Jézus miárt szálla vala alá poklokra?

Az Újszövetségben gyakran előforduló állítás, mely szerint Jézus "föltámadott a halálból" (1Kor 15,20), [528] föltételezi, hogy föltámadása előtt a holtak honában időzött. [529] Az apostoli prédikáció Jézus pokolraszállásának ezt az elsődleges jelentést adta: Jézus, mint minden ember, megismerte a halált, és a lelke leszállt hozzájuk, a holtak honába. De mint Üdvözítő szállt le oda, hirdetvén a jó hírt az ott fogva tartott lelkeknek. [530]

633 A halottak honát, ahova a meghalt Krisztus alászállt, az Írás alvilágnak, seolnak vagy hádésznak [531] nevezi, mert akik ott vannak, meg vannak fosztva Isten látásától. [532] A Megváltóra várva ebben az állapotban voltak az összes megholtak, gonoszok és igazak egyaránt, [533] ami nem azt jelenti, hogy azonos volt a sorsuk, miként Jézus az "Ábrahám kebelére" fogadott szegény Lázárról szóló példabeszédben megmutatta. [534] "Az igazak lelkét, akik Ábrahám kebelén vártak az Üdvözítőt , a pokolraszálló Úr Krisztus kiszabadította". [535] Jézus nem azért szállt alá a poklokra, hogy a kárhozottakat szabadítsa ki, [536] nem is azért, hogy a poklot, a kárhozat helyét megszüntesse, [537] hanem hogy az igazakat szabadítsa ki, akik őelőtte éltek. [538]

634 "A halottaknak is hirdették az evangéliumot (...)" (1Pt 4,6). A pokolraszállás az üdvösség evangéliuma hirdetésének megvalósulása a beteljesedésig. Ez Jézus messiási küldetésének utolsó szakasza, mely az időben sűrített, ugyanakkor mérhetetlen jelentőségű, mert a megváltás művét kiterjeszti minden hely, minden idő összes emberére, mindnyájan ugyanis, akik üdvözültek, a megváltásnak lettek részesei.

635 Krisztus tehát alászállt a halál mélységébe, [539] hogy "a megholtak" hallják "Isten Fiának szavát, és akik meghallották", éljenek (Jn 5,25). Jézus, "az élet Szerzője" [540] "a halál által" lerombolta azt, "akié a halál birodalma volt, tudniillik az ördögöt, és" kiszabadította "azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgákká tett" (Zsid 2,14--15). Ezek után a föltámadott Krisztusnál vannak "a halál és az alvilág kulcsai" (Jel 1,18), és "Jézus nevében" meghajol "minden térd, az égieké, a földieké és az alvilágiaké" (Fil 2,10).

Felmerül a kérdés: Miféle hely a pokol vagy Hádesz? Az a tény, hogy a Károli Gáspár fordítás az egy héber Seol szót hat különböző szóval fordítja, azt mutatja, hogy mindezek a szavak — a pokol, alvilág, sír, koporsó, holtak országa és Jónás esetében a hal — egy és ugyanazt a dolgot jelentik. Ha a pokol az emberiség közös sírját jelenti, nem jelentheti ugyanakkor a tüzes gyötrelem helyét. Mit jelent tehát a Seol és Hádesz szó? A sírt vagy az örök gyötrelem helyét?

Mielőtt felelnénk erre a kérdésre, tisztázzuk, hogy a héber Seol és a görög Hádesz szó egyet jelent. Ez kitűnik abból, hogyha megnézzük a Zsoltárok 16:10-et a Héber Iratokban és a Cselekedetek 2:31-et a Keresztény Görög Iratokban. Mindkét vers a következő oldalon látható. Figyeljük meg, hogy a Zsoltárok 16:10-et idézve, ahol a Seol szó fordul elő, a Cselekedetek 2:31 a sír szót használja. Azt is figyeljük meg, hogy Jézus Krisztus a Hádeszben, vagyis a pokolban volt. Vajon azt kell hinnünk, hogy Isten a pokol tüzében kínozta Jézust? Természetesen nem! Jézus egyszerűen a sírban volt.

Jákób, amikor a halottnak hitt szeretett fiát, Józsefet gyászolta, így beszélt: „Gyászolva szállok alá fiamhoz a Seolba!” (1Mózes 37:35). Az Ökumenikus fordítás ezt így fordítja: „a halottak hazájába”, az Új katolikus fordítás viszont „az alvilágba”. Állj meg most egy pillanatra és gondolkozz egy kicsit! Vajon Jákób azt hitte, hogy a fia az örök gyötrelem helyére ment és oda kívánkozott, hogy együtt lehessen vele? Vagy inkább azt gondolta, hogy szeretett fia meghalt és a sírban van s ezért akart maga is meghalni?

Igen, jó emberek jutnak a bibliai pokolba. Például a derék Jób, aki nagyon sokat szenvedett, így könyörgött Istenhez: „Bárcsak a Seolban (Káldi, alvilágban: Ökumenikus, holtak hazájában) rejtenél el engem . . . határidőt szabnál nekem és megemlékeznél rólam!” (Jób 14:13). Gondolod, hogyha a Seol tüzes gyötrelem helyét jelentené, Jób kívánkozott volna odajutni és ott maradni, amíg Isten megemlékezik róla? Jób egyszerűen meg akart halni és a sírba kerülni, hogy minél előbb véget érjenek szenvedései.

Bárhol fordul is elő a Seol szó a Bibliában, sohasem kapcsolódik hozzá az élet, tevékenység vagy gyötrelem gondolata. Vegyük például a Prédikátor 9:10-et, [9:12, Károli]: „Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed, mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban, [Ökumenikus, a holtak hazájában; Káldi, alvilágban], ahová menendő vagy.” [Károli] A felelet tehát világos, a Seol vagy a Hádesz nem a gyötrelem helye, hanem az emberiség közös sírja (Zsoltárok 139:8). Mind a jók, mind a rosszak a bibliai pokolba jutnak.

Az, hogy Jézus alászállt a poklokra, az nem jelent mást, minthogy halott volt a harmadik napig. Ezzel megváltotta a bűnös emberiség világát, hogy aki hisz benne, örök élete legyen (János 3:15,16). Az égben Jézus bemutatta tökéletes emberi életének az értékét Istennek. Ezt az életet áldozta fel váltságul Ádám leszármazottaiért cserébe (Héberek 9:24, 10:12). Az Atyja elfogadta Jézus áldozatának az értékét, mint olyan váltságét, amelyre szükség volt ahhoz, hogy az emberiség kiszabaduljon a bűn és a halál rabszolgaságából (Róma 3:23, 24).

Kik azok a halottak, akiknek hirdettetett a jó hír ?

Mi az 1Péter 4:6 jelentése? „Valójában ezért hirdettetett a jó hír a halottaknak is, hogy megítéltessenek test szerint az emberek nézőpontjából, de éljenek szellem szerint az Isten nézőpontjából.” (A Krisztus előtt meghalt emberek voltak ezek a ’halottak’? Miként az Írások rámutatnak, a halottak nem a ’börtönben levő szellemek’ (1Péter 3:19,20). Azok a szellemek engedetlen angyalok voltak. Betű szerinti halottaknak nem használt volna a prédikálás, mivel azok a Prédikátor 9:5 szerint „semmit sem tudnak”, és a Zsoltárok 146:4 hozzáfűzi, hogy a halállal az egyénnek „elvesznek gondolatai”. Az Efézus 2:1–7, 17 ezzel szemben olyanokra vonatkozik, akik szellemileg voltak halottak, de a jó hír elfogadásának eredményeként szellemileg életre keltek.)

Jézus Krisztus szellemi értelemben már életre keltett halottakat! „Aki hallja az én szavamat és hisz abban, aki küldött engem — mondja Jézus —, az átment a halálból az életre. — Igen, így folytatja: — Eljön az óra, és az most van, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és akik figyelnek rá, élni fognak.” (János 5:25)

Szellemi értelemben életre kelni igazán felfrissülést jelent azoknak, „akik a haláltól való félelem miatt rabszolgaságnak voltak alávetve egész életükben”.(Zsidók 2:14,15)

. De Jézus a szellemi életre kelésnél valami még különlegesebbet is kilátásba helyezett. Ezt mondta:

„Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik az emléksírokban vannak, hallani fogják az ő hangját, és kijönnek: akik jó dolgokat tettek, az élet feltámadására, akik hitvány dolgokat cselekedtek, az ítélet feltámadására”(János 5:28,29).

A Biblia ígérete szerint milliók támadnak fel a megtisztított paradicsomi földre hogy örökké éljenek, mint emberek. „Az igazságosak öröklik a földet és örökké rajta lakoznak. Egy kis idő még, és nincs többé gonosz, nézed a helyét, és nincsen sehol. A szelídek pedig öröklik a földet,és gyönyörködnek majd a béke bőségében” (Zsoltárok 37: 10,11,29).

A jelenések könyve még ezzel a reménnyel ösztönöz: „Íme! Az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakozni, azok pedig az ő népei lesznek. És maga az Isten lesz velük. És letöröl minden könnyet a szemükről, és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. A korábbi dolgok elmúltak.” (Jelenések 21:3,4)

Ezek a nagyszerű áldások elérhetőek Jézus váltságáldozata alapján, ha megismerjük őt és az Atyját. „Az pedig az örök élet, hogy ismeretet szerezzenek rólad, az egyedüli igaz Istenről, és arról, akit elküldtél, Jézus Krisztusról” (János 17:3).

A föld paradicsommá válik, mint ahogy azt Isten eredeti szándéka szerint elhatározta, s melyet ősszüleinknek kellett volna kiterjeszteniük a földre. Ők ezt a lehetőséget elvetették, s a bűnt, a tökéletlenséget, a halált hozták be a világunkba Isten elleni lázadásukkal, amely nem szerepelt Istennek az emberiséggel kapcsolatos szándékában. Jézus Krisztus váltságáldozatával elérhetővé tette Isten, hogy helyreálljon majd a rend, s ezáltal utat nyisson az örök életre egy megtisztított paradicsomi földön.

"Bárhol fordul is elő a Seol szó a Bibliában, sohasem kapcsolódik hozzá az élet, tevékenység vagy gyötrelem gondolata."

16:37-nek: ez így igaz! A Biblia világos, ha hagyjuk, hogy az legyen, ha nem homályosítjuk el a hagyományainkal, az előre kitalált, mesteri hazugságokkal. A lélek halhatatlanság mítoszával, mely minden értelmes és következetes bibliai tanítást felforgat, és következetlenné, érthetetlenné tesz.

Jó lenne, ha a lepontozók azzal is foglalkoznának, hogy ha már kritizálnak, akkor ne csak ilyen sunyi módon tegyék, hanem cáfolják meg, ha tudják az infót.

A Jehova Tanúi érve és válasza legalább összhangban van a TELJES bibliával, ami más magyarázatokra nem jellemző.

6Mert azért hirdették az evangéliumot a halottaknak is, hogy ha mint emberek testben ítélet alá estek is, lélekben éljenek az Isten által.

1Pét 4,6

25Bizony, bizony, mondom nektek: Elérkezik az óra, s már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fia szavát. S akik meghallják, azok élni fognak.

Jn 5, 25

. 14Minthogy a gyermekeknek közös a testük és a vérük, ő is részt kapott belőle, hogy így halálával legyőzze azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik a sátánt, 15és felszabadítsa azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett.

Zsid 2, 14-15

14Feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a lobogó tűz, 15lába, mint a kohóban izzó sárgaréz, hangja, mint a nagy vizek zúgása. 16Jobbjában hét csillagot tartott, szájából kétélű hegyes kard tört elő, arca pedig olyan volt, mint a teljes erejében ragyogó nap.

17Amikor megpillantottam, mint egy halott a lába elé rogytam, de megérintett jobbjával, és megszólított: "Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó 18és az élő. Meghaltam, s íme, mégis élek, örökké. Nálam vannak a halálnak és az alvilágnak a kulcsai.

Jel 1, 14-18

10hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban,

Fil 2,10

Préd 9,5 + Seol

Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniok; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt. A prédikátor itt az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Mielőtt Krisztus a váltságmunkáját véghezvitte, az ég be volt zárva; s ez idő alatt az elhunytak mind az alvilágban voltak együtt örömtelen bús létben, habár örök üdvre voltak is választva. Ennyiben életök szomorúbb volt, mint melyet e világon élnek az emberek. A pokol, az alvilág (Móz. IV. 16,30.33.), hol a megholtak mind összegyűltek (Jób 30,23.) mielőtt Krisztus az ő nagy munkáját végbevitte volna, a gonoszokra nézve, mint valóságos pokol, csakugyan a fohászkodás helye volt (Jób 26,5.); de a jámborokra nézve is, mint pokol tornácza, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé (Zsolt. 29,10. 87,13. Izai. 38,18. Préd. 9,10.), s ennyiben nem volt ama hely, hol az Isten magasztaltatik és dicsértetik, mint még a földön. Csak Krisztus által szűnt meg a halál szomorú lenni, mert ő megnyitotta a mennyet, azon helyet, hol Isten magasztaltatik és dicsértetik. Az imádkozó kereszténynek jusson eszébe a bűn halála, s az örök halál a pokolban, az elkárhozottak büntetéshelyén, hol az Isten nem áldatik és nem magasztaltatik.

Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.

Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14,1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat - amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9,5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.

A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.

A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14)

Másrészről a prédikátor az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.

A Prédikátornak vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is.

A Préd 9:5 folyton idézett mondata nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. Éppen ezt idézed te is a folytatásban, és én sem állítottam soha, hogy a halottak tudják, mi folyik a földön. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

Azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

Talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk? Mert ezt is tanítja a Prédikátor könyve - ha ebbe akarsz kapaszkodni.

A Krisztus előtti Alvilág (Seol, vagy Hádész) nem ugyanaz, mint a Krisztus utáni hármas állapot (pokol, tisztítóhely, menny), bár hasonlóságok vannak. A gonoszok számára valóságos pokol (a Gyehenna) volt, de az igazak számára nem volt az Istennel való egyesülés boldog állapota.

A lélek tudatos továbbélésére több bibliai példa is van:

- a Noé idején élt és az özönvíz során elpusztult emberek "börtönben" levő lelke öntudatánál volt, különben Jézus nem prédikált volna nekik (1Pt 3:19)

- az ószövetségi szentek közül Mózes és Illés is öntudatos átmeneti létformában volt, különben Jézus nem beszélgetett volna velük, sem ők Jézussal (Mt 17:1-5)

- a mártírok lelke a mennyben öntudatos, átmeneti létformában van, különben nem kiáltanának Istenhez, és nem kellene őket megnyugtatni (Jel 6:9-11); a nagy sokaságból kijövők is a mennyben dicsőítik Istent (Jel 7:9-17).

Lásd még: Mt 10:28; Jel 6:9-10; Ján 11:26; Zsolt 116:15; 1Sám 28:11-16

A halál alvásként való lefestése egy eufemisztikus leírás, ami nem csak a zsidóságban, hanem más népeknél is szokásos. Nálunk is, pl. "a sírban nyugszik" kifejezés. Ez egy fenomenologikus nyelvezet, azaz egy dolognak azon leírása, aminek látszik, s nem annak ami. Egy külső szemlélő egy halottat úgy lát, mint aki alszik (főként, hogy általában ágyban szoktak meghalni). Ugyanez áll pl. arra, hogy "a nap felkel" vagy "lenyugszik" vagy "jár az égen". A Bibliában (mind az Ó- mind az Újszövetségben) is sokszor előfordul ez a kép, és ebből két eretnek nézet született. Az Őrtorony Társulat ebből azt olvasta ki, hogy a lélek a halál után megszűnik létezni ("annihilálódik" = annihiláció-tan), és Isten a feltámadáskor újrateremti ezt a lelket (Ebben az esetben az az érdekes, hogy majd csak ezt a "másolatot" fogja Isten jutalmazni ill. büntetni, a valós, eredeti lelket nem). A másik eretnekség szerint pedig a lélek valóban alszik, öntudatlanul a feltámadásig, amikoris felébred ebből az álomból (Luther, adventisták). Csakhogy mindkét nézetnek ellentmond számtalan helyen a Szentírás, pl. 1Sám 28; Jób 19,26; 26,5-6; Iz 14,9-11. 15-17; Mt 17,3; 22,31-32; Lk 16,19-31; 23,43; Fil 1,21-24; 2Kor 5,1-8; 1Tessz 5,10; 1Pét 3,19; Zsid 12,1; Jel 5,8; 6,9-10; 7,10; 20,4. Ezeken a helyeken mindenhol élnek, éreznek és tudatuknál vannak a holtak lelkei.

A Mk 5,39 és Lk 8,52 esetében Jézus a szavakkal játszik, és ezzel a feltámadást vetíti elő (nem véletlen, hogy épp a halottak feltámasztásánál használja ezeket a kifejezéseket). "Nem halt meg, csak alszik": azaz fel fog ébredni/támadni. A többiek szó szerint vették az alvást (ezért nevettek rajta; ha a lélek alvásáról beszélt volna Jézus, akkor miért gúnyolódtak volna ezen, ha már az Ószövetség is több helyen így beszél a halálról?) A Jn 11,11skk-ban is ugyanilyen félreértés van a tanítványoknál: azt hiszik, hogy Jézus "az álom nyugalmáról beszél" "Ezért Jézus nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt". Azaz Jézus nem az álom nyugalmáról beszélt, hanem a halálról, amikor azt mondta, hogy "Lázár elaludt". Itt is azért használta csak Jézus az alvás szót, hogy ezzel a feltámadásra utaljon, amit világosan meg is magyaráz a további részben Mártának (Jn 11,21-26). Mindezekhez hozzá lehet tenni, hogy egyik esetben sem beszél Jézus a "LÉLEK alvásáról", hanem pusztán alvásról, amit tehát

lehet értelmezni mondjuk a testre is, azaz a test alszik, a lélek él (vö. pl. Róm 8,10; 1Pét 3,18).

JÉZUS KRISZTUS ALÁSZÁLLT A POKLOKRA,

Mit jelent a „poklok”, ahová Jézus alászállott?

A „poklok” nem a pokolt, a kárhozat helyét jelenti, hanem a Krisztus előtt meghalt – mind a jó, mind a rossz – embereknek az állapota. Jézus isteni személyével egyesült emberi lelke elment ezekhez az igazakhoz, akik várták a Megváltót, hogy végre megláthassák Istent. Krisztus, miután halálával legyőzte a halált és az ördögöt, „akinél a halál hatalma volt” (Zsid 2,14), kiszabadította a Megváltóra váró igazakat és megnyitotta számukra a menny kapuját.

Az Újszövetségben gyakran előforduló állítás, mely szerint Jézus "föltámadott a halálból" (1Kor 15,20), [Vö. ApCsel 3,15; Róm 8,11.] föltételezi, hogy föltámadása előtt a holtak honában időzött. [Vö. Zsid 13,20.] Az apostoli prédikáció Jézus pokolraszállásának ezt az elsődleges jelentést adta: Jézus, mint minden ember, megismerte a halált, és a lelke leszállt hozzájuk, a holtak honába. De mint Üdvözítő szállt le oda, hirdetvén a jó hírt az ott fogva tartott lelkeknek. [Vö. 1Pt 3,18--19.] A halottak honát, ahova a meghalt Krisztus alászállt, az Írás alvilágnak, seolnak vagy hádésznak [Vö. Fil 2,10; ApCsel 2,24; Jel 1,18; Ef 4,9.] nevezi, mert akik ott vannak, meg vannak fosztva Isten látásától. [Vö. Zsolt 6,6; 88,11--13.] A Megváltóra várva ebben az állapotban voltak az összes megholtak, gonoszok és igazak egyaránt, [Vö. Zsolt 89,49; 1Sám 28,19; Ez 32,17--32.] ami nem azt jelenti, hogy azonos volt a sorsuk, miként Jézus az "Ábrahám kebelére" fogadott szegény Lázárról szóló példabeszédben megmutatta. [Vö. Lk 16,22--26.] "Az igazak lelkét, akik Ábrahám kebelén vártak az Üdvözítőt , a pokolraszálló Úr Krisztus kiszabadította". Jézus nem azért szállt alá a poklokra, hogy a kárhozottakat szabadítsa ki, nem is azért, hogy a poklot, a kárhozat helyét megszüntesse, hanem hogy az igazakat szabadítsa ki, akik őelőtte éltek. "A halottaknak is hirdették az evangéliumot (...)" (1Pt 4,6). A pokolraszállás az üdvösség evangéliuma hirdetésének megvalósulása a beteljesedésig. Ez Jézus messiási küldetésének utolsó szakasza, mely az időben sűrített, ugyanakkor mérhetetlen jelentőségű, mert a megváltás művét kiterjeszti minden hely, minden idő összes emberére, mindnyájan ugyanis, akik üdvözültek, a megváltásnak lettek részesei. Krisztus tehát alászállt a halál mélységébe, [Vö. Mt 12,40; Róm 10,7; Ef 4,9.] hogy "a megholtak" hallják "Isten Fiának szavát, és akik meghallották", éljenek (Jn 5,25). Jézus, "az élet Szerzője" [Vö. ApCsel 3,15.] "a halál által" lerombolta azt, "akié a halál birodalma volt, tudniillik az ördögöt, és" kiszabadította "azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgákká tett" (Zsid 2,14--15). Ezek után a föltámadott Krisztusnál vannak "a halál és az alvilág kulcsai" (Jel 1,18), és "Jézus nevében" meghajol "minden térd, az égieké, a földieké és az alvilágiaké" (Fil 2,10).

"Ma nagy csönd van a földön; mélységes hallgatás és néma csönd; nagy csönd, mert a Király alszik; a föld megremegett és elnyugodott, mert Isten testben elaludt, és a régóta alvókat fölébresztette (...). Bizony, először az ősszülőt megy keresni mint elveszett bárányt. Azokat akarja megkeresni, akik teljes sötétségben és a halál árnyékában ülnek; a teljesen fogoly Ádámhoz és vele együtt a fogoly Évához jön Isten és az ő fiuk, hogy eloldja őket a fájdalmaktól (...): Én a te Istened, aki miattad lettem a fiad (...). Serkenj föl, aki alszol: mert nem azért alkottalak téged, hogy az alvilág foglya légy. Ébredj föl a halálból; én vagyok a halottak Élete."

Összefoglalva: A hitvallás a "Jézus alászállt a poklokra" kifejezéssel vallja, hogy Jézus valóban meghalt, és halála által számunkra legyőzte a halált és az Ördögöt, "aki birtokolta a halál birodalmát" (Zsid 2,14). A meghalt Krisztus isteni személyével egyesült Lelkével szállt alá a holtak honába. Az Őelőtte élt igazaknak megnyitotta a mennyország kapuját.

1 Pt 3,19-20. v. értelme ez: Jézus megdicsőült lelke testének halála után leszállott az alvilágba, nem csak a szent ősatyákhoz, hanem azon hitetlenekhez is, kik azon időben ugyan, midőn a bárka építtetett, nem adtak hitelt Isten fenyegetéseinek, de midőn a büntető itélet rájok tört, hitben és bűnbánatban találták üdvöket. Ama jámbor ősatyáknak, és ezen, egykor hitetleneknek, utóbb megtérteknek hirdette Krisztus, hogy a váltságot véghezvitte és a mennyországot megnyitotta. – Mielőtt Krisztus meghalt, minden kimúlt lelkek, a jók úgy, mint a roszak, az alvilágba mentek. De ez magában úgy el volt különözve (Luk. 16,26.), hogy a jámborok oly helyre jutottak, hol a Megváltót várták, a gonoszok ellenben az örök kín helyére taszíttattak. Ez tulajdon értelemben pokolnak neveztetik, amaz pedig pokol tornáczának, mely szintén az alvilágban létezett, de egyszersmind előhely, tisztítóhely volt az égre. Lásd Zsolt. 6. 7-ik jegyz. Midőn az apostoli hitvallásban mondatik: „szálla alá poklokra,“ e szó alatt nem a tulajdonképen való pokol, az elkárhozottak büntető helye értetik, hanem értetik az alvilág, melybe Krisztus annyiban leszállott, a mennyiben annak egy részében, a pokol tornáczában megjelent. Fogságnak nevezi sz. Péter a pokol tornáczát, mivel a lelkek Krisztus eljöveteléig abban tartattak. Azért szól más helyen (Apost.cs. 2,24. 25-ik jegyz.) a pokol bilincseiről. A hitetlenek alatt némelyek olyanokat értettek, kik hitetlenségben és gonoszságban haltak meg, kiknek azonban Krisztus bűnbánatot hirdetett, hogy megtérítse őket, vagy legalább közőlük némelyeket. Mások szerint ezek megmásíthatlanúl elkárhozottak voltak, kiknek elkárhoztatását Krisztus megerősítette. Ez utóbbi vélemény azért nem valószinű, mivel a kárhozat megerősitése nem prédikáczió, különösen nem evangéliom (örömhír), a mint pedig Krisztusnak ezen tanítása 4,6. neveztetik. Az első vélemény azért nem fogadható el, mivel azok számára, kik hitetlenségben, tehát Isten kegyelmén kivűl halnak meg, nincs többé üdvösség (Préd. 11,3. 4-ik jegyz.). Ellenben a sz. atyák és régibb kathol. irásértelmezők, helyesen fogván föl a szöveg szavait, és egybevetvén az irásnak ez iránti tanitásával, alkalmas megfejtést találtak. Mivel t. i. egyrészről a szöveg csak oly hitetlenekről szól, kik azon időben voltak hitetlenek, midőn a bárka építtetett, s e mellett nem zárja ki, hogy ezen hitetlenek haláluk előtt még bűnbánatot tarthattak; más részről mivel határozottan áll az irás ama tanitása, hogy a ki hitetlenségben hal meg, üdvére nézve mitsem tehet többé, – tehát oly hitetleneket kell érteni, kik nem maradtak meg a hitetlenségben és bűnben, mint vízözönkor ama lázadó szörnyek (Jób 26. r. 4-ik jegyz.), hanem kik bűnbánat és töredelmesség által nem ugyan testi, de lagalább lelki életöket megmentették. Továbbá mondja a szöveg: Krisztus azoknak is prédikált, kik egykor hitetlenek voltak, tehát ezen hitetleneken kivűl még másoknak is prédikált, t. i. mindnyájoknak, a hajdankori jámboroknak és szenteknek; mert az „is“ szócska nem vonatkozhatik a földön élt emberekre, mivel nem is a földön tanító, hanem a pokol tornáczában prédikáló Krisztusról van itten szó. Hogy pedig sz. Péter itt e jámborokat nem nevezte, hanem kizárólag csak ama hitetleneket említette, ezt különösen az akkori zsidók között átalánosan elterjedt, azon vélemény fejti meg, hogy t. i. a kik a vízözönben elvesztek, Istentől egészen elvettettek, s még csak a közitéleten sem jelenhetnek meg. Ezen vélemény alaptalanságát sz. Péter nem tűntethette ki jobban, mint hogy épen ama szerencsétlenekből olyanokat hozott fel, kiknek Krisztus a váltságot hirdette. Ezek az összefüggéssel is egyebek fölött legjobban összehangzanak. Mivel t. i. Krisztusról mondatik, hogy ő mások bűneiért erőszakos halállal halt meg test szerint, de lelki életét megtartotta: úgy igen alkalmasan van szó azokról, kik saját bűneik miatt test szerint erőszakos módon haltak meg, de lélek szerint megmenekedtek. Ezenkivűl különösen példákúl is szolgálnak ez élet szenvedéseinek békés elviselésére, mire sz. Péter fölebb int.