Pápa Isten földi helytartója!?

Jézus azt arámul így mondta Simonnak: "te "Kepha" vagy, és én ezen a "Kepha"-n építem fel egyházamat." Az arámban a "Kepha" masszív követ vagy sziklatalajt jelent. Jézus (és Máté is) arámul beszélt, s Jézus arámul nevezte el Pétert (vö. Jn 1,42). Nem Petrosnak hívta őt, hanem Kepha-nak. Szent Pál, a Gal 2,7-8 kivételével, mindenhol így is hívja Pétert. A későbbiekben a görög nyelvterületen kibontakozó egyházban azonban, hogy görögül is érthető legyen, hogy mit jelent maga a Kepha név, lefordították görögre, Petroszként. (Már maga az a tény, hogy egy nevet lefordítanak egy másik nyelvre, és nem ugyanolyan formában használják, azt jelenti, hogy nem pusztán egy személynévről van szó, hanem egy metaforikus jelentésű hivatali névről.) Ez a fordítás egyetlen egy módon volt lehetséges, úgy, hogy Petros-nak fordították. Miért nem Petrá-nak, ami kifejezetten a sziklát jelenti? Mivel a petra szó nőnemű. Simont egy nőnemű névvel ellátni egyértelműen furcsa lenne, nem? Azonban a petra szónak van egy hímnemű változata is, ez a petros. Így lett a mondat első Kephá-ja Petros-szá, míg a másodikkepha petrá-vá. (azaz: te "Kepha" vagy, és én ezen a "kepha"-n építem fel egyházamat = te "Petros" vagy, és én ezen a "petrá"-n építem fel egyházamat.)

Vagyis nem vetted figyelembe, hogy az eredeti arám szövegben mindkét helyt csak kefa, kőszál áll (a régi görög nyelvben is πέτρος, πέτρα egyaránt szerepel kőszál jelentésben). Tehát mindkét esetben ugyanaz a valaki a kőszál. És az összefüggés nem hagy kétséget az iránt, kire gondol az Üdvözítő mint Egyházának alapjául szolgáló kőszálra: Szavai Péterhez és kizárólag ő hozzá vannak intézve, amint kétséget kizáró módon kitűnik a szavak antithetikus (ellentételes) szerkesztéséből. Péter megvallja: Te vagy a Krisztus; Krisztus feleli: te meg kőszál vagy. Tehát ez a hely nem állítható párhuzamba ama szentjánosival, hol az Üdvözítő az evangélista világos értelmezése szerint saját testének templomáról szól. Nem támogatja a régi protestáns fölfogást Szent Pálnak az a kijelentése: «Más alapot senki sem vethet azonkívül, amely vettetett, mely a Krisztus Jézus»; (1Kor 3:11) mert Krisztus az ő Egyházanak csakugyan elsődleges és láthatatlan alapja (fundamentum principale); de ez nem zárja ki, hogy Péter, sőt vele egységben a többi apostol is az ne legyen:(Ef 2,20) másodlagosan és tőle való állandó függésben; éppúgy mint az a tény, hogy Krisztus az igaz világosság, nem akadály arra, hogy alkalomadtán apostolait is annak ne nevezze.(Mt 5,14) Hisz Jézus Krisztus adományozásai isteni tevékenységek; amit tehát a teremtményeknek ad, azt maga is megtartja; amit teremtmény által tesz, azt teremtői módon elsődlegesen maga nem szűnik meg művelni.

Jól tudjuk, hogy Jézus anyanyelve az arám volt, és arám nyelven beszélt - továbbá a legkorábbi egyházatyák arról tanúskodnak, hogy Máté eredetileg arámi nyelvén írta meg az evangéliumát, a fennmaradt görög szöveg pedig egy fordítás. A görögben pedig ugyanannak a szónak a két nyelvtani nemű változata található:

Petrosz: hímnemű, hiszen Simon/Péter/Kéfás férfi volt, így értelemszerűen hímnemben kell Kéfás szót görögre fordítani.

Petra: Nőnemű alak, hiszen az Egyház, görögül Ecclesia szó nőnemű, így ahhoz hasonul.

Hasonló példát ismerünk mi is:

Patikus -> Patika.

Ugyannak a latin szónak a hím- és nőnemű alakja, mégse állítja senki, hogy a patikusnak semmi köze a patikához... :-)

Péter, arámi nyelven, melyen Jézus apostolaival beszélt, Kéfa, ami annyit tesz, mint kőszikla. A Péter tehát jelképes név, mely jelenti a sziklát, melyre a földi, látható egyház építve van. Krisztus szavaiban itt szójáték rejlik, mely a görögben, latinban és más nyelvekben elhomályosodik, de szembetűnő volt az arámi nyelvben, hol az így hangzott: Te Kéfa (= Péter = szikla) vagy, és e Kéfára (= sziklára) építem egyházamat. A szójáték legjobban visszaadható franciául, hol ugyanazon szó jelenti Pétert és a sziklát:

„Eh bien ! moi je te dis : Tu es Pierre, et sur cette pierre je bâtirai mon Église, et les Portes de l'Hadès ne tiendront pas contre elle.”

Krisztus nem Péter hitét tette az egyház alapjává, hanem magát Pétert az ő hitéért. Némely protestáns szerint mikor Krisztus e szavakat mondta, nem Péterre, hanem önmagára mutatott. De erről a szöveg mit sem mond, s az így magyarázott helynek semmi értelme sem volna, mert világos, hogy Krisztus Pétert akarja megjutalmazni hitvallásáért. Anyaszentegyház a görög és latin ecclesia (héberül kahal) annyi mint gyülekezet. Az újszövetségi Szentírásban itt fordul elő először. Krisztus az egyházat épülethez hasonlítja, amely hasonlat Szt. Pálnál is gyakori, és azóta az egyházban általános. Ε szavakban tehát ki van fejezve Péter egyházfősége (latinul primátus). Tényleg Péter mindig mint az apostolok fejedelme és az egyház feje szerepel a Szentírásban. (így pl. Máté 10, 2. Csel. 1, 15; 2, 14; 4, 8; 15, 7. Gal. 1, 18; 2, 7. sk.) A többi apostol is neveztetik néha az egyház alapjainak és oszlopainak, amennyiben ők is Péterre támaszkodva az egyház épületét tartják. (Gal. 2, 9. Ef. 2, 20. Jel. 21, 14.) Péter egyházfősége nem szorítkozott az ő személyére, hanem utódaira, a római pápákra is átszármazott. Mert az egyház alap és fej nélkül nem maradhatott. Az egységes fej volt és van ma is hivatva, hogy az egyház egységét minden körülmények közt fenntartsa. A pokol (a görögben : Hádes) kapui. A kapu a régi keleti városok bástyájának legjobban megerősített része, melyen belül oszlopcsarnokos piac volt, ahol többi közt az államügyeket és bíráskodást intézték. A pokol kapui tehát annyit tesz, mint a pokol hatalma, az ördög ereje. (A törökök is fényes portának vagy kapunak hívják a maguk kormányát és hatalmát.) Mások szerint a pokol itt az alvilágot jelenti, ahol a régiek felfogása szerint a holtak lelkei tartózkodnak. A kifejezés tehát itt is azt jelentheti, hogy az egyházon a halál, az enyészet hatalma soha erőt nem vesz.

De adok én neked protestáns választ. A radikálisan antikatolikus izzadmány, amely alapvetően a heves polémia szellemében íródott, nem azonos a protestantizmussal, ne feledd.

"A tanítványi sereg, amelynek képviseletében Péter szólt, most Péter személyéhez szóló módon azt az ígéretet kapja, hogy Krisztusdiadalmas egyházának alapjává lesz (vö. Ef 2:20)." (protestáns Jublileumi kommentár)

„Teljes mértékben elfogadhatónak tartom, hogy Jézus Péterről beszéljen, mint akire az Egyházat építi. Egyrészt azért, mert máshol is azt állítja a Biblia, hogy az Egyház az apostolok és próféták alapjára épül: “Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által” (Ef 2:20-22, MBT). Pál és Jézus véleményem szerint ugyanazt fogalmazza meg. Jézus kicsit tovább megy, mert Péternek különleges szerepet ad, és kiemeli őt az apostolok között (ld. Mt 16:19; de később, a Jn 20:23 hasonló szereppel ruházza fel a többi apostolt is). Másrészt pedig, érdemes magát a bibliai nyelvet is megnézni. Jelen esetben olyan helyzetbe kerültünk, hogy nem elég a görögöt megnézni, hiszen Jézus nem görögül mondta Péternek, amit mondott, hanem arámiul. A göröggel lehet machinálni, hiszen abban más szó szerepel Péternél (petrosz), és más a kősziklánál (petra). Az arámban azonban egyetlen szó van mindkét kifejezésre, mégpedig a kipha (ebből származik a “Kéfás” alak), és valószínűleg Jézus ezt használta a Mt 16:18-ban kétszer. Tehát véleményem szerint Jézus Pétert nevezi itt a sziklának, amire az Egyház épül.” (infaustus protestáns blogger)

Idézem még Marvin Vincent, a híres protestáns tudós szavait, amelyben maga először veti el a meggyökeresedett nézetet, s vallja meg, hogy a katolikus vélemény a helytálló. Az idézet a Word Studies in the New Testament (Grand Rapids, MI: Eerdmans, 1946 (orig. 1887), 4 vols., vol. 1, 91-92;) című művéből származik (a kiemelések követik az eredetit):

„A szó se nem Krisztusra utal, mint sziklára, amellyel megkülönböztette azt Simontól, egy kőtől, se nem Péter hitvallására, hanem Péterre magára... Az a célzás, hogy a petra szó Krisztus, erőltetett és mesterséges. A szó nyilvánvalóan Péterre utal. A nyomatékos erre értelemszerűen a legközelebbi antecedensre (előzményre) utal; és ezenkívül így a metafora is elmosódik, minthogy Krisztus itt nem alapként, hanem építészként tűnik fel: "Erre a sziklára építem." Továbbá, bár Krisztus a nagyszerű alap, a fő szegletkő, azonban az Újszövetség írói felismerték, hogy nem helytelen az olyan szóhasználat, amelyben Krisztus egyházának tagjaira alkalmaznak bizonyos terminusokat, amelyeket Krisztusra is alkalmaztak. Például Péter maga hívja Krisztust élő kőnek(1Pét 2,4), s majd az 5. versben az egyházat szólítja élő köveknek...

Az a magyarázat egyaránt tarthatatlan, miszerint a petra Simon hitvallására utal. Mind a szójáték, mind a szöveg természetes olvasata ellene van ennek, és ezenkívül nincs összhangban azzal a ténnyel, hogy amióta csak az egyház épül, mindig hitvallókra - élő emberekre -, s nem hitvallásokra épül...

A magára Simonra való utalást támasztja alá Péter tényleges kapcsolata a korai egyházhoz... Lásd: ApCsel 1,15; 2,14.37; 3,2; 4,8; 5,15.29; 9,34.40; 10,25-26; Gal 1,18.”

További protestánsok, akik elismerik, hogy Péter az a szikla: Körülnézve a protestáns írók és teológusok között, azt tapasztaljuk, hogy Péter szerepének lekicsinylése egyáltalán nem egységes közöttük. Nézzük meg, hogy kik vallják a mátéi szöveg magyarázatát ugyanúgy, mint a katolikus írásmagyarázók, hozzátéve azt is, hogy a felsorolt nevek csak példák, amit folytatni is lehet:

Johann Peter Lange (1802-1884): német evangélikus teológus.

Carl Friedrich Keil (1807-1888): német evangélikus bibliakommentátor.

Henry Alford (1810-1871): anglikán teológus, hittudós, bibliafordító.

John A. Broadus (1827-1895): baptista író, a Southern Baptist Theological Seminary professzora.

Marvin Vincent (1834-1922), metodista, majd presbiteriánus, a görög nyelv professzora, a New York-i Union Theological Seminary professzora.

Gerhard Kittel (1888-1948): evangélikus bibliatudós, a görög nyelv professzora.

W. F. Albright (1891-1971): methodista bibliai régész és Kelet-kutató, teológus, biblia-fordító.

Suzanne de Dietrich (1891-1981): presbiteriánus teológus.

Oscar Cullmann (1902-1999): protestáns teológus. A Péter: Tanítvány, Apostol és Vértanú (Pierre, disciple, apőtre, martyre, Paris, 1952.) című írása mérföldkő. Nagyon alapos bibliai elemzéssel szinte porrá zúzza a Mt 16,18-hoz kapcsolódó klasszikus protestáns értelmezéseket. Igaz, akárcsak a többiek, a bibliai részt következetlenül csak Péterre értelmezi s a további Péter-utódokra már nem, valamint mint primus inter pares (első az egyenlők között) gondolta el Péter primátusát (ami szintén elfogadhatatlan). Mindazonáltal innentől kezdve a magasabb teológiai szinten is általánossá kezdett válni, hogy Jézus magát Pétert tette meg sziklának az evangélium szerint. Egy kissé keserűen megjegyezném itt, hogy ugyancsak e tájt egyre több (persze liberális) katolikus biblikus kezdte átvenni a már mondhatnánk régimódi protestáns nézeteket.

Robert McAfee Brown (1920-2001): presbiteriánus, a vallásos tudományok Stanford-i professzora.

R. T. (Dick) France (jelenleg nyugdíjas): anglikán, evangelikál, az oxfordi Wycliffe Hall vezetője volt, nagyon híres bibliakommentátor, bibliatudós.

Gerhard Maier (1937-): konzervatív evangélikus püspök és teológus.

William Hendriksen: a Keresztyén Református Egyház tagja, a Calvin szeminárium újszövetségi irodalom professzora.

David Hill: presbiteriánus lelkész, magas rangú egyetemi előadó az angol Sheffield-i egyetem biblikum tanszékén.

Craig L. Blomberg: (jelenleg is publikál), baptista lelkész, a Denveri Teológiai Szeminárium Újszövetség tanára.

Donald A. Hagner (jelenleg is publikál): presbiteriánus, 1976 óta a Fuller teológiai szeminárium tanára.

Donald A. Carson (1946-): baptista, az Újszövetség professzora, a Trinity Evangelical Divinity School tanára.

J. Knox Chamblin (jelenleg is publikál): presbiteriánus, az Újszövetség professzora, a Reformed Theological Seminary tanára.

E közismert és neves tudósokon kívül közismert és neves protestáns bibliakommentárok is hasonlóan gondolkodnak. Pl.:

Peake's kommentár (1962), amit Matthew Black és Harold Henry Rowley szerkesztett.

New Bible kommentár (1994), aminek szerkesztői: Donald A. Carson, R. T. France, J. A. Motyer, és G. J. Wenham.

Az ezektől a szerzőktől származó idézeteket el lehet olvasni itt: [link]

Itt egy párbeszéd zajlik le, és először Péter szól Jézushoz:

Te a Krisztus vagy = az élő Isten Fia (16,16)

... majd Jézus válaszként Péterhez szól:

Te Péter vagy = akire az Egyház épül (16,18)

Az előzményben Jézus felteszi tanítványainak a kérdést: Kinek tartják őt az emberek? A válaszban először a tanítványok az általános véleményeket adják meg: Keresztelő János, Illés, Jeremiás vagy valamilyen próféta. Péter azonban kimondja a helyes választ: Jézus a Krisztus. Fel kell figyelnünk arra, hogy itt lényegében nem Jézus Isten-voltáról beszél Péter, hanem Jézus hivatását adja meg: ő a Krisztus, azaz a Felkent, a Megváltó. Ez nem Jézus személyneve, az majd csak a későbbikben válik azzá (is). Ez a Fiú megtestesüléséhez tartozó szerepköre, egy lényegében evilági feladat hivatala, tisztsége, címe, amelyben viszont magával az élő Istennel van közvetlen kapcsolatban, hiszen Krisztus az Ő Fia, Krisztus a mindenkori alap az Istennel való kapcsolatban.

Válaszul Jézus a választ megadóhoz, Péterhez fordul, hogy most ő adjon kinyilatkoztatást ( ">én is< mondom...") Péterről. Úgy, ahogy Péter megadta a választ Jézus hivatalára, úgy adja meg Jézus is a választ Simon hivatalára: Péter, azaz Szikla vagy. Amelynek kapcsolata az Egyházhoz a mindenkori alap.

Mindkét esetben egy emberi valóság van egy misztikumhoz, egy Istenhez és az üdvtörténethez kapcsolódó hivatallal, ranggal, címmel, tisztséggel összekapcsolva. Jézus, az embernek fia a Krisztus, míg Simon, Jónásnak fia Péter. Mindkét tagmondat (Te Krisztus vagy... / Te Péter vagy...) teljesen egyenértékű, és párhuzamos egymással, azaz, ha azt mondjuk, hogy itt nem Péter személyére épül az egyház, akkor Krisztus személyétől is (logikailag) el kellene vitatni, hogy ő az élő Isten Fia.

Egyébként a katolikus tanítás szerint is Krisztus az ő Egyházanak csakugyan elsődleges és láthatatlan alapja (fundamentum principale); de ez nem zárja ki, hogy Péter, sőt vele egységben a többi apostol is az ne legyen (Ef 2,20); másodlagosan és tőle való állandó függésben; éppúgy mint az a tény, hogy Krisztus az igaz világosság, nem akadály arra, hogy alkalomadtán apostolait is annak ne nevezze (Mt 5,14).

Számos igehely nevezi Istent sziklának (pl. 2Sám 22,2-3.32.47; 23,3; Zsolt 18,2.31.46; 19,4; 28,1; 42,9; 62,2.6-7; 89,26; 94,22; 144,1-2.). Néhány nemkatolikus keresztény ezekre a helyekre is hivatkozni szokott, és azt állítják, hogy azért nem lehet Péter az a szikla, amelyet Jézus a Mt 16,18-ban említ, mert a szikla név Istennek van fenntartva. Ez az érv egyrészt nem veszi figyelembe a mondat tiszta és világos jelentését, másrészt azt állítja, hogy egy köznapi jelzőnek, vagy titulusnak csak egy alanya lehet, ti. hogy a szikla metafora csak Istenre vonatkozhat. Ez természetesen nem igaz, még akkor sem, ha a jelző általában Istenre vonatkozik. Pl. Izaiás Ábrahámot is sziklának nevezi (Iz 51,1-2); aztán az 1Kor 3,11 Jézust nevezi az Egyház egyetlen alapjának, ennek ellenére az Ef 2,20-ban – szintén Pál – azt írja, hogy ez az alap az apostolok és a próféták (vö. Jel 21,14); a Jn 10,11skk; Zsid 13,20; 1Pét 2,25 szerint az Egyház pásztora egyértelműen Jézus Krisztus, viszont az ApCsel 20,28-ban és az Ef 4,11-ben az Egyház vezetőit nevezik pásztoroknak; ugyancsak Jézus Krisztus a „világ világossága” a Jn 8,12 és 9,15 szerint, de Máténál Jézus azt mondja, hogy az Ő követőinek kell lenniük a „világ világosságának” (Mt 5,14).

Ezek a versek megmutatják, hogy az Istenre vonatkoztatott bibliai metaforákat más-más személyre, hivatalra is lehet alkalmazni, és a sugalmazott írók szavainak is lehetnek különféle jelentései. Azaz Pétert is lehet sziklának nevezni. Természetesen abban az értelemben, hogy az Egyház sziklája elsődlegesen az Isten Fia (vö. DH 774.: III. Ince, Az "Apostolicae Sedis primatus" levél a konstantinápolyi pátriárkának.), de ez nem jelenti azt, hogy Isten ezt a megkülönböztető jelzőt nem adományozhatja annak, akinek akarja (Vö. Torinói Szent Maximus, 63. homília: „Péter, akinek Krisztus szabadon adományozott egy részt az ő nevéből, azaz miként Krisztus a szikla, ahogy Pál Apostol tanította, úgy Péter is sziklává lett téve, mikor az Úr ezt mondta: ’Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat’.”), ez esetben – másodikként és másodlagosan – Péternek és utódainak, hogy ezáltal elősegítse Egyházában az egységet, ami annak záloga, hogy a pokol erői ne diadalmaskodhassanak rajta.

További, de a fenti állítás alapján álló érvként szokott elhangzani protestáns, illetve keleti ortodox részről, hogy Krisztus önmagára utal az „erre” szóval, azaz Simont Péterré teszi, de az alap, amelyre épül az Egyház Jézus Krisztus maga. Ehhez olvassuk el Marvin Vincent, a híres protestáns tudós szavait, amelyben maga először vetette el a meggyökeresedett protestáns nézetet, s vallotta meg, hogy a katolikus vélemény a helytálló.

„A szó se nem Krisztusra utal, mint sziklára, amellyel megkülönböztette azt Simontól, egy kőtől, se nem Péter hitvallására, hanem Péterre magára... Az a célzás, hogy a petra szó maga Krisztus, erőltetett és mesterséges. A szó nyilvánvalóan utal Péterre. A nyomatékos erre értelemszerűen a legközelebbi antecedensre (előzményre) utal; és ezenkívül így a metafora is elmosódik, minthogy Krisztus itt nem alapként, hanem építészként tűnik fel: "Erre a sziklára építem." Továbbá, bár Krisztus a nagyszerű alap, a fő szegletkő, az Újszövetség írói felismerték, hogy nem helytelen az olyan szóhasználat, amelyben Krisztus egyházának tagjaira alkalmaznak bizonyos terminusokat, amelyeket ugyanakkor Krisztusra is alkalmaztak. Például Péter maga hívja Krisztust élő kőnek (1Pét 2,4), s majd az 5. versben az egyházat szólítja élő köveknek...

Az a magyarázat egyaránt tarthatatlan, miszerint a petra Simon hitvallására utal. Mind a szójáték, mind a szöveg természetes olvasata ellene van ennek, és ezenkívül nincs összhangban azzal a ténnyel, hogy amióta csak az egyház épül, mindig hitvallókra - élő emberekre -, s nem hitvallásokra épül...

A magára Simonra való utalást támasztja alá Péter tényleges kapcsolata is a korai egyházhoz... Lásd: ApCsel 1,15; 2,14.37; 3,2; 4,8; 5,15.29; 9,34.40; 10,25-26; Gal 1,18.

Annak az embernek, akihez Jézus a Mt 16,18-19-ben beszél, mi volt a neve ezen versek előtt? Mi lett a neve a versek után? Mi a jelentése a nevének? Milyen nyelven beszélt Jézus? Jézus beszélt nyelvén hogyan hangzott ez a név? Mit jelent ez a szó? Lehet-e adni egy nőnemű nevet egy férfinak? A Bibliában más embereknek is megváltoztatták a nevét? Milyen jelentősége volt a névváltoztatásnak a zsidók életében? Milyen szimbolikus tárgyat adott ugyanitt Jézus ennek a férfinek? Mit szimbolizál ez a tárgy? Mit szimbolizál ez a tárgy az Ézsaiás/Izajás 22. fejezetében? Megkapta-e más is ezt a tárgyat? Mit jelent „oldani és kötni”? Mire vonatkozhat ez?

"...The feminine word for 'rock', 'petra', is necessarily changed to the masculine 'petros' (stone) to give a man's name, but the word-play is unmistakable (and in Aramaic would be even more so, as the same form 'kepha' would occur in both places)..."

R.T. France (Anglican)

"On the basis of the distinction between 'petros' . . . and 'petra' . . . , many have attempted to avoid identifying Peter as the rock on which Jesus builds his church. Peter is a mere 'stone,' it is alleged; but Jesus himself is the 'rock' . . . Others adopt some other distinction . . . Yet if it were not for Protestant reactions against extremes of Roman Catholic interpretation, it is doubtful whether many would have taken 'rock' to be anything or anyone other than Peter . . .

The Greek makes the distinction between 'petros' and 'petra' simply because it is trying to preserve the pun, and in Greek the feminine 'petra' could not very well serve as a masculine name . . .

Had Matthew wanted to say no more than that Peter was a stone in contrast with Jesus the Rock, the more common word would have been 'lithos' ('stone' of almost any size). Then there would have been no pun - and that is just the point! . . .

In this passage Jesus is the builder of the church and it would be a strange mixture of metaphors that also sees him within the same clauses as its foundation . . ."

D.A. Carson (Baptist)

Nézd meg mit ír az I. vatikáni zsinat a kérdésről:

„….Tanítjuk tehát és kinyilvánítjuk, hogy az evangélium tanúságtétele szerint Isten egész Egyházára kiterjedően a joghatósági primátust Krisztus Urunk közvetlenül és egyenesen Szent Péter apostolnak ígérte és adta meg. Ugyanis csak Simonhoz, akinek már előbb azt mondta: „Téged Cephasnak (sziklának, Péternek) fognak nevezni” [Jn 1,42], miután az így szólva hitvallást tett: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”, szólt az Úr ezekkel az ünnepélyes szavakkal: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilvánította ezt ki neked, hanem mennyei Atyám. Én is mondom neked, te Péter vagy, és e sziklán fogom építeni Egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom majd a mennyek országa kulcsait, és amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyekben is” [Mt 16,16k]. És Jézus, feltámadása után, a legfőbb pásztor és helytartó joghatóságát az egész akolt illetően csak Simonnak adta, amikor így szólt: „Legeltesd bárányaimat”, „Legeltesd juhaimat” [Jn 21,15k].

Ezzel az annyira világos, a katolikus Egyház által mindig ugyanígy értelmezett szentírási tanítással nyíltan szembehelyezkednek azoknak a helytelen vélekedései, akik a Krisztus Urunk által Egyházában intézményesített kormányzati formát kiforgatják és tagadják, hogy Krisztus a többi apostollal – akár külön-külön, akár minddel – szemben egyedül Pétert ruházta fel valódi és sajátos értelmű joghatósági primátussal, vagy, akik azt állítják, hogy ez a primátus nem közvetlenül és egyenesen magára Szent Péterre, hanem az Egyházra, és az Egyházon keresztül rá, mint ennek az Egyháznak a szolgájára ruháztatott.

Ha tehát valaki azt mondja, hogy Krisztus Urunk Szent Péter apostolt nem tette az összes apostolok fejedelmévé és az egész Egyház látható fejévé; vagy, hogy a mi Urunk Jézus Krisztustól ő csak tiszteletbeli elsőséget, nem pedig egyenesen és közvetlenül valódi és sajátos joghatósági primátust kapott: az legyen kiközösítve.”

Mt 16,18

Én is mondom neked, hogy te Péter vagy, * és e kőszálon fogom építeni anyaszentegyházamat, ** és a pokol kapui *** nem vesznek erőt rajta. ****

* azaz, kőszál, szirterős férfiú, alapkő. E nevezeteket adá Péternek az Üdvözítő, még mikor őt apostolának választotta (Ján. 1,42.); itt kifejti annak jelentését, vonatkozólag az egyház külső épületére.

** az én látható országomat a földön.

*** azaz, a pokol erőssége, a pokol birodalma. A pokol gyakran mint kapukkal és zárakkal ellátott erősség rajzoltatik (Jób 38,17. Zsolt. 9,15. Izai. 38,10.). A kapu, mint kitünő rész, az egész helyett vétetik, mint az ozmán kapu, vagy fényes kapu, ma is az ozmán birodalom helyett használtatik.

**** E vers értelme: Valamint te, mennyei Atyám kijelentésénél fogva, az én isteni méltóságomat, mint Isten egyszülött Fiáét minden társaid előtt elismerted és megvallottad, úgy én is kitűntetlek téged fölöttük, és neked földi országomban, híveim látható községében elsőséget adok előttök, hogy te légy látható alapköve ezen külső épületnek, mely által ez oly erőt nyer, hogy a pokol ördögi hatalmasságai, kik az igazságot és erényt tévedéssé és gonoszsággá igyekeznek elferdíteni, nem vehetnek azon diadalmat. Krisztus világosan hívei látható községéről szól; mert „Ecclesia“ néven nevezi azt, melynek a héberben Kahal (gyülekezet) az izraeliták látható társasága (Móz. III. 4,13.) felel meg. A többjelentésű „mennyország“ kifejezést, úgy látszik, szándékosan kerűlte, hogy a láthatlan egyházzal netalán leendő fölcserélésnek elejét vegye. Ha itt az egyház látható gyülekezet, akkor ezen látható épület alapkövét is, mint láthatót, kell érteni; mert a láthatlan egyháznak láthatlan alap- és szegletköve csak maga Krisztus (Zakar. 3,9. Máté 21,42. Efez. 2,20.). A többi apostolok is neveztetnek ugyan (Jel. 21,14. Gal. 2,9.) alapoknak és oszlopoknak, de világosan csak oly értelemben, hogy egyes falak és részek alapjai és támaszai, a mennyiben az apostolok egész országokat és népeket megtérítettek, – nem pedig oly értelemben, mintha az egész épület alapjai volnának. Továbbá kitűnik a fönebbi szavakból, hogy Krisztus nem Péter hitét és vallomását tette az anyaszentegyház alapjáúl, hanem magát Pétert az ő hitéért és hitében; mert valamint az anyaszentegyház nem hitből, hanem hivő emberekből áll, úgy a látható egyház kőszála is csak hivő kőszál (Péter) lehet. Mindig is a látható személyes kőszál volt az, mely hitében az anyaszentegyházat a pokolnak, a tisztátalan hamis tanoknak megtámadásaitól megvédelmezte. Mialatt az anyaszentegyháztól elszakadt felekezetek eredeti tanaiktól idő folytával többé-kevésbbé eltértek, mert nem bírtak látható egységponttal, a kathol. anyaszentegyház, az ő látható alapköve által, menten tartotta magát a hit- és erkölcsre nézve minden hamis tanítmánytól. Azért üdv, háromszoros üdv a kathol. anyaszentegyháznak, hogy szorosan ragaszkodik az alapkőhöz, melyet Krisztus az ő külső fentartása végett beléje letett. Ezt tanítják mindnyájan a sz. atyák.

Mt 16,19

És neked adom a mennyek országa kulcsait. * És a mit megkötendesz a földön, meg leszen kötve mennyekben is; és a mit feloldandasz a földön, fel leszen oldozva mennyekben is. **

* A kulcsok, jelvényei voltak a legfelsőbb helyettesi felügyeletnek és hatalomnak a palota és az ország fölött (Izai. 22,22.). Én téged a földön helytartómmá teszlek, s neked adom a legfőbb törvényhozó és bírói hatalmat.

** Megkötni és feloldozni, Izai. 22,22. szerint, egyenesen annyit tesz, mint a mennyországot bezárni és kinyitni, a keresztény községbe valakit fölvenni vagy abból kizárni; azután pedig: a bűnöket megbocsátani vagy megtartani, mert ezen alapszik a fölnyitás vagy bezárás; végre: valamit megengedni vagy eltiltani, s ilyennek nyilvánítani; mert az igaznak vagy nem igaznak megismerésén és annak kijelentésén is alapszik a fölnyitás vagy bezárás. A többi apostoloknak is megadatik később (Máté 18,18. Ján. 20,23.) a megkötő és feloldozó hatalom, hanem csak akkor, miután már Péter alapkövűl, a kulcsok legfensőbb hatalmával, ünnepélyes módon megválasztatott, mi által oda utasíttattak, hogy isteni hatalmokat csak a fővel egyességben gyakorolják; mert csak egy választatott az egész anyaszentegyház alapkövévé, melyen az épület egész külső alkotmánya nyugszik; csak egy a háznak látható urává, a bezáró és fölnyitó hatalommal. Egyébiránt, hogy sz. Péter hatalmának az ő minden törvényes utódjaira át kellett szállania, ez már magában világos, és hogy ezen utódok a romai püspökök, ez történelmi tény. E püspökökről mondja a florenci egyetemes gyülekezet: Határozzuk, hogy az apostoli szent szék, a romai pápa, a lelki elöljáróság hivatalát viseli az egész világon, és hogy ő székörököse sz. Péter apostolnak, ő valódi helytartója Krisztusnak, feje az egész anyaszentegyháznak, atyja és tanítója minden keresztényeknek, és hogy a mi Urunk Jézus Krisztustól sz. Péter apostol személyében neki adatott át a teljhatalom az egyetemes anyaszentegyházat legeltetni, kormányozni, vezérleni a szerint, mint ez az egyetemes egyház határozataiban s a kánoni szent törvényekben rendeltetik.

A 17-19. versekben tartalmazza Péter elsőségére vonatkozó ígéretét. A három vers azért érdekes, mert annyira át van itatva szemitizmussal, hogy már ezért sem lehet későbbi betoldás, amelyet vagy a római egyház, vagy az őskeresztény közösség vitt volna be az evangéliumba. A későbbi betoldó ezt semmiképpen sem tudta volna megtenni, amikor az Egyház már elszakadt a palesztinai talajtól, ez pedig Kr. u. 70-ben bekövetkezett. Minden kódexben megvan ez a rész, és a legrégebbi írók is ismerik. Tele van szemitizmussal (Bar Jona, szójáték a Kéfával, boldog vagy, test és vér, alvilág kapui, kulcsok, oldás és kötés), az egészben lehet érezni az eredeti héber ritmust és Máté sajátos kifejezései sem hiányoznak belőle mindezek azt bizonyítják, hogy nem betoldás, hanem Máté eredeti kéziratában is megvolt ez a rész.

Jézus Simont Péternek (arám Kéfa = szikla) nevezi. Sem a görög Péter, sem az arám Kéfa nem szolgált személynévül Krisztus előtt, ebből is látszik a név jelképi jellege. Erre a sziklára akarja építeni Jézus egyházát (= ekklézia a görögben, kahal a zsidóban = szent, vallásos gyülekezet), amelyet semmiféle hatalom, még az alvilág kapui (vö.: Szentszék, magas porta) sem fog megdönteni. Az épület tartóssága nem utolsósorban az alaptól függ. Az alvilág (görögben Hádesz, zsidóban Seol) a holtak tartózkodási helye, ahonnét nincs kiút, mert a gonosz az embert előbb a bűnbe vitte, ezután pedig örökre a halál által hatalmában akarja tartani. Csak Krisztus döntötte meg a gonosznak ezt a hatalmát feltámadásával (ApCsel 2,27.31; 1Pt 3,19). Az alvilág kapui kifejezés itt tehát a gonosz lélek hatalmát jelenti. Amint a gonosz léleknek van városa, úgy Istennek is van városa, melynek kulcsait Péter kapja meg. A Jel 3,7-ben Jézus bírja Dávid kulcsait - nála van a messiási ország minden joghatósága, ezt átadja Péternek, tehát Péter Jézus tekintélyével rendelkezik. Hatalmában áll, hogy a város kapuját a lelkek előtt kinyissa vagy bezárja az Egyház által. A kötés és oldás jogi kifejezés és a rabbiknál jelenti a kiközösítés általi elítélést vagy az alóla való feloldást, s jelenti valamilyen tannak vagy jogi véleménynek megengedettségét vagy tilalmát. Péter tehát megkapja e szavakban a legfőbb törvényhozói hatalmat mind a tan, mind a jog vonalán. Ez az ígéret nemcsak Péterre, hanem utódaira is vonatkozik, jóllehet ez kifejezetten nincs bent a szövegben, de Jézus nem alapíthatott oly egyházat, melynek felállása csak Péter haláláig van biztosítva. Ugyancsak rámutat arra, hogy az Egyházban szükség van a hitre és a külső hivatalra, e kettő nélkül az Egyház nem teljesítheti krisztusi hivatását. Nem merő véletlen, hogy ahol az emberek a természet erőit (Pán) és a politikai hatalom megtestesülését (Augusztus temploma) imádták, ott tesz ígéretet Krisztus a lelki ország megalapítására. Péter főségéről még két szentírási hely szól (Lk 22,31-32; Jn 21,15-19), s vannak szentírás-magyarázók, akik szerint Péter vallomása s a főhatalom átadása csak Jézus föltámadása után hangzottak el.

A jelenlegi görög szöveg csak egy mögötte rejlő arám/zsidó hagyomány fényében érthető. Pl. a szójáték a 18a versben csak arám nyelven igazi szójáték. A személynév Petros és a sziklát jelentő petra különbözik a görög nyelvben, de arámul ugyanaz a szó szerepelhet mindkét helyen: ,,Te kéfa vagy és erre a kéfá-ra fogom építeni egyházamat''. Más arám eredetire utaló kifejezések: Simon, bar Jóna, test és vér, megkötni és feloldani. Jézusnak ez az ígérete Péternek az Atya kinyilatkoztatásától ihletett hitvallására felel. Péter személye a szikla, de csak annyiban, amennyiben isteni ajándékból megkapta azt a kegyelmet, amely megfogalmazza és kifejezi az apostolok hitét. Máté, akárcsak a többi evangélium, igen világossá teszi, hogy nem Péter jelleme a szikla. Péter feladata tehát olyan sziklaszilárdságot biztosítani az Egyháznak, amely kiállja ,,az alvilág kapui''-nak, azaz a sátáni hatalomnak a támadásait. Az ,,alvilág kapui'' a halál urát, a Sátánt jelenti, aki a halál révén akarja a világot hatalmába keríteni (Bölcs 2,23-24) A mennyek Országa itt az Egyházban már működő Isten Országát jelenti. Egy város kulcsait birtokolni az ó- és középkorban a város feletti legfőbb hatalmat jelképezi. Akárcsak a király palotamestere a király jóvoltából Dávid palotája felett teljhatalommal rendelkezik (vö.: Iz 22,15-22), így fog Péter is Jézus jóvoltából teljhatalmat gyakorolni az Egyház felett ,,Megkötni'' és ,,feloldani'' arám kifejezés kettős értelemmel: a) egy törvényes kötelezettséget kiróni, illetve feloldani, vagy b) kiközösíteni, illetve visszavenni a közösségbe. Itt valószínűleg mindkettőről szó van. Mt 18,18, amely minden tanítványra kiterjeszti a megkötés és feloldás hatalmát, a szövegösszefüggés alapján valószínűleg a Tizenkettőre vonatkozik (10,1-4 óta a ,,tanítványok'' kifejezés a tizenkét tanítványra szűkül). 18,18-ban, mivel a szövegkörnyezetben bűnről és megbocsátásról van szó, a megkötés és feloldás kifejezés a kiközösítést és a kiközösítés feloldását jelenti. Tehát Péter hivatalos törvényhozó és bűnbocsátó, illetve bűnt megtartó döntéseinek transzcendens, Isten által helybenhagyott érvényessége van.

A latin Vulgata így hozzá: "...Tu es Petrus, et super hanc petram ædificabo Ecclesiam meam..."

De ez nem jelent problémát, hiszen mint mondtam ez ugyanannak a szónak a hím- és nőnemű alakja. Ha Simon Péterre/Kéfásra vonatkoztajtuk, aki férfi, akkor hímnembe kerül, ha pedig az Egyházra, amely szó nyelvtanilag nőnemű (mint a városok a latinban), akkor pedig ahhoz hasonul, és akkor nőnemű lesz. A két szó között bőven nincs akkora jelentésbeli különbség, amelyet néhány botcsinálta antikatolikus nyelvszékedés során kihozták.

Jézus (és Máté is) arámul beszélt, s Jézus arámul nevezte el Pétert (vö. Jn 1,42). Nem Petrosnak hívta őt, hanem Kepha-nak. Szent Pál, a Gal 2,7-8 kivételével, mindenhol így is hívja Pétert. A későbbiekben a görög nyelvterületen kibontakozó egyházban azonban, hogy görögül is érthető legyen, hogy mit jelent maga a Kepha név, lefordították görögre, Petroszként. (Már maga az a tény, hogy egy nevet lefordítanak egy másik nyelvre, és nem ugyanolyan formában használják, azt jelenti, hogy nem pusztán egy személynévről van szó, hanem egy metaforikus jelentésű hivatali névről.) Ez a fordítás egyetlen egy módon volt lehetséges, úgy, hogy Petros-nak fordították. Miért nem Petrá-nak, ami kifejezetten a sziklát jelenti? Mivel a petra szó nőnemű. Simont egy nőnemű névvel ellátni egyértelműen furcsa lenne, nem? Azonban a petra szónak van egy hímnemű változata is, ez a petros. Így lett a mondat első Kephá-ja Petros-szá, míg a második kepha petrá-vá. (azaz: te "Kepha" vagy, és én ezen a "kepha"-n építem fel egyházamat = te "Petros" vagy, és én ezen a "petrá"-n építem fel egyházamat.) Máté mindenképpen meg akarta őrizni azt a szójátékot, amelyet Jézus itt használt (többek között ezért is biztos, hogy eredeti Jézus-logionnal van dolgunk), hiszen éppen ez a lényege a mondatnak, ezért ragaszkodott ugyanahhoz a görög szóhoz még annak árán is, hogy a nembeli viszonyt kifejező szótövet így meg kellett változtatnia, mint már megjegyeztem, mert Péter férfi volt, de a szikla szót kifejező petra szó nőnemű.

A mondatszerkezet is a mi érvelésünket támasztja alá. Ha az lenne a görög mondat helyes fordítása, hogy míg Péter csak egy kődarab, addig Jézus sziklára építi az Egyházat, akkor a két mondatrész között ellentétes viszonynak kellene állnia. Te kődarab vagy, de (-> <-) én erre a sziklára építem... Azonban ez nem így van. Mivel a görög kai szó, ami összekapcsolja a két mondatrészt, kapcsolatos (és, s, meg, is, sőt) vagy következtető (ezért, így, tehát, ennélfogva) viszonyt jelöl, valamint néha magyarázó viszonyt is (hiszen, mivel, ugyanis, stb). De ellentétes viszonyt soha.

A katolikus tanítás szerint is Krisztus az ő Egyházanak csakugyan elsődleges és láthatatlan alapja (fundamentum principale); de ez nem zárja ki, hogy Péter, sőt vele egységben a többi apostol is az ne legyen (Ef 2,20); másodlagosan és tőle való állandó függésben; éppúgy mint az a tény, hogy Krisztus az igaz világosság, nem akadály arra, hogy alkalomadtán apostolait is annak ne nevezze (Mt 5,14).

Ha rendesen belenézünk a Mt 16:18-ba, akkor könnyen rájöhetünk, hogy a szikla kifejezés (görögül: petra) itt magára Szent Péterre utal, és nem az ő hitére, hitvallására, vagy Jézus Krisztusra, ahogy ezt több (bár egyre kevesebb) protestáns gondolja. Krisztus itt nem mintalap, hanem mint alapító, mint építész jelenik meg, aki „épít”. Az Egyház az, ami épül, de nem hitvallásra, hanem a hitvallókra, azaz élő emberekre (vö. pl. 1 Pét 2,5 - „magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá”). Manapság a biblikus tudósok és kommentátorok túlnyomó többségének a véleménye ugyanaz, mint amit a Katolikus Egyház mindig is tanított erről a részről. Azaz, ez a rész Szent Péterről szól, akit az Egyház alapkövévé tett Jézus, és így Péter lett Isten új népének fője és elöljárója (ami végül is a pápaság tanának a magja). Ezenkívül a Szikla egy metaforát is magában foglal, amely Péterre vonatkozik, amivel a szenvedő és semmibe vett Messiásra hasonlít (1Pét 2,4-8; vö. Mt 21,42). Jézus tudta, hogy a biztos alap nélküli ház összedől (vö. Mt 7,24-27), ezért tett le Ő maga egy alapot Egyházának, amelynek erejét és szilárdságát ígérete szerint saját maga biztosítja. A Katolikus Egyházban Szent Péter tehát az alap, de nem az Egyház alapítója, ő a gazda, de nem az Egyház Ura. Jézus Krisztus a Jó Pásztor (Jn 10,11) más pásztorokat is adott számunkra (Ef 4,11 - „Ő némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat evangélistává, pásztorrá és tanítóvá tett”; ApCsel 20,28 - „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Azért rendelt benneteket a Szentlélek az élére elöljáróul, hogy igazgassátok az Isten egyházát”), de az összes juhát egy pásztorra bízta rá (vö. Jn 21,15-17), és az akol kulcsait is őneki adta át (vö. Mt 16,19)

Jn 1,42

… Jézus ráemelte tekintetét, s így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfa, azaz Péter lesz a neved.”

Mt 16,18

Én is mondom neked: Péter vagy…

Péter egyedül kapott ünnepélyesen Jézustól egy új nevet, Kéfásnak, azaz Sziklának hívva őt (Jn 1,42; Mt 16,18), és amely név az egész Egyházban használatos lett. Ezzel a névadással Jézus Péternek a hivatalára utalt, és nem természetére. Az új név a Szentírásban mindig egy üdvtörténeti jelentőséggel bíró szerephez kapcsolódik (vö. pl. Ter 17,5; 32,29; Lk 1,28; ApCsel 13,9).

A "szikla" jelző csak Istenre vonatkozhat?

2Sám 22,2-3.32.47; 23,3; Zsolt 18,2.31.46; 19,4; 28,1; 42,9; 62,2.6-7; 89,26; 94,22; 144,1-2.

Ezek az igehelyek Istent sziklának nevezik. A nem-katolikus keresztények ezekre a helyekre szoktak hivatkozni, amikor azt állítják, hogy nem lehet Péter az a szikla, amelyet Jézus a Mt 16,18-ban említ: "... Én erre a sziklára építem egyházamat". Ez az érv egyrészt nem veszi figyelembe a mondat tiszta és világos jelentését, másrészt azt állítja, hogy egy köznapi jelzőnek, vagy titulusnak csak egy alanya lehet, ti. hogy a szikla metafora csak Istenre vonatkozhat. Ez természetesen nem igaz.

Példák arra, hogy egy bibliai titulust több mindenkire lehet alkalmazni:

"Hallgassatok rám, akik az igazság után jártok, és az Urat keresitek! Emeljétek tekintetetek a kősziklára, amelyből kivágtak benneteket, és a kút nyílására, amelyből kiástak titeket! Nézzétek atyátokat, Ábrahámot, és Sárát, aki a világra hozott titeket; mert egészen egyedül volt, amikor meghívtam, de megáldottam és megsokasítottam." (Iz 51,1-2)

Izaiás Ábrahámot is sziklának nevezi.

"A lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki nem rakhat." (1Kor 3,11)

"Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus." (Ef 2,20)

"A város falának tizenkét alapköve volt, rajtuk a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve." (Jel 21,14)

Az 1Kor 3,11 Jézust nevezi az Egyház egyetlen alapjának, ennek ellenére az Ef 2,20-ban, szintén Pál, azt írja, hogy ez az alap az apostolok és a próféták.

"Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért." (Jn 10,11)

"A békesség Istene, aki Jézust, a mi Urunkat, a juhok nagy pásztorát az örök szövetség vére által feltámasztotta a halálból" (Zsid 13,20)

"Olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és oltalmazójához." (1Pét 2,25)

"Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Azért rendelt benneteket a Szentlélek az élére elöljáróul, hogy igazgassátok az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának." (ApCsel 20,28)

"Ő némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat evangélistává, pásztorrá és tanítóvá tett" (Ef 4,11)

A Jn 10,11-ben, Zsid 13,20-ban, és 1Pét 2,25-ben a hívők pásztora Jézus, míg az ApCsel 20,28-ban és az Ef 4,11-ben a püspökök a hívők pásztorai.

"Egy másik alkalommal így beszélt Jézus: "Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága." (Jn 8,12)

"Amíg e világban vagyok, világossága vagyok a világnak." (Jn 9,5)

"Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni." (Mt 5,14)

A világ világossága Jézus Krisztus, de Máténál Jézus ezt az apostolokra vonatkoztatja.

Ezek a versek megmutatják, hogy a Bibliában lévő Istenre vonatkoztatott metaforákat más-más személyre, hivatalra is lehet alkalmazni, és a sugalmazott írók szavainak is lehetnek különféle jelentései. Azaz Pétert is lehet sziklának nevezni. A katolikusok egyetértenek abban és vallják, hogy az Egyház sziklája elsődlegesen Isten, de ez nem jelenti azt, hogy Isten ezt a megkülönböztető jelzőt nemadományozhatja annak, akinek akarja, ez esetben Péternek és utódainak, hogy ezáltal elősegítse Egyházában az egységet, ami annak záloga, hogy a pokol erői ne diadalmaskodhassanak rajta.

„Péter, akinek Krisztus szabadon adományozott egy részt az ő nevéből, azaz miként Krisztus a szikla, ahogy Pál Apostol tanította, úgy Péter is sziklává lett téve, mikor az Úr ezt mondta: ’Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat’.” (Torinói Szent Maximus, 63. homília)

Szent Péter mint római püspök halt meg: ebben ma komoly történészek között nincs többé vita. A törvényes római püspök Szent Péter apostol törvényes utódja s így különleges joghatóságának is örököse. Mert hiszen Krisztus Urunk, ahogy az Egyházat magát s az ő egész művét nemcsak néhány évre vagy évtizedre szánta, hanem mindenkorra: "a világ végezetéig", ahogy ő maga mondja, úgy annak alkotmányát is, vagyis a központi egyházkormányzatot, Péter főapostoli tisztjét, mindenkorra alapította. Nem Szent Péter hagyta tehát utódaira a pápai hatalmat, hanem maga Jézus rendelkezett így, amikor Szent Pétert Egyházának fővezetésével bízta meg s mint magát az Egyházat s annak lényeges kormányzati rendszerét, úgy ezt a fővezetői tisztséget is örök életűnek rendelte.

De van-e arra bizonyíték, hogy Péter csakugyan Rómában élt és halt meg? Erre számos bizonyíték van s ezek alapján ma már a komoly protestáns történészek is kénytelenek meghajolni e történeti tény előtt. Maga Szent Péter apostol első levelének végén (5, 13) világosan céloz arra, hogy ezt a levelet Rómából ("Babilonból") írja, vagyis az akkori pogányság központjából. Világosan tanúskodik Szent Péter római időzéséről Római Kelemen († 97), Antióchiai Ignác († 107), Korinthusi Dénes († 170 körül), Irenaeus († 202) s mások. Soha az ősegyház írói közt erre nézve kétség nem merült fel s ma már minden komoly protestáns történész is elismeri azt.

Mondják, hogy „a pápaság tana nincs benne a bibliában”. De bizony benne van és mennyire benne van! Persze nem ezzel a szóval: pápaság; hiszen az a szó sincs benne: Szentháromság. De benne van a lényege, a fogalmi tartalma, mégpedig egészen világosan. Benne van Jézus szavaiban az a határozott rendelkezés, hogy ő Egyházát Péterre mint kőszálra építi s ez lesz az Egyház szilárdságának feltétele, amelynél fogva "a pokol kapui nem vesznek erőt rajta". Határozottan benne van a Szentírásban, hogy Jézus Péternek, a főapostolnak, adja át a mennyek országának, vagyis az Egyháznak kulcsait, ami nyilván annyit jelent, hogy őt teszi meg az Egyház legfőbb kormányzójának, törvényhozójának, vezetőjének. Amit Péter megköt vagy megold a földön, azt az Isten is megköti vagy megoldja az égben. Lehet-e a pápai teljes jogú egyházi kormányzóhatalomnak világosabb kifejezése a bibliában? Azonkívül Jézus világosan mondja azt is, hogy Pétert egész nyája őrzőjévé, vezetőjévé, pásztorává teszi: "Legeltesd a bárányaimat is, a juhaimat is!" (Máté 16, 18 k.; Ján. 21, 15-17.) Aki azt mondja, hogy a pápaság nincs benne a bibliában, az félrebeszél. Az éppen oly jogon azt is mondhatná, hogy magának a Szentháromságnak a tana sincs benne a bibliában.

Mindenesetre az sincs benn a bibliában, hogy Luther vagy Kálvin Istentől rendelt reformátorok lettek volna s tanításaik hitelt érdemelnek. Hát akkor ezt milyen alapon hiszik, akik "csak azt hiszik, ami benn van a bibliában"?

Gyakran hivatkzonak arra, hogy „az apostolok mind egyenlő rangúak voltak, sőt Szent Pál maga mondja, hogy erélyesen szembeszállt Péterrel”. Szent Pál a megkeresztelt zsidóknak a mózesi törvény alól való mentesítése ügyében csakugyan több következetességet kívánt Szent Pétertől s ennek a gyakorlati vagy módszeri kérdésnek tekintetében hibáztatta Péter eljárását. Ez azonban még semmiképpen sem jelenti, hogy nem ismerte volna el joghatósági fölényét. Lehet valakinek a kormányzati eljárását bírálni, erélyesen is, ez még nem jelent sem forradalmat, sem a főhatóság elvi megtagadását. Hogy az apostolok nem voltak egyenrangúak, hanem Pétert ismerték el fejüknek, mutatkozik abban is, hogy a Szentírás Pétert mindig megkülönböztető módon említi s Péter az, aki az első ú. n. apostolzsinat határozatát ünnepélyesen kihirdeti. (Csel. 15, 28).

Protestáns szöveg az is, hogy „A "kőszikla" szóból nem lehet Péter elsőségére következtetni. Nem Péterről, hanem a hitről mondja Jézus, hogy ez az a kőszikla, amelyen az ő Egyháza épül.” - Ez a magyarázat kereken ellene mond a tényeknek. Jézus nem Péter hitét jelölte meg kőszálnak, hanem Pétert magát. A hit csak előfeltétel volt, az alap, amelyért azután ez a kitüntetés érte Pétert, a hit birtokosát. Annyira Péter személyét emeli itt ki Jézus, hogy ünnepélyesen még az atyja nevét is felemlíti: "Boldog vagy Simon, Jónás fia..." "Én pedig mondom neked: te kőszikla vagy": itt is nyilvánvalóan a személyt emeli ki.

Megerősíti ezt mint egyetlen lehetséges magyarázatot az összefüggés is, névleg a következő szöveg, ahol Jézus a mennyek országának a kulcsait is rábízza Péterre. Egy merő elvont hitre nem lehet kulcsokat bízni, vagyis - mivel a kulcsok hatalma a keleti nyelvekben ezt jelenti - kormányzó s törvényhozó joghatóságot ruházni át. "Amit te megkötsz a földön... amit te megoldasz a földön..." szintén mind nyilvánvalóan személyt illető kitüntetés és megbízás. Végül a János evangéliumában foglalt felszólítás is: "Legeltesd az én juhaimat, bárányaimat" sehogy sem magyarázható puszta hitre, mert nem a hit az, ami legeltet, hanem csakis a személyre, akit Jézus nyája legeltetésével, Egyháza kormányzásával megbíz.

Mindez oly világos, hogy maga a protestáns teológus Pfleiderer is megjegyzi: ezt a jézusi kijelentést csak az irányzatos felekezeti elfogultság magyarázhatta máskép, mint a pápaság értelmében.

Vagy mondják, hogy „Azonban Jézus csakhamar utána sátánnak nevezi Pétert! Csak nem alapíthatta Egyházát "sátánra"?” - Sajátságos ellenvetés! Hogy milyen értelemben nevezi Jézus Pétert "sátánnak", külön kérdés. De akármily értelemben nevezi, azért csak ott marad a jézusi szó, hogy igenis erre a Péterre mint kősziklára építi Anyaszentegyházát. Le lehet ezt tagadni? Meg nem történtnek tekinteni? Csak azért, mert egy másik krisztusi kijelentés ennek látszólag ellentmond?

Látszólag! Mert figyeljünk csak jobban: Jézus nem "nevezi" Pétert egyszerűen sátánnak, hanem amikor az a közelgő kínszenvedéstől akarja elriasztani Jézust, emez így felel: "Távozzál, sátán", ami inkább annyit jelent, hogy "ne hallgass, Péter, e sátáni gondolatra", "távoztasd el a sátánt tőled és tőlem", "ne kísérts és ne légy olyan, mint a kísértő sátán!" Ez az erélyes rendreutasítás még nem jelenti azt, hogy Jézus a Péterre vonatkozó előbbi ünnepélyes ígéreteit és kijelentéseit most egyszerre visszavonta volna; látjuk ezt abból, hogy amit itt Máténál Péternek ígért, azt Jánosnál, feltámadása után teljesíti is és újra megerősíti.

Egyébként a "sátánra" való utalás a kálvini magyarázkodással sem volna sehogy sem összeegyeztethető, mert Jézus éppoly kevéssé bízhatta volna Egyházát egy sátán hitére, mint annak személyére.

Az ilyen mesterkélt kibúvók jellegzetes példái annak a furcsa szentírásmagyarázatnak, amely egy látszólag neki kedvező szón nyargal s arra egész elméleteket épít s ugyanakkor az összefüggést mellőzi és három-négy-öt más, világos jézusi mondást fölényesen figyelmen kívül hagy. Pedig az Úr igaz szándékait igazán csak úgy ismerjük meg, ha szavait mind, egyszerre vesszük figyelembe s azokat úgy egyeztetjük, hogy valamennyinek megmaradjon a komoly és elfogadható értelme.

A helyzet világos: Jézus igenis Pétert jelölte meg leendő Egyháza fejévé; viszont egy hibás megjegyzésért erélyesen rendreutasította őt. A kettő közt nincs semmi ellentmondás.

Mondják: „A "mennyek országának kulcsai" nyilván csak gondnoki, "kulcsári" feladatot jelentenek, az Anyaszentegyház külső ügyeinek rendezését, de nem joghatóságot és felsőbbséget.” - Nem így van; mert az "ország" vagy város kulcsainak átadása a régi nyelvekben mindig a teljhatalmú kormányzás jogát jelentette. Ez tűnik ki egyébként Jézus következő magyarázó szavaiból is: "Amit te megkötsz a földön, meg lesz kötve mennyben is" stb., vagyis: nemcsak az Egyház anyagi gondját bízom rád, nemcsak a külső, adminisztratív teendőket, hanem: a törvényhozást, kormányzást, a lelkek teljesjogú irányítását, mégpedig úgy, hogy minden e nemű tevékenységed isteni tekintéllyel történik s a mennyben is helybenhagyást nyer.

Vagy erre is hivatkoznal: „"Legeltesd az én bárányaimat, juhaimat": ez csak annyit jelent, hogy: tápláld őket az én igazságaimmal. De nem jelent kormányzói felsőbbséget az egész Egyház felett. Táplálni még nem annyi, mint kormányozni.”

Csakhogy a "legeltesd" szó a görögben nem éppen csak etetést, mezőre vezetést és táplálást jelent, hanem általában: pásztorkodást, gondoskodást, vezetést, kormányzást. Ezért nevezi pl. Homérosz is a királyokat "népek pásztorainak". A pásztor nemcsak táplál, hanem vezet, irányít, óv, gondoskodik; ő a nyáj főnöke, kormányzója.

Az apostolok kora és működése tele van a hierarchikus hatalom öntudatával és gyakorlásával. Úgy lépnek fel, úgy tanítanak s kormányoznak, mint akik nem maguktól vették erre a hatalmat, hanem Krisztustól s az Istentől. Tudatukban él, amit Krisztus maga mondott nekik: "Aki titeket hallgat, engem hallgat és aki titeket megvet, engem vet meg" (Lk. 10, 16). "Átok alatt legyen" az, mondja Szent Pál, aki, még ha égből szállott angyal is, más evangéliumot hirdetne, mint amit ők, az apostolok hirdettek (Gal. 1, 8). Krisztus küldésére hivatkoznak (Róm. 1, 1. 5; 15, 18. 19; 1 Tessz. 2, 13; 2 Tessz. 1, 8; 3, 14). Parancsokat adnak az Egyháznak (Csel. 15, 28 k.; 16, 4; 1 Kor. 11, 2. 34; 5, 3; 1 Tim. 1, 19 k.). Ugyanezt a joghatóságot bízták az általuk felszentelt püspökökre is. Nem lehet tehát azt mondani, hogy kezdetben az Egyházban nem volt hierarchia és papi felsőbbség.

Az evangélisták s az apostolok iratai állandóan első helyen említik Pétert ("Péter és a vele valók", "Péter és a tizenegy", "Péter és a többi apostolok", sőt egyszer így is: "Péter és az apostolok", Mk, 1, 36; Lk. 8, 45; Csel. 2, 14. 37; 5, 29). Állandóan Péter elnököl és szól a többiek nevében is (Csel. 1, 2. 4. 10), ő hozza meg a végzést (15), látogatja és megerősíti az egyházközségeket. (Csel. 9, 32 kk.)

KIT TETT JÉZUS AZ ANYASZENTEGYHÁZ LÁTHATÓ ALAPJÁVÁ ÉS FEJÉVÉ?

Válasz:

Jézus Krisztus Szt. Péter apostolt tette az Anyaszentegyház látható alapjává és fejévé. Hivatalát és tekintélyét a mindenkori római pápa örökölte, aki Szt. Péter személyében vezeti Krisztus Egyházát.

Magyarázat:

A Biblia sok helyen kiemeli Szt. Péter vezető apostol voltát (névváltoztatás, mindig ő szól az apostolok nevében stb.). Márpedig ha az apostoli hivatal tovább származott a püspökökre, akkor az apostoli vezető hivatalnak is tovább kellett származnia.

Mivel később a többi apostol is megkapta az oldó-kötő hatalmat, a mai püspökök is hitelt érdemlően magyarázzák a kinyilatkoztatást, de csak a pápával egységben, ahogyan az apostolok Szt. Péterrel voltak egységben.

Erre a következtetésre azonban nem csak a logika kötelez, hanem az apostoli korig visszanyúló töretlen hagyomány is. Már Szt. Péter első utódai éltek más egyházak feletti joghatóságukkal. Szt. Kelemen pápa kilencvenes évekből ránk maradt levele bizonyítja, hogy a római pápa nem csak Rómában, de Korintusban is döntőbíró volt, és vitás kérdésekben a későbbi korokban is Rómához fordultak a nem Rómában élő keresztények. Sőt, még a később elszakadt keleti egyházak is alávetették magukat az első évezredben Szt. Péter utódjának. Szt. Ágoston afrikai püspök híres mondása: „Róma szólt, az ügy ezzel be van fejezve.” De a pápák is kezdettől így gondolkodtak. Már az első századok pápai megnyilatkozásai is azzal az igénnyel íródtak, hogy hitben kötelezzék a híveket. Ezt bizonyítandó, sok hiteles dokumentum maradt ránk. Pl. Szt. Iréneusz szerint: „A Római egyházzal kell, kitűnő előjogai miatt, minden más egyháznak közösségben lennie” (Iren IV. 26,8).

Igazolás:

Jézus Krisztus pedig Pétert, és benne utódait ruházta fel az Egyház feletti teljhatalommal: „Te Péter vagy, erre a sziklára építem Egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Mt 16,18). Ebben benne van a tévedhetetlenség ígérete is, hiszen ha az Egyház hivatalos tanításában tévedhetne, akkor a pokol kapui erőt vennének rajta, ui. a tanítás az Anyaszentegyház egyik lényegi tevékenysége. Jézus ebben a mondatában mintegy garanciát vállal Szt. Péter tanításáért. Ez nyilván utódaira is vonatkozik, mert egy ilyen adománynak csak akkor van értelme, ha az Egyházat végigkíséri és biztosítja, vagyis ha Szt. Péter átruházhatja annak, aki őt követi hivatalában.

Jézus Krisztus háromszor is rábízta a híveket, miközben Péter elismeri Jézus istenségét (»Te mindent tudsz.«). A hármas szám a Bibliában a teljesség jele. Jézus ezzel jelezte a teljhatalmat: „Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: »Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek?« »Igen, Uram – felelte –, tudod, hogy szeretlek.» Erre így szólt hozzá: »Legeltesd bárányaimat!« Aztán másodszor is megkérdezte tőle: »Simon, János fia, szeretsz engem?« »Igen, Uram – válaszolta –, tudod, hogy szeretlek.« Erre azt mondta neki: »Legeltesd juhaimat!« Majd harmadszor is megkérdezte tőle: »Simon, János fia, szeretsz engem?« Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: »Szeretsz engem?« S így válaszolt: »Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.« Jézus ismét azt mondta: »Legeltesd juhaimat!«” (Jn 21,15). Tehát az utód szükségessége kitűnik a rendelés szavaiból is, mert „bárányok” mindig lesznek az Egyházban, tehát „legeltetni” is mindig kell őket, s így a pásztor is fenn fog maradni, nem személyében, hanem tisztében.

A Biblia Szt. Péter kiemelkedő szerepének további apró jeleit őrizte meg:

Jézus csak Szt. Péternek ad új nevet az apostolok közül, ez pedig a Bibliában mindig kiemelt szerepet jelöl. Eredetileg Simon volt a neve: „Te Péter vagy” (Mt 16,18). Mindig Szt. Péter beszél az apostolok nevében: „Ezekben a napokban a testvérek körében – mintegy százhúszan lehettek együtt – Péter szólásra emelkedett: »Testvérek, férfiak! (…)«” (ApCsel 1,15). „Péter a többi tizeneggyel előlépett, és zengő hangon beszédet intézett hozzájuk: „Zsidó férfiak és Jeruzsálem lakói mindnyájan! Vegyétek tudomásul és hallgassátok meg szavamat!” (ApCsel 2,14). „Megkérdezték Pétert és a többi apostolt: »Mit tegyünk hát, emberek, testvérek?« »Térjetek meg – felelte Péter –, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára«” (ApCsel 2,37). „Előállították és vallatóra fogták őket: »Miféle hatalommal vagy kinek a nevében tettétek?« Péter a Szentlélektől eltelve így válaszolt: »Népünk elöljárói és ti vének! (…)«” (ApCsel 4,7). Szt. Pál apostol, aki igencsak kényes volt apostoli tisztségére (pl. Róm 1,1; 2 Kor 11,5) elismeri, hogy Szt. Péter vezetői rangban van: „Három év múltán azután fölmentem Jeruzsálembe, hogy megismerkedjem Péterrel, s nála maradtam tizenöt napig. Más apostolt nem is láttam, csak Jakabot, az Úr testvérét” (Gal 1,15). Így tehát nem csak Szt. Péter elsőségét (primatus Petri) igazoltuk, mert a péteri elem fennmaradásának szükségszerűségét a pápaság isteni rendelésével együtt a magyarázatban és az igazolás első két bekezdésében alátámasztottuk. S bár sokszor megkérdőjelezik tételünk igazságát, a bizonyítás elégséges, mert komoly ellenérv nem született a kereszténység történelme alatt. Sokszor inkább csak a felekezeti elfogultság rovására írható, a Szentíráson és az egyházatyák írásain nyilván erőszakot tevő okoskodással találkozunk.

KI A RÓMAI PÁPA, ÉS MI A SZEREPE AZ EGYHÁZBAN?

Válasz:

A római pápa az Anyaszentegyház látható feje, Szt. Péter apostol utódja, a hit őre és tévedhetetlen tanítója, aki az egész Egyház felett teljes joghatósággal rendelkezik.

Magyarázat:

A római pápa szerepét az I. Vatikáni Zsinaton dogmatizálta az Egyház. Lényege, hogy a pápa első hivatalt (primatus officiorum) birtokol az Egyházban, a legfelsőbb hatalommal (potestas supremum) irányítja az Egyházat, joghatósága felette áll az Egyház minden tagjának (primatus iurisdictionis), és hogy a pápa hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen (infallibilitas).

A tévedhetetlenség azzal függ össze, hogy a római pápa az igaz hit legfőbb őre és tanítója. Ebben a tévedhetetlenség karizmája segíti, amely az Egyház tévedhetetlenségének alapján áll. (Ezt a 86. kérdésben magyaráztunk és igazoltuk.) A pápa természetesen csak bizonyos feltételek mellett tévedhetetlen:

1. Csak hit és erkölcs kérdésében.

2. Csak ha a legfelsőbb tanítóhivatalból (ex cathedra Petri) nyilatkozik.

3. Csak ha maga is a tévedhetetlenség igényével lép fel.

Banga Béla válaszolta meg az ebből fakadó gyakori kérdéseket:

I. Lehet-e csalatkozhatatlan az Egyház, anélkül, hogy a pápa maga az lenne?

Ha egyszer a pápa az egész Egyház feje és tanítója, az Egyház nem lehet csalatkozhatatlanabb, mint a pápa maga, mint az Egyház feje és képviselője. Ennek ellenkezője belső ellentmondás lenne. A pápa, ha hivatalosan s ünnepélyesen tanít, az Egyháznak tanítását adja elő s ha az Egyház többi része (ami egyébként lehetetlen) vele ellenkezőt tanítana, az már nem az Egyház hivatalos tanítása lenne, hanem egyesek vagy akár tömegek tévedése volna.

II. Akkor hát szabad a pápának ellen is mondani, amikor nem ünnepélyesen tanít valamit?

Ha a pápa nem ünnepélyesen, „ex cathedra” jelent ki valamit, mint az Egyház hivatalos tanát, akkor illő tisztelettel és mérséklettel igenis szabad ellene is mondania annak, aki megfelelő teológiai képzettséggel rendelkezik, s úgy látja, hogy valamely tétel körül vannak szempontok, amelyeket a pápa nem ismert eléggé. Kellő tisztelettel s mérséklettel, vagyis: nem a lázadás és öntúlbecsülés alapján, hanem azzal az engedelmes készséggel, hogy amennyiben mégis tévedünk, szívesen alárendeljük magunkat az illetékes bíró, vagyis a pápa döntésének. Ilyen szembehelyezkedés lehetett az, amikor Szent Pál (inkább fegyelmi, mint tani kérdésben: a pogány-keresztények befogadásának feltételeit illetőleg) »szembehelyezkedett Péterrel«; mire Péter meg is hajolt az ő érvelése előtt. Mihelyt azonban a pápa valamit az egész Egyház nevében ünnepélyesen definiál, elhatároz, dogmának jelent ki, ellentmondásról többé szó sem lehet, így volt ez pl. a Vatikáni Zsinaton is: amíg a határozatokat a pápa ki nem hirdette, a jelenlevő püspököknek joguk volt másképp vélekedni, mint ahogy a pápa vélekedett; utána azonban valamennyinek el kellett ismerni a pápai döntést, és csakugyan valamennyien, még az előbb ellenzékiek is, elismerték azt.

Newman bíboros megfogalmazásában: „A »tévedhetetlenség« mint fogalom a Vatikáni Zsinat előtt sohasem fordult elő fontos okmányokban az Egyház vonatkozásában. Ám ki kell jelentenem, hogy az Egyház kezdettől fogva tévedhetetlenként működött és ilyennek fogták fel. Ezért a keresztények lelkében sohasem fogalmazódtak meg ilyen kérdések: tévedhetetlen-e a pápa, s ha igen, milyen mértékben? Mert mindaz, amit erről gondoltak, csupán annyi volt: amit ő mond, az Egyház szava, mert az Egyház nevében szól, és az Egyház szól őbenne. Amit pedig az Egyház kimondott, igaz volt. Így a szavát »mint Evangéliumot« fogadták, és ő úgy is vette, mint az »Evangéliumot«.” (Newman. L.D. XXVII. 286.).

Newman bíboros a pápai teljes és legfőbb joghatóságot is egyszerű szavakkal különbözteti meg mind a despotizmustól, mind a merőben tiszteletbeli elsőbbségtől: „Ha a lelkiismeretnek kivételes esetben szent és legfőbb figyelmeztetőként kell fellépnie, akkor a pápa szavaival ellentétes parancsának komoly megfontoláson és imádságon kell alapulnia. (…) Ha valaki Isten előtt nem jelentheti ki, hogy nem kell, vagy nem mer engedelmeskedni a pápának, akkor köteles engedelmeskedni, engedetlensége pedig súlyos bűn volna” (Newman. Diff. 2,261).

A pápa legismertebb címei: Róma Püspöke (Episcopus Romæ), Krisztus földi Helytartója (Vicarius Christi), Isten szolgáinak Szolgája (Servus servorum Dei), Legfőbb Főpap (Pontifex Maximus), Az Egyetemes Egyház Feje (Caput Ecclesiæ Catholicæ), Olaszország Prímása (Primas Italiæ), Nyugat Pátriárkája (Patriarcha Occasum).

P. Bangha Béla S.J. az alábbi érvekkel cáfolja a pápaságot illető leggyakoribb tévedéseket (Bangha: Világnézeti válaszok. VI. fej.):

 Mi címen nevezzük a pápát Péter jogutódjának? Vajon Szent Péter a római püspökre hagyta-e különleges joghatóságát? Szent Péter igenis mint római püspök halt meg: ebben ma komoly történészek között nincs többé vita. A törvényes római püspök Szent Péter apostol törvényes utódja, s így különleges joghatóságának is örököse. Mert hiszen Krisztus Urunk, ahogy az Egyházat magát s az ő egész művét nemcsak néhány évre vagy évtizedre szánta, hanem mindenkorra: „a világ végezetéig”, ahogy ő maga mondja, úgy annak alkotmányát is, vagyis a központi egyházkormányzatot, Péter főapostoli tisztjét, mindenkorra alapította. Nem Szent Péter hagyta tehát utódaira a pápai hatalmat, hanem maga Jézus rendelkezett így, amikor Szent Pétert Egyházának fővezetésével bízta meg, s mint magát az Egyházat s annak lényeges kormányzati rendszerét, úgy ezt a fővezetői tisztséget is örök életűnek rendelte. Mindez oly világos, hogy maga a protestáns teológus Pfleiderer is megjegyzi: ezt a jézusi kijelentést csak az irányzatos felekezeti elfogultság magyarázhatta másképp, mint a pápaság értelmében.

 A pápák is csalatkozhatnak és vétkezhetnek; a történelem tele van a pápák bűneivel. Az ellenvetés itt két dolgot kever össze: a csalatkozhatatlanságot és a vétkezhetetlenséget. Senki sem mondja, hogy a pápák nem vétkezhetnek, s hogy a történelem folyamán nem vétkeztek, néha bizony súlyosan is. Egészen más dolog az egyéni vétek nélküliség és egészen más a hivatali csalatkozhatatlanság. Azért mondjuk, hogy hivatali, mert egyéni vélekedéseiben a pápa sem csalatkozhatatlan; hanem csak akkor az, ha mint az egész Egyház feje, valamiről hivatalosan és ünnepélyesen (ex cathedra) kijelenti, hogy az a krisztusi hitletéthez tartozik. Sajnos, voltak méltatlan pápák is; igaz, hogy 262 közül legföljebb 8—10. De a legtöbb pápa, ha egyénileg egyben-másban hibázott is, komoly főpap volt, sok köztük az életszentség s vértanúi hősiesség példája. Az egyéni bűnösség azonban maga semmiképp sincs ellentétben a hivatal és krisztusi rendelés szentségével. A pápának ez a csalatkozhatatlansága logikus folyománya az Egyház csalatkozhatatlanságának, amelyet Jézus ünnepélyesen hirdetett, amikor az Egyházra való hallgatást örök kárhozat terhe alatt követeli, azt mondván, hogy „aki az Egyházra nem hallgat, legyen nekünk mint pogány és vámos” (Mt 18, 17).

 A pápaság csak évszázadokkal Krisztus után alakult ki, mégpedig a politikai nagyravágyás alapján. Teljes történelmi tévedés. A római püspököt igenis mindjárt legelejétől mint az egész Egyház fejét és őrét ismerték el a többi egyházak vagy egyházi központok is. Már Római Kelemen pápa, az I. század végén, parancsoló módon ír levelet a korinthusi híveknek. Antiochiai Ignác († 107—110) a római egyházat a „szeretetközösség fejének” nevezi, Szt. Viktor pápa (191 körül) kiközösítés terhe alatt kötelezi az ázsiai egyházközségeket, hogy a húsvéti ünnep idejének megállapításában az ő utasításait kövessék. Szent Irenæus 180 körül kijelenti, hogy az egész Anyaszentegyházra nézve a római püspök az irányadó, mert ő Szent Péter utódja, s fel is sorolja az első 13 pápa nevét. Ennek az őskeresztény tanúnak, aki eredetére nézve maga is keleti, bizonyságtételét érdemes szóról-szóra kiírni. Azt írja Irenaeus a római egyházról: „Ezzel az egyházzal az ő kimagasló fejedelmiségénél fogva az egész Egyháznak meg kell egyeznie, vagyis mindazoknak a híveknek, akik bárhol is laknak, mert ebben az egyházban őrizték meg az ősök az apostoloktól átvett hagyományt” (Adv. haer, III. 3, 2.). Tertulliánus, aki a montanista eretnekséghez csatlakozott, gúnyolódva írja Szent Kallixtus pápáról, hogy magának tulajdonítja azt a hatalmat az egész Egyház felett, amelyet Krisztus Urunk csak Péter apostolnak személy szerint adott. Ez is jele, hogy a katolikusok már akkor, 200 felé, a római püspököt Szent Péter apostol teljes hatalmú utódjának tekintették. 251-ben Szent Cyprián kartágói püspök hosszasan és ékes szavakkal magasztalja a római püspök fennhatóságát az egész Egyház felett, ami annál többet jelent, mert ő maga bizonyos ügyekben vitát folytatott a pápával. Előbb kifejti, hogy bár Krisztus több apostolt rendelt, mégis Péternek adta a legfőbb egyházkormányzati hatalmat; majd így folytatja: „Vajon a hitben megmaradt-e az, aki az Egyháznak ezt az egységét nem tartja? Vajon, aki az Egyházzal szembeszáll s annak ellenáll, bízhatik-e abban, hogy ő maga az Egyháznak tagja?” Majd a római Egyházat „Péter katedrájának” és „vezető egyháznak” nevezi. Ugyanakkor mindenki, még az eretnekek vagy letett püspökök is, állandóan Rómába fellebbeznek, a római püspöktől kérnek és fogadnak el döntést. Hogy mondhatja ezek után valaki jó lélekkel, hogy a római pápaság csak századokkal Krisztus után alakult? A római Szentszék felsőbbsége nem politikai nagyravágyáson épült tehát, hanem mint ugyanezek az ősrégi tanúk hangoztatják: azon a hiten, hogy Jézus maga rendelte Pétert s vele Péter törvényes utódait az Egyház legfőbb vezéreiül.

Igazolás:

Ószövetségi párhuzam, hogy a Krisztus halála előtt még legitim zsidó vallás főpapját méltatlansága esetén is fehasználta a gondviselő Isten, elválasztva a bűnös személyt a szent hivataltól. Szt. János evangéliuma leírja a Jézust kivégeztető Kajafás főpap érvelését: „»Jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.« Ezt azonban nem magától mondta, hanem mint főpap abban évben, hogy Jézus meg fog halni a népért” (Ján 11,50). Kajafást kijelentésében emberi okoskodás, kegyetlen politikai számítás vezérelte, de mint főpap az Isten eszköze maradt, és a Szentlélek úgy irányította szavait, hogy megjövendölje Krisztus megváltó halálát. Miközben mint személy az emberiség legnagyobb bűncselekményét készült elkövetni, mint főpap előkészítette a megváltás művét. Miért lenne ez másképpen az Újszövetség látható főpapjával, a pápával? Az esetlegesen méltatlan, de legitim Péter-utódok emberi gyarlóságán és személyén keresztül is az Isten dolgozik. Szt. Pál apostol is szemére vetette az első pápának, Szt. Péternek félreérthető, kétszínű viselkedését, anélkül, hogy a közösséget megtagadta volna vele: „Amikor azonban Péter Antióchiába érkezett, szembeszálltam vele, mert okot adott rá. Mielőtt ugyanis néhányan átjöttek volna Jakabtól, együtt étkezett a pogányokkal, azután azonban, hogy ezek megjelentek, visszahúzódott és különvált tőlük, mert félt a körülmetéltektől. Az ingadozásban a többi zsidó is követte, sőt még Barnabást is belesodorták a kétszínűségbe. Amikor tehát láttam, hogy viselkedésük nem egyezik az evangélium tanításával, mindnyájuk előtt megmondtam Péternek: »Ha te zsidó létedre pogány módon, és nem zsidó szokás szerint élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokásokat kövessenek?«” (Gal 2,11). A pápákat tehát valóban érheti olykor jogos kritika, de amíg Isten parancsaival ellenkezőre nem kényszerítenek, engedelmeskedni kell nekik.