Ti is úgy érzitek, hogy sakkban tartjuk egymást?

Nem szándékosan, és nem rossz szándékból.

Lehet, hogy a sakkban tartani nem jól írja le az állapotot, de mondok példát, hogy mire gondolok.

(Főleg olyanoknak szánom a kérdést, akik vagy vallásosak, vagy ateistaként éreznek valami késztetést a jó felé haladásra.)

Mindig csodálkozva és örömmel nézem azokat a műsorokat, ahol valamilyen déli országot mutatnak be, annak embereivel együtt, hogy milyen vidámak, élettel teliek, szerények, kedvesek, vendégszeretők, szeretettel viseltetnek mind egymás, mind a vendég iránt. Ilyenkor azt mondom magamban, bárcsak itt is ilyen lenne. Aztán rájövök, hogy mivel rajtunk, embereken múlik, hogy milyenek az emberek :), így rajtam is múlik, tehát nincs más hátra, minthogy én magam elkezdek kedvesen (kedvesebben), szeretetteljesen (szeretetteljesebben) hozzáállni másokhoz.

Igen ám, de nem olyan könnyű az. Mert ott a másik fél, aki nem biztos, hogy ez igényelné, vagy nem biztos, hogy viszonozni akarná, vagy nem biztos, hogy nem nézne hülyének és nem használna ki, ha másképp állnék hozzá, mint ami a megszokott "errefelé". (Nem leszólni akarom Mo.-ot, de valljuk be, azért vannak különbségek.)

Így marad az (legalábbis az egyik megoldás), hogy nem változtatok semmit, azzal a kifogással, hogy a körülmények nem engedik, itt nem lehet azt megcsinálni, amit máshol igen. De lehet, hogy mindeközben a másik (vagy ha mindenki nem is, de sok ember) szintén ezt gondolja, hogy szeretne egy másmilyen világban élni, de nem tud, mert a többiek alkalmatlanok erre. Így a jószándék mindkét félben megvan, de a másiktól megkötve érezve magukat nem lépnek.

A másik megoldás a lépni merés, de ehhez nagyon bátornak kell lenni, és nagy kockázatot vállalni, hisz így szembe megy az árral az ember. De egy picit talán változtathat, ami ha ragadós, és beindul egy folyamat, akkor is csak legfeljebb az ükükükunokája élvezheti majd az eredményt.

De ez csak egy példa volt, mondhatnék másikat, pl egy munkahelyen (vagy iskolában, vagy bárhol) cikiznek valakit, és mindenki megtanulja, azaz megszokja, hogy ez így van rendjén, hogy xy-t szabad bántani, hiszen mindenki ezt csinálja, sőt, ha kiállunk mellette, mi is ki leszünk közösítve, mert mi leszünk kisebbségben az empátiánkkal. Viszont lehet, hogy a dolgozók többsége sajnálja azt a munkatársát, és szíve szerint kiállna mellette.

TEHÁT EGYENKÉNT JÓSZÍVŰEK A DOLGOZÓK, DE KÖZÖSSÉGKÉNT MÉGIS "ROSSZKÉNT" MŰKÖDNEK!!

(Talán ez így a legtömörebb megfogalmazása annak, amit itt regényként írok. :))

Ha EGYENKÉNT, NÉGYSZEMKÖZT megkérdeznénk az embereket, szerintem (legalábbis bízom benne), meglepően normális gonolkodásokkal, értékrendekkel találkoznánk.

Nem rosszak ők (mi), csak belekerülnek egy áramba, olyan, mint a tologatós játék, ahol az egyik kis kocka csak akkor tud arrébb mozdulni, ha a másik kockát is eltoljuk, amúgy csak szoronganak egymás mellett. És kilépni csak úgy lehet, hogy valaki elkezdi. De az a valaki, aki elsőként lép, eleinte egyedül lesz, ami a lélek számára felér egy öngyilkossággal (vagy ha nem is így van, de ennek illúziójától félünk). Nem lépek, mert itt a másik is, jaj, mi lesz. A másik sem lép, mert mellette meg én állok itt, akitől "tart". Neki én vagyok a kontroll, nekem ő az.

Van kiút ebből a helyzetből? "Változz, és változik körülötted a világ!" - ez tényleg működik?