Hogyan tudnám leküzdeni a gyűlöletet?

Szia, egyet értek Bertával. A távolság jó dolog.

Ami a megbocsátást illeti, talán kicsit segít az, ha belegondolsz, hogy ő sem véletlenül lett ilyen. Ki tudja, vele hogy bántak a szülei, ő mit hozott magával.

Tudod, mindenki úgy viselkedik az életben, ahogy a számára megadatott világosság szerint képes. Ha az illető durva, önző, nem tudja, mi is a szeretet, akkor elsősorban sajnálni kell.

Másod sorban segíteni neki. Te maximum csak imádkozhatsz érte. Tedd azt. Kérd Istent, hogy áldja meg őt szeretettel, békességgel, belátással. Nem vicc, Jézus is azt mondta hogy imádkozz az ellenségeidért és áldd azokat, akik téged átkoznak.

Azt is megteheted hogy visszaveszed a hatalmadat. Azért gyűlölünk valakit, mert hatalma van arra hogy tönkretegyen minket, az életünket. Ha apukádról van szó, akkor nyilván, mint szülőnek, erre hatalma van. Joga viszont nincs!

Évekig harcoltam a nevelőapámmal aki durva viselkedésével megkeserítette az életemet. Én sem voltam könnyű eset, de soha semmilyen körülmények között nem személyeskedtem vele. Aztán egyszer csak szembe fordultam vele, de nem veszekedve,mint máskor, hanem halál nyugodtan. Azt mondtam: nem beszélhetsz így velem, mert én nem sértettelek meg téged. Felnőtt nő vagyok, bánj velem tisztelettel.

Erre kiborult és közölte velem, hogy minden percemet meg fogja keseríteni. Azt mondtam neki: tőled ennél többet nem is vártam. Másnap reggel nem mentem be az egyetemre, összecsomagoltam, és egy barátnőmnél húztam meg magam, közben albérletet kerestem. De Isten megsegített, végül még jól is alakult a dolog, mert a nagymamám már amúgy is egyre betegebb volt, és így legalább nem kellett ápolót fogadni mellé, hanem én laktam vele. Nehéz idők voltak, egyetemre járni és egy haldoklóról gondoskodni, de rengeteget tanultam meg Istenről is és önmagamról is az élet iskolájában.

Elsősorban az önbecsülésem megnőtt hogy kiálltam az igazamért mégpedig békességgel. Azóta egyébként jóban vagyunk az öreggel, bármilyen lehetetlen a természete, mivel nem kerülhettem el a találkozásokat, és mindig nyugodt és békés voltam, "elfelejtődött" az incidens. De soha többé nem hagytam hogy tiszteletlenül beszéljen velem és tönkretegye a napomat. A furcsa az hogy mára tisztel a temperamentumomért és az önállóságomért. És valahogy azt érzem hogy ezt neki "köszönhetem".

Ne haragudj a hosszadalmas személyes példáért, általában nem szoktam, de úgy éreztem,most talán erőt meríthetsz belőle.

(könyvajánló: Evangéliumok, Müller Péter: Boldogság, Gandhi: Önéletrajz és Anthony de Mello összes művei.)

Kívánom hogy Isten legyen a szívedben, és ne csak megoldódjon a problémád, te okulj is belőle.

Szeretettel,

Freya