Isten miért nem gyógyítja az amputációt?

A gyógyulással kapcsolatban először egy személyes tapasztalatot mondanék. Elöljáróban elmondom, hogy ha imádkoznak értem, és meggyógyulok, én azt gondolom vagy hiszem, hogy Isten gyógyított meg. Bizonyítani nem tudom, így nem is akarom ráerőszakolni a véleményemet a 70-es és a 79-es válaszolókra (meg másokra sem). De volt egy különös esetem, amit nem lehet azzal magyarázni, hogy a saját hitem gyógyított meg.

Pár éve volt egy kisebb balesetem, mert nem néztem a lábam elé: sikerült belelépnem egy térdig érő gödörbe, s elszakadt az egyik bokaszalagom. Eleinte nem kezelték elég gondosan az orvosok, így nem gyógyult rendesen: 2 nap múlva levették a lötyögős gipszet, de nem tettek fel újat, csak egy légpárnás betétet javasoltak, és azt, hogy _álljak rá és járjak_. (Ez iszonyatos fájdalommal járt, és csak később tudtam meg, hogy ezt nem lett volna szabad.) Gyógytornára, fizioterápiára csak hónapok múlva került sor, saját kérésemre (miután egy baleseti sebész ismerősöm telefonbeszélgetésünk során megerősítette, hogy nem normális dolog, hogy 10 hetesen még mindig fáj).

Ezek után valamennyit javult, de a fájdalom mindig jelentkezett már 10 - 15 percnyi állás esetén is.

Imádkoztunk többen, többször, semmi. :(

Újabb gyógytorna-sorozat, kicsi javulás, fájdalomcsillapító krémek gyakori használata... Így telt el több, mint 2 és fél év. Rászoktam a "gólyaállásra": amikor fájt a bokám az állástól, egyszerűen felhúztam a lábam, féllábon álltam tovább. Persze ettől meg a másik bokám terhelődött túl. :(

Mivel sem a gyógykezelések, sem az imák "nem hatottak", elfogadtam a helyzetet, hogy ez már nem fog változni, mindig fájni fog, kész, ez van.

Vasárnap esténként rendszeresen Istentiszteletre jártam, így történt ez egy bizonyos vasárnapon is. Nem volt szó gyógyulásról, nem imádkoztak betegekért, én sem magamért, tehát semmi "bebeszélés" nem lehetett. Semmi különleges nem történt, ugyanolyan volt, mint a megszokott vasárnapi IT-k. /Amik amúgy jók szoktak lenni, nem komorak, borongósak, stb./

Hétfőn reggel egy bizonyos ügy miatt elég sokat kellett gyalogolnom. Nem tudom, pontosan mennyi idő telt el, de furcsa "hiányérzetem" támadt. Egy idő után konstatáltam, hogy az elmúlt két és fél évben megszokottól eltérően nem fáj a bokám. Később sem fájt többet. Nem dagadt be, nem kellett kenegetni. Egy ideig még automatikusan "gólyáztam", de tudatosan leszoktam róla, mivel felesleges volt, hiszen már nem volt fájdalmas az állás. /Nagyon magas terhelésnél (nagyon ritkán) igen, de az valahol természetes./

Ha fokozatosan javult volna, még ha nem is a normál időtartam alatt, akkor azt mondanám, hogy az idő, az orvosok és a természet megtették a magukét. /Ezek mögött is Isten gondviselését látom amúgy; hiszem, hogy az orvostudomány nem Isten-ellenes, sőt. :)/

De ez hirtelen történt: hosszú hónapok után egyszer csak megszűnt a fájdalom, egyik napról a másikra. Pedig már nem hittem benne, hogy ez megtörténhet. És nem tudok orvosi magyarázatot sem. :)

Hát ennyi a történet. Még írok majd egy választ.

Bemásolok egy cikkrészletet:

"Az orvostudomány már a XX. században felismerte, hogy a vallásos hit és a morbiditás (megbetegedés), mortalitás (halandóság) között szignifikáns összefüggések vannak.

Lewin és munkatársai 1987-ben egy jelentős igényű összefoglaló tanulmányban 27 epidemiológiai (járványtani) vizsgálat eredményeit gyűjtötték össze, és az alábbi következtetést vonták le: „Az aktív vallásgyakorlás, rendszeres templomba járás, a vallásos eseményeken való részvétel, mint mérhető paraméterek, a vizsgált megbetegedés alacsonyabb mortalitásával járnak együtt.”

Az 1990-es évek elejétől még több tudományos cikk jelent meg a témában. Ezek közül néhány:

Az amerikai Duke Egyetem Orvosi Központjában több, mint 500 betegen vizsgálták ezt az összefüggést. A vallásukat rendszeresen gyakorló betegek kevesebb, mint feleannyi időt töltöttek kórházban, mint a nem vallásos kontrollcsoport (25 nap helyett 11 napot).

Egy nagyszabású amerikai longitudinális vizsgálatban – amely 28 éven át tartott, és több, mint 5000 ember egészségi állapotát, életkilátásait, mortalitását követte nyomon – azt találták, hogy az aktív, vallásukat, hitüket gyakorlók átlagosan 25%-kal kisebb valószínűséggel haltak meg.

1999-ben Hummer és munkatársai 21 ezer amerikai állampolgárral végeztek egy 9 évig tartó longitudinális, követéses vizsgálatot. Számos életmódbeli, anyagi, egészségi, gazdasági, szociológiai tényező mellett a vallásos elkötelezettség jelenlétét és fokát is vizsgálták. Ez utóbbi bizonyult az összes anyagi, életmódbeli paraméterrel szemben a legerősebb predikciós (előrejelzési) erővel bíró faktornak a hosszú élet biztosítására. A rendszeres részvétel a vallási eseményeken, heti többszöri gyülekezetbe járás, imádkozás stb. 7 évvel nyújtotta meg a várható élettartamot a kontrollcsoporthoz képest.

Az utóbbi 10 évben több tudományos tanulmány foglalkozott a kardiológia és a vallásos hit összefüggéseivel is. Az első vizsgálat erre vonatkozóan az USA-ban volt. A szívműtéti várólistán szereplő 232 beteget vizsgálták. A betegeket 2 csoportba osztották. Az egyik csoportba a vallásosan aktívan elkötelezettek, a másikba a vallásos hitéletet nem élők tartoztak. A vizsgálat kiértékelése azt mutatta, hogy a vallást elkötelezetten gyakorló betegek 12-szer kisebb valószínűséggel haltak meg a szívműtét után, mint a másik csoport tagjai. A tanulmány szerzői nem tudtak magyarázatot adni a jelenségre.

Koenig professzor és munkatársai a vallásos elkötelezettség és a vérnyomás összefüggéseit tanulmányozták 4000 fő részvételével, 65 éves vagy annál idősebb betegeken. A vizsgálataikban arról számoltak be, hogy a rendszeres vallási életet élők között 40%-kal kisebb valószínűséggel fordult elő magas vérnyomás.

2004-ben Bernardi és munkatársai az imádság hatását vizsgálták szívbetegeknél. Azt tapasztalták, hogy az 1 perc alatti légzésszám 6-ra csökkent le, és az imádság végére szinkronba került a vérkeringéssel és a szívdobogással. Azt tapasztalták, hogy az olyan szívbetegeknél, akiknek szívverését csak gyógyszerekkel lehetett beállítani és szabályozni, a most alkalmazott nonfarmakológiai (nem gyógyszeres) terápiával eddig nem remélt eredményeket is elérhetnek a rendszeresen imádkozó, hivő szívbetegeknél. Fontos, hogy a csak formailag gyakorolt vallásosságra (ún. vasárnapi vallásosságra) ez nem vonatkozott.

Minden e tárgykörben végzett vizsgálat azt jelezte, hogy mind a primer prevenció szempontjából, mind a már meglévő krónikus betegség progressziójában a vallásos elkötelezettség protektív hatású faktor.

A kutatók a vallásukat gyakorló személyek alábbi életmódtényezőivel magyarázták az eredményeket:

- magasabb egészségkultúra

- erősen támogató vallásközösségi csoport

- jó és tartós kohéziójú házasság

- rendszeres böjt

- megbocsátási készség gyakorlása

- a Biblia tanulmányozásából fakadó erkölcsi, etikai tanulás

- a gyülekezeti közösségben való rendszeres részvétel

- önkéntes munka a gyülekezetben (karitasz, beteglátogatás stb.)

- rendszeres imádkozás

- reális és nem túlzó, szubjektív önértékelés.

/Felhasznált irodalom: Dr. Őry Klára: A szív- és érrendszeri megbetegedések idegi-lelki tényezői és ezek terápiája/ "

... és még egyet:

"A kísérletsorozat tíz hónapig tartott, összesen 402 fő infarktus utáni, a San Franciscói Központi Kórházban fekvő beteg volt benne „érintett”. A betegeket számítógépes sorsolással, véletlenszerűen osztották két csoportba. 192 beteg kerül a kísérleti csoportba és 210 a kontrollcsoportba. Nem csak a betegek nem tudták, hogy őket két csoportra osztották, de erről nem értesítették se az orvosokat, se az ápoló személyzetet. Mind a 402 beteg megkapta a szükséges kezelést, viszont 192-ért imádkoztak is. Elég sokat.

Byrd „profi imádkozókat”, katolikus és protestáns szervezeteket keresett meg, gondosan ügyelve, hogy azok lehetőleg földrajzilag szétszórtan az Egyesült Államok különböző területein éljenek. Az imádkozók tudták, hogy olyan szívbetegért fognak imádkozni, aki most kórházban van, és elég rossz az állapota, tehát nagyon ráfér az efféle külső segítség. Hogy mégis legyen valami fogódzójuk, minden csoport megkapta egy-egy beteg keresztnevét. Abban egyeztek meg, hogy naponta egyszer (lehetőleg azonos időben) az imacsoport minden tagja fohászkodik a rájuk kiosztott „Johnért”, Williamsért”, Jenniferért” stb. A sors furcsa fintora, hogy a kiválasztott betegek nemcsak keresztények voltak, hiszen köztudott, hogy Kaliforniában gyakorlatilag a világ összes népéből és vallásából származó ember megtalálható. Egy-egy betegért legkevesebb öt, maximum hét személy imádkozott nap mint nap. Byrd professzor és munkatársai pedig eközben mind a 402 beteg minden rezdülését szorgosan feljegyezték. Amikor a kísérlet véget ért, elkészítették a számításokat és a következő, nagyon meglepő eredményre jutottak.

Azok között, akikért imádkoztak, ötödannyiszor kellett antibiotikumot alkalmazni, mint a kontrollcsoport pácienseinél. A szívelégtelenség okozta tüdőödéma harmadannyi volt, mint a kontrollcsportnál. Ez pedig már aligha lehetett véletlen! De voltak látványosabb eredmények is. Az imacsoportba tartozó betegek közül a kritikus időszakban egyetlenegyet sem kellett lélegeztetőgépre tenni, miközben a kontrollcsoport betegei közül tizenkettővel ez történt."

És még egy kis érdekesség:

[link]

Szia!

Azzal kezdtem, hogy nem akarok senkit győzködni, mert nincs bizonyítékom. És mindjárt jön egy újabb megmagyarázhatatlan - de nem bizonyító erejű :) - történet, eddig azt szerkesztettem. :)

Tehát, ez nem saját történet, hanem egy hozzám igen közel álló fiatal lányé; ő emilben írta le az alábbiakat, s az ő engedélyével szerkesztettem át egy kicsit (a személyes adatok törlése, stb., ill. linkek beillesztése).

"Úgy január közepén csak úgy a semmiből begörcsölt a derekam, és ki sem tudtam egyenesedni. 4 – 5 nap múlva elmentem a sürgősségire, ahol beinjekcióztak (fájdalomcsillapító); lumbágóval kezdtek kezelni (19 évesen). Nem múlt el a fájdalom, és mondván, hogy nem súlyos, két hétig kihordtam lábon, de úgy, hogy a nyugdíjasnénik bottal és két szatyorral leelőztek; és elment az életkedvem, meg biztos voltam benne, hogy ez már halálos.:)

Egyik nap egy keresztény orvosismerősöm hívott fel egy más ügyben; rákérdezett a betegséggel kapcsolatos tünetekre, és látatlanban veseproblémára gyanakodott. A következő héten már nála is voltam vizsgálaton, a vérvétel eredménye erős gyulladásra utalt. Ráállított antibiotikumra, amitől enyhültek a tüneteim. Még két hétig kellett feküdnöm, ami nálam az őrület határa. :) Folyton csak olyan tanításokat hallgattam, hogy "Isten a betegséget arra használhatja, hogy pihenj és tölts időt Vele." Ettől még nem nagyon voltam kibékülve a helyzettel, meg az állandó fájdalommal. A 2. hét vége felé egyik nap Isten nagyon megérintett, úgy egész nap kb. folyton elsírtam magam, de olyan jó értelemben. Este rátaláltam két Pintér Béla dalra, amik nagyon megérintettek, és akkor már zokogtam, és éreztem, hogy Isten gyógyít. A fájdalmam elmúlt, de másnap azért elmentem az előzetesen megbeszélt vizsgálatokra (ultrahang, vizelet, vér). Minden azt mutatta, hogy tökéletesen működöm! Valószínűleg vesemedence gyulladásom lehetett - ami elég súlyos; és mivel eleinte félrekezeltek, műtét is lehetett volna belőle.

De "valahogy elmúlt..." :)

Kaptam egy receptet arra az esetre, ha visszatérne a fájdalom, de nem kellett kiváltani. És azóta sincs semmi bajom, és nagyon hálás vagyok Istennek!"

A levélben említett két dal pedig a következő volt:

1. Pintér Béla – Megmutattad magad

http://www.youtube.com/watch?v=yQbtSo-2aIE

2. Pintér Béla – Nem kell más – Ez már nincs fenn a YouTube-on, és máshol sem találom sajnos, mp3-at meg nem tudok berakni ide. De a szöveg itt olvasható:

[link]

Ismétlem: tudom, hogy ez nem tudományos bizonyíték. :)

De azt én is megerősíthetem, hogy jó tanításokon és jó dalokon keresztül másképp látja az ember a dolgokat...

De akkor az amputáltakat miért hagyja cserben kollektívan? Van erre egy nagyon is logikus magyarázat. Azért, mert Isten csak egy fikció, tehát nem segít az amputáltakon. Ami azt illeti a hívők ezzel a kérdéssel egyszerűen nem tudnak mit kezdeni. Ráhúzzák, hogy ateista propaganda, vagy más gyógyulásokat hoznak fel példának. Konkrétan egy hívő se tudja megmondani, hogy Isten miért nem növeszt vissza amputált végtatokat.

Ami a kísérletet illeti valószínűleg Dawkins is ugyan erről írt az Isteni téveszme c. könyvében. Ott arról írt, hogy az alanyokat 3 csoportba osztották. Az kontroll akikért nem imádkozott senki a második csoportért imádkoztak, de nem tudták a betegek, hogy imádkoznak értük. A harmadik csoport tagjai tudták, hogy imádkoznak értük. Az eredmény teljesen más. A kontroll és a második csoport tagjai közt nem volt eltérés. Viszont a harmadik csoportban sokkal magasabb volt a komplikációk aránya.

A válasz írója 83%-ban hasznos válaszokat ad.

A válasz megírásának időpontja: ma 08:55

Velem feleslegesen kötözködsz. Nem azért írtam másfajta gyógyulásokról, hogy elkerüljem az egyenes választ.

Lehet, hogy ez neked furcsa, de én 16 évvel ezelőtt tértem meg, s ezidő alatt soha eszembe sem jutott ez a kérdés, ill. nem is tették fel nekem.

Pár héttel ezelőttig válogatva olvastam csak a kérdéseket, pl. ebbe bele sem néztem volna, annyira nem érdekel. Csak már megszoktam, hogy a válaszok egy idő után teljesen más irányt is vehetnek, ezért most már mindegyikbe beleolvasok. Ha pedig olyan a téma, akkor hozzá is szólok. Ennyi.

Dawkins sem érdekelt eddig, nem olvastam sem az ő könyveit, sem azok kritikáit. Itt, a gyk-n ajánlottak már többször is egy kritikát, ezt most megpróbáltam megkeresni. Nem találtam meg, viszont van helyette néhány másik, válogass kedvedre. :)

[link]

[link]

[link]

[link]

[link]

[link]

Mert nem az a dolga.

Célja volt azzal, hogy elvette azt a végtagot, semmi nem véletlen.