Milyen emberek kerülnek a bibliai pokolba? Mondja-e a Biblia, hogy gonoszok kerülnek a pokolba? Azt is mondja vajon a Biblia, hogy igaz emberek kerülnek a pokolba? Kiszabadulhat valaki egyszer a bibliai pokolból? Honnan ered a tüzes pokol tanítása?

Szia!

A válasz egyszerű: mindenki aki meghal a bibliai pokolba kerül, ugyanis a bibliai pokol nem más, mint a sír.

A tüzes pokol egy tévedésen alapul. A pontos szöveg így hangzik Jelenések könyve 20. fejezetében:

"A pokol pedig és a halál vettetének a tűznek tavába. Ez a második halál, a tűznek tava."

Vagyis a pokol megsemmisül a tűznek tavában, és a leírás így folytatódik: "a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak". Ennyire egyszerű! ;-)

Üdv. Péter

Minden ember a poklot érdemli, mert az, hogy jó ember, rossz ember, csak emberi kategória, Istenhez képest mind bűnösök vagyunk. Csak az kerülheti el a poklot, aki elfogadja, hogy őt személyesen az örök kárhozatból Jézus Krisztus halála kiváltotta. A tüzes pokol Jézus elbeszéléseiben is szerepel, olvasd el a gazdag és Lázár történetét, (Lukács evangéliuma, 16. fejezet) sok kérdésedre választ találhatsz benne:

[link]

látom, megint nagy az egyetértés a jehovások között

mint már minden hamis tanításotokat, a pokollal kapcsolatos mellébeszéléseteket is megcáfolták már itt (is)

Isten igazságossága szenvedne csorbát, ha az üdvözülteket örök jóval jutalmazná, a kárhozottakat pedig csak úgy eltüntetné

emellett a Biblia világosan tanít a lélek halhatatlanságáról

Éltesd jehováááát, éltesd jehováááááátttt!!!

Amúgy kicsit sem feltűnő, amit műveltek, szektás g*cik.

A Biblia szerint szemben a testtel, amit megölhetnek, a lelket nem tudják megölni (Mt 10:28). A test halála után következik az ítélet (Zsid 9:27), és elnyeri a jutalmát vagy büntetését, amint azt a dúsgazdag és a szegény Lázár példázata (Lk 16:19-31) is tanúsítja. Tehát az öntudat / a lélek túléli a halált. Lásd pl. a Noé idején éltek lelkeit (1Pt 3:19-20), Mózest (Lk 9:28-31), a mártírok lelkeit (Jel 6:9-11,7:9-17). Pál szerint "Krisztussal lenni sokkal jobb" a földi szolgálatnál (Fil 1:23), ezért akar "kiköltözni a testből, haza az Úrhoz" (2Kor 5:8).

Lásd még: Mt 10:28; Jel 6:9-10; Ján 11:26; Zsolt 116:15; 1Sám 28:11-16

„Az ember maga egy élő lélek. A halála után megszűnik létezni.”

Egészítsük ezt egy kicsit ki!

"Test és lélek tekintetében egy" - Az Isten képmására teremtett emberi személy egyszerre testi és szellemi lény. A bibliai elbeszélés szimbolikus nyelve ezt fejezi ki, amikor azt mondja: "Isten a föld porából alkotta meg az embert; és orrába lehelte az élet leheletét; így lett az ember élőlénnyé" (Ter 2,7). Isten tehát az egész embert akarta. A lélek szó a Szentírásban gyakran (megj: tehát nem mindig!) az emberi életet [Vö. Mt 16,25--26; Jn 15,13.] vagy az egész emberi személyt [Vö. ApCsel 2,41.] jelenti. De jelenti az ember bensőjét is, [Vö. Mt 26,38; Jn 12,27.] azt, ami benne a legdrágább, [Vö. Mt 10,28; 2Mak 6,30.] azt, ami által a leginkább Isten képmása: a "lélek" az emberben a szellemi principiumot jelenti. Az ember teste részesedik "Isten képmásának" méltóságában; pontosan azért emberi test, mert szellemi lélek élteti, és az emberi személy mint egész van arra rendelve, hogy Krisztus testében a Szentlélek temploma legyen. [Vö. 1Kor 6,19--20; 15,44--45.] "Az ember, aki a test és lélek tekintetében egy, testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagvilág elemeit úgy, hogy általa elérjék céljukat és fölemeljék hangjukat a Teremtő szabad dicséretére. Az embernek tehát nem szabad lenéznie a testi életet, épp ellenkezőleg, testét mint Istentől teremtett és az utolsó napon föltámadó valóságot jónak és tiszteletreméltónak kell tartania." A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test "formájának" kell tekinteni; azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élő test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot. Az Egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt -- nem a szülők "hozzák elő" --; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan; nem vész el, amikor a halálban elválik a testtől, és a végső föltámadásban újra egyesülni fog a testtel. Olykor megkülönböztetik a lelket a szellemtől. Így Szent Pál azért imádkozik, hogy "a békesség Istene szenteljen meg titeket, hogy tökéletesek legyetek, őrizze meg szellemeteket, lelketeket és a testeteket feddhetetlenül Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig" (1Tesz 5,23). Az Egyház tanítja, hogy e különbségtétel nem vezet be kettőséget a lélekbe. A "szellem" azt jelenti, hogy az ember teremtésétől fogva természetfölötti céljára van rendelve, és lelke képes arra, hogy ingyenes ajándékként fölemeltessék az Istennel való közösségre. Az Egyház spirituális hagyománya a szívet is hangsúlyozza, biblikus értelemben a "benső mélységét" (Jer 31,33-ban "in visceribus"), ahol a személy elkötelezi magát Isten mellett, vagy ellene dönt. [Vö. MTörv 6,5; 29,3; Iz 29,13; Ez 36,26; Mt 6,21; Lk 8,15; Róm 5,5.]

+ [link]

Nos tehát, talán egy kicsit túlzottan leszűkíted a „lélek" és a „szellem" fogalmát; a „lélek" csak „egész ember", és a „szellem" csak „életerő". Mindamellett a bibliai lexikon szerzői elég nyíltak ahhoz, hogy bevallják: „Széles jelentéstartalmuk van ezeknek a kifejezéseknek, különböző árnyalatokkal", akkor is, ha magyarázatukhoz nem vonnak le következtetéseket ebből a felismerésből. Éppen azért, mert a „rúach" és „n'sámá" (héber), továbbá a görögpneuma („szellem"), valamint a „niefes" (héber) és a „pszühé" (görög) kifejezéseknek oly „széles jelentéstartalmuk van", magyarázatuk és elhelyezésük a teológia tudományában is nehéz. így itt csak nagy vonalakban vázolhatjuk őket -, arra a kérdésre tekintettel, hogy van-e további lét a halál után (kontinuitás), vagy az ember a „teljes halálba" süllyed (diszkontinuitás). (Ennek a kérdésnek az adventistákkal folytatott beszélgetésben is jelentősége van, hiszen Russell és utódai tőlük vették át a „teljes halálról", a „megsemmisülésről" stb. vallott nézeteiket.

Az ember maga élő lélek, vagy van lelke? A Biblia mindkettőt mondja. Az, hogy az embert, mint „nefes chajjá"-t („élő lélek", általánosabban „élőlény"-nek fordítható) Isten teremtette, világosan kiderül az alapvető lMóz 2,7-ből: „Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. így az ember élőlénnyé (nefes chajjá)" Az ószövetséges Claus Westermann így kommentálja ezt a helyet:

„... az ember nem több alkotórészből áll (mint test és lélek vagy hasonló), hanem 'valamiben' áll fenn [a föld pora], amely a megelevenítés által emberré lesz... az ember nem magába kapja Isten leheletét, hanem Isten fújja belé az élet leheletét... Az 'élet lehelete' tehát egyszerűen az elevenséget, az élet leheletének belefujása az ember megelevenítését jelenti... Az Isten által teremtett ember az élő ember... az ember 'nefes chajjá''-ként lesz megteremtve, nem a testébe adatik 'élő lélek'. Az emberről a maga eleven mivoltában, teljes egészében van szó" (Westermann 1976,282k).

Az, hogy Jehova Tanúi az embernek ezt az „egységességét" hangsúlyozzák, érvelésüknek valós eleme. Igen, az ember a maga egészében „élő lélek", amelyet Isten a földből formált, és életének leheletével (ha nem is olyan dinamisztikusan, majdhogynem materialisztikusan értve, mint az Őrtorony Társulat, ld. feljebb) töltött be. Mivel azonban a ,jiefes" és a „pszühé" fogalmát az Ó- és az Újszövetség tovább szélesíti, és egy sor jelentésárnyalatot mutat fel, másképp is alkalmazható, így például a következő kijelentésekben: „a lelke (pszühé) benne van (en autó)" (Csel 20,10; vö. lKir 17,21k), „lelkűk van (ta ehonta pszühasz)" (Jel 8,9 stb.). Jehova Tanúinak ismételten azok a helyek okoznak gondot, ahol test és lélek megkülönböztetéséről, sőt szétválasztásáról van szó, például Mt 10,28-ban: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket (pszühé) meg nem ölhetik."

Az „Újszövetségi Teológiai Fogalmi szótár (TBLNT) a héber ,/iefes" és a görög „pszühé" következő jelentésárnyalatait sorolja fel a Szentírásban, a megfelelő helyekkel alátámasztva: „az élet helye, vagy az élet", „az egész természeti lét és az ember élete", „élő lélek", „a belső emberi élet... én, személy, személyiség a lélek különböző erőivel... a személy a tudat minden képességével", „az elevenség és az akarat és kedély oldala az emberben", „az eszhatológikus élet", „az az adottság, amelyen belül élet és halál, romlás és üdvösség eldől"

Ha közös nevezőre akarjuk hozni a definícióknak ezt a zavaró (korántsem teljes) változatosságát, akkor talán így fogalmazhatunk: A „lélek" olyan fogalom, amely mind az emberi személy egészére, mind pedig lényegi tulajdonságaira és körülményeire vonatkozhat. Az Ó- és az Újszövetség úgy ábrázolja az embert mint „lelket", de úgy is, mint ,szellem-lélek-test" egységét, amely a testi halállal ideiglenesen megszűnik, és a testi feltámadáskor helyreáll. A köztes időben (köztes állapot a földi halál és az utolsó napi feltámadás között) az ember személyként tovább létezik, mégha földi, anyagi test nélkül is. A személy folyamatossága a földi halál és a feltámadás között az emberi én - vagy a „lélek" - továbbélésének is nevezhető, anélkül, hogy ezzel „a lélek halhatatlansága" pogány platonista elképzeléseinek hódolnánk. A „lélek" ebben az értelemben az embernek az anyagi halálon túl is tartó személyisége

Az olyan bibliai igék, mint Mt 10,28; Lk 16,19-31; lPt 3,19 és ószövetségi kijelentések a Seolról (erre még részletesebben visszatérünk) világosan arra utalnak, hogy van köztes állapot -, ezzel pedig az ember további létezése a halál után. A „teljes" halál feltételezése ezért több mint kérdéses. Luther Mártonnal és Fritz Heidlerrel (aki többek között Lutherre hivatkozik), az a meggyőződésem, hogy a Biblia „az elhunyt személyek köztes állapotban való lelki további létezéséről" beszél, és hogy Isten „a lelket halhatatlanul és örökkévalóságra teremti", azért, hogy „megőrizze az én folyamatosságát, és így személyes identitásukban lehetővé tegye a halottak feltámadását" (F. Heidler: Ganztod oder nachtodliche Existenz? [„Teljes halál vagy halál utáni lét?"] Theologische Beitráge 4/1985 169 kk).

Wolfgang Trillhaas arra hívta fel a figyelmet, hogy feltámadás és halhatatlanság nem egymás ellentétei, hanem feltételezik egymást. Halhatatlanság és feltámadás úgy viszonyul egymáshoz, mint héj és mag, mint kezdet és vég. A feltámadás „a halhatatlanságba vetett hit egyik módja". „Csak akkor gondolható el, ha a halálon túli élet egyáltalán a horizontra képzelhető" (W. Trillhaas: Einige Bemerkungen zur Idee der Unsterblichkeit [= „Néhány megjegyzés a halhatatlanság gondolatához"] , Neue Zeitschrift fur Sytematische Theologie, 1965,147kk). Amikor a Bibliában arról van szó, hogy a „lélek" meghal (például 4Móz 23,10; lKir 19,14), az mindig az egész embert (szélesebb értelem), de sohasem a lelket, mint az ember teremtésbeli elemét (szűkebb értelem) jelenti. Ez különösen az olyan helyekre vonatkozik, mint Ez 18,4, amelyet szívesen vesz elő az Őrtorony Társulat (például: „Érveljünk az írásokból, 249. o.). Ha ott azt mondja a próféta, hogy „annak a léleknek kell meghalnia, amelyik vetkezik", ezen nyilvánvalóan az ember szellemi-testi egységében értendő, mert egy elszigetelt lélek sem vetkezni, sem meghalni nem tudna.

A halandóság olyan tulajdonság, amely az Újszövetségben csak a földi testre vonatkozóan használatos (Róm 6,12; 8,11; lKor 15,53k; 2Kor 4,11; 5,4). Hiszen a földi test a látható és múlandó szférájába tartozik (2Kor 4,18). Az új test azonban, amelyben a személyes folyamatosságában tovább létező ember az utolsó napi feltámadáskor részesül, halhatatlan (lKor 15,35-54; 2Kor 5,1-10; Fii 3,21; vö. Ronsdorf 1992,114k).

De itt egy másik írásocska:

„Az emberi lélek halhatatlan: Hittétel.

Tagadja a thnetopszichiták arab szektája és minden kor materializmusa, melynek humanista változatával szemben az V. lateráni zsinat ünnepélyesen kimondta, hogy az eszes lelek halhatatlan.

Bizonyítás.

Sok racionalista vallás-historikus szerint a régebbi ószövetségi könyvek nem tudnak a lélek másvilági életéről (némely újabbak szerint csak azért olyan hallgatagok, hogy ne hajtsák a sémitáknál rendkívül elterjedt animizmusnak malmára a vizet). Ebben a kérdésben meg kell állapítanunk, hogy a) az egész ószövetség egyenest és közvetlenül nem a másvilágra, hanem az Istenre van beállítva. De épp ebben burkoltan benne van a halhatatlanság hite, mint az Üdvözítő jelzi: „Az Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké; mert mindnyájan neki élnek” (Lk 20,38; Bölcs 15). b) Az is bizonyos, hogy Isten ebben a kérdésben is fokozatosan vitte előre a kinyilatkoztatást hordozó népet a magasabb vallási álláspontra. Ő nem elővételezte Deus ex machina-ként a rendes szellemi fejlődést, hanem annak egyes fázisaiba kapcsolta bele a másvilágra és így a halhatatlanságra vonatkozó kinyilatkoztatásait. c) Nem szabad végezetül figyelmen kívül hagyni, hogy a Szentírás a halhatatlanságot nem elvont bölcseleti tételként kezeli, hanem tényleg megvalósuló formájában, a lest föltámadásával kapcsolatban mutatja be. A kinyilatkoztatás első szakában a másvilágra vonatkozó szemléletek és fogalmak homályossága miatt a szentírók is a tapasztalat benyomása alatt állottak: a jelen élet a maga meghatározott formáival, örömeivel és színeivel szól az emberhez; hozzá képest a másvilági lét színtelen, örömtelen árnyék-lét (Jób 10,21; Zsolt 87,12; 113,17; Iz 38,18 stb.) ha nem is egyforma a jók és rosszak számára (Deut 32,22). S ennek a földi létnek elmúlása, az összes élőknek látszólag egyformán a halálba torkoló útja mélabúra hangolja az ószövetségi elmélkedőt (Jób 14,7-14; Eccl 2,14-16; 3,11-22; 6,6; 9,4-6 stb.). De azért

A legrégibb könyvek is ismerik a lélek másvilági életét: a) Jákob zarándoklásnak mondja a maga és atyái földi életét (Gen 47,9; Heb 11,9); b) a seolba való leszállás, az atyákhoz való gyűjtetés sokszor nem akar egyszerűen az eltemetés kifejezése lenni (Gen 15,5; 25,8; 35,29; 37,35 49,32); c) bizonyság a szellemidézés tilalma és ténye is (Lev 19,31; 20,6.27; Deut 18,11; 1Kir 28,75). Az ilyen kitételek: lelkem az igaznak halálával haljon meg, hebraizmusok (A nefes sokszor a magára térő és személyes névmást is helyettesítheti a héberben, így kell érteni az ilyen kifejezéseket: „meghal az én lelem” = „én meghalok”). A későbbi ószövetségi könyvek és az újszövetség kifejezetten szólnak: «Isten halhatatlanná teremte az embert, és hasonlatosságának képére alkotta őt» (Sap 2 egészen; Ecl 12,7; Sir 11,28; 51,38; Tob 4,3; 12,9.; 2Mak 2,46; 6,26; 7 12,45; Dán 12,1-3.) «Ne féljetek azoktól, kik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik.» (Mt 10,28; cf. Lk 20,34-38) «Aki életét gyűlöli e világon, az örökkévalóságra megtartja azt.» (Jn 12,25; cf. mindama helyeket, hol az új szövetségben örök életről van szó.)

A szentatyák a tétel képviselésében egyetértenek. Tárgyalásában azonban a korok szellemi áramlatait tükrözik. A népies sztoicizmustól befolyásolt apologéták, kik a szubsztanciát is csak testtel tudták elgondolni, a léleknek külön finom testet tulajdonítottak és a halhatatlanságot Isten külön ajándékának tekintetlék. A Platón felé tájékozódók ellenben a halhatatlanságot a lélek természetes velejárójának nézik; így kivált a kappadókiaiak, kiknek nagy szerep jut a tan spekulatív kiépítésében.

A skotisták Duns Scotus-al együtt azon a nézeten voltak, hogy a lélek halhatatlanságát nem lehet ésszel bizonyítani, hanem csak a kinyilatkoztatásból lehet megismerni (így Caietanus is). Sok humanista azután ennek az agnosztikus álláspontnak hatása alatt magát a tényt is kikezdte. A nagy skolasztikusok azonban Szent Tamással együtt arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a lélek egyéni halhatatlansága az ésszel bizonyítható igazságok közé tartozik; s a bölcselet története tanú rá, hogy a kinyilatkoztatáson kívül álló gondolkodók közül is a legjelentősebbek nemcsak vallották a tant, hanem azt értékes megfontolásokkal támogatták.

A halhatatlanság észbeli bizonyításának a következők a logikai mozzanatai:

1. Létmód tekintetében az emberi lélek egyszerű, szubsztanciás valóság, ha mindjárt nem is teljes szubstancia, hanem lényegesen arra van rendelve, hogy a testtel együtt egy teljes szubsztanciát alkosson (a lélek: substantia simplex incompleta). Egyszerűsége adva van lélek-voltában: minden lélek fizikailag egyszerű, azaz nem áll anyagi részekből. Szubsztanciás volta pedig következik tevékenységeinek szellemiségéből. A szellemi tevékenységek ugyanis mint az anyaggal kontrér ellentétben álló járulékok természetszerű hordozójukat nem bírhatják az anyagban; a tevékenység ugyanis mint a lét folytatása egytermészetű, homogén létre utal vissza,mint metafizikai hordozóra. Ezt csak az agnosztikusok tagadhatják. Ha vannak szellemi tevékenységek, akkor van szellemi szubsztancia is. A járulékok a természet rendjén soha sem állnak magukban: gondolatok, elhatározások, fájdalmak stb. mindig valakinek vagy valaminek gondolatai, elhatározásai, fájdalmai. De az emberi szellemi tevékenységeket hordozó szubsztancia nem lehet az abszolút szubsztancia (= Isten) a pantheista, illetőleg a pszichista monizmus értelmében, részint,mert az emberi szellemi lét nem mutatja az abszolút szellemiség jegyeit; részint mert minden emberi én zárt életkört alkot, aktív központisággal; tehát elégséges metafizikai megokolását csak egységes és zárt szubstancialitásban bírhatja.

Ámde, ha az emberi lélek egyszerű szubsztanciás való, akkor természettől nincs alávetve az anyagi bomlás folyamatának; tehát a tulajdon teste sem sodor¬halja magával a romlásba. S jóllehet természettől fogva tevékenységében és fönnállásában utalva van a testre, bizonyos tevékenységei tisztára szellemi jellegűek; ezekben felülemelkedik a test léttartó és anyagszállító befolyásán. Következéskép létében sem lehet mindenestül okvetlenül a testhez kötve. Minden tevékenység mögött ugyanis lét áll; a testen felülemelkedő tevékenység a testtől független létet követel. Ennek a metafizikai ténynek tapasztalati bizonysága, hogy a messze menő testi-lelki parallelizmus dacára is nagy szétágazások vannak itt, sokszor föltűnően a szellemi élet javára: gyönge szervezet sokszor igen erős szellemi életnek hordozója. Tehát létezés-mód tekintetében a lélek alkalmas arra, hogy a testet túlélje.

2. Léttartalom tekintetében az emberi lélek szellem. Mint ilyennek vannak az érzékléstől elvont, de egészen érzékfölötti tartalmai (az Ítéletek, eszmék, vallás-erkölcsi eszmények, különösen a merőben elvontak: vonatkozás-fogalmak, pl. alárendeltség; szellem stb.). Ez más szóval annyit jelent, hogy a lélek tevékenységeinek akkor is lehet tartalma, ha az idegrendszer nem szállít neki anyagot. Másrészt pedig az igazságban és erkölcsben abszolút időtlen élettartalma van. Következéskép van hivatottsága végnélküli létre. Az emberi léleknek azzal, hogy az időtlen igazság és szentség szolgálatára tudja adni magát, van mit csinálnia egy örökkévalóságon keresztül. Ellenben, amely lényeknek egész hivatása kimerül az ön- és faj fönntartásban, azok mint az anyagforgalomnak átmeneti állomásai, mint egyedek, nem hivatottak örök létre: nem tudnának mit csinálni egy végtelen örökkévalóságon keresztül. Tehát a léttartalom oldaláról az emberi lélek nemcsak képes, hanem egyenesen hivatott arra, hogy túlélje a testet, és egyéni mivoltában fönnmaradjon.

3. Hogy a test halála után is az egyéni emberi lélek csakugyan el is nyeri azt az örök életet, melyre hivatott és rátermett, a magára álló elme számára is biztosítja Isten bölcsessége és igazsága: a) Isten bölcsessége ugyanis megbecsüli teremtményeit, melyekhez a leggyöngédebb teremtői szeretet fűzi. Az emberi lélek olyannak került ki a Teremtő kezéből, hogy egyéni halhatatlanságra rátermett. Isten tehát önmagával jutna ellentétbe, ha megsemmisítené. Nem vallana bölcsességre, ha egy művész megsemmisítené azt a remekét, melyen hosszú éveken keresztül dolgozott, és mely hivatva volna arra, hogy nevét a késő utódok közt is dicsőségben tartsa, b) Isten igazságossága és erkölcsi szentsége biztosíték arra, hogy az erkölcsi rend összes posztulátumaival együtt valaha megvalósul; nevezetesen érdem és sors valaha teljes összhangba jut; erény és bűn nemcsak valamilyen, hanem belső értéküknek megfelelő viszonzásban részesül; továbbá, hogy az emberi léleknek a teljes igazság megfelelő bírására irányuló olthatatlan vágya valaha kielégülést nyer. Nyilvánvaló azonban, hogy a jelen éleiben érdem és sors sokszor nagyon messze járnak egymástól; továbbá az abszolút igazság bírására irányuló vágy a változások és halál e világában nem is elégülhet ki. Következéskép az erkölcsi rend teljes megvalósulása csak egy, az emberi lélek értékének és legnemesebb igényeinek megfelelő tartalmú, soha meg nem szűnő létben következhetik be.

Ezeknek a gondolatmeneteknek tudományos szabatossággal való kidolgozása súlyos elme-munkát kivan ugyan és a legnagyobb gondolkodókat is nagy erő-kifejtésekre késztelte; de az életben való eligazodás számára, a gyakorlati ludas fokáig való végiggondolása nem fölötte nehéz. Ezt bizonyítja a halhatatlanság hitének egyetemessége: a különféle népek és korok hite, mely sokszor sír-föliratokban is megható módon nyilvánul meg.”

Préd 9,5 + Seol

Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniok; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt. A prédikátor itt az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Mielőtt Krisztus a váltságmunkáját véghezvitte, az ég be volt zárva; s ez idő alatt az elhunytak mind az alvilágban voltak együtt örömtelen bús létben, habár örök üdvre voltak is választva. Ennyiben életök szomorúbb volt, mint melyet e világon élnek az emberek. A pokol, az alvilág (Móz. IV. 16,30.33.), hol a megholtak mind összegyűltek (Jób 30,23.) mielőtt Krisztus az ő nagy munkáját végbevitte volna, a gonoszokra nézve, mint valóságos pokol, csakugyan a fohászkodás helye volt (Jób 26,5.); de a jámborokra nézve is, mint pokol tornácza, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé (Zsolt. 29,10. 87,13. Izai. 38,18. Préd. 9,10.), s ennyiben nem volt ama hely, hol az Isten magasztaltatik és dicsértetik, mint még a földön. Csak Krisztus által szűnt meg a halál szomorú lenni, mert ő megnyitotta a mennyet, azon helyet, hol Isten magasztaltatik és dicsértetik. Az imádkozó kereszténynek jusson eszébe a bűn halála, s az örök halál a pokolban, az elkárhozottak büntetéshelyén, hol az Isten nem áldatik és nem magasztaltatik.

Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.

Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14,1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat - amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9,5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.

A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.

A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14)

Másrészről a prédikátor az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.

A Krisztus előtti Alvilág (Seol, vagy Hádész) nem ugyanaz, mint a Krisztus utáni hármas állapot (pokol, tisztítóhely, menny), bár hasonlóságok vannak. A gonoszok számára valóságos pokol (a Gyehenna) volt, de az igazak számára nem volt az Istennel való egyesülés boldog állapota.

A halál-alvás párhuzamhoz:

Egy csomó nyelvben nincs különbség a halál és az álom szó között, főleg korai alakjában. A szövegkontextustól függ a helyzetük. A szekták általában a nyelvi anakronizmusokat használják ki "érveléseik" során. Már csak ezért is agyamentség a sola scriptura.

Az "elaludni" kifejezés eufémizmus, jelentése elhunyni, fizikailag meghalni (1Thessz 4:13-17).

Az Egyház a "jó halált", nevezi "elszenderülésnek" (dormitio), amikor valak Istenben >megnyugodva< huny el.

Minden nemzet álomnak nevezi a halált; a keresztény tudja, miért? mivel t. i. a halottak feltámadnak.

Mert Jézus föltámasztja halálából, s így halála csak álom. Minden kereszténynek halála csak álom; mert az Úr föltámasztja őket az élet napjára, ha az éjnek ez ideje elmúlik. Lásd Tessz. I. 4,13. s követk. A valódi halál csak a lelki halál (Istentől való elszakadás --> kárhozat).

Jézus az Ószövetségben is használatos módon (2Sám 7:12; 1Kir 2:10) említi Lázár halálát: elaludt. Az alvás eufémizmus a halál jelölésére, az Újszövetségben is több helyen (Mt 27:52; ApCsel 7:60; 13:36; 1Kor 7:39; 11:30; 15:6). A tanítványok nem értik meg Jézus szavait, illetve szó szerint veszik értelmét. A közhiedelem szerint az álom a súlyos beteg állapotának válságos helyzetében a gyógyulás kezdetét, helyzete jobbra fordulását jelzi. Jézus ezután nyíltan szól Lázár haláláról, amely az emberi sors reménytelenségét hirdeti, és ezzel együtt szól e haláleset Isten terve szerinti jelentőségéről is. Jézus munkája a hitébresztés és a hit megerősítésének szolgálatában áll.

A halál Jézus szemében csak annyi, mint az álom: van hatalma arra, hogy felébressze belőle az embert.

Semmit nem mond arról, hogy a halott öntudatlan állapotban lenne. Arra azonban bizony utal, hogy a közbülső állapot egy ideiglenes állapot, hiszen a "meztelen" lélek egy forma incompleta.

A lélek tudatos továbbélésére több bibliai példa is van:

 a Noé idején élt és az özönvíz során elpusztult emberek "börtönben" levő lelke öntudatánál volt, különben Jézus nem prédikált volna nekik (1Pt 3:19)

 az ószövetségi szentek közül Mózes és Illés is öntudatos átmeneti létformában volt, különben Jézus nem beszélgetett volna velük, sem ők Jézussal (Mt 17:1-5)

 a mártírok lelke a mennyben öntudatos, átmeneti létformában van, különben nem kiáltanának Istenhez, és nem kellene őket megnyugtatni (Jel 6:9-11); a nagy sokaságból kijövők is a mennyben dicsőítik Istent (Jel 7:9-17).

Lásd még: Mt 10:28; Jel 6:9-10; Ján 11:26; Zsolt 116:15; 1Sám 28:11-16

Valóban csak Isten halhatatlan önmagában, de az ember nem csupán test és életerő együttese, öntudata túléli a halált. Lásd pl. Noé kortársainak a lelkét (1Pt 3:19-20), Mózest (Mt 17:1-5), a mártírok lelkét (Jel 6:9-11, 7:9-17), Jézus ígéretét (Jn 11:25, Mk 12:27) és Pál reménységét (Fil 1:21-23, 2Kor 5:1-8). A Bibliában az "elaludt" kifejezés eufémizmus, a "meghalt" szépítő kifejezése, pontos magyar megfelelője az "elhunyt". A kifejezés semmit sem mond a halott hol- és hogylétéről; az alvó mindenesetre nem szűnik meg létezni, és a tudata is működik (álmodik, ha nem is emlékszik rá).

A halál alvásként való lefestése egy eufemisztikus leírás, ami nem csak a zsidóságban, hanem más népeknél is szokásos. Nálunk is, pl. "a sírban nyugszik" kifejezés. Ez egy fenomenologikus nyelvezet, azaz egy dolognak azon leírása, aminek látszik, s nem annak ami. Egy külső szemlélő egy halottat úgy lát, mint aki alszik (főként, hogy általában ágyban szoktak meghalni). Ugyanez áll pl. arra, hogy "a nap felkel" vagy "lenyugszik" vagy "jár az égen". A Bibliában (mind az Ó- mind az Újszövetségben) is sokszor előfordul ez a kép, és ebből két eretnek nézet született. Az Őrtorony Társulat ebből azt olvasta ki, hogy a lélek a halál után megszűnik létezni ("annihilálódik" = annihiláció-tan), és Isten a feltámadáskor újrateremti ezt a lelket (Ebben az esetben az az érdekes, hogy majd csak ezt a "másolatot" fogja Isten jutalmazni ill. büntetni, a valós, eredeti lelket nem). A másik eretnekség szerint pedig a lélek valóban alszik, öntudatlanul a feltámadásig, amikoris felébred ebből az álomból (Luther, adventisták). Csakhogy mindkét nézetnek ellentmond számtalan helyen a Szentírás, pl. 1Sám 28; Jób 19,26; 26,5-6; Iz 14,9-11. 15-17; Mt 17,3; 22,31-32; Lk 16,19-31; 23,43; Fil 1,21-24; 2Kor 5,1-8; 1Tessz 5,10; 1Pét 3,19; Zsid 12,1; Jel 5,8; 6,9-10; 7,10; 20,4. Ezeken a helyeken mindenhol élnek, éreznek és tudatuknál vannak a holtak lelkei.

A Mk 5,39 és Lk 8,52 esetében Jézus a szavakkal játszik, és ezzel a feltámadást vetíti elő (nem véletlen, hogy épp a halottak feltámasztásánál használja ezeket a kifejezéseket). "Nem halt meg, csak alszik": azaz fel fog ébredni/támadni. A többiek szó szerint vették az alvást (ezért nevettek rajta; ha a lélek alvásáról beszélt volna Jézus, akkor miért gúnyolódtak volna ezen, ha már az Ószövetség is több helyen így beszél a halálról?) A Jn 11,11skk-ban is ugyanilyen félreértés van a tanítványoknál: azt hiszik, hogy Jézus "az álom nyugalmáról beszél" "Ezért Jézus nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt". Azaz Jézus nem az álom nyugalmáról beszélt, hanem a halálról, amikor azt mondta, hogy "Lázár elaludt". Itt is azért használta csak Jézus az alvás szót, hogy ezzel a feltámadásra utaljon, amit világosan meg is magyaráz a további részben Mártának (Jn 11,21-26). Mindezekhez hozzá lehet tenni, hogy egyik esetben sem beszél Jézus a "LÉLEK alvásáról", hanem pusztán alvásról, amit tehát

lehet értelmezni mondjuk a testre is, azaz a test alszik, a lélek él (vö. pl. Róm 8,10; 1Pét 3,18).

Az igazak nem a pokolba, mint a kárhozat helyére (gyehenna) kerülnek, hanem a "pokolba" (seol), az alvilágba.

Ugyanis:

Alvilág = Tágabb értelbem vett "pokol" = Seol / Hádesz

- Szűkebb értelemben vett pokol = gyehenna = kárhozat = örök gyötrelem helye

- Tisztítótűz

- Pokol tornáca

Itt tehát az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek.

A Krisztus előtti Alvilág (Seol, vagy Hádész) nem ugyanaz, mint a Krisztus utáni hármas állapot (pokol, tisztítóhely, menny), bár hasonlóságok vannak. A gonoszok számára valóságos pokol (a Gyehenna) volt, de az igazak számára nem volt az Istennel való egyesülés boldog állapota.

alvilág, pokol (gör. Haidész): a holtak országa. 1. Az ókori íróknál: Homérosznál sötét hely a föld belsejében. Bejárata és előcsarnoka messze Ny-on van, az óceánon túl, hová már a napsugár sem ér el (pokol tornáca). Odüsszeusz itt idézte meg a holtak lelkét. Az alvilág legsötétebb része az Erebusz, itt van Hádész, az alvilág istenének székhelye. - A Homérosz utáni idők mitológiájában megszaporodtak az alvilágba vezető bejáratok (többnyire sötét barlangok és hasadékok), s hatalmas folyók (Acheron, Püriphlegeton, Kokütosz, Sztix) fogják körül. A lelkeket Káron, a révész viszi át a vizeken. Vergiliusnál a Püriphlegeton hatalmas tűzfolyam, mely a kárhozat helyét, a Tartaruszt határolja. Az alvilág folyója a Léthe is, melynek vizétől a lelkek elfeledik a földön tapasztaltakat. Az alvilág kapujának őre Cerberus, a háromfejű kutya, a belépőket nem bántja, de kijönni senkit nem enged. - Minosz a lelkek bírája. Plátó szerint Radamantüsz az ázsiai, Aéakusz az európai lelkek fölött, Minósz a kétes esetekben ítél. Aránylag késői az alvilág kétfelé választása: Tartarosz a gyötrelmes bűnhődés, Elüszion a boldog lelkek hona. Akik földi életükben ingadoztak a jó és rossz között, testetlen árnyként bolyonganak az alvilágban. - 2. A Szentírásban. Az ÓSz szerint minden halott egy helyre érkezik, melynek neve alvilág (seol), de lehet egyszerűen gödör, sír/sírbolt (Zsolt 16,10; 28,1; 30,4; 86,13 stb.; Iz 14,15; 38,17.18; vö. Jón 2,7; Ez 26,20), sőt olykor Abaddon is. Eredetileg tehát az alvilágra vonatkozó elképzelések szorosan összefüggtek a sírral kapcsolatos képzetekkel, ahova a halottat eltemették. A LXX és az ÚSz (a gör-ben) a hádesz névvel utal az alvilágra (Mt 11,23; 16,18; Lk 10,15; 16,23 stb.); a m. ford-ban rendszerint alvilág, esetleg pokol felel meg neki. - A babilóniai irod-ban az alvilág a föld alatt található, a világóceán felső oldalánál. Úgy érheti el az ember, hogy leszáll a föld mélyébe és addig megy Ny-ra, ameddig csak lehet. Mielőtt megérkezik, át kell kelnie egy folyón, a halál vizén. Az ugariti szövegekben és a Bibliában az alvilág szintén a föld alatt, ill. a föld mélyén (Zsolt 63,10) van. Minthogy a föld megnyílt, Korach, Dátán és Abirám övéikkel együtt élve zuhantak le az alvilágba (Szám 16,30-33). Jób a teremtett világ legalsó helyét képzeli alvilágnak (vö. Jób 11,8), s úgy gondolja, hogy elérni az ősvíz medrén át lehet, melyen a föld úszik (26,5; 38,16 skk.). Így tehát az alvilág az utolsó tagja a 3 részre tagolódó világmindenségnek (föld fölött, földön, föld alatt; ill., ég, föld, alvilág; vö. Kiv 20,4; Fil 2,10). A Szentírásban annak nincs nyoma, hogy az alvilág bejárata Ny-on keresendő. Épp így nem esik szó az alvilág folyójáról sem. A 2Sám 22,5 és Zsolt 18,5 által említett folyók a gondolatpárhuzamnak megfelelően (18,6: kötelékek) a bajt, nyomorúságot jelképezik, amelyek az embert az alvilágba vívő úton kísérik. - A babilóniaiak városként képzelték el az alvilágt, amelyet 7 fal vesz körül, 14 kapuval, a város közepén palota áll, ebben lakik az alvilág királynője, Ereskigal és férje, Nergal. Az alvilág kapuját (ill. ennek kulcsát) említi a Jób 38,17; Zsolt 9,14; 107,18; Bölcs 16,13; Sir 51,6; Iz 38,10; Mt 16,18; Jel 1,18. - Jób 38,17 gör. fordítása a Hádesz kapujának őrét is említi. A Szentírásban az alvilág kir-a nem szerepel, de a Zsolt 49,15: a halál mint pásztor fordul elő. Jahve uralma kiterjed az alvilágra is (Jób 26,6; Zsolt 139,8; Péld 15,11; Iz 7,11; Ám 9,2). Az alvilágban teljes sötétség uralkodik (Jób 10,21 skk.; 17,13; Zsolt 88,7.13); lakói sohasem látják viszont a napvilágot (49,20); az alvilágból száll fel az éjszaka (Bölcs 17,13). Jellemzői a sötétségen kívül a por (Jób 17,16; 20,11; Zsolt 30,10; 146,4; Iz 26,19; Dán 12,2) és a csönd (Zsolt 94,17; 115,17). - Miként Babilóniában, úgy Izr-ben is az alvilág olyan ország, ahonnan nincs visszatérés (Jób 7,9; 10,21; vö. 14,12); lakói örök tétlenségre vannak ítélve (Préd 9,10), nincs részük örömben, élvezetben (Sir 14,11-17), nem tudnak a földön élők sorsáról, semmiről, ami a földön történik (Jób 14,21 skk.; 21,21; Préd 9,5; Iz 63,16). Az alvilágban nem dicsérik Istent (Zsolt 6,6; 30,10; 115,17; Sir 17,27; Iz 38,18). A halottakban nincs elevenség, „erőtlenek”, azt lehet róluk mondani, hogy nincsenek többé (Zsolt 39,14; Sir 17,28). Miként a Gilgames-eposzban, Izajásnál is férgek martalékai a halottak (vö. Iz 66,24; Mk 9,48). Az alvilág a feledés hona (Zsolt 88,13): sem a halottak nem emlékeznek az élőkre, sem az élők a halottakra. Legföljebb nyugalmat lehet találni (Jób 3,17 skk.; Sir 30,17), ezért az alvilág olykor vonzóbb lehet az életnél. - Az alvilág az utolsó nyugvóhelye minden embernek; gazdagok és szegények, urak, királyok és rabszolgák, öregek és fiatalok „mind együtt pihennek” (Jób 3,13-19; 30,23-24; Zsolt 89,49; Préd 6,6). Krisztus is leszállt halála után az alvilágba (Róm 10,7; Ef 4,9; 1Pt 3,19; Krisztus pokolraszállása). Ha a korábbi fölfogás szerint nem is különbözött a jók és a rosszak sorsa, Ez 32,17-32 már különbséget tesz Izr. ellenségeinek és a régi hősök sorsa között. Iz 24,22; Sir 21,10: az alvilág büntető jellegű (pl. börtön. Vö. 1Pt 3,19; Júd 6; Jel 20,7). A kései zsidóságban kibontakozott az a felfogás, hogy Isten a jóknak és a rosszaknak más-más sorsot ad az alvilágban. Ebből következően föltételezték, hogy az alvilág részekre oszlik. Az etióp Hénoch kv. 3 sötét és 1 világos részt ismer (22,9), az igazak tartózkodási helyét pedig az élet kertjének nevezi (61,12). Hasonló elképzeléssel az ÚSz-ben is találkozunk. Lk 16,12: Lázár megpihen Ábrahám kebelén, amit szakadék választ el az alvilág másik részétől, ahol a fösvény gazdag szenved. 23,43: az igazak a Paradicsomba kerülnek (vö. etióp Hénoch kv. 60,8.23).

pokol (délszláv eredetű szó, ősi jelentése 'szurok, sötétség'): a kárhozat, a túlvilági büntetés helye. - A bibliai eredetű fogalomban két kép találkozott: a seol, a holtak birodalma, és a Hinnom völgyében égő tűz. A seol az ÓSz-ben még nem a büntetés, hanem egyszerűen a halottak tartózkodási helye. Arról sincs szó, hogy ott különböző sorsban részesülnének. A föltámadás hitének kialakulásával azonban a kép is átalakul. Külön helye van benne a jóknak, és külön a rosszaknak, s az utóbbiak kínokban szenvednek. A Lk 16,19-31 példabeszéd hátterében ez a kép áll. A Biblián kívüli késői zsidó irod-ban is a seol már az istentelenek tartózkodási helye (Philo, Hénoch kv-e, 4Mak). Az esszénusok írásai már tűzről és sötétségről beszélnek. A másik kép a Hinnom völgyének tüze. Jeruzsálem mellett itt égették el a szemetet, mert a völgynek különben is rossz emlékezete volt. Valamikor az eltévelyedett zsidók itt áldoztak Molochnak, a pogány istenségnek. A próf-knál a Hinnom-völgy (Geh-Hinnom) tüze jelképe lett Isten büntetésének (Jer 7,32; 19,6). Iz 66,24-ből való a kitétel, hogy az ítélet „tüze nem alszik el és férgük nem hal meg” (Mk 9,47). Az ÚSz-ben a Gehenna már mindig az ítélet utáni örök büntetés helye. Jézus igehirdetése szerint nemcsak a Sátánnak és angyalainak készült, hanem mindazoknak, akik nem térnek meg, ill. megátalkodnak bűnükben (Mt 25,41). Ker. János és később Jézus is emlegeti a kiolthatatlan tüzet (Mt 3,12; 18,8). Ezért találjuk az ilyen megjelöléseket is: a Gehenna tüze (Mt 5,22; 18,7) v. tüzes kemence (Mt 13,42). A kínokat sírással és fogak csikorgatásával jellemzik (Mt 8,12; 13,42; 22,13; 25,30). A Jel 14,20; 19,20; 21,8 hozzáveszi Szodoma és Gomorra égésének a képét is, ezért emlegeti a kénköves, tüzes tavat. Pál inkább örök romlásról (2Tesz 1,9; 1Tim 6,9), pusztulásról (Róm 9,22; Fil 3,19), elvetésről (2Tim 2,10; 1Kor 1,18; 2Kor 2,15) beszél. De ezek a kifejezések sem mondanak semmi közelebbit a kárhozottak állapotáról. A mélység (Jel 9,1; 11,7; 20,1) és a tartarosz (2Pt 2,4) inkább a bukott angyalok ideiglenes börtöne. - Az egyházi tanítóhivatal a következő tételeket emelte ki: a kárhozat lehetőségének tétele benne van a Damasus- és Atanáz-féle hitvallásban (D 16,40) és a trienti hitvallásban (D 835). A kárhozat örök tartamát az órigenisták ellen mondták ki (D 211). A kárhozottak büntetése a halál utáni ítélettel megkezdődik, s nincs kitolva a végítéletre (D 464). A büntetés mibenlétére vonatkozólag nincsenek tekintélyi nyilatkozatok. III. Ince említi a kizárást Isten színelátásából és a kirótt szenvedést (poena damni et p. sensus). - Dogmatikai szempontból az igazi probléma a kárhozat örök volta. Hogyan egyeztethető össze Isten végtelen irgalmával a teremtmény örökkétartó bűnhődése? A büntetés időbeli korlátozásának kérdését már Alexandriai Kelemen fölvetette. Órigenész mint lehetőséget megpendítette az apokatasztasziszt, a mindenség megújulásának gondolatát, amit később követői kiéleztek. Szt Jeromos úgy gondolta, hogy legalább a ker-ek számára a kárhozat büntetése időben véges, sőt előtte már Szt Ciprián foglalkozott ezzel a gondolattal. K-en Aranyszájú Szt János, Ny-on Szt Ágoston határozottan védelmezte az örök tartamot mint kinyilatkoztatott tényt. Ők is föltételeztek valamilyen időbeli enyhülést, ami az Egyh. könyörgésének hatása lenne. A kk-ban Aquinói Szt Tamás azonban ezt is elvetette, s azt hangoztatta, hogy Isten inkább az ítéleten gyakorolja az irgalmat. Tehát csak azok kárhoznak el, akik úgy megátalkodnak, hogy rajtuk az isteni irgalom sem tud segíteni. Isten természetesen a szabad akaratot nem változtatja meg. - Sok vita volt a pokol tüzének természetéről is. Kétségtelen, hogy azt sem lehet a földi fiz. tűzzel azonosítani. - Olyan túlvilági valóság előtt állunk, amelyről semmiféle tapasztalatunk nincs. Ott nemcsak a tér- és időfogalmunk nem érvényes, hanem egész létformánk változik meg, azért minden naiv hasonlat és elgondolás alaptalan. Maga a dogma és a benne rejlő kinyilatkoztatás nem akarja ezt a nemtudásunkat megoldani. Ide is érvényes a kinyilatkoztatás megállapítása, hogy az az üdvösség valóságát világítja meg, de nem ad róla tárgyi ismeretet (lásd: „Szem nem látta, fül nem hallotta...”, 1Kor 2,9). Vagyis a kárhozatról szóló kinyilatkoztatás nem annyira a túlvilágról mond valamit, hanem a jelenben figyelmeztet, hogy a megígért üdvösséget el lehet veszíteni, ezért a dogma jelentőségét nem a túlvilági valóság megvilágításában kell látnunk, hanem annak hangoztatásában, hogy a bűn és a megátalkodottság révén a boldogságra váró ember célja egyszer s mindenkorra meghiúsulhat, s ebben benne van a bűn büntetése. Legföljebb antropológiai megfontolások alapján közelíthetjük meg a misztériumot. Vagyis utalhatunk arra, hogy miben áll az ember számára a cél elvesztése. Biztos, hogy a kárhozat lényege a „poena damni”, a kizárás ez egyetlen célból, Isten színelátásából és abból a szeretetből, amely egyedül adhat értelmet a létnek. Helyette valami üresség marad, amit az ember maga választott önzésével. A bűn ui. elfordulás Istentől és jogtalan odafordulás a földi javakhoz, de ezek nem tudják a szellemi lélek végtelen igényeit kielégíteni. Ennek aztán kozmikus vonatkozása is van. A kárhozott számára a teremtett világ és az értelmes teremtmények szeretete sem valóság többé, hiszen nem állt bele Isten akarata szerint. A pokol tüzét is vsz. abból kell magyarázni, hogy Isten hatalma mint föllebbezhetetlen tekintély gúzsba köti az embert, érezteti tehetetlenségét, de az mégis lázad ellene. - Az igehirdetés célja itt sem lehet az ijesztgetés, hanem Isten és az ember kapcsolatának föltárása. Isten az embert szabadnak teremtette, s mint irgalmas atya áll vele szemben. Minden kegyelmet megad neki, amit a szeretet diktál, ezért az életnek igen nagy a felelőssége. A Teremtő viszont elvárja, hogy a teremtmény elismerje tőle való függését az erkölcsi rend megtartásában. Az igazságosság követeli, hogy legyen jutalmazás és büntetés. Arra sem szabad gondolni, hogy Isten a győzelem örömével nézi a kárhozottakat. Az ő tekintélyét és jogait a teremtmény nem sértheti, tehát neki nem kell védekeznie. A kárhozat olyan állapot, amit a bűnös teremtmény maga választott és amihez ő maga ragaszkodik, s amit értékesebbnek tart, mint az Isten előtt való meghódolást. Hogy az emberi állhatatlanság és szenvedélyesség következtében ki jut el az ilyen megátalkodottságig, azt nem tudjuk. - Ikgr. Ábrázolásának elemei: az ördögök, az alvilág fejedelme, a tűzfolyam és büntetés-típusok, a sötétség, a bűnösök és a büntető angyal. A 8-9. sz-tól ábrázolták, eleinte az utolsó ítélet-, a Jézus pokolraszállása- és a dúsgazdag (Lázár)-képeken. Bizáncban a 8-12. sz: a pokol-kép néhány világosan fölismerhető elemből áll, sajátosan K-i közöttük a büntető angyal lándzsával és a szembenéző trónon ülő Hádesz (alvilág fejedelme). A 12-13. sz. képeken jelennek meg a büntetések. - A Ny-i műv-ben a pokol ábrázolása részletesebb, kezdetben Remete Szt Antal megkísértéséhez v. a Jel-hez kapcsolódott, 1100-ig főként a karoling könyvfest-ben (Stuttgarti pszaltérium, 820/30) és falképeken. A Hortus deliciarum szerint a pokol egy szögletes, földalatti hely. Nagy hatással volt Dante pokol-leírása (az Isteni Színjátékban). A 12-13. sz: a fr. katedrálisok timpanonjaiban is megjelent (Autun, Amiens, Chartres, Poitiers), később a katedrális Ny-i belső falán v. az előcsarnokban az Utolsó Ítélet-képeken. A 13. sz-tól előfordul nagyobb kompozícióban oltárképen. A 15-16. sz: É-Eu-ban gazdag fantáziával részletezik a pokolot (Jan Van Eyck, H. Bosch, H. Memling) az Utolsó Ítélet- és a Szt Antal megkísértése-képek részeként. Itáliában Luca Signorelli pokol-ábrázolása lett a minta (orvietói dóm). A 16-17. sz-tól ábrázolták a pokolrajutást: Lucifer, a pokol fejed-e elnyeli a kárhozottakat, kiket az ördögök tömnek a szájába. - A barokkban igen nagy hatással volt minden pokol-ábrázolásra Michelangelo Utolsó ítélete (Sixtusi kpna, 1534-41) az anatómiailag pontos testábrázolásokkal és a kárhozottak rémületet tükröző arcával (Rubens, Delacrois).

„JÉZUS KRISZTUS ALÁSZÁLLT A POKLOKRA,

Mit jelent a „poklok”, ahová Jézus alászállott?

A „poklok” nem a pokolt, a kárhozat helyét jelenti, hanem a Krisztus előtt meghalt – mind a jó, mind a rossz – embereknek az állapota. Jézus isteni személyével egyesült emberi lelke elment ezekhez az igazakhoz, akik várták a Megváltót, hogy végre megláthassák Istent. Krisztus, miután halálával legyőzte a halált és az ördögöt, „akinél a halál hatalma volt” (Zsid 2,14), kiszabadította a Megváltóra váró igazakat és megnyitotta számukra a menny kapuját.

Az Újszövetségben gyakran előforduló állítás, mely szerint Jézus "föltámadott a halálból" (1Kor 15,20), [Vö. ApCsel 3,15; Róm 8,11.] föltételezi, hogy föltámadása előtt a holtak honában időzött. [Vö. Zsid 13,20.] Az apostoli prédikáció Jézus pokolraszállásának ezt az elsődleges jelentést adta: Jézus, mint minden ember, megismerte a halált, és a lelke leszállt hozzájuk, a holtak honába. De mint Üdvözítő szállt le oda, hirdetvén a jó hírt az ott fogva tartott lelkeknek. [Vö. 1Pt 3,18--19.] A halottak honát, ahova a meghalt Krisztus alászállt, az Írás alvilágnak, seolnak vagy hádésznak [Vö. Fil 2,10; ApCsel 2,24; Jel 1,18; Ef 4,9.] nevezi, mert akik ott vannak, meg vannak fosztva Isten látásától. [Vö. Zsolt 6,6; 88,11--13.] A Megváltóra várva ebben az állapotban voltak az összes megholtak, gonoszok és igazak egyaránt, [Vö. Zsolt 89,49; 1Sám 28,19; Ez 32,17--32.] ami nem azt jelenti, hogy azonos volt a sorsuk, miként Jézus az "Ábrahám kebelére" fogadott szegény Lázárról szóló példabeszédben megmutatta. [Vö. Lk 16,22--26.] "Az igazak lelkét, akik Ábrahám kebelén vártak az Üdvözítőt , a pokolraszálló Úr Krisztus kiszabadította". Jézus nem azért szállt alá a poklokra, hogy a kárhozottakat szabadítsa ki, nem is azért, hogy a poklot, a kárhozat helyét megszüntesse, hanem hogy az igazakat szabadítsa ki, akik őelőtte éltek. "A halottaknak is hirdették az evangéliumot (...)" (1Pt 4,6). A pokolraszállás az üdvösség evangéliuma hirdetésének megvalósulása a beteljesedésig. Ez Jézus messiási küldetésének utolsó szakasza, mely az időben sűrített, ugyanakkor mérhetetlen jelentőségű, mert a megváltás művét kiterjeszti minden hely, minden idő összes emberére, mindnyájan ugyanis, akik üdvözültek, a megváltásnak lettek részesei. Krisztus tehát alászállt a halál mélységébe, [Vö. Mt 12,40; Róm 10,7; Ef 4,9.] hogy "a megholtak" hallják "Isten Fiának szavát, és akik meghallották", éljenek (Jn 5,25). Jézus, "az élet Szerzője" [Vö. ApCsel 3,15.] "a halál által" lerombolta azt, "akié a halál birodalma volt, tudniillik az ördögöt, és" kiszabadította "azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgákká tett" (Zsid 2,14--15). Ezek után a föltámadott Krisztusnál vannak "a halál és az alvilág kulcsai" (Jel 1,18), és "Jézus nevében" meghajol "minden térd, az égieké, a földieké és az alvilágiaké" (Fil 2,10).

"Ma nagy csönd van a földön; mélységes hallgatás és néma csönd; nagy csönd, mert a Király alszik; a föld megremegett és elnyugodott, mert Isten testben elaludt, és a régóta alvókat fölébresztette (...). Bizony, először az ősszülőt megy keresni mint elveszett bárányt. Azokat akarja megkeresni, akik teljes sötétségben és a halál árnyékában ülnek; a teljesen fogoly Ádámhoz és vele együtt a fogoly Évához jön Isten és az ő fiuk, hogy eloldja őket a fájdalmaktól (...): Én a te Istened, aki miattad lettem a fiad (...). Serkenj föl, aki alszol: mert nem azért alkottalak téged, hogy az alvilág foglya légy. Ébredj föl a halálból; én vagyok a halottak Élete."

Összefoglalva: A hitvallás a "Jézus alászállt a poklokra" kifejezéssel vallja, hogy Jézus valóban meghalt, és halála által számunkra legyőzte a halált és az Ördögöt, "aki birtokolta a halál birodalmát" (Zsid 2,14). A meghalt Krisztus isteni személyével egyesült Lelkével szállt alá a holtak honába. Az Őelőtte élt igazaknak megnyitotta a mennyország kapuját.