Mi az alapja annak a Jehova tanúi által oly gyakran emlegetett állításnak, hogy csak és kizárólag azok részesülnek megváltásán akik úgymond tagjaivá válnak Jehova földi szervezetének, vagyis Jehova tanúivá válnak?

Kedves kérdező! A kiírt kérdésed egy hamis állításon alapul, ugyanis soha, sehol nem állítottuk, hogy egy szervezet kell a "megváltáshoz", melyet Jézusnak és annak Atyának köszönhetünk.

A váltság — A kereszténység elveszett tantétele

A VÁLTSÁG — az a hittétel, amely szerint Jézus meghalt cserébe a bűnös emberiségért — az igaz keresztény hit alapvető tantétele. Ez a hittétel mégis régóta bírálat és nevetség tárgya a kereszténység teológusai részéről.

Vajon miért? Nem maga Jézus mondta a Márk 10:45-ben: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és a lelkét váltságul adja cserébe sokakért”?

Némelyek azt állították, hogy Jézus sohasem ejtette ki ezeket a szavakat, hanem az ő halála után Pál apostol befolyására agyalták ki azokat. Mások megint úgy érvelnek, hogy a „váltság” itt szókép, vagy hogy e hittétel a görög mitológiából származik! Ily módon a váltság gyakorlatilag eltűnt az egyházi tanításból.

Joggal kérdezheted azonban, hogy vajon mit értettek akkor a korai keresztények Jézus halálán. Pál a 2Korinthus 5:14, 15-ben ezt mondja: „A Krisztus szeretete kényszerít erre minket, mert íme, úgy ítéltük meg, hogy egy ember meghalt mindenkiért . . ., hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki meghalt értük s feltámasztatott.” Mily kifejezően egyszerű volt ez a hittétel — teljesen mentes a bonyolult változtatásoktól, amelyeken később az egyházi teológusok jóvoltából keresztülment.

Hát lehetséges az, hogy Pál találta ki ezt a hittételt? Bizonyos, hogy nem, mert az 1Korinthus 15:3-ban ezt mondja: „Mert elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam, hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint.” Egészen világos, hogy jóval korábban, mint hogy Pál megírta a leveleit, a keresztények már akkor azt értették Jézus halálán, hogy az áldozati halál, ő valódi árat — váltságdíjat — fizetett azért, hogy megváltsa a bűnös emberiséget. Továbbá, ahogyan Pál rámutat, a keresztények megértették, hogy Krisztus halála beteljesítette „az Írásokat”, azaz a próféciákat, olyanokat mint a Zsoltárok 22. és az Ésaiás 53. fejezetében találhatók a Héber Iratokban, vagy „Ószövetségben”.

Megválaszolatlan kérdések

Ha úgy gondolod, hogy a magad számára egy kis kutatást végzel a tényeket illetően, úgy találod majd, hogy majdnem az apostolok idejétől fogva hittagadó tanítások szüremlettek be a keresztény tanításba (Cselekedetek 20:29, 30; 2Timótheus 4:3, 4). A Krisztus váltságáldozatába vetett hit mégis fennmaradt, miként ezt a korai egyházatyák írásai bizonyítják. Mindazonáltal, amikor néhány későbben élt teológus a váltság tanának témáját feszegette, egynéhány nehezen megválaszolható kérdéssel találta magát szembe, mint például: Kinek fizették a váltságdíjat? És miért volt szükség erre a megfizetésre?

Nüsszai Gergely és mások i. sz. a negyedik században részletesen kifejtették azt a nézetet, hogy a váltságdíjat Sátánnak, az Ördögnek fizették! Sátán — érveltek ők — kezében tartja az embert, és hogy megszabadítsák az emberiséget a kezéből, váltságdíjat fizettek érte. Kortársuk, Nazianzoszi Gergely azonban tátongó űrt talált ebben az elméletben: Az elmélet arra célzott, hogy Isten lekötelezettje az Ördögnek — ami csakugyan esztelenség! Az elmélet, hogy a váltságdíjat az Ördögnek fizették, ennek ellenére elterjedt és évszázadokon át tartotta magát.

Lehetséges-e, hogy a váltságdíjat magának Istennek fizették? Nazianzoszi Gergely úgy érezte, hogy ez az elképzelés is kifogásolható. Mivel ’mi nem vagyunk [Isten] rabszolgái’, miért kellene értünk váltságdíjat fizetni neki? Továbbá — érvelt Nazianzoszi Gergely —, ’örömet szerezne-e az Atyának a Fia halála’ abban az esetben, ha az ilyen váltságdíjat követel? Úgy tűnik nehéz kérdések ezek, kétségessé tették magát a váltságdíjat.

A váltságdíj halála

Ha tovább folytatjuk kutatásunkat ebben a dologban, elérkezünk a XII. század elejére. Anzelm, Canterbury érseke igyekezett most megválaszolni ezeket a kérdéseket könyvében, a Cur Deus Homo-ban. A könyv azt tanította, hogy Krisztus halála eszközként szolgál az isteni igazságosság kielégítésére, jóllehet nem mint váltságdíj. Anzelm felfogása szerint, a bűn megbocsátása váltságdíj útján anélkül, hogy az igazságosság ki lenne elégítve, azt jelentené, hogy a bűn nincs kiegyenlítve. „De Isten képtelen arra, hogy bármit is kiegyenlítetlenül hagyjon az ő Királyságában”, mondta Anzelm. Akkor hát hogyan egyenlítette ki Isten a dolgokat?

Úgy érvelve, hogy ’a bűn gyalázatot hoz Istenre’, Anzelm azt mondta, hogy nem lett volna elég „egyszerűen visszaadni azt, ami elvétetett” Ádám bűne révén. Mivel Istent megsértették, a váltságdíj még egy tökéletes ember feláldozása révén sem lenne elegendő. „Figyelembe véve a sérelem fokát — érvelt ez a pap —, többet kell visszaadni, mint amit elvettek.” (Kiemelés tőlünk.) Anzelm úgy érvelt, hogy ez olyasvalakinek a halálát követelte meg, aki „Isten is, meg ember is” volt!

Akárhogyan reagálsz is Anzelm tanítására, az felülmúlta kortársai tanítását, és napjainkban is nagy befolyást gyakorol az emberekre. Lám, Anzelm így egy csapással megerősítette a háromságtant és ugyanakkor halálos csapást mért a váltságdíj tanára, legalábbis a kereszténység soraiban! „Kiegyenlítés” lett a teológusok szállóigéje, amíg a „váltságdíj” fokozatosan a homályba veszett. Mindazonáltal, Anzelm eszméi majdnem teljesen a megtévesztő logikán alapulnak, s nem a Biblián. És az idő múlásával olyan tudósok, mint Aquinói Tamás, kikezdték Anzelm „kiegyenlítés”-tanát a saját okoskodó logikájukkal. A haszontalan okoskodás általánossá vált. A megváltás-elméletek megsokszorozódtak, és a viták egyre távolabb vitték a tudósokat a Szentírástól, azok pedig egyre inkább belemélyedtek az emberi érvelésbe, filozófiába és miszticizmusba.

A reformáció és a váltságdíj

De kerüljünk egy kissé közelebb a mi időnkhöz. Amikor a protestáns reformáció vihara a XVI. században kitört, megszületett a szociniánusoknak nevezett radikális csoport. Ők tagadták, hogy Jézus halála bármilyen módon „kiérdemelte a megmentést számunkra”, az effajta hitet pedig „tévesnek, helytelennek és igen ártalmasnak minősítették . . ., amely ellentmond mind a Szentírásnak, mind az értelemnek” (The Racovian Catechisme). Mivel Isten ingyenesen megbocsátja a bűnöket, nincs szükség az igazságosság kiegyenlítésére. Krisztus halála — így állították ezt be — megváltást hozott, amennyiben arra késztette az embereket, hogy utánozzák tökéletes példáját.

E tanok és egyéb eretnek eszmék ostroma, a katolikus egyház ellentámadását váltotta ki, amennyiben összehívták a tridenti zsinatot (i. sz. 1545-től 1563-ig). Noha sok tantételbeli vitakérdésben állást foglalt, a zsinat bizonytalannak és semmitmondónak bizonyult a megváltás tanát illetően. Szó esett ’Jézus Krisztus érdeméről’ és használták a „kiegyenlítés” kifejezést, ámde a „váltságdíj” kifejezést óvatosan kerülték. Következésképpen az egyház távol állt attól, hogy színt valljon bármilyen világosan megfogalmazott szentírási vélemény mellett. A spekuláció számára az ajtó szélesre tárva maradt.

Miért nem értek el eredményt a vallási vezetők?

A tridenti zsinat óta a teológusok — katolikusok és protestánsok egyaránt — számtalan megváltás-elméletet dolgoztak ki. (Lásd a 7. oldalon levő bekeretezett részt.) Még sincs kilátásban semmiféle összhang Krisztus halálának jelentését illetően. A teológusok csupán a Szentírás által használt „váltságdíj” szó lekicsinylésében értenek egyet, inkább figyelmen kívül hagyják, háttérbe szorítják, illetve lebecsülik azt; Krisztus halálának jelentését szakkifejezésekkel, félrevezető észjárás bonyolult elferdítésével írják le, hangzatos kifejezéseket használnak: mint például „erkölcsi befolyás” és „jellegzetes fizikai elégtétel”. Ahelyett, hogy Krisztus halálába vetett hitet épített volna ki a kereszténység papsága, Jézus kínoszlopából zavaros botláskövet alakított ki.

Vajon mi az alapvető oka annak, hogy az egyházak ebben a kérdésben ilyen mérhetetlen kudarcot vallottak? A katolikus teológus Boniface A. Willems annak a ténynek tulajdonítja, hogy a teológusokat „gondosan őrzött elszigeteltségben nevelik” — túlságosan eltávolítva őket az emberek valós szükségleteitől. Te nem hajlasz arra, hogy egyetérts ezzel a megállapítással? A Jeremiás 8:9 azonban ennél továbbmegy, és megnevezi a bonyodalom valós gyökerét: „Íme! Ők elvetették Jehova szavát, ugyan micsoda bölcsességük van hát?”

Elismerjük, a váltságdíj tanával kapcsolatban valóban felvetődhet egynéhány nehezen megválaszolható kérdés (2Péter 3:16). Ámde a teológusok ahelyett, hogy a Szentírásban kerestek volna választ, emberi bölcsességet és logikát alkalmaztak (1Korinthus 1:19, 20; 2:13). Megengedték maguknak, hogy bármely részét elvessék a Bibliának, amely nem egyezik meg elképzeléseikkel vagy elméleteikkel (2Timótheus 3:16). Írás-ellenes tanokat támogattak, mint amilyen a háromságtan (János 14:28). Legnagyobb hiányosságuk azonban az volt, hogy az ember megmentését tették a legfőbb helyre, figyelmen kívül hagyva a nyomósabb vitakérdéseket, amelyek Isten nevét és az ő Királyságát érintették (Máté 6:9, 10).