Valaki visszajött már a pokolból?

A pokol azért van, hogy a kárhozatra ítéltek ott bűnhődjenek és nem azért, hogy őket visszaengedjék a földre. Ha valaki ott van, az ott is marad.

Azt mondják, hogy onnan nem tér vissza senki? Ez valóban így van, a gondviselés normális rendjében így van. De tényleg biztos az, hogy még soha senki nem jött vissza onnan? Biztosak vagyunk abban, hogy Isten az irgalom és igazságosság jegyében még soha egyetlen elkárhozottnak sem engedte meg, hogy a földön megjelenjen?

A Szentírásban és a történelemben ennek ellenkezőjére találunk bizonyítékot. Még ha babonának is tűnik: az úgynevezett „kísértetekben” való általános hit mégis csak megmagyarázhatatlan lenne, ha nem lenne benne egy csepp igazság sem. Engedjék meg, hogy néhány esetet felsoroljak, melynek hitelessége bizonyítottnak tűnik, és melyek a pokol létezését igazolják, mégpedig azok tanúságtétele alapján, akik odakerültek:

Egy híres tudós jelentkezik a pokolból

Szent Brúnó, a karthauzi rend megalapítójának életében találunk egy olyan eseményt, melyet a tudós bollandisták (a szentek életével foglalkozó tudós jezsuita atyák) alaposan tanulmányoztak, és amely a történelmi hitelesség összes kritériuma szerint még a legszigorúbb kritikával szemben is megállja a helyét. Az esemény Párizsban világos nappal játszódott le, több ezer tanú jelenlétében. A részleteket róla kortársak jegyezték fel. Ezenfelül a történtek még egy új szerzetesrend alapításához is vezetett.

Párizsban meghalt egy híres egyetemi tanár, Raymond Diocres. A tudóst mindenki csodálta, és ezért tanítványai nagyon szomorkodtak, amikor tanáruk 1082-ben meghalt. E kor egyik kiváló tudósa, Brúnó, aki egész Európában ismert volt tudománya, tehetsége és erényei miatt, a haláleset idején éppen Párizsban tartózkodott négy kísérőjével, és ezért kötelességének érezte, hogy a nevezetes halott temetésén részt vegyen. A holttestet a Notre Dame mellett a kancellária nagy termében ravatalozták fel, ahol hatalmas tömeg vette körül a ravatalt, amelyen a holttest az akkori idők szokása szerint egy egyszerű vászonlepellel leterítve feküdt. Abban a pillanatban, mikor a halotti zsolozsma azon részét kezdték el énekelni, mely így kezdődik: „Responde mihi – válaszolj nekem, mily nagyok és mily sokszámúak vétkeid”, a lepel alól egy síron túli hang szólalt meg és az összes jelenlevő e szavakat hallotta: „Isten igazságos ítélőszéke elé idéztek.” A közelállók azonnal a ravatalhoz rohantak, felemelték a leplet, de a halott ott feküdt mereven, mozdulatlanul, teljesen élettelenül. Az egy pillanatra félbeszakított szertartást újra folytatták, de a jelenlevők továbbra is döbbenten és a félelemtől reszketve álltak ott. Újra elkezdték az officiumot és újra elértek ahhoz a bizonyos sorhoz: „Válaszolj nekem.” Ezúttal a halott minden szem láttára felült és az előzőnél még erősebb, még érthetőbb hangon ezt kiáltotta: „Isten igazságos ítélőszéke elítélt”, majd élettelenül visszahanyatlott.

Az emberek riadalma tetőpontjára hágott. Az orvosok ismét megvizsgálták a holttestet és újra megállapították a halált. A holttest hideg és merev volt. Senkinek nem volt mersze a szertartást folytatni és az officiumot a következő napra halasztották. Az egyházi méltóságok nem tudták, mi tévők legyenek. Egyesek azt vélték: „Ez egy elkárhozott, nem méltó az Egyház imáira.” Mások azt mondták: „Nem, mindez kétségtelenül ijesztő ugyan, de végülis, nem leszünk-e mindnyájan, úgy ahogy vagyunk, először megidézett és aztán megítélt Isten igazságos ítélőszéke előtt?” A püspöknek is ez volt a véleménye és így másnap ugyanabban az órában újra megkezdték a halotti szertartást. Brúnó és kísérői, csakúgy, mint előző nap ott voltak, s ezúttal az egész egyetem és egész Párizs ott szorongott velük a Notre Dame-nál. Az officium tehát újra elkezdődött. A bizonyos sornál: „Válaszolj nekem”, újra felegyenesedett doktor Raymond teste és leírhatatlan iszonyattal, mely az összes jelenlévőt a rémülettől megbénította, ezt kiáltotta: „Isten igazságos ítélőszéke elkárhozásra ítélt”, majd visszahanyatlott és mozdulatlanná vált.

Ezúttal nem volt több kétség. Erről az oly nyilvánvaló és borzasztó csodáról már tanakodni sem volt többé szükség. A káptalan püspöke parancsot adott, hogy a holttestet ott helyben fosszák meg jelvényeitől és kitüntetéseitől, és adják át Montfaucon közigazgatásának.

A nagy teremből való távoztában határozta el az akkor 45 éves Brúnó visszavonhatatlanul, hogy elhagyja ezt a világot. Kísérőivel a Grenoble melletti Grande-Chartreuse magányában kereste az elvonultságot, hogy biztosan munkálkodhasson üdvözülésén, hogy így nyugodtan készülhessen fel Isten ítéletére.

Igen, minden bizonnyal, itt magunk előtt látunk egy elátkozottat, aki „visszajött a pokolból”, de nem azért, hogy azt elhagyja, hanem, hogy a pokol létezéséről megvesztegethetetlen bizonyítékkal szolgáljon.

Egy fiatal szerzetes maga tanúskodik saját elítéltetéséről

Firenze tudós érseke, Szent Antonius, írásaiban egy, az előzőnél nem kevésbé ijesztő esetről számol be, mely a XV. század vége felé egész Észak-Itáliát felbolygatta. Egy jó-házból való fiatalember 16 vagy 17 éves korában gyónáskor szerencsétlenségére elhallgatta egy súlyos bűnét és ebben az állapotban áldozott. Hétről hétre, hónapról hónapra halogatta ennek a szentségtörésnek kellemetlen megvallását, pedig továbbra is rendszeresen gyónt és áldozott, bár csak az emberek megszólásától való nyomorult félelmében. Lelkiismeretfurdalástól gyötörve, nagy engesztelő áldozatokkal próbálta elhallgattatni lelkiismerete szavát, olyannyira, hogy környezetében szentként kezdték tisztelni. Mivel ezt nem tudta elviselni, belépett inkább egy szerzetbe. „Legalább ott mindent bevallhatok és komolyan vezekelhetek rettenetes bűnömért”, gondolta magában. Szerencsétlenségére azonban a kolostor vezetői, akik hírből ismerték őt, úgy fogadták, mint egy kis szentet, minek következtében szégyenérzete még csak növekedett, s ezért vallomását későbbre halasztotta, vezeklési gyakorlatait pedig megduplázta. Ebben a sajnálatos állapotban telt el egy év, majd kettő, de soha nem merte azt a rettenetes és szégyenteljes terhet, mely lelkiismeretét nyomta, megvallani. Végre úgy tűnt, egy halálos betegség megkönnyíti helyzetét. „Most egy csapásra mindent bevallok”, mondta magának: „mielőtt meghalok életgyónást végzek.” De mivel önszeretete még ekkor is felülmúlta bűnbánatát, vétkeit olyan érthetetlenül sorolta fel, hogy a gyóntatóatya semmit nem érthetett belőlük. Homályosan vágyott ugyan arra, hogy másnap visszatérjen bűnei megvallására, de addigra önkívületi állapotba került és meg is halt.

A közösségben, ahol az ijesztő valóságból senki sem sejtett semmit, ezt mondogatták a barátok: „Ki juthat a mennyországba, ha ez nem?” És áhítattal hozzáérintették feszületeiket, rózsafüzérüket és érmeiket a halott kezéhez. A holttestet a legnagyobb tisztelettel vitték a kolostor templomába és a kórusban felravatalozták. A temetésnek másnap reggel itt kellett lezajlania.

Kis idővel a szertartás kezdete előtt beküldtek egy barátot a templomba harangozni. Ez egyszer csak az oltárnál maga előtt látta a halottat láncokba hálózva, melyek vörösen izzottak, miközben az egész testből valamiféle fehér izzás sugárzott ki. A szerencsétlen barát rettegve omlott térdre, szemeit a szörnyű jelenségre szegezve, miközben az elátkozott ezt mondta neki: „Ne imádkozzatok érettem, örök időkre a pokolban vagyok.” Ezután elmesélte szégyenének és szentségtöréseinek egész szánalmas történetét. Azután eltűnt a jelenés, és a templomban olyan elviselhetetlen bűzt hagyott hátra, mely az egész kolostorba kiáradt, mintegy megdönthetetlen bizonyságául annak, amit a barát látott és hallott.

Egy nápolyi szajha jelentkezik a pokolból

Di Girolamo Szent Ferencet, a jezsuiták híres misszionáriusát a 18. század elején azzal bízták meg, hogy a Nápolyi Királyság területén nép-missziót tartson. Egy napon, amikor Nápoly egyik terén prédikált, néhány rossz hírű asszony megpróbálta beszédét megzavarni. Közülük az egyik, Katherina nevű, hívta őket egybe, hogy énekkel és kiabálással kényszerítsék a pátert a tér elhagyására. A pap azonban, figyelembe sem véve a nők arcátlanságát, zavartalanul folytatta prédikációját.

Néhány nap múlva a szent ugyanerre a térre tért vissza prédikálni, ahol meglepetéssel látta, hogy Katherina házának ajtaja zárva van és az egész házban, mely egyébként mindig oly lármás volt, mélységes csend honol. „Lám”, mondta a szent, „mi történt Katherinával?” – „A páter nem hallotta? Tegnap este hirtelen meghalt a szerencsétlen, anélkül, hogy egy szót ki tudott volna mondani.” – „Katherina halott”, ismételte a szent. „Hirtelen meghalt? Akkor menjünk be és nézzünk utána ennek.”

Kinyitották az ajtót, a szent felment a lépcsőn és a tömegtől kisérve belépett abba a terembe, ahol a holttest négy gyertyával körülvéve egy terítőn kiterítve a földön feküdt, úgy ahogy ez ezen a vidéken szokásban volt. Néhány pillanatig ijedt szemekkel meredt rá, aztán ünnepélyes hangon ezt kiáltotta: „Katherina, hol vagy most?” A holttest nem válaszolt. A szent megismételte: „Katherina, mondd meg nekem, hol vagy most? Megparancsolom neked, hogy válaszolj: hol vagy most!” Ekkor, a jelenlevők nagy megdöbbenésére kinyíltak a holttest szemei, ajkai rángatózni kezdtek és egy mély hang, mintha a pokolból jönne, ezt válaszolta: „A pokolban! A pokolban vagyok!”

Az emberek rémülten menekültek ki e szavaknál a szobából, és a szent lemenve velük a lépcsőn, egyre csak ezeket a szavakat ismételgette: „A pokolban! Óh, Istenem, milyen borzalmas! A pokolban! Hallottátok ezt? A pokolban!”

Ennek a csodának a hatása olyan megrázó és eleven volt, hogy utána a jelenlévő tanúk nagy része nem mert addig hazamenni, amíg meg nem gyónt.

A tábornok a pokolban van

Ebből az évszázadból még három hasonló történetet ismerek, egyik autentikusabb, mint a másik. Az első, mondhatni, a saját családomban játszódott le: Moszkvában történt, röviddel az 1812-es rettenetes hadjárat előtt. Anyai nagyapám, Rostophine gróf, Moszkvának katonai helytartója jó barátságban volt gróf Orloff tábornokkal. Orloff gróf híres volt vitézségéről. Mindazonáltal amilyen bátor, olyan istenkáromló is volt.

Egyik este Oroff gróf barátjával, V. tábornokkal –mindketten Voltaire követői – alálkozott, hogy együtt vacsorázzanak egy elegáns étteremben, ahol a vacsora féktelen ivászatba torkollott. A két barát ivás közben újra a vallásról és a pokolról kezdett el gúnyolódni. „És ha véletlenül mégis van valami a lepel másik oldalán”, vetette fel a gróf. „Jó”, válaszolta V. tábornok, „kettőnk közül az első, aki odajut, visszajön, hogy a másikat figyelmeztesse. Rendben?” – „Kiváló ötlet”, válaszolta Orloff, és a két jócskán ittas úr becsületszavát adta, hogy tartja magát ehhez a megállapodáshoz.

Néhány héttel ezután kitört azon nagy háborúk egyike, melyek kirobbantásához Napóleonnak oly nagy tehetsége volt. Az orosz hadsereg hadba vonult, és V. tábornok parancsot kapott az azonnali elutazásra, hogy egy fontos kommandót átvegyen. A tábornok két vagy három hete volt már Moszkvától távol, mikor egy kora reggeli órában, miközben nagyapám éppen borotválkozott, felrántották szobája ajtaját: Orloff gróf állt ott, pongyolában, papucsban, haja összevisszaságban, zavarodott tekintettel és sápadtan, mint egy halott. „Maga az, Orloff? Ebben az órában és ilyen öltözetben? Mi történt magával?” – „Barátom”, válaszolta Orloff gróf, „azt hiszem, megőrülök; V. tábornokot láttam az imént.” – „V. tábornokot? Ezek szerint visszajött?” – „Éppen, hogy nem”, válaszolta Orloff, a kanapéra vetve magát, fejét két kezébe fogva, „nem, nem jött vissza, hiszen éppen ez az, ami megőrjít.”

Nagyapám nem értett semmit. Megpróbálta megnyugtatni a grófot. „Mesélje el szépen”, mondta neki, „mi történt magával, és mit jelentsen mindez.” Orloff gróf valamelyest összeszedte magát és a következőt mesélte el: „Kedves Rostophine, nem sokkal ezelőtt V. és én megesküdtünk egymásnak, hogy közülünk az, aki előbb hal meg, visszajön a másikhoz elmondani, hogy odaát vajon létezik-e valami. Nos, ma reggel nyugodtan fekszem ágyamban, s bár már régóta ébren voltam, eszem ágában sem volt a barátomra gondolni. Ekkor hirtelen félrerántotta valaki az ágyam függönyét és ott látom, két lépéssel magam előtt V. tábornokot állni, sápadtan, jobb kezét a mellén tartva. Ezt mondta: ‘Van pokol, és én benne vagyok’, és eltűnt. Azonnal ide rohantam. Nem tudom, hol áll a fejem! Nem különös történet? Nem tudom, mit tartsak felőle!”

Nagyapám próbálta a grófot nyugtatgatni, ahogy csak lehetett, de ez nem volt könnyű. Beszélt hallucinációról, rémálmokról, vagy hogy talán mégis aludt, és arról, hogy különleges és megmagyarázhatatlan dolgok mindig történnek. Ezekkel és más banalitásokkal igyekezett a gróf felzaklatott kedélyét csillapítgatni. Azután rendbe hozta a haját és visszavitte a grófot a hotelszobájába.

Nos, tíz vagy tizenkét nappal ezután a különös esemény után, a hadsereg egyik futára többek között meghozta V. tábornok halálának hírét is. Ugyanannak a napnak a reggelén, amikor Orloff gróf látta és hallotta őt, abban az órában, amikor megjelent neki, a tábornok felderítésre ment, hogy az ellenség állásait kikémlelje. S ekkor váratlanul mellbe találta egy golyó és azonnal meghalt!

„Van pokol, és én benne vagyok!” – Lám, itt van valaki, aki „visszajött onnan”.

A hölgy az arany karkötővel

A fenti történetet 1859-ben elmeséltem egy buzgó papnak, aki egy közösség vezetője volt. „Ijesztő”, mondta nekem, „de nem lep meg különösebben. Az ehhez hasonló események nem is olyan ritkák, mint ahogy azt gondolnánk; csakhogy mindig nagyobb vagy kisebb érdek fűződik hozzá, legyen ez magának a „visszajövőnek” vagy a családnak a becsülete, hogy ezek az esetek titokban maradjanak. A magam részéről biztos forrásból tudok beszámolni egy hasonló történetről, mely csak két vagy három évvel ezelőtt történt. Én annak a hölgynek egy nagyon közeli hozzátartozójától hallottam, akivel a dolog megesett. Napjainkban, amikor a történetet elmesélem önnek (1859 karácsonya), még él ez a hölgy, nem sokkal több negyven évesnél: Az illető hölgy 1847/48 telén Londonban lakott és 29 évesen már özvegységre jutott. Nagyon gazdag volt, nagyon mondén és nagyon jó kinézésű. Azok között az elegáns urak között, akik szalonjában ki s bejártak, észrevett egy fiatal lordot, akinek tolakodása csaknem kompromittálta őt, és akinek viselkedése nem volt éppen épületes.

Egyik este, vagy jobban mondva éjszaka (mert már elmúlt éjfél) ágyában olvasott, nem tudom már, melyik regényt, hogy könnyebben elaludjon. Amint ingaórája elütötte az egy órát, eloltotta gyertyáját. Éppen elalvása pillanata előtt legnagyobb csodálkozására egy különös sápadt fényt vett észre, mely a szalon ajtajából látszott kiszűrődni. A titokzatos fény pillanatról pillanatra tovább terjedt a szobában és egyre erősebb is lett. Döbbenten meresztette a szemeit, mivel fogalma sem volt, mit jelent mindez. Ahogy észrevette, hogy az ajtaja lassan kinyílik és az a fiatal lord lép be, aki rendetlen életvitelének társa volt, elkezdett félni. De mielőtt egy szót is szólhatott volna, a lord már mellette termett, megragadta bal karját a csuklójánál és éles hangon ezt mondta neki: „Van pokol!” A fájdalom, amit a karján érzett, annyira éles volt, hogy elvesztette az eszméletét. Mikor egy félóra múlva magához tért, csöngetett a komornájának. Ez beléptekor nagyon erős égési szagot érzett. Úrnőjéhez sietett, aki alig bírt megszólalni, és akinek csuklóján mély égési seb volt látható. A csont csupaszon feküdt, a hús teljesen leégett róla. Az égési seb nagysága megfelelt egy férfikéz szélességének. Ezenkívül a komorna azt is észrevette, hogy az ágytól az ajtóig a szőnyeg egy férfiláb nyomait viseli, mely helyenként megégette az anyagot. Úrnője kérésére kinyitotta a szalon ajtaját, de ott nem talált több nyomot.

A szerencsétlen asszony másnap érthető ijedelemmel hallotta a hírt, hogy az elmúlt éjszakán, körülbelül egy órakor, a lordot merevrészegen találták meg egy asztal alatt, és hogy egyik szolgájának karjai között, aki szobájába akarta őt vinni, váratlanul meghalt.

„Nem tudom”, folytatta tovább a rendfőnök, „hogy vajon ez a rettenetes lecke a szerencsétlen asszonyt komolyan megtérítette-e, de azt tudom, hogy még mindig él, és hogy a titokzatos égési seb nyomait mások ne vegyék észre, a bal csuklóján karkötő gyanánt egy széles aranygyűrűt visel, melyet se éjjel, se nappal nem tesz le.

Mégegyszer ismétlem, hogy mindezeket a részleteket egy nagyon közeli rokonától ismerem, egy komoly személytől, akinek szavai mindenképpen hitelt érdemelnek. A családban nem beszélnek a történtekről, és én is csak úgy meséltem el önnek, hogy nem említettem neveket.”

Annak ellenére, hogy erre az eseményre megpróbáltak fátylat borítani, és hogy a körülmények miatt mindenáron el akarták titkolni, a történet valódiságáról nem merül fel kétség. Az is biztos, hogy ennek a hölgynek nem kell többé a pokol létezését bizonyítani.

Az elveszett lány Rómából

1873-ban, néhány nappal áldozócsütörtök előtt Rómában fordult elő egyike azoknak a túlvilágról jövő jelenéseknek, melyek a pokolról szóló igazságot oly hatásosan támasztják alá.

Egyikében azon rosszhírű római házaknak, melyek a pápa földi birodalmának szentségtörő megszállása alatt oly sok helyen megnyílhattak, egy lány megsérült a kezén, és ezért bevitték a Della Consolazione kórházba. Vagy azért, mert bűnös életvitele miatt vére már mérgezett volt, és ez a seb súlyosbodásához vezetett, vagy más váratlan komplikációk miatt, mindenesetre a szerencsétlen teremtés még aznap éjjel hirtelen meghalt.

Ugyanebben a pillanatban, egy kolléganője, aki biztosan nem tudhatta, mi játszódott le a kórházban, kétségbeesetten kiáltozni kezdett, olyannyira, hogy a szálláson az emberek felébredtek, a ház szerencsétlen lakói páni félelembe estek, sőt még a rendőrség is kivonult. A kiáltozónak a kórházi halott jelent meg tűzzel körülvéve és ezt mondta neki: „A pokolra jutottam, és ha nem akarod, hogy te is így járj, hagyd el a bűnnek ezt a tanyáját és térj vissza Istenhez, akit elhagytál.”

Semmivel nem sikerült e lány kétségbeesését és félelmét mérsékelni. Napkeltekor elmenekült a házból. Ott pedig, ahogy megjött a halálhír a kórházból, mindenkin nagy megdöbbenés lett úrrá. Közvetlenül e történtek után beteg lett a ház metresze, aki egyike volt Garibaldi lelkes híveinek, és ezért barátai között, mint ilyen volt nevezetes. Most mégis elküldött a San Giulio degli Banchi templom plébánosáért. A tiszteletreméltó plébános mielőtt e hívásnak engedett volna, kapcsolatba lépett feletteseivel. Ők e kényes feladatra kiválasztottak egy méltó prelátust, Mgr. Sarolli-t, a Lauro-i San Salvatore templom plébánosát.

Ez a pap speciális instrukciókkal felfegyverkezve érkezett a házba, ahol a betegtől elsőként, tanúk jelenlétében élete botrányainak, a Legfelső Pásztor tekintélye elleni szidalmainak és mások ellen elkövetett minden egyéb gonoszságának visszavonását követelte. A szerencsétlen nő tétovázás nélkül tette meg mindezt, meggyónt és a szent útravalót nagy bűnbánattal és alázattal fogadta. Amikor megérezte a halál közeledtét, könyörögni kezdett a plébánosnak, hogy ne hagyja egyedül, mert még mindig rémülettel tölti el mindaz, ami szemei előtt végbement. De az éjszaka közeledett, és Mgr. Sarolli ide-oda ingadozva az irgalmasság, mely maradásra ösztökélte és az illendőség között, mely tiltotta az éj szakának ilyen helyen való eltöltését a rendőrségtől két hivatalnok kiküldését kérte. Ezek bezárták a házat és ott maradtak a haldokló utolsó lélegzetéig.

Nem sokkal később már egész Róma tudott e tragikus eseményekről és ismerte a legapróbb részleteket is. Mint ilyenkor szokás, az istentelenek és züllöttek csak gúnyolódtak és óvakodtak attól, hogy az eseményekről pontosan informálódjanak. De a jóknak arra szolgált, hogy megjavuljanak és feladataikat még hűségesebben végezzék.

Tekintve ezen eseményeket, melyek sorát valószínűleg a többszörösére lehetne növelni, azt kérdem a jóakaratú olvasótól, vajon értelmes dolog a meggondolatlanokkal ismételgetni ezt az elcsépelt frázist: „Ha valóban létezik pokol, akkor hogyan lehetséges, hogy még senki sem jött vissza onnan?”

De még abban az esetben is, ha valaki az ilyen eseményeket, bármilyen meggyőzőeknek is hatnak ezek, okkal vagy oktalanul nem akarja elfogadni, ettől még a pokol létezésének abszolút bizonyossága nem lesz kevésbé rendíthetetlen. A pokol létezésébe vetett hitünk valójában nem ezekre a csodákra támaszkodik, amelyeket nem muszáj elfogadni, hanem a józan paraszti észre, ahogy azt már bemutattuk, és mindenekelőtt és elsősorban Jézus Krisztus, az Ő prófétái és apostolai csalatkozhatatlan tanúságtételére, amire a katolikus Egyház nyomatékos és megváltoztathatatlan tanítása épül.

A csodák erősíthetik és igazíthatják hitünket, ez okból említettünk meg közülük néhányat. Ezek alkalmasnak tűnnek arra is, hogy belefojtsák azokba a szót, akik azt merészelik mondani: „pokol nem létezik”, hogy megerősítsék azokat, akik így kérdeznek: „van pokol?”, és végezetül arra, hogy megvigasztalják és megvilágosítsák azokat a hivőket, akik az Egyházzal együtt azt vallják: „létezik pokol”.

"Szűzanya egy hatalmas tűztengert mutatott, ami a föld alatt látszott. Emberi formájú démonok és lelkek voltak alámerülve, mint égő, átlátszó széndarabok, mind megfeketedett vagy bronz színben ragyogott, a tűzvészben lebegtek, majd az égbe emelkedtek a lángok segítségével, amelyek belőlük indultak füstfelhőket okádva, majd körülvéve minket súlytalanul, fájdalmas és kétségbeesett sikolyok és nyögések közepette visszahulltak. Nagyon megrémültünk, reszkettünk a félelemtől. A démonokat meg lehetett különböztetni, ijesztő és visszataszító hasonlóságukról a félelmetes és ismeretlen állatokhoz, mind fekete és átlátszó. A látomás hosszúnak tűnt, de pillanatnyi volt. Hogyan hálálhatnánk meg szeretett mennyei Anyánknak, aki első Megjelenésének útmutatásaival felkészített minket a Mennybe utazásra. Úgy gondolom, máskülönben meghaltunk volna a félelemtől és rettegéstől."

"A Szűzanya egy hatalmas tűztengert mutatott, melyről úgy tűnt, a föld alatt van. A tűzben elmerült ördögöket és lelkeket úgy láttuk, mintha átlátszó fekete vagy barna izzó szénparázs lettek volna emberi alakban, s hányódtak a lángok között, melyek mint hullámok vitték őket. Magukból az ördögökből és lelkekből is lángok, füstfelhő és szikrák csaptak ki. Minden irányba hullottak, mint a szikrák hatalmas tűzvészben: súlytalanul és egyensúlyt vesztve. Közben reszketve jajgattak iszonyatukban és félelmükben, s kétségbeesetten kiáltoztak fájdalmukban. Az ördögök szörnyű és fölismerhetetlen állatok iszonyatos és visszataszító formájában mutatkoztak, átlátszóak voltak és feketék.

Ez a látomás csak egy pillanatig tartott. És hála a mi jóságos Mennyei Anyánknak, aki korábban (az első jelenéskor) megígérte nekünk, hogy az Égbe visz, különben azt hiszem, meghaltunk volna az iszonyattól és a félelemtől."

- - - -

Térj meg tehát, amíg lehet!! Olvasd el ezt, hoyg eloszoljon minden kételyed, amit ezen istentelen világ táplált beléd: [link]

Barsi Balázs atya írja:

"Egyetlen bűn sincs, amiért Isten kárhozattal büntetne. Le kell számolni azzal a középkori elképzeléssel, hogy Isten kétfajta örökkévalóságot teremtett: a jóknak a mennyországot, ahol minden szép és jó, a rosszaknak pedig a poklot, ami egy nagy kínzókamra, s mi egy életen át retteghetünk amiatt, hogy vajon melyikbe is fogunk kerülni. A megkeresztelt ember predesztinálva van az üdvösségre, de reális választása ennek az üdvösségnek a tudatos elutasítása, eljátszása. Isten nem teremtett poklot; az a szabad akarattal rendelkező teremtmény: az angyal és az ember szabad választása, az Isten nélküli élet folytatása egy örökkévalóságon át. A kárhozat a bűnben való tudatos és szándékos megmaradás, vagyis a bűnbánat teljes hiánya. És mivel nem tudjuk, hogy akár élete utolsó perceiben valaki megbánta-e a bűneit vagy sem, az Egyház senkiről sem állítja, hogy elkárhozott (ellenben a szentekről kijelenti, hogy biztosan üdvözültek.)

Ebben a földi életben – látszólag – ellehetünk Isten nélkül: testi-szellemi funkcióink, ösztönvilágunk, akaratunk, értelmünk és érzelmeink működnek az Isten-kérdés kikapcsolásával is (más kérdés, hogy milyen szinten!), eszünk-iszunk, nősülünk és férjhez megyünk, mint Noé napjaiban. Az örök életben azonban ez nem megy tovább, mert a túlvilág nem folytatása a földi életnek. Az a túlvilág, ami ennek a földi életnek lenne a folytatása, félelmetes és elviselhetetlen lenne, maga a pokol. (Sokan így képzelik a mennyországot, és ezért nem is kérnek belőle.) A menny minőségileg más, mint a földi fizikai-biológiai-pszichológiai élet, tökéletesen más dimenzió, mely a keresztséggel már itt a földön kezdetét veszi lelkünkben. Isten maga a túlvilágunk, mert annyira szeret minket, hogy önmagát jelölte ki az emberi élet céljául. Ez a mennyország lényege, s ha valaki ezt elutasítja itt a földön, az nem is részesülhet benne földi élete után."

Ezt meg XVI. Benedek pápa mondja:

"A pokol valós, a mennyország inkább csak egy állapot, a purgatórium meg csupán koncepció, összegezhető a hivatalos pápai álláspont arról, mi várhat az emberekre a halál után. XVI. Benedeknek elege lett belőle, hogy már a hívók sem rettegnek eléggé a kárhozattól.

Elege lett a pápának abból, hogy már a hívők közül is sokan vallásos szimbólumként gondoltak a pokolra. Róma egy északi elővárosában tartott miséjén kijelentette, hogy a pokol márpedig létezik, a bűnösök pedig tényleg az örök kárhozat tüzében égnek.

A pápa, aki korábban a katolikus dogmarendszerért felelős egyházi testületet vezette, a bűnbocsánatot nevezte a keresztény vallás alapkövének. Ugyanakkor, mint mondta, a kereszténység nem kötelező, valójában "ajándék, ajánlat az emberiségnek".

Bár a pápa elég egyértelműen fogalmazott, a vatikáni illetékesek szerint valójában csak az új katekizmust akarta megerősíteni, ami szerint a pokol az Istentől való szeparáció állandosult állapota, nem pedig fizikai valóság. Agostino Paravixini Bagliani egyháztörténész szerint azonban a pápa helyesen fogalmazott, amikor valósként írta le a poklot.

XVI. Benedek elődje, II. János Pál ugyanakkor inkább a szimbolikus értelmezés pártján állt. A mennyországot legalábbis vidám fodros felhőcskés klubhelyiség helyett "az Istennel való örök és teljes egybeforrás állapotaként" írta le.

A valós pokol és az elvi mennyország között a katekizmus szerint még létezik a purgatórium. Az utólagos megváltásban reménykedő bűnösöket azonban még októberben elkeserítette XVI. Benedek. Mint mondta, a purgatórium valójában csak egy teológiai hipotézis, nem pedig alapvető vallási igazság."

Igen Lázár ès Jèzus is visszatèrt a pokolból.

Mivel a pokol=sirgödör így ők visszajöttek a sirból.

Egyik sem beszèlt rolla mit látott mit hallott.Ugyanis ez egy mèlyen alvó állapot.

Pokoli büntetès hazugság,mert pokol nincs szenvedès nincs.