Az Iszlám szerint Jézust nem feszítették keresztre. A Keresz- tények szerint igen. Mindkét valláshoz kb 1 milliárd ember tartozik. Melyik téved?

Na álljon meg a menet!

Aki nem tanult Korán magyarázatot, az ne szóljon bele, abba, hogy az a bizonyos Korán részlet "nem fejezi ki világosan"!

Mert az a bizonyos Korán részlet 100%-osan kimondja, hogy Jézust nem feszítették meg!

Ha nem értesz vele egyet, az már a te dogod, de ettől még a jelentés megmarad.

Kedves Kérdező, és Olvasók!

Nagyon örülök, hogy időszerűvé vált ez a kérdés, és eljutottunk oda, hogy ezt valaki végre fel is meri tenni; itt, a keresztény Európa közepén! Bátor tett, mindenképp…

Kereszténynek vallom magam, de úgy tudom, hogy Jézust sohasem feszítették keresztre. (Sajnálatos, hogy már magában a szóban: „keresztény” benne van az utalás a kivégzésre mint „tény”-re. De mivel Krisztus követőit manapság így nevezik, ezért vallom magam is ennek.)

Nagy örömömre szolgált, mikor megtudtam, hogy muzulmán testvéreink megőrizték ezt az igazságot, és ezek szerint volt olyan jelentős népcsoport, akiket nem sikerült félrevezetni!

Ismereteim szerint szándékos volt ez az akkori politikai(emberi)-sötét oldali(szellemi) manőver, amivel Krisztus emberekhez szóló tanításait nem engedték teljessé tenni. Nagyon sok káros hatása volt és van is ennek társadalmunkra, az egészet és egyéneket nézve egyaránt, mind a mai napig. Talán most jutunk el odáig, hogy szellemileg képesek legyünk megnyílni az igazság számára, hogy be tudjuk fogadni azt. Sajnos ez a korabeli, alaposan megtervezett félrevezetés annyira elterjedtté vált, és gyökeret eresztett a köztudatban, hogy a keresztény világ szellemiségét mára már teljesen áthatja. A történelem során sok bajt, fájdalmat okozott ez a tudatosan elkövetett gaztett, és sokan, akik valóban magukévá akarták tenni a Krisztus által átadott igazságokat, még ők sem tudták elfogadni a valódi történet hitelességét és áldozatos, szent életük mellett rengeteget szenvedtek, mert úgy hitték, hogy minden cselekedeteiken felül ’ki kell venniük a részük’ az ’áldozatból’. (’Krisztus példáját alapul véve magukkal szemben elvárásként támasztották a szenvedést, hogy megmutatván részvétük Mesterük iránt kedvessé növekedhessenek mások, és Mennyei Atyánk szemében’.)

Úgy hiszem, Krisztus boldog volt, és Örömhírt hozott(Evangélium) nekünk, azt kívánta, legyünk mi is azok, és szeretetben teljesek. Jelenléte életünkben nem szenvedést jelent, hanem felszabadult örömöt és boldogságot! Aki ezt nem érzi, az pont a lényeget veszíti el.

…És azt hiszem, többek között ez volt a cél…., hogy az emberek ne érezhessenek rá valódi Lényegükre. Hiszen szellemi Lényegünk(Önvaló) maga a tiszta öröm, vitalitás, kreativitás, játékos boldogság! Ha valakik ennek átélésétől fosztják meg az embert, akkor a legtöbbtől kívánják elszakítani, az Élet Forrásától, Aki Maga az Isten.

Krisztus kérte, kövessük Őt az Életbe. Nehéz azonban úgy tanítványa lenni, ha nem értjük a lényeget, Mesterünk életét, és nekünk ajándékozott tanításait is teljesen félreértjük. Boldogtalanságban, szenvedésben nem lehet megérteni az életet (kis- és nagybetűvel sem); az így hozott áldozat nem kedves, mert vajúdva adják és fájdalomban fogadják el.

A valódi szolgálat öröm, olyasmi, amit nem is tudnánk nem csinálni(!), és boldogsággal, felszabadulás érzettel jár adni és elfogadni is a szeretetet, törődést. Ekkor értjük meg, hogy Atyánk akarata és a mi akaratunk egy, hogy harmóniába jönni a Világmindenség Szívével és áramával a létező legnagyobb ajándék és szabadság, hogy ez a mi szellemi örökségünk, és ez nem ostorozó önfeladással, hanem Önbeteljesítéssel jár együtt. Ekkor úgy érezzük, a helyünkön vagyunk, és jöhet vihar, gyökereinket nem tépheti már ki semmi. Ettől boldogságos az Út.

Ez nem azt jelenti, hogy nem létezik áldozatkészség( hiszen „Egy mindenkiért, mindenki egyért.”), vagy hogy mindig minden könnyű. De azt igenis jelenti, hogy a szívben a –sokszor nagy- nehézségek mellett is béke van, biztonságérzet, és derű, …és társainkért hozott „áldozat” természetes cselekedetté lesz, ami nem jár a szellemiség(személyiség) önmagát lebecsülő háttérbeszorításával. Tehát ha nehézséget is élünk át, szívesen teszünk társunkért. Tettünkre nincs is más okunk, mint a szeretet maga, amit így adni is, elfogadni is boldogság.

A Világmindenség boldogság által lesz boldogabb, és világunkat is ez teszi élhetőbbé, nem pedig a szenvedés.

Sajnos volt valaki, akit megfeszítettek, és később róla híresztelték el, hogy ő volt a Krisztus. Nem Ő volt. A cél azonban az volt, hogy a tömegekkel ezt elhitessék. Az „áldozattevő” Maga is hitt abban, hogy ezt kell cselekednie, bálványt akartak csinálni Krisztusból ….Talán olyasmi lelkületű lehetett az elkövető, mint egy mostani fanatikus, öngyilkos terrorista, és talán ő maga hitt is abban, hogy a véráldozat által többen hisznek majd, és ezzel végül is jót tesz, és így bepalizva az aktivistát(kihasználva fanatizmusát mi az embert megvakítja), lehet őt magát is felhasználták, kihasználták miközben félrevitették vele Krisztus egész földi munkásságát…. . …Csak ebben az esetben ugye nem arra készültek, hogy a környező emberek testét öljék meg egy pillanat alatt, hanem hogy a lelküket bántsák meg (milliókét, milliárdokét!!!)…és nem egy emberöltőre, hanem a lehető legtovább kitartva, generációról generációra, ameddig csak lehet, és minél szélesebb körben. Az, hogy időben is milyen hatásossá lett mindez, az most is érezhető….

(A jó emberek jó lelkének köszönhető, hogy ebből a képtelen gyalázatból mégiscsak sikerült kihozni a jót. Valahogy összekalapálták a dolgokat, és ennek a munkának köszönhető keresztény vallásunk mai, kanonizált változata.)

Nem kell amúgy ahhoz nagy észnek és filozófusnak sem lenni, hogy beláthassuk, hogy nemcsak igazságtalan, de lehetetlen is valakik helyett szenvedni, vagy saját maga helyett megoldani mások sorsproblémáit, esetleg felmentést adni. …még akkor is, ha az a bizonyos valaki aki megpróbálná mindezt, olyan megbocsátó, szeretetteljes és jólelkű lenne mint Krisztus. Mindenki csak maga találhatja meg és teheti megvalósítottá élete igazságát. Akkor lesz az övé. Ha valamit megoldottunk az örömmel is jár, és el nem veszíthető kincs lesz a miénk: lelkünk, szellemiségünk széppé, bölcsebbé tett részével boldogabbá lettünk a létezésben.

A valódi tanítások mind azt mondják, hogy ne megúszásra játssz( mondván pl., hogy Krisztus ’szegény’ már úgyis megoldotta a problémádat, hiszen szenvedett helyetted is…), hanem igenis vedd kezedbe életed irányítását és vállalj felelősséget tetteidért!

Valahol az is okozhatja azt a szerencsétlen tényt, hogy a Krisztusi elvek(főként mint közösség) immár több mint 2000 éve megvalósítatlanok maradtak, hogy van már mindenkinek egy személyes, ’névre szóló’ „instant megváltása”, és ugye innentől kezdve már minden „OK”…..Hátradőlhetünk…

Nem így működik a dolog! Akik valóban életük részévé kívánják tenni a szeretet misztériumát és Krisztus követői kívánnak lenni, azoknak tenni kell érte, és ezáltal el fognak jutni a megfelelő, élő szellemi forrásokhoz. ( Persze ugyanez más, hiteles, szent Mesterek követőire is igaz. )

Jó lenne, ha mind többen lennének ilyenek. …Akik nyitott, tiszta szívvel keresik az élet értelmét és kutatják létezésük határtalan „határait”. …akik erkölcsileg is, szellemileg is kívánják a jót és tudnak különbséget tenni a különböző forrású megnyilvánulások, kinyilatkoztatások, sugalmazások között. Akik szeretnek. …Mint ahogy Ő mondotta nekünk, innen ismerhetők fel tanítványai.

…Hogy a valódi örömhír miben rejlik, az benne van a tanításokban. Mindenki megismerheti.

Krisztus által kimondott időtlen igazságok ma éppúgy érvényesek mint akkor.

A tiszta Égi világok felé fordulni és a Fényvilág Angyalival kapcsolatot keresni, Tőlük tanácsot és útmutatást kérni nemcsak hogy lehet, hanem üdvös is.

Ha egy idegen - , aki még sosem hallott civilizációnkról- valamiképp eljutna hozzánk, végigmenne egy keresztény városon, és meglátogatná szent helyeinket is, azt hinné, nem vagyunk normálisak!

Talán meg is ijedne, hogy nagy baj lesz abból, hogy egy ilyen népség közé csöppent, mert relikviáinkból is látszik, hogy komoly gond van a lelkünkkel….

….Csak nekünk, akik már ebbe a közfelfogásba születtünk bele, tűnik olyan természetesnek és elfogadhatónak az, hogy lépten nyomon egy megkínzott ember véres hullájába botlunk, kitesszük ezt közterekre, és akár nyakunkba is, mint hitvilágunk jelképét.

Ha látogatónk még azt is megtudná valamiképp, hogy mindez nekünk szent, és hogy – hitünk szerint- imádott Mesterünk végezte így, valamint, hogy mi ennek örvendünk, és ebben megdicsőülést látunk, akkor valószínűleg már végképp nem gondolkozna tovább, felvenné a nyúlcipőt…..

Talán közben elgondolkozna, és eszébe jutna a családja. …Vajon mit érezhetnek azok az emberek, akik VALÓBAN SZERETIK azt, akinek megkínzott, véres tetemét közszemlére tették! Mit érezhet a családja…, a barátai? …..Hiszen ki akarná, ki bírná testvérét, apját, fiát, szerelmét, igaz barátját megkínozva, vérben ázva, fellógatva nézegetni???? ………….. Ki kívánna ilyet???!.....

Akik szeretik Őt, azoknak fáj ez.

…Azoknak valóban nem megbotránkozás, hanem örömhír az, hogy mégsem történt meg a keresztrefeszítés.

Csak akkor hisszük, hogy szükséges egy ilyen áldozat megtétele, ha igazából nem kívánjuk követni a valódi tanítást, és ezért külsődleges úton meg kéne minket valamiképp győzni annak erejéről, valóságtartalmáról. A Fényvilág azonban nem szokott győzködni, és téríteni sem, hiszen nincs szüksége erre. Erőszak által az embereket nem lehet jobbá, felvilágosultabbá tenni (az ilyesmi csak további sötétséget szül); bizonyságot meg külsődlegesen úgysem lehet adni. A valódi bizonyosság belülről fakad, mindenkinek egyénenként. Ilyet csak úgy lehet szerezni, ha az ember szellemi útra lép, és Mestere segítségét kéri ehhez.

Aki használja kicsit az eszét és szívére is tud hallgatni, az érzi, hogy Mennyei Atyánk nem kíván senkitől sem ilyen áldozatot: az ember csak maga szabadíthatja fel magát sóvárgásai rabsága alól, szabad akarata és eltökéltsége révén munkával, szeretettel; a Fényvilág nem olyan gyenge, hogy Égi, Angyali Küldöttét ne tudná megmenteni, és nem is olyan lelkiismeretlen, hogy sorsára és prédául hagyná; Mennyei Atyánk pedig nem olyan vérszomjas, hogy ilyen áldozattal kéne vétkeinkért kiengesztelni.

Így a második „pofont” - mondhatni visszakézből - az Angyalok és a Fényvilág lejáratására szánták.

Az, hogy az ember sokszor még mindig milyen barbár, az mutatja, hogy képes hinni a véráldozat erejében, abban, hogy ez az Istennek jó és kell, és eközben nem látja az ellentmondást saját elképzeléseiben sem, hiszen a másik oldalról meg elfogadja Krisztus üzenetét, hogy Mennyei Atyánk végtelenül jó. Ha megértettük volna Krisztus tanításainak lényegét, átéreznénk Atyánk felénk és az egész Teremtésre áradó, éltető, fenntartó szeretetét, és Angyalai jóságát, sosem dőltünk volna be ennek a félrevezetésnek, történelmi csalásnak, amivel Mesterünket és az emberiséget elárulták.

Az árulást nem azért lehetett elkövetni mert nem volt a Krisztusi küldetés kellően megtervezve, vagy mert a Fényvilág tökéletlen lenne… A mi tökéletlenségünket, a mi sóvárgásainkat, vérszomjunkat, az emberek megoszthatóságát, pillanatnyi létbe szűkült tudatosságú hatalomvágyát, kisstílűségét használták ki, használták fel. Saját hiányosságainkat fordították magunk ellen. Az ember mindig ott a legvakabb, legkiszolgáltatottabb ahol a legvétkesebb, ahol leginkább szomjúhozza a Fényt és az Égi kegyelmet, és végső soron olyan Istenképet vetít ki magából, amennyire –úgy kollektíve- önmagában ’legmagasabbra’ fellát.

Gondolom az Égiek mindent megtettek, hogy rehabilitálják ezt az ügyet és jólelkű emberekkel együtt még így is kihoztak belőle minden szépet és jót, amit csak lehetett és lehet. Kár, hogy olyan sokan elzárkóztak és olyan kevesen hittek az igaz szavaknak, amiket át kívántak és kívánnak mind a mai napig adni! Sokan vannak azok is – a szellemi szférákban is,- akik eközben elnyomni kívánják ezt, és az a céljuk, hogy az emberiséget amennyire lehet egy téves eszményképpel sötétségben tartsák, befolyást és energetikai előnyt csikarva ki ezzel a maguk számára és fájdalmat okozva mind a Fény mind pedig a földi világnak.

Talán megérett a civilizációnk…, hogy egyszer végre az ember el tudja ismerni, hogy tévedett, hogy szemfényvesztés áldozata lett(még ha ilyen nagyon is) és meg tudja tenni, hogy ezért ne csapdosson, ne vádaskodjon, ne másokon lépjen át, hanem saját korlátain, amit valamiképp mégiscsak maga is tett oda, maga fogadott el.

Szeretettel adtam ezt át.