Miért büntette Isten az Ószövetségben olyan súlyosan a paráznaság bűnét (5Móz 22,22-23)?

2. Az eleve elrendelés (predesztináció) tanát Kálvin János fektette le dogmaként a kálvinista (református) vallásban, ami azt hirdeti, hogy az emberek közül Isten eleve kiválasztotta, kik üdvözülhetnek és kik nem, úgyhogy tökmindegy, mit csinálnak a bűnösök, sosem fogja meghallgatni őket.

Ez a mai napig vita tárgyát képezi a különböző keresztény irányzatokban, és a válasz attól fog függeni, hogy kit kérdezel. Nekem az az álláspontom (és sok más hívőnek), hogy ez nem így van. A Biblia beszél ugyan eleve elhívottakról és kiválasztottakról, de nagyon világosan kifejezi, hogy az embernek választási lehetősége van, szabad akaratában van Krisztus mellett vagy ellen dönteni. Ezt persze sok minden (környezet, bűnök stb. ebbe most nem mennék bele) befolyásolhatja. De pont hogy pl. az Izraelnek adott törvényből nagyon jól lehet látni, hogy Isten abban sosem „A Jövőt” jelentette ki, hanem bemutatott két alternatívát: ha ezt meg ezt betartod, akkor ilyen és ilyen áldásokkal áldalak meg; ha ezt meg amazt megszeged, akkor ez és ez az átok jön rád. (Részletesen: 5Mózes 28. rész.) Később Izráel történelmén lehet látni, hogy mindezek a törvénynek megfelelően teljesedtek be rajtuk. Ugyanígy láthatjuk Salamonnál, az Első Templom felszentelése után, amikor szólt hozzá az Úr: „2Krón 7:17-20. És ha te előttem járándasz, amint járt Dávid, a te atyád, úgy cselekedvén mindenekben, amint neked megparancsoltam, s az én rendelésimet és ítéletimet megtartándod: Megerősítem a te birodalmad trónját, amint megigértem volt Dávidnak, a te atyádnak, mondván: Nem vétetik el a [te nemzetségedből való] férfiú az Izráel királyiszékiből. De hogyha ti elszakadtok, s rendelésimet és parancsaimat, amelyeket előtökbe adtam, elhagyjátok, s elmenvén, idegen isteneknek szolgálandotok és azok előtt meghajoltok: Kiszaggatom őket az én földemből, amelyet adtam volt nékik: és ezt a házat, amelyet az én nevemnek szenteltem, orcám elől elvetem; tanulságul és példabeszédül adom őket minden nemzetségnek.”

Tehát Isten terve a jövőnkre nem egy általunk abszolút befolyásolhatatlan dolog, hanem nagyon nagy részben a mi választásunk függvénye, a helyes és a rossz út alternatívái: az életé és a halálé. Isten buzdít bennünket, és nagyon szeretné, hogy az életet válasszuk, de ha máshogy alakul a sorsunk, azért nem hibáztathatjuk Istent, hogy „hát igen, tönkrement az életem, mert te már eleve erre kárhoztattál engem.” Lásd pl. a Máté 22-ben a menyegzőről szóló példázatot.

„Gondolom, a Sátánt sem szereti Isten, a gonosz embereket pedig valahogy azonosítja vele pl.: "Ti atyátoktól az ördögtől származtok..." (Jn.8,44)”

Abban igazad van, hogy a Sátánt már nem szereti Isten. Szerette, de lázadása miatt ítélet alá került. A gonosz angyalok számára nincs bűnbocsánat, nincs megváltás, mert már nem képesek megtérni. De ez sem személyválogatásból volt, mert Lucifernek is minden bizonnyal lett volna lehetősége a változtatásra egy jó darabig, de a Bibliából erről az időről elég keveset tudunk (Lucifer lázadása még az ember teremtése előtt volt), csak azt, hogy kivettetett az angyalaival együtt a Mennyből. A Sátánnak már megvan az ítélete, és kétség nélkül végre is lesz hajtva, akármi történjék is. Valahol, sajnos nem tudom pontosan a szerzőt, olvastam egy találó megjegyzést erről: az egész emberi történelem gyakorlatilag egy bizonyítási eljárás a Sátán ellen és az ő szolgái ellen, hogy tényleg végérvényesen, velejéig romlott és gonosz, ezért jogosan fogja érni a már meghozott ítélet. (Hogy ki előtt kell bizonyítani? Elsősorban úgy tűnik, az angyalok előtt.) Az emberi történelem egyik célja az ő megbüntetése, és végső soron a bűn teljes felszámolása. Csakhogy ebbe azok az emberek, akik Isten és a Sátán kozmikus küzdelmében az utóbbi oldalára állnak, bele fognak bukni, és osztozni fognak a sorsában. Akik pedig a megváltó, Krisztus oldalára állnak, azok az Ő sorsában fognak osztozni: feltámadásban, romolhatatlanságban, örök életben és dicsőségben. Isten világosan kijelentette, hogy a jövendő világot nem angyaloknak, hanem az embereknek fogja alávetni.

Az általad idézett igehelyen (János 8:44) Jézus azért mondja a farizeusoknak, hogy „az ördög atyától származtok”, mert az ördög „hazugság atyja”, hazugságot szól, és a farizeusok is hazugok, képmutatók voltak. Nyilvánvalóan nem szó szerint értette Jézus, hogy természet szerint az ördögtől származnak, hiszen nála jobban senki nem ismerte a származásukat, pontosan tudta, hogy test szerint Ábrahámtól származnak. Szellem szerint viszont nem az Ábrahám örökségét képviselték, hanem az ördög hazugságait. De Isten nem azonosítja a Sátánnal a romlott, bűnös embereket. Ők viszont maguk választják, hogy őt szolgálják, azzal, hogy bűnt cselekszenek. (Ján. 8:34.)

3. Milyen intervallumot nevezünk, illetve nevez Isten megátalkodásnak, tehát gonosz állapotnak. 1 év? 4 hónap? 10 év? Mikor mond le Isten végleg valakiről?

Nem tudom, de én nem hiszem, hogy van ilyen. Szerintem Isten senkiről nem mond le, mert nekünk is azt tanította, hogy nem mondhatunk le senkiről. (Pl.: „1Kor 7:16 Mert mit tudod, te asszony, ha megmentheted-e a férjedet; vagy mit tudod, te férfiú, ha megmentheted-e a feleségedet?”)

És talán a bűnösről és gonoszról szóló hozzászólásom félreérthető volt: ha valaki „gonosz”, az sem azt jelenti, hogy számára már nincs megtérés, vagy hogy képtelen lenne rá. Páltól például minden bizonnyal gonosz dolog volt, ahogy a jeruzsálemi keresztényeket üldözte, mégis megtért. Sőt, ma is sok olyan eset van, hogy pl. sátánisták, azaz olyan emberek, akik tudatosan a Sátánt imádják, megtérjenek Istenhez. Az Úr róluk sem mondott le, pedig gonoszak voltak. De Ő bárkinek képes új szívet adni, és onnantól az az ember már nem ugyanaz lesz, hanem újjászületik. Mindenkinek, aki Jézus Krisztust akarja követni, tulajdonképpen meg kell halnia. Így ír erről Pál apostol: „Gal 2:19-20. Mert én a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem.”

(folyt.köv.)

A további kérdések nagyon összetettek és sok is van belőlük, de megpróbálom leegyszerűsíteni, és viszonylag összevontan válaszolni.

„4. Az emlékezetből történő kitörlés azt jelenti, hogy Isten sem fog soha többé rájuk emlékezni?

Ez azért érdekes, mert ha a szóban forgó személyeknek létezniük kell, akkor, értelemszerűen Isten tartja fenn az élet leheletét bennük.” illetve „9. Akkor miért tartja majd vajon életben, azokat, akik oda kerülnek, miért nem engedi majd meghalni őket végleg?”

Ez pontatlan megfogalmazás. Teljesen világos, hogy az élet és a létezés nem ugyanazt jelenti. A mai embereknek az uralkodó materialista világkép miatt nehéz belátniuk, de valójában logikus, hogy minden szellemi lény létezése örökkévaló. Nem úgy örökkévaló, mint Isten, aki öröktől fogva volt, mert kezdete minden szellemi lény létezésének van, mégpedig az Isten általi teremtése. Viszont szembe kell nézni azzal, hogy egy szellemi lény létezését nem lehet megszüntetni, soha örökké nem fog megszűnni. (Hogy miért? Azért, mert az idő is teremtett dolog, és vége lesz. Sokan az örökkévalóságot „végtelen hosszú idő”-nek képzelik, de ez nem így van.) Azért jelenik meg a vallások nagy többségében a túlvilággal és a „halál utáni létezéssel” való foglalkozás, mert ha az ember őszintén belegondol, nagyon világosan látja, hogy képtelenség, hogy egyszer lesz olyan, hogy „én nem leszek, megszűnök”. Nincs. Nonszensz.

Így tehát Isten nem fogja az élet lehelletét fenntartani a kárhozottakban, az életet már akkor teljes mértékben elveszítik, amikor a földi pályafutásukat befejezik. De örökké létezni fognak. Sőt, az elkárhozás per definitionem azt jelenti, hogy „Isten jelenlétéből teljesen kizárva lenni”. Ezt csak úgy lehet megérteni, hogy ha elfogadjuk, hogy Isten nemcsak a „legfőbb jó”, hanem minden jónak a forrása az egész világmindenségben. Még amiről nem gondoljuk, annak is. A jelen korszakban, itt a földön, vagy menjünk bárhová, senki nincs kizárva Isten jelenlétéből. A bűnben élő (ezért szellemileg márhalott) és Istenről hallani sem akaró emberek is Isten gondviselésében, szeretetében és részleges jelenlétében élnek. Minden jónak, az életüknek, az emberi kapcsolataiknak, a napsütésnek, a szépségnek, a pihenésnek, nyugalomnak, zenének stb., Isten a forrása. Az, hogy valaki a pokolra, majd a „tűz tavába” (második halál) kerül, nem elsősorban azért rossz, és nem az a fő tartalma, amit a babonás vallási tradíció elterjesztett, hogy üstökben kezdik sütögetni stb. (bár a forróság része az minden bizonnyal igaz, ezt a Biblia is megerősíti). A legjobban ezek az emberek attól fognak szenvedni, hogy teljes mértékben ki lesznek zárva Isten jelenlétéből, a legcsekélyebb rész sem jut nekik Istenből, vagyis semmi jó nem jut nekik: mindenből, amit ma itt látunk a földön és érezzük, hogy jó, az ellenkezőjét, a hiányát fogják elszenvedni.

Ehhez hozzátéve, hogy „az emlékezetből való kitörlés”-ről nem tudok pontosabbat mondani, de a véleményem az, hogy az üdvözült emberek esetében talán megvalósítható, hogy teljesen elfelejtsék a régi világot, és hogy „a föld színéről” töröltetik el az emlékezetük (ezt több igerész úgy tűnik, alátámasztja). Isten esetében pedig inkább azt jelentheti, hogy „nem emlékezik meg róluk”, ami szintén része annak, ahogy Isten teljesen megvonja magát ezektől a lényektől. Azt kevésbé tudom elképzelni, hogy a mindentudó Isten teljes memóriatörlést végezzen el magán őket illetően, de ez szerintem olyan filozofikus és részletkérdés, amibe nem érdemes mélyebben belemenni.

10. A puszta megtorlásnak a művészi, vagyis inkább Isteni fokozata lenne ez, és célja az egyszerű bosszúállás, a nyomorultak szenvedésének füstje pedig "kedves illatú tűzáldozat" Istennek?

„Jel 14:10 Az is iszik az Isten haragjának borából, amely elegyítetlenül töltetett az ő haragjának poharába: és kínoztatik tűzzel és kénkővel a szent angyalok előtt és a Bárány előtt; És az ő kínlódásuknak füstje felmegy örökkön örökké; és nem lesz nyugalmuk éjjel és nappal, akik imádják a fenevadat és annak képét, és ha valaki az ő nevének bélyegét felveszi.”

Itt nem mondja az ige, hogy „kedves illatú tűzáldozat” lenne ez Isten számára. Egy tényt közöl: hogy mi lesz azok sorsa, akik a fenevaddal együtt a tűznek tavába kerülnek. Én nem úgy képzelem el, hogy Isten úgy teremtette volna a gyehennát, hogy „na ti gonoszok, csinálok nektek egy olyan helyet, ami a lehető legkínzóbb lesz, aztán majd meglátjátok, hogy milyen az én bosszúm” vagy ilyesmi. A gyehennát valójában a legegyszerűbb megteremteni: Istennek egy olyan helyet kellett létrehoznia, ahol Ő egyáltalán nincs jelen, és kész. Nincs itt szó művészi kínzásokról és megtorlásról (ez inkább a középkori eretnek-üldözésekre volt jellemző), hanem csak arról, hogy mindaz, amit a világ tanít a jó és a rossz, az igazság és a hazugság relativizálásáról, egy közönséges hazugság. Bármennyire is „felejtősnek” gondolják mai világunkban a „feketén-fehéren” való látást, Isten nem változott meg, és Ő továbbra is úgy gondolkodik, mint egykor: tökéletesen. Ő maga a Szeretet, és hívja az embereket egyre hangosabban magához ebben a végzete felé rohanó világban. A Sátán pedig az Isten ellensége (a héber „szatanasz” szó szerinti jelentése: ellenség), és minden erejével, hazugságával és trükkjével arról győzködi az emberiséget, hogy felejtsék el Istent, ne törődjenek azokkal „a középkori bolond kövületekkel” (keresztényekkel), akik Istenről szóló „mesékkel” rémisztgetik őket a pokollal és ilyen képtelenségekkel. Mindeközben igyekszik elrejteni magát, mert az egyik fő jellemzője, hogy sosem leplezi le magát, soha nem jön úgy, ahogy a középkori festményeken ábrázolják: nagy szarvakkal, szájából kijövő bűzös füsttel és háromágú vasvillával. Mindig világosság angyalaként jön az emberekhez, ugyanúgy, mint Évához az Édenkertben (akivel elhitette, hogy ő azért jött, hogy „lerántsa a leplet” az ember szeméről és leleplezze, hogy Isten valójában nem jót, hanem rosszat akar neki).

A jó forrása tehát Isten, a rosszé a Sátán, és az embereken múlik, hogy kire hallgatnak, hogy kit választanak, és kinek a sorsában akarnak osztozni. Mert ahogy egy kedves cigányasszony mondta egyszer nagyon találóan: „Ki-ki akinek szolgála, ahhoz megyen.”