Nem lenne "humánusabb", ha azokat, akik a pokolba kerülnek, Isten inkább végleg "elaltatná", ahelyett, hogy embertelen, gyalázatos kínokat kelljen elviselniük örökké az embereknek?

SziasztokE!

Én is úgy gondolom, hogy az fog a Pokolba kerülni, aki embertársaival embertelenül viselkedett a Földi életben, vagy ha valami baja volt, akkor folyton szidta, káromolta Istent.

Azt is könnyen el tudom képzelni, hogy aki másokkal nagyon szemét, annak az embernek a földi életben is megvalósulhat a Pokol pl. úgy, hogy mondjuk rákos lesz, és nagyon sokáig szenved, mielőtt meghalna.

A túlvilági Poklot ne úgy képzeljük már el, hogy ott embereket kínoznak, hanem ezt egy állapotnak kell elképzelni, ami nem más, mint Istentől való mérhetetlen távolság, és az elkárhozott ettől a mérhetetlen távolságtól szenved.

Hangsúlyozom, ha valaki nagyon gonosz, akkor ez már a földi életben is megvalósulhat, és ez a földi életben testi szenvedésekkel is párosulhat.

Ezt nem a kisujjamból szopom, személyes tapasztalat alapján írom.

Egyszer egy nagyon súlyos bűn elkövetésében segítettem egy unokatestvéremnek (pénzt adtam neki, hogy abortuszra tudjon menni), és az unokatesóm elvetette a babáját. Nekem utána folyamatosan nem sikerült semmi az életben, aztán beteg lettem nagyon súlyosan, kórházba kerültem, stb.

Ezen óriási terhet a mai napig viselem, és fogalmam sincsen, mikor fogok megszabadulni tőle. Vagyis számomra a Pokol sajnos megvalósult a földi életben, de úgy tűnik számomra, hogy Isten megkönyörült rajtam, és mutatott nekem egy másik utat, hogy másképpen tiszteljem őt, mint eddig.

Remélem a vallásváltással sok más problémámmal együtt ettől a hatalmas tehertől is megszabadulok majd.

Vigyázzatok magatokra, és bármennyire is nehezemre esik, kívánok mindenkinek áldott húsvéti ünnepeket.

Üdv: Anna

A HALOTTAK NEM ÉREZNEK FÁJDALMAT

"Mert az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak, és azoknak semmi jutalmok nincs többé; mivelhogy emlékezetök elfelejtetett...Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed; mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcseség nincs a Seolban, ahová menendő vagy." (Prédikátor 9:7,12; Károli)

"Kimegyen a lelke; visszatér földébe, és aznapon elvesznek az ő tervei." (Zsoltárok 146:4)

"Dávid mondja felőle [Jézus felől]: mert lelkemet nem hagyod POKOLBAN, és nem hagyod hogy a te szented rothadást lásson. " (Cselekedetek 2:25-27; Káldi)

--> ezek szerint Jézus a pokolba került volna? Isten ott gyötörné hűségéért? ez nem inkább arra utal, hogy Jézus a nemlét állapotában volt, ahogy az előző bibliaversek is rámutattak?

"És a tenger kiadá a halottakat, akik ő benne voltak; és a halál és a pokol is kiadá a halottakat, akik ő nálok voltak; és megítéltetének mindnyájan az ő cselekedeteik szerint.A pokol pedig és a halál vettetének a tűznek tavába. Ez a második halál, a tűznek tava. " (Jelenések 20:13,14) --> a pokolból kijönnek a halottak, és a pokolt vetik a tűz tavába, tehát a pokol nem egyenlő egy tüzes hellyel, hiszen oda vetik bele miután kiadja halottait. Ez egyúttal arra is utal, hogy lesz FELTÁMADÁS, mégpedig EMBERI nem pedig lélek feltámadás.

A KÉRDEZŐNEK: feltevésed helyes: Isten nem könyörtelen, hogy örökké kínozzon embereket, és az előbbi bibliaversek által láttuk hogy valóban nincs is ilyen.

Sőt ő ad még lehetőséget az embereknek a feltámadás által.

"Reménységem lévén az Istenben, hogy amit ezek maguk is várnak, lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak." (Cselekedetek 24:15; Károli)

de akkor mi a büntetésük a gonosz embereknek?

"De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz...Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz." (1Mózes 2:17; 3:19; Károli)

--> HALÁL MAGA A BÜNTETÉS, AZ ÉLET MEGSZŰNÉSE, DE VAN REMÉNY!!

Ez pontosan így is van ahogy mondod, kedves Kérdező! Ha megnézzük a szervezetünket, az küzd az életben maradásért. Ha halálközeli élményben van részünk minden porcikánk, sejtünk, izületünk küzd azért, hogy megmeneküljünk. De ha csak egy kisebb seb esik rajtunk, azis képes önmagától begyógyulni. Küzd a gyógyulásért. Ezért a halál igenis büntetés. Ádáámnak és Évának, mint fentebb kifejtettem, ez volt a büntetése (1Mózes 3:16-19) Itt Isten nem beszélt arról, hogy szenvednek ameddig élnek meghalnak és tovább szenvednek. A halál a büntetés.

NINCS ÖRÖK GYÖTRELEM!!!!

DE A JÓHÍR, hogy Jézus váltságáldozati halála által reménykedhetünk a feltámadásban!

:)

Imádom ezt az "Isten meg akart téríteni, de nem hagytad" szöveget.

Egy kétezer éves könyv meg egy mese a vízen járó pasiról elég gyenge próbálkozás Isten részéről. Ha valóban észre akarja vetetni magát, csinálhatná úgy, hogy az nyomot is hagyjon az értelmesen gondolkodó átlagember lelkében.

Zsoltárok 146:4

Az annihilacionista neo-szadduceusok által sokat idézett Zsolt 146:4 éppen nem tagadja a tudat túlvilági létezését. Az eredeti szövegben az idézett rész így hangzik: "bajjóm hahú ávedú estónótáv" (ביום ההוא אבדו עשתנתיו), amely körülbelül azt jelenti, hogy "azon a napon elpusztulnak/elvesznek (ragyogó) tervei / (fényes) gondolatai".

Az ilyen "egysoroknak" mindig az a problémájuk, hogy bármire felhasználhatóak. Ezzel mindenesetre nemtom, hogy lehet bármit alátámasztani. Max csak azt bizonyítja, hogy a tervei nem léteznek már, ami elég logikus, ha a pacák kinyúlt. :) Az estón nem az ember teljes gondolatiságát (elméjét) jelenti, hanem annak csak egy igen kis szeletét. Tk. "fényes, nagyszerű gondolatok", vagy ilyesmi. Hasonló szentírási versekkel összevetve sokkal valószínűbb, hogy a fényes gondolatok a földi élettel kapcsolatos tervekre vonatkoznak. A Szentírás rendkívül sok helyen szól arról, hogy az ember földi életre szőtt tervei, ha figyelmen kívül hagyják az Örökkévaló akaratát és a földi élet véges voltát, nagyon törékenyek tudnak lenni.

A kérdéses igehelynek tehát ez a helyes fordítása:

"Az élet elhagyja, visszatér a porba, s odavan minden terve."

Gondolatai, tervei. A Revideált Verzió margójában áll: „tervei.” A görög szó a gondolatokra, DIALOGISMOI. Greenfield úgy értelmezi: „érvelés, okoskodás, gondolat, elmélkedés, terv.” Ha bízunk a földi előkelőkben, mikor meghalnak, meghiúsulnak a tervei és mi segítség nélkül maradunk. Ezt az igét, tehát, könnyen lehet megmagyarázni, ugyanúgy a hátramaradókat, amelyekkel tanítják a halottak alvását.

Prédikátor 9:5

Ezt az a Prédikátor mondja, akinek vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is. A Prédikátor nem volt olyan teljes kijelentés birtokában, mint az evangélisták. Avagy bizony azt is állítod vele együtt, hogy nincs jobb dolga az embernek az ég alatt, mint hogy egyék-igyék, vigadjon stb.?

A Préd 9:5 sokat idézett mondata nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. Éppen ezt idézed te is a folytatásban, és én sem állítottam soha, hogy a halottak tudják, mi folyik a földön. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

Mer azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniuk; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt. A prédikátor itt az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Mielőtt Krisztus a váltságmunkáját véghezvitte, az ég be volt zárva; s ez idő alatt az elhunytak mind az alvilágban voltak együtt örömtelen bús létben, habár örök üdvre voltak is választva. Ennyiben életük szomorúbb volt, mint melyet e világon élnek az emberek. A pokol, az alvilág (Móz. IV. 16,30.33.), hol a megholtak mind összegyűltek (Jób 30,23.) mielőtt Krisztus az ő nagy munkáját végbevitte volna, a gonoszokra nézve, mint valóságos pokol, csakugyan a fohászkodás helye volt (Jób 26,5.); de a jámborokra nézve is, mint pokol tornácza, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé (Zsolt. 29,10. 87,13. Izai. 38,18. Préd. 9,10.), s ennyiben nem volt ama hely, hol az Isten magasztaltatik és dicsértetik, mint még a földön. Csak Krisztus által szűnt meg a halál szomorú lenni, mert ő megnyitotta a mennyet, azon helyet, hol Isten magasztaltatik és dicsértetik. Az imádkozó kereszténynek jusson eszébe a bűn halála, s az örök halál a pokolban, az elkárhozottak büntetéshelyén, hol az Isten nem áldatik és nem magasztaltatik.

Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.

Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14,1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat - amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9,5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.

A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.

A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14)

Másrészről a prédikátor az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.

A Krisztus előtti Alvilág (Seol, vagy Hádész) nem ugyanaz, mint a Krisztus utáni hármas állapot (pokol, tisztítóhely, menny), bár hasonlóságok vannak. A gonoszok számára valóságos pokol (a Gyehenna) volt, de az igazak számára nem volt az Istennel való egyesülés boldog állapota.

A fő igéjük, tehát, prédikátor 9,5-10: „a holtak semmiről sem tudnak,” korlátozódik a szövegkörnyezetben található: „ami a nap alatt történik” szituációra, 6. vers. Vessük össze ezt más igékkel, ahol ugyanaz a kifejezés található. „Kétszáz férfi ment Absolonnal *** jóhiszeműen mentek, nem tudtak semmiről.” II. Sámuel 15,11. Még egy: „A gyermek ugyanis semmit sem tudott, csak Jonatán és Dávid tudták a dolgot.” I. Sám. 20, 39. Egy felfuvalkodott tanítóról, ezt mondja Pál: „az felfuvalkodott, és nem tud semmit.” I. Tim. 6,4. Ezekből, tehát, teljesen hiányzott a gondolat vagy a tudat? Nem. Egyszerűen azt jelenti, hogy a szóban forgó dolgokról nem tudtak semmit. Így van a préd. 9,5 is. A szövegkörnyezet magyarázza meg: „és nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik.” 6. vers.

i) A Prédikátor azzal foglalkozik, hogy mi történik a földön – „a nap alatt.” Ez megegyezik az ószövetség gondolatvilágával. A témája az, hogy mennyire hiábavaló minden, ha az ember Isten nélkül akar élni: „Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor – igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt?” (Préd 1: 2-3).

ii) ii) Az élők szempontjából látja, hogy mindenki meghal, de amit mond a halottakról, nem teljesen következetes, pl.: „a holtak semmiről sem tudnak,” (9: 5); vö.: „Boldogabbnak nevezem a halottakat, akik már régen meghaltak, mint az élők, akik még életben vannak.” (4: 2). „A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a szellem pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (12 : 7); vö.: „Ki tudja, hogy fölszáll-e az emberek szelleme a magasba, és leszáll-e az állatok szelleme a föld alá?” (3: 21).

iii) Ha szó szerint veszünk néhány verset, a könyv célját figyelmen kívül hagyva, a feltámadást és az örökéletet is meg kellene tagadni, pl.: „Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is… Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lett, és újból porrá lesz mindegyik.” (3: 19-20); Az emberek halálakor: „Szeretetük is, gyűlöletük is, igyekezetük is tovatűnik, és soha többé örökre (לעולם - le‘ólám) nem lesz részük abban, ami történik a nap alatt.” (9: 6); „elmegy az ember örök otthonába.” (12: 5).

iv) A Prédikátor mégis utal az ítéletre és az örökkévalóságra: „De arra gondoltam, hogy az igazat is, a bűnöst is megítéli az Isten, mert minden dolognak van ideje, és ő ügyel minden cselekedetre.” (3: 17, vö. 11: 9; 12: 14); „az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta.” (3: 11). Buzdít minket arra, hogy mégis emlékezzünk a teremtőre, és engedelmeskedjünk neki (12: 1, 13).

v) Összefoglalva, a Prédikátor azt tanítja, hogy a földi élet fáradozása Isten nélkül teljesen értelmetlen, mert mindnyájunk meg fogunk halni. Azonban, nem lehet e könyv alapján következtetést levonni a halál utáni állapotról, mert nem ez a témája, és az ezzel kapcsolatos mondanivalója nem következetes.

Az Őrtorony mindenekelőtt ószövetségi igehelyekre hivatkozik, különösen is a Zsoltárok és a Prédikátor könyvére, amelyek az ember múlandóságáról, Istennel való megszakított kapcsolatáról és a halál állapotában található teremtett világról szólnak (például Zsolt 6,5; 49,14; 115,7; Préd 3,18-22; 9,3-10). Ha elszigetelten olvassuk ezeket, és nem vesszük figyelembe helyüket az üdvtörténetben, akkor valóban olyan egyoldalú véleményre jutunk, mint Rutherford és utódai. Éppen ilyen egzegézis -, amely üdvtörténeti és teljes bibliai összefüggésükből kiragadja a szövegeket, és nem veszi figyelembe az előrehaladást - jellemzi az Őrtorony Társulat bibliamagyarázatát. A „Biblia" című részben már láthattuk, hogy ez mennyire problematikus. Mi a helye a Prédikátornak (qóhelet) az üdvtörténetben! Ez az ember ószövetségi kori ismeretének szintje, Jézus Krisztus feltámadása előtt. Az örök életről és a halálról itt - mint általában az Ószövetségben - még nincs olyan világos bizonyosság, mint az Újszövetségben. Akkor is, ha az Ószövetség egyes helyein ismételten felhangzik a halál utáni létezés (például Zsolt 88,11; 139,8; Ézs 26,19; Ez 37; Dán 12,1; Jób 19,25kk). (És 26,19 és Dán 12,lkk kivételével a többi vitatható - a kiadó.) A teljes bizonyosság csak Jézus Krisztus feltámadásával és általa, mint a halottak általános feltámadásának alapvetésével adatott. Ezzel szemben az Ószövetségben sok helyen találkozunk a fenyegető ítélettől és a földi élet múlandóságától való félelemmel, így a Prédikátornál is. A Qóhelet „még erősen a jelen világon tájékozódik", és „nincs bizonyossága az életre való feltámadásról" (Stoll 1993, 34. o.). Azzal számol azonban, hogy „a halállal még nincs mindennek vége (3,17; 12,7)", hogy „van ítélet". Préd 3,18kk például beszél „az Isten nélküli emberről, aki csak magával törődik, és az állatokkal összehasonlítva belátja és be is kell látnia, hogy a halálig menően nincs különbség". A vonalvezetés azonban „következetesen folytatódik a halált legyőző Jézus Krisztusig" (i. m. 76k). Ugyanez érvényes Préd 9,3kk-re: ,,'A nap alatti' elhelyezés újra felismerteti, hogy megfigyeléseivel a Prédikátor az élet józan valóságát Isten rendelése mellett elmenve uja le"(i. m. 139. o.). Amikor Jehova Tanúi ilyen helyekre támaszkodnak, nem veszik észre, hogy ezek kérdésekként szerepelnek, amelyek Jézus Krisztussal jutnak válaszhoz és beteljesüléshez. Amikor Préd 3,21 ezt kérdezi: „Ki tudja, hogy felszáll-e az ember lelke a magasba?", erre az újszövetségi hely, 2Kor 5,1 adja meg a választ: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk."