” (A szerénységről 21,9-10).

Origenész (184-254)

„Nézz [Péterre], az egyház hatalmas alapjára, a legszilárdabb sziklára, melyre Krisztus az Ő egyházát helyezte. És mit mond neki a mi Urunk? «Te kishitű» – mondja –, «miért kételkedel?» (vö. Mt 14,31)” (Homília a Kivonulás könyvéről 5,4).

Cyprianus (†258)

„Az Úr mondta Péternek: «Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.» [Mt 16,18-19]. … Őrá építette az egyházat, neki parancsolta meg először nyája legeltetését [Jn 21,17], és noha az összes apostolnak ugyanolyan hatalmat adott, mégis egy tanítói széket alapított, és tekintélyével az egy egység egy alapját és eredetét határozta meg. A többi [apostol] is az volt, ami Péter, de az elsőséget Péter kapta, és így mutatkozik meg az egy egyház, és az egy szék. Pásztorok mindannyian, de egy nyáj van, amelyet az összes apostol közös egyetértéssel legeltet. Aki ezt a Péter-egységet nem tartja, az hogyan gondolhatja, hogy megtartja a hitet? Aki elhagyta Péter székét, amelyre alapozódott az egyház, az hiheti magáról, hogy az egyházban van?” (A katolikus egyház egységéről 4; első változat)

„Egy Isten, egy Krisztus és egy egyház van, valamint egy katedra, mely az Úr szava szerint Péterre helyeztetett. Másik oltárt emelni új papsággal az egy oltár és egy papság mellett nem lehet. Aki máshol gyűjt, az szétszór.” (Levelek 43,5)

[link] Péter primátusa az Újszövetségben

[link] Péter az a szikla...

[link] "... erre a sziklára építem egyházamat"

Péter (a lat. petra, 'szikla' szóból): Simon, Jónás fia, akinek Jézus adta a Kéfa, Petrosz, Petra, Péter, azaz 'Szikla' nevet. Az apostolkollégium feje: Péter apostol.

Péter, Szt, Simon Péter (arámul Kéfa, gör. Petrosz, lat. Petrus, 'Szikla') (Betszaida, Palesztina-Róma, 64 v. 67): apostol, az apostolkollégium feje, az első pápa. - 1. Élete. Apja Jónás, testvére Szt András ap., aki vele együtt halász volt. Meghívása idején Kafarnaumban lakott a családjával. Az ÚSz a 12 ap. közül Péterről, jelleméről, megbízatásáról és tevékenységéről egészen különleges képet ad, hozzá hasonlóan csak Szt Pált jellemzi. Eredeti neve Simon v. Simeon, a Péter nevet, mely pápai feladatát jelzi, Jézustól kapta (Mt 16,18). - Jézus mennybemenetele után Péter a 12 ap. vez-jeként intézkedett Júdás helyének betöltéséről; pünkösdkor Péter kezdte meg az evang. hirdetését; Kornéliusz házanépében Péter vette föl az első pogány családot az Egyh-ba (ApCsel 10), arra hivatkozva, hogy ezt kinyilatkoztatás alapján tette. Vez. szerepét Szt Pál is elismerte (Gal 1,18), akitől tudjuk, hogy Péter az antiochiai egyh-at is meglátogatta (2,11); vsz. rövid ideig Korintusban is tevékenykedett (1Kor 1,12),és az 1Pt alapján Kis-Ázsiában is hirdethette az evang-ot. - Péter róm. napjairól és haláláról tanúskodik Római Szt Kelemen p. levele (90-es évek), Antiochiai Szt Ignác (2. sz. eleje), Gajus presbiter, Szt Ireneus és Tertullianus. Az Egyh. kezdettől fogva vt-ként tiszt., sírja fölé Nagy Konstantin cs. (ur. 306-337) baz-t emelt (Péter sírja). - A Mt 16,18-20 és Jn 21,15-17 szerint Péter az Egyh. sziklaalapja, Jézustól kapott hivatalát emberek halásza (Lk 5,1-11), az oldás és kötés, ill. a kulcsok hatalma jelképek szemléltetik. Ő Krisztus nyájának a pásztora, a Krisztus iránti szeretet tanúsítója és egyben testvéreinek megerősítője (Jn 21,15-17; Lk 22,32). - K-en kétségbe vonják Péter utódjának jogi primátusát (vö. Mt 16,18-20), a prot. egyh-ak pedig minden kiváltságot Péter személyére és az általa elindított igehirdetésre korlátoznak. A kat. teol. ellenben arra hivatkozik, hogy ez a részlet Szt Máté evang-ának hiteles része, nem utólagos betoldás, tehát az ap. igehirdetés témája volt és sugalmazás útján került az evang-ba. Bizonyító ereje abban van, hogy amikor az evang. kv-ét írta, azaz legkésőbb Kr. u. 70 k., az Egyh. hitéből és helyzetéből kiindulva szükségesnek tartotta ennek a jelenetnek a közlését. Hasonló alapon János evangélista is szükségét érezte az 1. sz. végén annak, hogy beillessze kv-ébe Jézus ígéretét, mely szerint Péter lesz nyájának pásztora és az ő megbízásából fogja legeltetni nyáját (vö. Jn 21,15-17). - Az 1. sz. Egyh-a tehát Péterben valóban az Egyh. vez-jét és egysége biztosítékát látta, akkor is, amikor Péter már nem élt. Az ÚSz-ben ránk maradt kijelentések elegendő alapot adnak ahhoz, hogy az Egyh. megfogalmazza Péter legfőbb tanítói és kormányzói hatalmát, és azt, hogy ez a hatalom Krisztus akaratából átszáll Péter utódaira, a pápákra: Péter utóda a mindenkori római püspök, a pápa. Amíg Krisztus nyája a földön vándorol, pásztorra is szüksége van, sőt a későbbi korokban még inkább, mint az ap-ok idejében. Erre utal Krisztus szava: „a Hádesz kapuja”, 'a holtak birod-ának, a pokolnak kapuja' nem vesz erőt Egyh-án.