Az Iszlám szerint Jézust nem feszítették keresztre. A Keresz- tények szerint igen. Mindkét valláshoz kb 1 milliárd ember tartozik. Melyik téved?

Arról a tűzről beszélek, ami megjelent pünkösdkor az Ap. Csel. 2-ben, ami aztán végigkisérte az apostolok szolgálatát: ez a Szent Szellem tüze.

Jézusról azt mondja keresztelő János is, hogy Ő az, aki Szent Szellemmel és tűzzel keresztel. A pünkösdi-karizmatikus mozgalomban ez van jelen: azért bátorkodtam "igaznak" megjelölni ezt az irányzatot, mert ez az egyetlen vallási irányzat az egész világon, ahol Isten valóságosan válaszol azonnal, jelekkel és csodákkal az imákra - a Szent Szellem tüzével.

Ennek fényében már nem arról van szó, hogy néhány ember bizonygatja az igazát, hanem néhány ember összejön, elkezdik keresni az Istent Jézus nevében, Isten pedig megpecsételi az egészet az Ő saját azonnali válaszával. Ha van még egy ilyen vallás a világon, amelyikre az Isten azonnal tűz által felel, akkor megemelem a kalapom előtte!

Gyere el egy ilyen pünkösdi mozgalom által tartott istentiszteletre, és ott láthatod azt a tüzet, amiről beszélek, amelyen keresztül hatalmas pozitiv változások történnek ma is az emberek életében: betegek meggyógyulnak, halottak feltámadnak, vakok látnak, és az emberek örök életet nyernek!

SeiSMyC

Sziasztok!

Elsőként aszinkroforgogep válaszára szeretnék reagálni:

maga az Újszövetség dokumentálja első helyen, hogy a bennefoglalt iratokat is igen korán kezdték gyűjteni. Lukács evangéliuma 1:1-4 tanúsága szerint az evangélium írása idején már számos, Jézus életét és tanításait megörökítő írás volt ismert.

"És a mi Urunknak hosszútűrését üdvösségnek tartsátok; amiképpen a mi szeretett atyánkfia, Pál is írt néktek a néki adott bölcsesség szerint, szinte minden levelében is, amikor ezekről beszél azokban. Amelyekben vannak némely nehezen érthető dolgok, amiket a tudatlanok és állhatatlanok elcsűrnek-csavarnak, mint egyéb írásokat is, a maguk vesztére" (Péter apostol 2. levele 3:15-16) Bizonyság ez arra, hogy Pál apostol leveleinek egy gyűjteménye ismert volt már a keresztény gyülekezetekben, amikor e levél íródott. Az is kitűnik ebből az utalásból, hogy Péter apostol és a gyülekezetek is kanonikusnak, a többi szent irattal egy szinten állónak tekintették ezeket a leveleket.

"Ti azonban, szeretteim, emlékezzetek meg azokról a beszédekről, amelyeket a mi Urunk, Jézus Krisztus apostolai mondtak. Mert azt mondták néktek, hogy az utolsó időben lesznek csúfolódók, akik az ő istentelen kívánságaik szerint járnak" (Júdás levele 17-18) Ez a vers mutatja, hogy e levél keletkezésekor írásban ismerték Jézus Krisztus és az apostolok tanításait. Mint ismert és kanonikusnak elismert iratból idéz ezen a helyen Júdás levele Péter apostol második leveléből (3:3) és Pál apostol Timótheushoz írt második leveléből (4:3).

"Mert azt mondja az Írás: A nyomtató ökörnek ne kösd be a száját; és: Méltó a munkás a maga jutalmára" (Timótheushoz írt első levél 5:18) Ezen a helyen Pál apostol "Írás"-ként egymás mellett idéz Mózes V. könyvéből (25:4) és Lukács evangéliumából (10:7), tehát Lukács evangéliuma ekkor már ismert és elismert volt, mint az Írás része.

Tekintve, hogy Jézus munkássága leginkább a Római Birodalom egy jelentéktelen területére korlátozódott, meglepő mennyiségű információt nyerhetünk pogány történetírók műveiből. A legfontosabb Jézus mellett szóló történelmi bizonyítékok többek között a következőket tartalmazzák: Az I. századi római Tacitus, akit az egyik leggondosabb ókori történetíróként tartanak számon, megemlíti a babonás "keresztényeket"(akiket Krisztusról neveztek el), akik elnyomástól szenvedtek Poncius Pilátus alatt, Tibériusz császár idejében. Szvetoniusz, Hadriánusz császár főírnoka írt egy Chrestus (Krisztus) nevű férfiról, aki az I. században élt. (Annals 15.44 ).

Julius Africanus idézi Thallus történetírót egy, a Jézus keresztrefeszítését követő sötétségről történő értekezésben (Fennmaradt iratok, 18).

Josephus Flavius a valaha élt leghíresebb zsidó történetíró. Antiquities című művében Jakabra úgy hivatkozik mint annak a Jézusnak a fivérére, akit Krisztusnak is neveztek. Van ugyanakkor egy ellentmondásos rész (18:3), amely ezt írja: Ebben az időben volt ez a Jézus, bölcs ember, ha egyáltalán jogos embernek hívni. Merthogy ő volt az, aki meglepő tetteket vitt végbe. Ő volt a Krisztus megjelent nekik újra a harmadik napon, amint azt az isteni próféták előre megmondták ezeket, és még tízerzernyi más csodatetteket róla." Egy másik verzió azt mondja: "Ebben az időben volt egy bölcs ember, Jézus. Jó vezető volt, és erkölcsösnek ismerték. És sokan a zsídók és más népek közül a tanítványai lettek. Pilátus kereszthalálra ítélte őt. Ám azok, akik tanítványai voltak, nem tagadták meg tanítványságukat. Jelentették, hogy megjelent nekik három napra a keresztrefeszítése után, és hogy életben volt; tehát talán ő volt a Messiás, akiről a próféták sok csodát jövendöltek."

Ifjabb Plinius a Levelek 10:96-ban feljegyezte a korai keresztények dicsőitési szokásait, többekközött hogy a hívők Jézust mint Istent imádták, hogy erkölcsösek voltak, és megjegyzéseket tesz a szeretetvendégségre és az úrvacsorára is.

A Babiloni Talmud (Szanhedrin 43a) megerősíti Jézus keresztrefeszítését Húsvét előestéjén, valamint a Jézus elleni vádakat, úgymint boszorkányság valamint a zsidók istentagadásra való buzdítása.

Mara Bar-Serapion igazolja, hogy Jézust bölcs és erkölcsös embernek ismerték, sokak Izrael királyának tekintették, hogy a zsidók megölték, valamint hogy követői tanításaiban tovább él.

Azután ott vannak a gnosztikus írások (Az igazság evangéliuma, János apokrif irata, Tamás evangéliuma, Értekezés a feltámadásról, stb.), melyek mindegyike említi Jézust.

Samosatai Lucianus egy második századi görög író volt, aki elismeri, hogy a keresztények Jézust imádták, aki új tanításokat vezetett be, és meghalt értük. Elmodja, hogy Jézus tanításai magukban foglalták pl. a hívők testvéri közösségét, a megtérés fontosságát, és a más istenek megtagadását. A keresztények Jézus törvényei szerint éltek, halhatatlannak hitték magukat, és a halálfélelem hiánya, az önkéntes odaszánás, valamint a vagyonról való lemondás jellemezte őket.

Igazából csaknem sikerülhet rekonstruálni az evangéliumot csupán a korai keresztény iratok segítségével: Jézust Krisztusnak hívták (Josephus), csodákat tett, Izraelt új tanításokba vezette be, hogy megölték értük húsvétkor (Babiloni Talmud) Júdeában (Tacitus), de istennek vallotta magát és azt mondta, visszatér (Eliézár), ahogyan követői hitték, valamint hogy Istenként imádták őt (Ifjabb Plinius).

Összefoglalva: láthatjuk, hogy nagymennyiségű bizonyíték létezik Jézus Krisztus létezése mellett mind a bibliai, mind a világi történelemben. Talán a legnagyobb bizonyíték Jézus létezésére az, hogy az első században keresztények ezrei, beleértve a tizenkét apostolt, készek voltak mártírként az életükkel fizetni Jézus Krisztusért. Az ember csak olyan ügyért hajlandó meghalni, miről hiszi, hogy igaz, de senki sem halna meg egy hazugságért.

Üdv. Péter

Íme, a szakirodalom:

[link]

A zsidók felismerték Jézusban, a kizárólagosan hozzájuk küldött prófétát. Jézus a lemondásra, szerénységre, és szeretetre tanította őket, mert ekkor a zsidó népnek erre volt a legjobban szüksége(megjegyzem ma is). Ez látszik is a tanításán. Minden zsidó hagyományt megörzött, és csak a megbocsájtásra koncentrált(megjegyzem, hogy pont ezért, nem alkalmazható globálisan a Jézusi tanítás, mert hiányoznak belőle a világépítési elemek). Vagyis elméletileg, ma a keresztényeknek, mindenben ugyan azt kéne tenniük, mint a zsidóknak, annyi különbséggel, hogy Jézust is elfogadják.

Na szóval! Mivel Jézus veszélyeztette a gazdagok, befolyásosak, és vallási vezetők helyzetét, megpróbálták megölni. Ez nem sikerült, mert Isten felemelte magához, és az árulóját, Júdást feszítették meg! De már késő volt, mert a hit terjedt az igazhitű zsidók között, és egyre többen követték Jézust. Mivel a zsidók gyűlöleték az igazságot, és a lemondást, és most hogy nem fogadták el Jézust, hitetlenekké váltak, a helyett hogy megtértek volna, inkább kereszténynek álcázták magukat, és beépültek a hívők közé, azzal a céllal, hogy átszabják az igazhitűek hitét, és bálványimádó, és politeista hitet gyártsanak. Ezt azon az alapon tették, hogy ha megdöglik az én tehenem, akkor dögöljön meg a tied is. Ez az igazi rabbi irigység. Ehhez Jézusból bálványt gyártottak, és ehhez meg is találták a nem zsidó származású, butítható rómaiakat, pl. PÁL(Megjegyzem ma is ezt csinálják. A Muszlimok a jó úton járnak, és ezt ők tudják a legjobban, de mindig bebutítják az európaiakat az iszlám ellen, mert azok számukra szolgák, és könnyen befolyásolhatóak).

Ugyanezzel megpróbálkoztak az Iszlámban is, és eredménye a Síták lettek.

A zsidók tudják a legjobban, hogy az Isten, az egy és oszthatatlan, és még ma is röhögnek a keresztényeken, hogy bevették a három az egyben mesét. Lásd H.GY pl. mert ők nagyon nyalják őket.

Röviden ennyi.

Aki szereti Jézust, most inkább örülnie kéne, hogy kiderült számra az igazság.

A keresztrefeszítés muszlim szemmel

Bevezetés

Közismert, hogy az iszlám vallás és a kereszténység közötti legfontosabb vitapontok egyike az a kérdés, hogy megfeszítették-e Jézust, illetve hogy mi a kereszthalál jelentősége. Míg a kereszténység számára a kereszthalál és a megváltás elutasítása a keresztény hit középpontját érinti, a Koránban ez az esemény csak igen alárendelt szerepet játszik. A muszlim teológia ugyanakkor részletesen nyilatkozott Jézus kereszthalálával kapcsolatban.

1. A keresztre- feszítés a Koránban

A vélemények ütközésének kiindulópontja a Korán, ahogyan az Jézus kereszthalálát ábrázolja. A kereszthalálról a Koránban csak egyetlen hely nyilatkozik, ez azonban többféle értelmezést tesz lehetővé. A 4. Szúra 157 köv. ezt mondja a zsidókról:

...és (mivel) azt mondták: Megöltük Jézust, a Messiást, Mária fiát, Allah küldöttét – holott (valójában) nem ölték meg őt, nem feszítették keresztre, (hanem valaki más) tétetett nekik (Jézushoz) hasonlóvá (és azt ölték meg). Akik (Jézust) illetően összekülönböztek, azok kétségben vannak felőle. Nincs tudomásuk róla, csupán vélekedésüket követik. Bizonyosan nem ölték meg őt, ellenkezőleg: Allah magához emelte.

A német fordítás, amelyre a tanulmány a továbbiakban hivatkozik, helyenként kicsit eltérő:

"...és (mivel) azt mondták: Megöltük Krisztus Jézust, Mária fiát és Isten küldöttét. – De ők (valójában) nem ölték meg és nem (is) feszítették keresztre. Sokkal inkább (valaki más) tűnt nekik hasonlónak, (úgyhogy Jézussal összetévesztették és megölték)... És nem ölték meg bizonyossággal (azaz nem tudják biztosan megmondani, hogy megölték őt). Nem, Isten magához (a mennybe) emelte őt."

Érdekes, hogy a Korán a kereszthalálnak – mint megváltó tettnek – a jelentőségével egyáltalán nem foglalkozik. Nagyon könnyen meglehet, hogy Mohamed, aki mindenekelőtt a környezetében lévő monofizita eretnek keresztény szektákkal került kapcsolatba, soha nem hallotta részletesen a kereszthalálról való keresztény felfogást, és az ezért nem található meg a Koránban. Már a szövegbe betoldott sok zárójeles magyarázat is világossá teszi, hogy a verset nehéz egyértelműen fordítani, mivel a fordítás itt egyúttal magyarázat is. A szó szerinti szövegalakból ugyanis feltételezhető Jézus valóságos megfeszítése és halála, de mindkettő el is utasítható, éspedig a Koránban csak ezen a helyen használt arab kifejezés: shubbiha lahum (kb. "ez vagy ő úgy jelent meg számukra, mintha...", vagy "ő számukra hasonlóvá tétetett..."). Több értelmezési lehetőség adódik:

a) Senkit sem feszítettek keresztre

Így a vers értelme az lenne, hogy homályban maradt az, ami a keresztre feszítésnél valójában történt. A zsidók azt tervezték ugyan, hogy Jézust megfeszítik, de csak úgy tűnt nekik, mintha Jézus megfeszítése megtörtént volna. A zsidók tehát azon a nézeten voltak, hogy Jézust megfeszítették, a valóságban azonban a Bibliából ismert sötétség és földrengés segítségével elkerülte a kivégzést, Isten a megfelelő időben a mennybe emelte őt. A muszlim teológusoknak csak kisebb része vallja, hogy senkit sem szegeztek a keresztre.

b) Jézust ugyan megfeszítették, de Isten akaratából

A vers továbbá azt jelentené, hogy Jézust ugyan megfeszítették, azonban nem azért, mert a zsidóknak ez volt a szándéka, hanem végső soron azért, mert Isten így döntött. A vers jelentése így: Ők nem ölték meg [ti. nem ők ölték meg, fordítói megj.], hanem Isten volt a halál okozója, a rómaiak a végrehajtók. Ma ez a vélemény is inkább periférikus a muszlim teológiában.

c) Valaki mást feszítettek meg Jézus helyett

A "shubbiha lahum" kifejezés egy további értelmezése így hangozhatna: "Ő, Jézus, olyannak tűnt nekik, mintha megfeszítették volna". Így a vers azt jelentené, hogy Jézust magát nem feszítették meg, hanem valaki mást. Vagy véletlenül tévesztették össze az illetőt Jézussal, (így az újkorban Muhammad Taufîq Sidqî, vagy a síita teológus Muhammad Huszain Tabátabá'î), vagy Isten valakit szándékosan Jézushoz hasonlóvá tett, akit őhelyette feszítettek meg. Jézus élve emeltetett a mennybe, és mindenki azon a véleményen volt, hogy magát Jézust feszítették meg (így pl. a klasszikus kommentátor at-Tabarî). Az iszlám világban ennek az értelmezésnek van a legnagyobb súlya. Arról, hogy kit feszítettek meg Jézus helyett, szintén számos nézet él.

Az úgynevezett "Barnabás evangéliuma" (egy hamisítvány a 14-16. századból) önmagára nézve Jézus Krisztus egyetlen igaz evangéliumának igényét támasztja, de számos, a Biblia ellen irányuló tanítást tartalmaz. Ez az iszlám világban rendkívül népszerű irat azt állítja, hogy Jézus helyett Júdást szegezték akarata ellenére a keresztre, miután Isten Júdást olyan megtévesztően hasonlóvá tette Jézushoz, hogy őt vezették a vesztőhelyre, és még Jézus családja és tanítványai is Jézusnak tartották.

2. Jézust feszítették meg, vagy valaki mást?

Ha nem magát Jézust feszítették keresztre, felmerül a kérdés, hogy ki lépett a helyére. Erre a kérdésre a muszlim szövegmagyarázók a legkülönbözőbb válaszokat adták, mivel a Korán ezt az aspektust egyáltalán nem említi. Néhány szövegmagyarázó, így Zamahsharî vagy Baidáwî úgy véli, hogy a tanítványok valamelyike, például Péter önként jelentkezett helyettesnek, miután Jézus a paradicsomot ígérte neki. Mások úgy vélik, hogy Júdás választatott ki a helyettesítő szerepére, hogy így bűnhődjön árulásának bűnéért. De más személyekről is szó van, köztük egy ismeretlenről, egy zsidóról, vagy egy véletlenül a házban tartózkodóról; Cirénei Simonról, aki a keresztet vitte; Josuáról; a zsidó Titanuszról (Titabus vagy Tityanus); egy őrről, aki Jézust őrizte és aki Jézushoz hasonlóvá változott; Isten teremtett abban a pillanatban egy embert, aki Jézusra hasonlított; Isten a Sátánt helyezte Jézus helyére; Jézus Barabbást feszítették meg, összetévesztve Jézussal és Jézust szabadon engedték; a zsidó Fal Tayanus; egy zsidó rabbi; a római katonák egyike vagy egy bűnöző, akit Isten bevont az ügybe...

Az újkorban a muszlim koránmagyarázatban azonban mindenképpen az úgynevezett szubsztitúció-elmélet az uralkodó – noha vannak e teóriával szemben explicit módon elutasító állásfoglalások is, pl. Zamahsarî-é. Ez azt jelenti, hogy egy helyettest feszítettek meg Jézus helyén, akit az Isten által okozott hasonlóság következtében Jézusnak tartottak, és ezért a körülötte állók azon a véleményen voltak, hogy magát Jézust feszítették meg. A legtöbb írásmagyarázó azon a nézeten van, hogy a tanítványok egyikét szegezték a keresztre. Egyesek e tanítványt meg is nevezik, mások nyitva hagyják a kérdést. Eszerint Jézus lélekben, vagy pedig testben és lélekben élve vétetett fel a mennybe. A muszlim szövegmagyarázók egysége a megfeszítés-vers (4. Szúra, 157) tekintetében tehát mindössze abban áll, hogy Jézus (amúgy is vitatott) kereszthalálával nem tudott megváltást szerezni.

3. Mi történt Jézussal?

Ahhoz a kérdéshez hasonlóan, hogy Jézus meghalt-e a kereszten, homályos a megfeszítés-vers következő arab szófordulata is: má qatalúhu yaqînan (kb. "nem ölték meg bizonyossággal"). E kifejezés értelmezésében ismét több lehetőség adódik:

a) Jézust megfeszítették, de nem halt meg

Ez azt a nézetet fejezhetné ki, hogy a zsidók valójában nem ölték meg Jézust, tehát végső soron élve vették le a keresztről. Így a megfeszíteni kifejezés (salaba) nem jelenti feltétlenül a kereszten való halált is. Ebből az értelmezésből ismét több lehetőség adódik azzal kapcsolatban, hogy ezek után mi történt Jézussal (ld. alább is).

b) Jézust nem feszítették keresztre

Ezt a szövegértelmezést a megfeszítés-vers következő megfogalmazásának szövegösszefüggése sejteti: ők nem gyilkolták, és nem feszítették meg őt. Eszerint a hangsúly azon lenne, hogy Jézust egyáltalán nem ölték meg: őt bizonyosan nem ölték meg.

c) Senki sem bizonyosodott meg arról, hogy megölték-e Jézust

Eszerint az, hogy "ők nem ölték meg bizonyossággal" azt jelentené, hogy erről nem bizonyosodhattak meg. Ez az értelmezés hagyja nyitva a legtöbb lehetőséget azzal kapcsolatban, hogy mi történt Jézussal, egyáltalán megfeszítették-e, vagy pedig testestől lelkestől a mennybe emelkedett.

4. Miért kellett Istennek a keresztre feszítést megengednie?

Magából a koránszövegből tehát nem derül ki egyértelműen, hogy valójában mit akar mondani Jézus megfeszítéséről. Emellett azonban világos, hogy a Korán a keresztre feszítést explicit módon nem tanítja vagy magyarázza, jelentőségével pedig egyáltalán nem foglalkozik. Az iszlám teológia azonban a verset túlnyomórészt a kereszthalál egyértelmű elutasításaként érti. Miért támadják a muszlim apologéták Jézus megfeszítését oly erőteljesen? Az iszlám dogmatikában:

a) A kereszthalál vereséget jelent

Ha Jézus meghalt volna a kereszten, ez egész missziójának zátonyra futását jelentené: Jézus a tanítványoktól elhagyatva, Júdás-tól elárulva, Pétertől megtagadva hal meg, sok megtérés látható eredménye, vagy egy olyan világbirodalom megalapítása nélkül, mint az iszlám birodalom, ami már Mohamed életében, a 7. században elkezdett kialakulni. Mohamednek úgy a vallási, mint a politikai sikereit prófétaként és politikusként az iszlám teológia többek között bizonyítékul tekinti arra nézve, hogy valóban Isten küldte.

b) A kereszrefeszítés szégyen

Jézus halála a kereszten szégyenteljes vég lett volna, ami nem méltó egy tiszteletben tartott prófétához. Isten igazságtalanul cselekedett volna, ha megengedi hogy ilyen halált haljon. Kivégzést csak egy istenkáromló vagy egy bűnöző érdemelne. A megfeszítés azt jelentené, hogy Jézus halálakor Isten sem áll küldötte oldalára és nem menti meg a gonosztettől. Még azt is feltételezték, hogy a Korán ezzel a kereszthalál ellen irányuló versével Jézus becsületét szándékozik megmenteni. Ehhez a feltevéshez illeszkedik a megfeszítést említő vers vége is: "Isten őt magához (azaz minden bizonnyal a mennybe) emelte", és ezzel elmenekítette őt üldözői támadásától. [A muszlim] Hermann Stieglecker így fogalmaz:

"A keresztényeknek az az elképzelése, amely szerint Isten olyan mélyen megalázkodott, hogy hagyta magát ellenségeitől, a legközönségesebb csőcseléktől kigúnyolni, megcsúfolni és megkínozni mint egy gyengeelméjű, vagy mint egy őrült, és végül a legszégyenteljesebb és leggyötrelmesebb halált szenvedte el akár egy bűnöző, két valódi bűnöző között: hallatlan szégyen."

c) A megfeszítést a Biblia sem támasztja alá

Muszlim teológusok felhozzák magát a Bibliát is ezen érveik megtámogatására, és utalnak rá, hogy az 5Móz 21:23 szerint az Ószövetség is azt tanítja, hogy Istentől megátkozott, ami fán függ. Tehát Isten semmiképpen sem engedhette meg, hogy prófétája ilyen véget érjen, hiszen megdicsőítette, nem pedig megátkozta őt. Az evangéliumokból úgy érvelnek, hogy Jézus szavai a kereszten ("Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?") világossá teszik, hogy Jézus akarata ellenére szenvedett (és nem önként, ahogyan a keresztények állítják). Ezenfelül e fájdalomkiáltások (így értelmezik Jézus szavait) azt bizonyítják, hogy ha állítólag Isten Fia volt, akkor még gyengébb volt, mint a vele megfeszített bűnözők, akik a Biblia szerint nem kiabáltak.

A Zsidókhoz írt levélből további érvet nyernek amellett, hogy Jézus megmenekült a haláltól: "Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért" (Zsid 5:7). Ezt a verset a keresztény teológia a feltámadással értelmezi. Muszlim nézőpontból viszont Jézus halálának látszólagos voltáról tudósít. A Róm.6:4 szerint "a keresztség által eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele a feltámadásának hasonlóságában is". Muszlim értelmezés szerint ez a vers azt mondja ki, hogy Jézus nem halt valóságos halált, hanem csak a halál hasonlóságát szenvedte el. [Úgy a szövegből, mint ebből az értelmezésből hiányzik a már jelzett Róm 6:4b. A kiemelt szó viszont az új protestáns Biblia szerint az 5. versben található. Fordítói megj.] Mindezen túl – érvel számos muszlim apologéta – a kereszthalálról szóló bibliai beszámolók az evangéliumokban jelentős mértékben ellentmondanak egymásnak, és – ahogyan Sayyid Qutb, az egyiptomi muszlim testvériség egyik szellemi vezetője kiemelte – nem szemtanúktól származnak. Ebből is az itt leírt tudósítások megbízhatatlansága és hihetetlensége lesz nyilvánvalóvá.

d) A kereszthalál és a helyettesítő megváltás intellektuális értelmetlenség

A muszlim teológia ismételten utalt arra, hogy az a gondolat, hogy egy ember halála (hiszen a muszlim teológia számára Jézus nem Isten, hanem csak ember) egy másik ember számára valamilyen hatással bírhatna, értelemmel nem követhető. Az, hogy Jézus ráadásul nem szolgált rá a halálra, hanem ártatlanul szenvedett, még képtelenebbé teszi a dolgot. Ezáltal a keresztyéneknek az a kijelentése, hogy a próféta Jézus halála által e világ minden bűnét elhordozta, nem csak érthetetlen, hanem nem is egyeztethető össze az emberi értelemmel. (Muszlim apologéták gyakran érveltek azzal a keresztény dogmákkal szemben, hogy ezek nem egyeztethetők össze az emberi értelemmel. Itt természetesen egy önmagát bizonyító érveléssel állunk szemben: mivel mindenekelőtt leszögeztetett, hogy a muszlim dogmák értelmesek, minden, ami azoktól eltér, szükségszerűen értelmetlen.)

e) A kereszthalál elképzelése a pogány vallásokból ered

Jelentős muszlim apologéták, mint például az ismert kairói vallástudós és jogász Muhammad Abú Zahra (1898-1974), vagy a Cambridge-ben doktorátust szerzett történész és az egyiptomi vallás tudósa, Ahmad Salabî érvelése szerint az olyan tanok, mint a Szentháromság, az istenfiúság valamint a megváltásról való keresztény elképzelés nem eredeti tanai a kereszténységnek, hanem csak Jézus halála után "Pálon, a kereszténység megrontóján" keresztül épültek be abba. Szerinte e tanok római-pogány közegből származnak, és a kereszténységnek az újplatonizmussal, valamint a zsidósággal való keveredésével váltak annak részévé. Ahmad Salabî, valamint a 20. század elején Egyiptomban rendkívül befolyásos reformteológus, Muhammad Rashîd Rida (1865-1935) ezzel szemben a vérontás által való megváltás keresztény elképzeléséért pogány elképzeléseknek Tibet, Nepál vagy India vallásaiból való átvételét teszik felelőssé. Az 1920-as években a zsidóságból az iszlámra áttért Muhammad Asad szerint lehet, hogy a kereszthalál által nyert bűnbocsánat tana a Mithrász-kultuszból ered, de mindenképpen Jézus halála után találták ki.

5. A történetkritikai teológia érveket szolgáltatott a muszlim apologetikának

Az eddigiekből már világossá vált, hogy a muszlim apologetika magára a Bibliára hivatkozik, hogy a megfeszítéssel szembeni elutasítását alátámassza. A keresztyénség ellen irányuló még több polemika, mint például az a vád, mely szerint Pál az eredeti keresztyén tanítás megrontója, európai történetkritikai teológiai művekből származik, túlnyomórészt a 18-19. századból. Itt ebben az időben különösen a német egyetemek teológiaprofesszorai jelentős mennyiségű anyagot alkottak meg arról a kérdésről, hogy mely szöveghelyek miért nem hitelesek az Ó- és az Újszövetségben. Muszlim apologéták részben lefordították ezt az anyagot, és igen nagy mértékben felhasználták, hogy a tudományos érveket szakemberek (ti. keresztyén teológusok) szájából idézhessenek. Az Ó- és Újszövetség ellentmondásainak, tévedéseinek és hibáinak egész gyűjteményeit és lexikonjait állították össze muszlim teológusok már a 19. század közepén, s ezeket részben máig újból kiadták s kibővítették.

Míg a 19. század kezdetén a bibliahű misszionáriusok beszélhettek az iszlám világban a Biblia megbízhatóságáról, addig a 19. század közepétől kezdve számos keresztyénséggel szembeni bizonyítékot szegeztek szembe üzenetükkel, főleg Strauss, Michaelis, Eichhorn és mások munkáiból. A keresztre feszítéssel kapcsolatban is számos történetkritikai textusmagyarázatot idéznek európai teológusoktól, pl. azt az érvelést, amely szerint a bibliai tudósításokból kiderül, hogy a keresztre feszítéssel összefüggő sötétség és földrengés következtében káosz és zavar keletkezett, így homályban maradt, mi is történt valójában Jézussal. Az evangéliumok tudósítását egymásnak ellentmondónak és nem hitelesnek ítélték. A keresztre feszítés egyik muszlim értelmezése, mely szerint Jézus a keresztre feszítést túlélte, sugalmazását az európai racionalizmusnak, a 18.-19. század felvilágosodási teológiája utolsó szakaszának területéről nyerte.

6. Keresztény racionalisták mint a keresztre feszítés tagadói

Megfigyelhetjük, hogy a régebbi koránkommentátorok viszonylag óvatosan nyilatkoznak arról, hogy mi történt Jézussal a keresztre feszítéskor. A kommentátorok kijelentései sokszor arra korlátozódnak, hogy a 4. Szúra versrészletét hangsúlyozzák: nem ölték meg őt és nem feszítették keresztre, anélkül, hogy közelebbről érintenék a kérdést, hogy mi történt Jézussal. A modern Korán-kommentárokban ez az alapállás változik: A keresztre feszítési verset részletesebben magyarázzák, s többnyire a helyettesítési elméletet részesítik előnyben, mely szerint valaki más halt meg a kereszten. Különösen a "Barnabás evangélium" (lásd fent) 1908-as arab fordítása óta egyre gyakrabban feltételezik, hogy Jézus helyett Júdást feszítették keresztre.

Egy másik nézet, mely szerint Jézust ugyan keresztre feszítették, de túlélte a megfeszítést, talán szintén nem iszlám területen keletkezett, hanem lehetséges, hogy Európából importálták: a racionalizmus képviselői is halálhoz hasonló merevségről beszélnek, amibe Jézus a megfeszítés után került, s amelyből később a vihar és a földrengés eredményeképpen megelevenedett, és azután a feltámadás mítoszát elterjesztette.

Már Karl Heinrich Georg Venturini (1768-1849), a racionalizmus egyik előfutára utal rejtetten Jézus életével foglalkozó nagyhatású, "A nagy názáreti próféta természetes története" című regényében a tetszhalál lehetőségére. Karl Friedrich Bahrdt (1741-1792) később Jézus tervének és céljának magyarázata című művében így fogalmaz: "Ez az én megítélésem Jézus történetének ezen utolsó részéről: Jézust kivégezték, egy gonosztevő minden szenvedését, a halál minden gyötrelmét kiállta, de ki is állta ezeket – a halálból áttört az életbe – a sírbarlangból... a kivégzés utáni harmadik napon – mint teljesen felépült ismét... kijött és megmutatta magát mint újraéledtet a tanítványainak." {Karl Friedrich Bahrdt "Ausführungen des Plans und Zwecks Jesu" – Berlin 1784-1793 Bd. 10,1786, S. 187. A jegyzetekből.} K. F. Bahrdt e megjegyzéseit Heinrich Eberhard Gottlob Paulus (1761-1851) átvette "Jézus élete mint az őskereszténység tiszta történetének alapja" című művébe. Paulus tagadott minden természetfelettit Jézus életében és halálában, és a kereszthalált illetően arról volt meggyőződve, hogy csak egy halálhoz hasonló megmerevedésről lehetett szó, mert Jézus testi feléledése önmagában történetileg egyértelmű, úgyhogy a további bizonyítása e ténynek egyáltalán nem szükséges. Ezt a hipotézist számos neves teológus, köztük Daniel Ernst Friedrich Schleiermacher (1768-1834), átvette. Tehát az a gondolat, hogy a keresztrefeszíttetés nem feltétlenül jelenti a kereszten való meghalást is, nem csak muszlim felfogás, hanem már a muszlim hitvédő irodalomban való megjelenése előtt is képviselte az európai racionalizmus irodalma, és meglehet, hogy az iszlám teológia innen vette át.

7. Túlélte Jézus a keresztrefeszítést?

A keresztre feszítés túlélésének lehetőségét, amit a racionalizmus olyan erőteljesen képvisel, különösen az iszlámból kiinduló Ahmadíjja-mozgalom (az iszlám egyik szakadár ága a századforduló idejéről, melyet a pakisztáni nemzetgyűlés 1976-ban eretnek tanná nyilvánított) vette át: számos kiadványban proklamálták, hogy Jézus, noha a keresztre szegezték, túlélte a megfeszítést, és a hűvös sírban különleges balzsamok hatására megelevenedett. Ezután Afganisztánon keresztül Kasmírba vándorolt Izrael elveszett tíz törzsét keresve. Ott megházasodott, és úgy 120 éves korában természetes halállal halt meg. Srinagarban, Kasmírban temették el. Itt máig tisztelik egy bizonyos Yus Asaf sírját, mint Jézus sírját. Ma az az elmélet, hogy Jézus túlélhette keresztre feszítését, az új és legújabb kiadványokban a német könyvpiacon is reneszánszát éli [ld. Holger Kersten: "Jézus Indiában élt – a keresztre feszítés előtt és után", Biográf, Bp. 1992].

Összefoglalás

A Korán egyetlen helyen, a 4. Szúra 157-158. versben foglalkozik Jézus keresztre feszítésével. A szóalakból nem világos, hogy a vers elutasítja-e a keresztre feszítést, vagy valamilyen más hangsúllyal bír. A muszlim teológia egyértelműen elutasítja a megfeszítést, de különösen az emberiség megfeszítés általi megváltását. Ehhez számos érvet szolgáltatnak az európai történeti-kritikai teológia művei. Azzal kapcsolatban, hogy mi történt a megfeszítés eseménye után, messzemenően eltérnek a muszlim teológia egyes felfogásai. Az a nézet, hogy egy helyettesítőt feszítettek meg Jézus helyett, méghozzá lehetséges hogy Júdást, ma igen népszerű az iszlám világban. Az Ahmadíjja-mozgalom és az európai racionalizmus néhány teológusa már a 18. és a 19. században elfogadta, hogy Jézus túlélte a megfeszítést, kivándorolt Indiába és ott természetes halált halt.