Hogy kell értelmezni? …de végre utolérte őket Isten haragja. (1Thess 2,16)

? Pál apostol az i. sz. 50. év körül kelt írásában a zsidókra utal és mondja: „Mindenkor betöltik bűneik mértékét. De végre utolérte őket az ő [Isten] haragja” (1Thess 2:16). Erre lehetett számítani a dolgok zsidó rendszerének az „utolsó napjai”-ban ott a Közép-Keleten.

15 Azok a zsidók, akik nem vették fel a keresztényiséget, megpróbálták elhárítani a palesztinai rendszerükre következő „utolsó napok” végét. I. sz. 65-ben felkeltek római gazdáik ellen. Ez mintegy öt évig tartó független zsidó államot eredményezett. Még zsidó pénzérmeket is verettek, hogy emlékezetessé tegyék ezeket a sorsszerű éveket. De a vég (télos) könyörtelenül elérkezett i. sz. 70-ben a tekintélyüket féltő rómaiak kezétől.

16 Az i. sz. 65. esztendő körül, második és egyben utolsó bebörtönzése idején, mielőtt vértanúhalált halt, Pál apostol levelet irt hű misszionáriustársának, Timótheusnak. A 2Timótheus 3:1–5, 12-ben Pál azokról az erkölcsi és vallási állapotokról írt neki, amelyek az általa „utolsó napok”-nak nevezett időszakban fognak bekövetkezni. Timótheus minden valószínűség szerint túlélte Jeruzsálem i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulását. Világos tehát, hogy Pál nem a dolgok zsidó rendszere ’utolsó napjairól’, vagyis az i. sz. 29-től 70-ig tartó időszakról írt Timótheusnak. Pál későbbi utolsó napokra utalt, amelyek a Jeruzsálem pusztulása utáni jövőben fognak bekövetkezni és a zsidó népnél sokkal szélesebb néprétegeket érintenek, vagyis a világ minden részét. Az i. sz. 65-től 70-ig tartó zsidó felkelés bizonyára nem teljesítette be a 2Timótheus 3:1–5-ben mondott jövendölés szempontjait. Amikor a keresztények látták az „undorító dolgot”, a pusztító római hadsereget „a szent helyen állni”, vagyis a templom közelében, elmenekültek Jeruzsálemből és egész Júdeából Pereába.

Abban a tényben, hogy a thessalonikaiak Pál és. társainak igehirdetését mint Isten beszédét fogadták, az Ige isteni energiája nyilatkozott meg azokban, akik hisznek (13). Ez az erő tette képessé a thessalonikai keresztyéneket arra, hogy az üldözések között hűségesen kitartsanak és így a szintén üldözött júdeai gyülekezetek példáját kövessék (14). Ahogy a júdeai keresztyéneket saját honfitársaik üldözték, úgy szorongatják a thessalonikai híveket – bizonyára a zsidók felbújtására (ApCsel 17:5.8) – a saját vérszerinti hozzátartozóik (14).

Ami itt következik a zsidókról, nem valami kitérés, hanem nagyon is helyénvaló tanítás abból a célból, hogy a thessalonikai keresztyének a saját üdvtörténeti helyzetüket megérthessék. A zsidók és pogányok viszonyának kérdése ugyanis a thessalonikai keresztyéneket is foglalkoztatta. Hiszen látták, hogy Pál és társai a zsinagógában kezdték az evangélium hirdetését (ApCsel 17:2) és hogy az örömüzenetet „először” (Róm 1:16) a zsidókhoz intézték. Viszont azt is látták, hogy éppen az ígéret népe, a zsidók vezettek az evangélium szenvedélyes elutasításában. Pál itt még nem fejti ki Izráel „titkát” (Róm 11:25) úgy, ahogy később teszi. Nem szól Izráel végső reménységéről, arról, hogy „a megkeményedés Izráelre nézve csak részben történt, ameddig a pogányok teljessége bemegyen, és így az egész Izráel megtartatik” (Róm 11:25–26). Most csak a „megkeményedés” megdöbbentő, de Thessalonikában is megtapasztalt tényéről szól mintegy annak szemléltetésére, hogy ahol Isten Igéje hangzik, ott élet-halál döntéséről van szó, szabadulásról és ítéletről. Pál olyan határozottan és erélyesen szól itt a zsidók megkeményedéséről, hogy ennek jellemzésére még a pogányok jól ismert szólamait is felhasználja. Az a megállapítása, hogy a zsidók „minden embernek ellenségei” (15), Tacitusra emlékeztet, aki adversus omnes alias odium-mal „minden mások elleni gyűlölettel” (Hist: V, 5; vö. más antik szerzők nyilatkozataival M. Dibelius kommentárjában: (Lietzmann) Handbuch zum NT, Tübingen 1925) vádolta a zsidókat. A zsidók „ölték meg az Úr Jézus Krisztust és saját prófétáikat” – mondja róluk az apostol. De ez mégsem az „istengyilkosság”, a deicidium történelmileg ismert vádja és nem antiszemitizmus. Az istengyilkosság vádját később azok hangoztatták, akik lelki gőgjükben nem voltak hajlandók megtenni ezt a vallomást: a mi bűneink vitték őt a keresztre (vö. Ézs 53:4–5; Róm 4:25; 1Pt 2:24). Az emberellenességet Pál nem valami faji vagy népi tulajdonságnak tartja, mint a zsidók antik és modern ellenségei, hanem itt világosan megmondja: azzal válnak „minden embernek ellenségeivé”, hogy akadályozzák az evangélium hirdetését, fel akarják tartóztatni az üdvösség üzenetének eljutását a pogányokhoz (16). Ám azzal, hogy így meg akarják fosztani az embereket az „életnek beszédétől” (Fil 2:16), Isten nekik szánt „kimondhatatlan ajándékától” (2Kor 9:15), nemcsak emberellenesekké válnak, hanem a harag poharát is „betöltik”, hogy aztán azt kénytelenek legyenek kiüríteni (vö. Gen 15:16; Zsolt 11:6). Így érte utol őket az Isten haragja (16). Itt Pál apostol nem az „eljövendő” haragról szól, mint az I. részben (10), hanem Isten „nyilvánvaló” (Róm 1:18) haragjáról, a bűnnek a jelenben bekövetkezett büntetéséről. De hogy az apostol itt az ítéletnek milyen konkrét történeti tényeire gondol, nem tudjuk.