Mitől válik valaki vallásossá? (kérdéseim a leírásban)

1. Nem feltétlen, bár van példa erre is, de van, akit nem úgy neveltek, és később találkozik Istennel. Annyi igaz a traumáról, hogy ha valami rossz történik, akkor az ember fogékonyabb lesz Istenre.

2. Ha pszichológusként használom Istent az már rég rossz. Aki így gondolja, annak nem helyes az Istenképe.

3. Ugyanaz, mint az előző, ez is rég rossz, helytelen Istenképből fakad.

4. Hogyne keresnének, a hit nem egyenlő a hülyeséggel. Viszont a válaszokat nem feltétlen csak ennek a látható világnak a korlátjai között kell keresni. És mivel most még töredékes a megismerésünk, mivel ehhez az anyagvilághoz szorosan kapcsolódunk, ezért sok mindent később fogunk megérteni.

A hit tesz valakit vallásossá. Amikor hit ébred a szívben, valami hasonlót él át az ember, mint ha egy vaknak megnyílna a szeme, és látna.

Amíg nem hittem, vak emberként hiába meséltek nekem a színekről, nem láttam és azt mondtam, ez hülyeség. Maguk megnyugtatására találnak ki egy szebb világot.

Miután újjászülettem (ahogy ezt a Biblia mondja) megláttam, hogy mindaz igaz, amit eddig a hívők mondtak és én is láttam. Megtapasztaltam Jézus Krisztus valóságát.

Ez nem mese. Mindig idegesít, amikor mesének állítják be ezt. Olyanok mondják mesének, akiknek halvány gőzük nincs az egészről, tudatlanok. Pedig ők a vakok, ezért nem számít, mit mondanak a színekről.

A hitet Isten adja valakinek a szívébe, aki keresi Őt. Soha, egyetlen emberrel sem találkoztam, akinek amiatt lett volna igaz hit a szívében, mert így nevelték, vagy mert a problémáktól akart volna elmenekülni. Mindenki, akivel találkoztam, akinek valódi hite van, ismeri Istent, megtapasztalta a munkáját a szívében és életében.

Mi értelme lenne olyanban hinni, ami nem létezik? Attól még nem lesz valami létező, hogy hiszek benne. Ez pont fordítva működik. A hit abban segít, hogy bekapcsolódjunk ebbe a létező, de szemmel nem látható világba, megtapasztalhatjuk Isten valóságos munkáját. Emellett a racionalitás is ezt diktálná. Az érzelmi felszabadulás, a szabad lelkiismeret és a békesség, amit a hívő ember Istenből merít, csak másodlagos. Elsődleges, hogy azért hiszünk, mert Isten valóságos.

Aki soha nem kereste Istent, soha nem találta meg, az hogyan tudna bármit is mondani arról, hogy mitől válik valaki hívővé?

A vallásossá válás - még ha nem is gondoljuk végig - nem egyetlen ok miatt történik, sok körülmény együtthatásának eredménye. Bizonyára vannak, akik a kérdésben idézett egyes pontok szerint viselkednek, de nem gondolnám, hogy ez lenne a jellemző.

A vallásosság kialakulását nehéz történelmi szemlélet nélkül megérteni. A mai emberre már a környezet és a neveltetés van döntő hatással, az eredeti ok kevéssé, esetleg nagyon áttételesen.

Azt kell látni, hogy a gondolkodó ember legnagyobb problémája a bizonytalanság. Ilyen az agyberendezése. A biztos rosszat - még a halált is - könnyebben elfogadja, együtt tud vele élni, de a folytonos bizonytalanság az őrületbe kergethet. A korai korok emberében a környezet jelenségeinek érthetetlen volta igen nagy bizonytalanságot keltett, amit fel kellett oldani. Ennek a legegyszerűbb módja találni valami tőlünk független - lehetőleg jóval erősebb, okosabb, mindent tudó lényt, és azt mondani, az ő cselekvése az általunk érzékelt megmagyarázhatatlan. Valami ilyesmi a kezdet. Az idők során ez rendszerré állt össze, sokaknak önálló életformát is jelentett, ezzel kialakult a vallás. Ma már szervezetei, irányzatai vannak, bele születünk, tehát más a hozzáállásunk.

De vegyük figyelembe, hogy a vallásnak, a hit e formájának éppen kialakulási oka miatt van egy hallatlanul vonzó tulajdonsága: megszabadít a gondolkodási, kutatási kényszertől. A világ jelenségeit nem szükséges magyarázni, elég hinni. Ha valamit nem tudunk, nincs szükség gyötrő tépelődésre, fárasztó (sokszor drága) kutatásra, elég a tudat: "isten rendelése". Főleg az egyes ember fejében.

Persze ez az egész folyamat sokkal bonyolultabb, érdekek is mozgatják, de elsősorban a korlátozott emberi tudatlanság, amely ma is sok cselekvés indítéka és meghatározója (az e téren való tudatos gondolkodás és cselekvés egy más vetület, amelynek önálló elemzése lenne szükséges).

1. Ateista családban születtem, és mégis vallásos lettem. Anélkül, hogy különösebb trauma ért volna előtte. A trauma egyébként sem "egyirányú": ha egy vallásos embert ér trauma, akkor előfordul, hogy "kimenekül" az Isten-hitből.

2. Éppenséggel előfordulhat. Ha pontosabban fogalmazunk, és azt mondjuk, hogy a vallás kielégíti a vallásosok egyik pszichológiai szükségletét, akkor teljesen igaz. Persze ugyanezt el lehet mondani a családról, a munkáról, a hobbiról is. Vagy arra gondoltál, hogy a valláshoz kapcsolódó pszichológiai szükséglet nem az Istennel való kapcsolat szükségletét jelenti, hanem az emberi közösségét és az elfogadásét? Ezt is el tudom fogadni, hiszen ilyen hatása is lehet.

3. Szerintem rosszul csinálja, aki Istent arra használja, hogy a saját vagy mások balfogásaiért hibáztassa. Az én vallásomban karma van - ami rossz ér minket, azt legtöbbször mi magunk csináltuk a múltban, még ha másokon keresztül ér is minket. (De nekünk természetesen nem szabad magunkra vállalnunk azt, hogy önként és szándékosan "beteljesítsük a másik rossz karmáját".)

4. A létezés szerintem adottság - legalábbis, ha a világ alapelemeiről beszélünk, mint amilyen Isten is. Mivel mindig létezett, ezért nincs rajta kívül álló ok, ami azt "okozta" volna, hogy az idő egy pontján létrejöjjön.

"De vegyük figyelembe, hogy a vallásnak, a hit e formájának éppen kialakulási oka miatt van egy hallatlanul vonzó tulajdonsága: megszabadít a gondolkodási, kutatási kényszertől. A világ jelenségeit nem szükséges magyarázni, elég hinni. Ha valamit nem tudunk, nincs szükség gyötrő tépelődésre, fárasztó (sokszor drága) kutatásra, elég a tudat: "isten rendelése". Főleg az egyes ember fejében."

Tehát akkor a vallásos ember = beszűkült és buta??

Szerintem Isten léte pont hogy gondolkodásra sarkallja az embert. Attól, hogy valaki hisz Istenben ugyanúgy meg akarja ismerni a világ titkait és pl. érdekli a világegyetem keletkezése, csak az a különbség, hogy nem egy véletlen művének tekinti az egészet, hanem látja mögötte a Teremtő Isten akaratát.

Amúgy meg szerintem nem ártana szétválasztani a természeti vallások istenképét, meg a kereszténység istenképét. Mert régen az emberek valóban nem tudtak megmagyarázni bizonyos jelenségeket, és ezért az isteneknek tulajdonították, de azóta már sokat változott a világ és az ember gondolkodása is és pl. a kereszténység nem ugyanazt mondja Istenről, mint ezek a többistenhitű vallások.

A # 12. válaszadó pontosan leírta, amit átéltem.

Én is úgy éltem meg, mintha megnyílt volna a szemem, a tudatom. Nem hívőnek nehéz ezt elmagyarázni, de nagyjából arról van szó, hogy a bennem eleve meglévő vevőkészülék ráhangolódott Isten "csatornájára" - amit egyébként Szentléleknek, vagy Szent Szellemnek is neveznek - és azóta megtapasztaltam a létét az életem minden mozzanatában.

Egyébként elkülöníteném a vallást és a hitet, mert én eleinte a vallás oldaláról kerestem Istent, de senki nem tudott meggyőzni a létéről (se papok, se más hívők). Egyedül Isten tudta igazolni számomra, hogy létezik.

A 3. kérdést nem értem... szabad akarata van mindenkinek, nem lehet Istenre fogni semmit, sőt...

Szerintem a vallások keresnek racionális okokat, de amióta hívővé váltam, én azt tapasztalom, hogy Isten nagyon is racionális, korántsem olyan misztikum, mint azt sokat magyarázni próbálják. Hihetetlen logikusan működik Isten munkája, ezt naponta tapasztalom, amióta befogadtam az életembe.

Ugyanakkor ezt elmagyarázni nem lehet olyannak, aki nem hívő, ezt tapasztalatból tudom. Nem is olyan régen még én is hülyeségnek tartottam az egészet. Kellett a személyes bizonyosság ahhoz, hogy hinni tudjak!

Régebben meg úgy gondolkodtam hogy két lehetőség van:

- Nincs Isten - Ebben az esetben én tévedtem, életem végén meghalok és megszűnök létezni. De addig is legalább próbáltam jól élni, segíteni másokon, stb... Egy csomó időt elpocsékoltam imával, de ez nem nagy veszteség mivel ha megszűntem létezni akkor nekem már úgyis minden mindegy lesz. Igaz, élvezkedhettem volna többet de a földi élvezetek úgyis mind véget érnek egyszer, ezek nem vonzanak, legalábbis nem annyira hogy ezekért éljek.

- Van Isten - ebben az esetben jól döntöttem hogy hiszek benne. Ha viszont nem hittem volna benne azzal óriási hibát követnék el.

MITŐL LOGIKUS a 13-mas válasz?

Azzal érvel, hogy a vallás megszabadít a bizonytalanság érzésétől, és -ha jól értem- csak addig van létjogosultsága, amíg helyébe nem lép a tudás.

Szeretném tehát kérdezni tőle, vagy bárki mástól, aki választ adhat rá: azzal, hogy az ember tudása gyarapodott, kevesebb lett-e a bizonytalanság az életében?

Akár társadalmi szinten is: kevésbé bizonytalan és nyugtalan-e a ma embere, aki az információs társadalomban nőtt föl, mint a középkor embere, esetleg a mai 3. világbeli társunk?