Nem lenne "humánusabb", ha azokat, akik a pokolba kerülnek, Isten inkább végleg "elaltatná", ahelyett, hogy embertelen, gyalázatos kínokat kelljen elviselniük örökké az embereknek?

Ez nem így működik, hogy te kitalálod, hogy Istennek mi lenne jobb. Javaslom olvasd el: [link]

Barsi Balázs atya írja:

"Egyetlen bűn sincs, amiért Isten kárhozattal büntetne. Le kell számolni azzal a középkori elképzeléssel, hogy Isten kétfajta örökkévalóságot teremtett: a jóknak a mennyországot, ahol minden szép és jó, a rosszaknak pedig a poklot, ami egy nagy kínzókamra, s mi egy életen át retteghetünk amiatt, hogy vajon melyikbe is fogunk kerülni. A megkeresztelt ember predesztinálva van az üdvösségre, de reális választása ennek az üdvösségnek a tudatos elutasítása, eljátszása. Isten nem teremtett poklot; az a szabad akarattal rendelkező teremtmény: az angyal és az ember szabad választása, az Isten nélküli élet folytatása egy örökkévalóságon át. A kárhozat a bűnben való tudatos és szándékos megmaradás, vagyis a bűnbánat teljes hiánya. És mivel nem tudjuk, hogy akár élete utolsó perceiben valaki megbánta-e a bűneit vagy sem, az Egyház senkiről sem állítja, hogy elkárhozott (ellenben a szentekről kijelenti, hogy biztosan üdvözültek.)

Ebben a földi életben – látszólag – ellehetünk Isten nélkül: testi-szellemi funkcióink, ösztönvilágunk, akaratunk, értelmünk és érzelmeink működnek az Isten-kérdés kikapcsolásával is (más kérdés, hogy milyen szinten!), eszünk-iszunk, nősülünk és férjhez megyünk, mint Noé napjaiban. Az örök életben azonban ez nem megy tovább, mert a túlvilág nem folytatása a földi életnek. Az a túlvilág, ami ennek a földi életnek lenne a folytatása, félelmetes és elviselhetetlen lenne, maga a pokol. (Sokan így képzelik a mennyországot, és ezért nem is kérnek belőle.) A menny minőségileg más, mint a földi fizikai-biológiai-pszichológiai élet, tökéletesen más dimenzió, mely a keresztséggel már itt a földön kezdetét veszi lelkünkben. Isten maga a túlvilágunk, mert annyira szeret minket, hogy önmagát jelölte ki az emberi élet céljául. Ez a mennyország lényege, s ha valaki ezt elutasítja itt a földön, az nem is részesülhet benne földi élete után."

Az ellenvetés az, hogy Isten erkölcstelen lenne, ha végtelenül kínozná a gonoszokat, és így jobban hasonlítana a Sátánra, mint az Istenre. Az a gondolat, hogy a büntetés örökké tart, nem egyeztethető össze azzal a biblikus tanítással, hogy az Isten szeretet (I. János 4: 16).

Clark Pinnock evangéliumi annihilácionista ezt írja: „Erkölcsi szempontból elviselhetetlen az örök kínzás, mert Istent vérszomjas szörnyeteggé teszi, aki öröktartó Auschwitz-t rendel olyan áldozatok számára, akiknek még azt sem engedi meg, hogy meghaljanak.” J. I. Packer, viszont, ezt állítja: „Az érzések, melyek alapján az emberek azt akarják, hogy igaz legyen a „feltételes halhatatlanság,” véleményem szerint nem a felsőbb rendű szellemi érzékenységet tükrözik, hanem a világi érzelmességet, ami feltételezi, hogy a mennyben ugyanolyan érzéseink lesznek mások iránt, mint jelenleg, és Isten igazságos ítélete nyilvánvalóvá válása miatt tapasztalt örömünk a mostaninál nem lesz nagyobb.”

Más racionális érvek is vannak, minthogy Isten nem büntethet meg végtelen időre olyan bűnt, amelyet időben követtek el, és hogy a büntetés helye elviselhetetlen folt lenne Isten tökéletes, újraformált univerzumában.

Így válaszolnék:

1. Elsősorban, Isten lényét nem lehet emberi ésszel tökéletesen felfogni, és a racionális érvek emiatt nem föltétlenül helyesek. Mint teremtmény, nem követelhetem meg a teremtőmtől, hogy csak az én elképzeléseim szerint viselkedjen. Isten ezt mondja magáról: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál.” (Ézs 55: 8-9).

2. Nincsen sok bűn, ami számomra szörnyűbb az Auschwitzban elkövetettnél, vagy a manapság elég gyakran előforduló „etnikai tisztogatásoknál.” Ez utóbbi viszont, nem nagyon különbözik attól, amit Izrael népe Isten parancsolatára tett Kánaán lakosságával (pl. Józsué 6: 17-21). Most egy másik szövetség alatt élünk, és ezt szellemi értelemben lehet magyarázni, de eredetileg fizikális értelemben történt meg.

Olyan történetek miatt, Marcion második századi tanító kidobta az egész ószövetséget, és olyan újszövetségi kánont állított össze, amely csak azt tartalmazta, ami neki tetszett, mert „nem tudta elképzelni, hogy a teremtő Isten így viselkedne.” Veszélyes, ha csak annyit fogadunk el a Szentírásból, amely megegyezik az elképzeléseinkkel, és a többit vagy kidobjuk, vagy kicsavarjuk.

3. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy Isten nem csak a szeretet, hanem igazságos Isten is, aki haragszik a bűnre (pl. II. Mózes 34: 6-7). Kánaán népét azért irttatta ki, mert kegyetlen és undorító vallásuk és szokásaik voltak. Emlékezzünk arra is, hogy majdnem az egész föld bűnös lakosságát ölte meg Isten az Özönvíz által.

4. Hogy mennyire súlyos egy bizonyos bűn, nem függ attól, hogy mennyi időt vett igénybe az elkövetése. Egy ház kirablása órákig tarthat, de ahhoz, hogy lelőjek valakit, csak néhány másodpercig. A gyilkosság pedig súlyosabb bűn, mint a lopás, és nagyobb büntetést igényel.

5. Az sem mindegy, hogy ki ellen vétkezem. Ha bántok egy állatot, bűn lehet, de ha bántok egy ismeretlen embert, bizonyára az. Ha bántom az édesanyámat, viszont, az mindkettőnél súlyosabb, és nagyobb büntetést igényelne. Ki mondhatná, hogy ha vétkeztem a végtelenül szent Isten ellen, nem érdemelnék véget sem érő büntetést? Ha a tradicionálisak Istene nem elég szerető, lehet, hogy az annihilácionisták Istene nem elég szent.

6. Elfogadhatatlan az az állítás, hogy a tradicionálisak Istene szörnyeteg. Végül is, nincsen megírva, hogy Isten maga kínozza a gonoszokat, ami nem valószínű, ha ki vannak zárva jelenlétéből. Egyszerűen a sorsukra hagyja őket, amely gyötrődéssel jár.

7. Biztosak lehetünk abban, hogy Isten tökéletes igazságossággal fog ítélni. Vannak utalások rá, hogy nem minden büntetés lesz egyforma az ítélet napján, pl. Máté 10: 15; 11: 21-24; Luk 12: 47-48; Jel 22: 12, részletek, azonban, nincsenek.

8. Nagyon fontos azt hangsúlyozni, hogy olyan Istent nem lehet szörnyetegnek nevezni, aki minden lehetségeset megtett annak érdekében, hogy teremtményei ne szenvedjenek örök büntetést: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3: 16). Isten nem akarja, hogy a pokolba kerüljünk - a döntés a miénk.

Isten nem akarja csak úgy koldusadományként az ölünkbe hullatni az üdvösséget, hanem azt akarja, hogy az ő kegyelmeinek segítségével mi is dolgozzunk meg érte keményen. Aki meggondolja, mit jelent az; örök és végtelen boldogságot nyerni odatúl, az az életnek semmiféle erkölcsi harcát, áldozatát, törődését nem tarthatja túlságosan magas árnak érte.

Az örök tűz büntetése csakugyan az egész hittannak legmegrázóbb, legsúlyosabb tétele, amely csak úgy érthető meg, ha szem előtt tartjuk a következőket;

1. Isten nemcsak végtelenül irgalmas, hanem végtelenül szent és igazságos is, tehát végtelenül kell utálnia s annak esetén büntetnie is a bűnt,

2. Isten senkit sem kényszerít arra, hogy elkárhozzék, sőt minden embernek ad elégséges kegyelmi erőt arra, hogy a kísértéseket legyőzze, esetleg elkövetett bűneit bűnbánattal jóvátegye, az ő kegyelmét újra elnyerje s így üdvözüljön. Isten senkit sem kényszerít a bűnre, mint ahogy ezt Kálvin tanította, hanem mindenkit az igazság ismeretére s az üdvösségre akar vezetni. (1 Tim. 2, 4,) Aki tehát elkárhozik, az mind a saját hibájából kárhozik el.

Az örök büntetéstôl annyira fél az ember, hogy szívesen elhiszi, ha annak ellenkezôjét akarják bizonyítani. Részvétre és segítésre kész hajlamaink is rokonszenveznek a tagadással. Nem csoda tehát, hogy az ókereszténységben még jónevű hittudósok egyike-másika is hitelt adott az origenizmusnak, figyelmen kívül hagyva a Biblia félreérthetetlen tanítását (lásd 127. §. 1. 1. pontot). És nem csodálkozhatunk, ha a ma embere is különféle formákban veti fel a kérdést: hogyan sújthat örök büntetéssel valakit Isten, aki maga a szeretet és irgalom?

Általánosságban azt kell válaszolnunk, hogy a pokol azért végnélküli, mert a súlyos bűnben meghalt ember bűne is végnélküli, hiszen azt megbánni és jóvátenni nem lehet. A pokol örökkévalósága nem annyira Istenen múlik, mint inkább azon az emberen, aki a soha jóvá nem tehetô sértésben konokul megmarad élete utolsó pillanatáig. Voltaképpen nem utólag, megtorlásképpen rója ki Isten az emberre, hanem azt éli meg ott a teremtmény, amit maga szabadon választott.

a) De miért nem akadályozza meg Isten, hogy bűnében megátalkodva haljon meg az ember?

Mert Isten kegyelme sohasem hat kényszerítô erôvel, nem szünteti meg a személyes szabadságot. Az ember szuverenitását, vagyis önrendelkezését tiszteletben tartja Isten akkor is, ha saját vesztünket okozzuk vele.

b) Miért nem érvényesülhet a személyes szabadság a másvilágon, miért nem eszközölheti ki ott a megtérést és megbocsátást?

A metafizikai értelemben vett szabadság (vagyis a jó és rossz közti választás szabadsága mint képesség) hozzátartozik természetünkhöz, azért ez a másvilágon is megmarad. Az ún. egzisztenciális szabadság olyan formájához azonban, hogy azzal üdvösségre beszámítható tetteket vigyen véghez valaki, a metafizikai szabadságon kívül a kegyelem is nélkülözhetetlenül szükséges, -- mint ahogy a kegyelemtan bizonyítja. A kárhozottak azonban már nem kapnak kegyelmet, ennek következtében képtelenek a megtérést eszközlô üdvös cselekedetekre. Hogy miért nem kapnak kegyelmet a kárhozottak, nem tudjuk. A kegyelmi rend Istennek teljesen ingyenes ajándéka evilágon is. Kifürkészhetetlen akarata szerint ezt az ajándékot csak olyanok kaphatják meg a másvilágon, akik az evilágon számtalanszor felkínált kegyelmet nem utasították vissza, illetve nem ilyen visszautasítás állapotában távoztak a világból. ,,Mily kifürkészhetetlenek Isten szándékai, mily megfoghatatlanok útjai! Vajon ki látta az Úr gondolatait, s tanácsot ki adott neki?'' -- írja Szent Pál, amikor errôl elmélkedik (Róm 11,33-34).

A kegyelem titkát nem tudjuk megérteni, de a jelen esetben némileg talán megközelíthetjük, ha arra gondolunk, hogy a megátalkodottsággal együtt jár, hogy az ilyen ember nem hajlandó belátni saját hibáját, tehát hiába kapna további kegyelmet, nem működne közre vele. A megátalkodást az hozza létre, hogy a maga ura akar lenni az ember, nem akar felelôsséggel tartozni senkinek, és nem akar más boldogságot, mint amit maga megszerezhet magának.

c) Nem ellenkezik-e Isten igazságosságával, hogy örökké büntessen egy pillanatnyi bűnért vagy akár hosszú bűnös életért, amely az örökkévalósághoz képest arasznyinak sem mondható?

Bűn és bűnhôdés közt tartam tekintetében nem kell fennállni egyenlôségnek. Így van ez a földi igazságszolgáltatásban is: percek alatt lejátszódó gyilkosságért életfogytiglani büntetés járhat. Ezt mutatja az életben érvényesülô immanens következetesség is: pár percnyi gyilkosságnak vagy öngyilkosságnak soha jóvá nem tehetô következménye, hogy meghal az áldozat; pillanatnyi baleset vagy fertôzés egész életre nyomorékká tehet valakit stb.

Ha tekintetbe vesszük a felkínált kegyelmeket és a megtérésnek az élet utolsó percében felkínált lehetôségét, akkor nem látjuk pillanatnyinak az örök büntetés okát. Véletlenül senki sem kárhozik el, a kárhozat csak a tudatos és szabad akaratú szembefordulásban való megátalkodottságnak lehet következménye. Tragédiának sem lehet felfogni a kárhozatot, mert tragédiáról ott beszélhetünk, ahol jószándékú igyekezete ellenére éri az embert a csapás.

Arra is kell gondolnunk, hogy az Egyház mindig tanította a kárhozat lehetôségét, de csak a sátán és angyalai elkárhozását mondotta biztosnak, senki másét nem. A hittudósok nagy része Júdás elkárhozását is kétségbevonhatónak tartja. Még a láthatóan megátalkodott elhunytról sem tudhatjuk, hogy megátalkodottságának okai mennyiben voltak szabad akaratúak, és hogy élete utolsó pillanatában, részünkrôl nem észlelhetô formában nem kapta-e meg a megtért lator kegyelmét. Isten igazságossága nem kérlelhetetlen gépiesség formájában, hanem irgalmasságával karöltve működik.

Aki viszont teljes szabadsággal elutasítja az irgalmat, és véglegesen az Istentôl való távollétet választja, azzal szemben éppen az igazságosság erénye kívánja meg, hogy akarata szerint járjon el Isten. Régi elv: volenti non fit iniuria = aki azt kapta, amit akart, azzal szemben nem történik igazságtalanság.

d) Hogyan engedheti meg magának a végtelen Szeretet, hogy kedvét lelje egyesek örök kínlódásában? Istennek nem telik kedve a kínokban, ô csak megengedi a kárhozatot, amint a bűnben sem telik kedve, azt is csak megengedi. Láttuk már, hogy a pokol voltaképpen nem Isten műve, hanem a megátalkodottságra képes emberé.

Isten bôséges jelét adta irántunk való szeretetének a megtestesüléssel, megváltással, kegyelemadományozásokkal, Egyházzal és mindazokkal az eszközökkel és alkalmakkal, amelyekkel hívogatja és megtartja az igazakat, és szüntelenül megtérésre szólítja fel a bűnösöket. Ennek a szeretetnek határtalansága azokkal szemben mutatkozik meg, akik üdvözülnek. De éppen irántuk való szeretete kívánja meg azt is, hogy ne legyen azonos sorsa annak az embernek, aki teljes tudatossággal és áldozatok árán ôt választotta, és annak, aki teljes tudatossággal elutasította. Ugyanezt kívánja Istennek az örök értékek iránt való szeretete is: a pokol vitathatatlanul hirdeti, hogy az értékek az ember tetszésétôl vagy nemtetszésétôl független érvénnyel bírnak.

e) Van-e értelme a kárhozatnak akkor, ha a kárhozott képtelen már a megtérésre?

Kétféle büntetés van: gyógyító és megtorló jellegű.

A gyógyító jellegű büntetés (poena medicialis) azt szolgálja, hogy a bűnös magába szálljon és teljesen megváltoztassa érzületét és magatartását.

A megtorló jellegű büntetést (poena vindicativa) az államok is alkalmazzák: ilyen az életfogytiglani börtön és a kivégzés. Ezt azért teszik, hogy a közösségre káros és a megtérés szempontjából reménytelen egyéneket elkülönítsék, ártó hatásukat a többiektôl távol tartsák. Istent nem ilyen cél vezethette, amikor a poklot megalkotta, hanem az igazság, a szeretet, az igazságosság és egyéb értékek abszolút jellegének biztosítása. Aki ugyanis ezeket az értékeket szabad akarattal véglegesen elutasítja, annak sorsa felkiáltó jel: örökké hirdeti, hogy ezek az értékek nem relativizálhatók, vagyis érvényük független a mi akaratunktól, az Isten által megszabott értékrendet nem lehet büntetés nélkül felforgatni. Ennek a ténynek következtében Isten abszolút hatalmát és sértetlenségét is hirdetik a kárhozottak, pusztán azzal, hogy ilyen sorsra jutottak. Nem mintha Isten erre rászorulna, hiszen dicsôsége akkor is teljes volna, ha azt senki el nem ismerné. Éppen ezért bosszúvágy vagy hatalmának megmutatása sem vezetheti Istent, csakis az, hogy meglegyen az erkölcsi rend szankciója: a jó megkapja jutalmát, a gonoszság pedig a büntetését. Ezt a mindenható és szent Isten léte követeli meg, továbbá a bűnben való megátalkodottság immanens logikája. Ugyanez a logika eredményezi, hogy a kárhozottak léte, akaratuk ellenére is, Isten hatalmát és az erkölcsi rend komolyságát hirdeti.

A humánusabb az, hogy ha az Isten egyáltalán nem küld sem örök pokolra(gyötrelem), sem örök halálra...hanem biztosítja az egyénnek a további lehetőségeket, hogy fejlődhessen, tanulhasson, s majdan üdvözüljön...ez Isten terve...hogy mindenki egytől, egyig a mennyek országát nyerje el...ehhez viszont szükség van átélni egy-két poklot az embereknek, mivel csak saját kárból megtanulva képesek továbblépni gyarlóságukon, önzésükön. :)

Ráadásul ez nem kívánság műsor úgymond...mert ha az egyik azt akarja, hogy elvesszen örökre, akkor az igazságosság azt kívánja meg, hogy másoknak is teljesítve legyen akármilyen kérése...ehelyett egy rendszer van fenntartva, aminek a neve ok-okozati viszony...ami persze szellemi szinten is működik(karma), nem csak fizikain. :)

Próbálj meg nem az emberekből, és korlátozott(amely korlát ledobható) hozzáállásukból kiindulni, hanem Istenből, abból, hogy Önmaga a minden, és az igazságosságából, ami az önzetlen szeretetben nyilvánul meg. :)

üdv és sok sikert

26/F

LastOne.Left

Jehova Tanúi szerint örök tűz és kín nem létezik. Az ember ha meghal a lélek elalszik. Tehát a halál egy alvó állapot. Armageddon után azonban, aki arra méltónak találtatik feltámad, mások viszont örökre alvó állapotban maradnak. Valahogy így szól a tanítás.

Az ő vallásuk szerint isten igazságos, nem kegyetlen, és nem kényszerít és küld örök szenvedésre embereket legyen emberölés a bűnük, vagy egyszerűen csak hitetlenség.

Oké hogy jobb lenne, de Isten megengedte ugyanúgy az embernek minta Sátánnak is akkor amikor fellázadt hogy rohanjon a saját vesztébe.

pl.

a Sátánt Isten elpusztíthatta/megsemmisítethette volna, de lehet hogy majd a késöbbiekben egy másik angyal is fellázadt volna , és akkor hogy IGAZSÉGOSAN TEGYEN Öt is el kellett volna pusztítsa.

Isten valószínüleg hogy nem akarta azt hogy az a lázadás amit a Sátán előidézett mégegyszer megtörténjen, -ezért inkább hagyta azt hogy menjen a saját vesztébe.

Szerintem az embert is emiatt nem semmisíti meg -hogy ne forduljon elő mégegyszer. Mert pl. ha mégegyszer előfordulna a mennyben eggy lázadás akkor ujra és ujra megkéne semmisítse azokat, ha pedig nem akkor nem lenne igazságos azokkal akiket nem semmisít meg.

(hozzáfüzés az elöbbihez)

érted?