Pápa Isten földi helytartója!?

[link] A pápai hatalom a Szentírásban

„Mi címen nevezzük a pápát Péter jogutódjának? Vajon Szent Péter a római püspökre hagyta-e különleges joghatóságát?”

Szent Péter igenis mint római püspök halt meg: ebben ma komoly történészek között nincs többé vita. A törvényes római püspök Szent Péter apostol törvényes utódja s így különleges joghatóságának is örököse. Mert hiszen Krisztus Urunk, ahogy az Egyházat magát s az ő egész művét nemcsak néhány évre vagy évtizedre szánta, hanem mindenkorra: "a világ végezetéig", ahogy ő maga mondja, úgy annak alkotmányát is, vagyis a központi egyházkormányzatot, Péter főapostoli tisztjét, mindenkorra alapította. Nem Szent Péter hagyta tehát utódaira a pápai hatalmat, hanem maga Jézus rendelkezett így, amikor Szent Pétert Egyházának fővezetésével bízta meg s mint magát az Egyházat s annak lényeges kormányzati rendszerét, úgy ezt a fővezetői tisztséget is örök életűnek rendelte.

„Van-e arra bizonyíték, hogy Péter csakugyan Rómában élt és halt meg?”

Erre számos bizonyíték van s ezek alapján ma már a komoly protestáns történészek is kénytelenek meghajolni e történeti tény előtt. Maga Szent Péter apostol első levelének végén (5, 13) világosan céloz arra, hogy ezt a levelet Rómából ("Babilonból") írja, vagyis az akkori pogányság központjából. Világosan tanúskodik Szent Péter római időzéséről Római Kelemen († 97), Antióchiai Ignác († 107), Korinthusi Dénes († 170 körül), Irenaeus († 202) s mások. Soha az ősegyház írói közt erre nézve kétség nem merült fel s ma már minden komoly protestáns történész is elismeri azt.

„A pápaság tana nincs benne a bibliában.”

De bizony benne van és mennyire benne van! Persze nem ezzel a szóval: pápaság; hiszen az a szó sincs benne: Szentháromság. De benne van a lényege, a fogalmi tartalma, mégpedig egészen világosan. Benne van Jézus szavaiban az a határozott rendelkezés, hogy ő Egyházát Péterre mint kőszálra építi s ez lesz az Egyház szilárdságának feltétele, amelynél fogva "a pokol kapui nem vesznek erőt rajta". Határozottan benne van a Szentírásban, hogy Jézus Péternek, a főapostolnak, adja át a mennyek országának, vagyis az Egyháznak kulcsait, ami nyilván annyit jelent, hogy őt teszi meg az Egyház legfőbb kormányzójának, törvényhozójának, vezetőjének. Amit Péter megköt vagy megold a földön, azt az Isten is megköti vagy megoldja az égben. Lehet-e a pápai teljes jogú egyházi kormányzóhatalomnak világosabb kifejezése a bibliában? Azonkívül Jézus világosan mondja azt is, hogy Pétert egész nyája őrzőjévé, vezetőjévé, pásztorává teszi: "Legeltesd a bárányaimat is, a juhaimat is!" (Máté 16, 18 k.; Ján. 21, 15-17.) Aki azt mondja, hogy a pápaság nincs benne a bibliában, az félrebeszél. Az éppen oly jogon azt is mondhatná, hogy magának a Szentháromságnak a tana sincs benne a bibliában.

Mindenesetre az sincs benn a bibliában, hogy Luther vagy Kálvin Istentől rendelt reformátorok lettek volna s tanításaik hitelt érdemelnek. Hát akkor ezt milyen alapon hiszik, akik "csak azt hiszik, ami benn van a bibliában"?

Jézus Pétert sziklává tette, mégpedig azért, hogy ráépítse egyházát; ez a tény Péternek különleges főséget adott; Péter Rómába ment; és jogutódokat hagyott maga után. Ebben a részben azt bizonyítjuk, hogy az egyházatyák értelmezése szerint Péter jogutódai örökölték az ő speciális tekintélyét és főségét.

Az atyák számos különféle módon dokumentálják, hogy a római egyház volt a központi és legnagyobb tekintéllyel bíró egyház. Tanúsítják a római egyházba vetett bizalmat tanácsadás, vitás kérdések eldöntése valamint tanbeli kérdésekben való eligazítás terén. Megjegyzik, mint például Antiochiai Ignác, hogy Róma az „elöljáró” a többi egyház között, valamint Ireneus, hogy „nagyobb tekintélye miatt, minden egyháznak egységben kell lennie” Rómával. Abban is világosan irányt mutatnak, hogy az egység Rómával és a római püspökkel egyet jelent egységben lenni a katolikus egyházzal. Ez pedig Cyprianus tolmácsolásában azt a meggyőződést tükrözi, hogy Róma „a fő egyház, ahonnan a papi egység keletkezett”.

Az alábbiak közül azok a legfontosabb szakaszok, amelyekben a pápák – akár elvi állásfoglalásukkal, akár konkrét cselekedetükkel – kinyilvánítják felfogásukat egyházi tekintélyükről. Miként I. Kelemen pápa, amikor utasítja a korintusi egyházat, hogy állítsa helyre egyházvezetését, vagy amikor Viktor pápa kiközösíti Kis-ázsia egyházait, mely után a többi püspök ugyan megkísérelte megváltoztatni Viktor elhatározását, de nem kérdőjelezték meg joghatóságát a kiközösítésre.

És most lássuk az idézeteket.

Római Kelemen

„A bennünket érő, és egymást követő váratlanul jött nehézségek és zavarok miatt, testvéreim, csak megkésve fordíthattuk figyelmünket mindazokra a dolgokra, melyeknek rendezése, szeretteim, olyan kívánatos számotokra, arra az istentelen és hozzátok méltatlan lázadásra gondolunk, ami Isten választottjai számára idegen és tőlük távol áll, de miatta jutott néhány vakmerő és elszánt egyén arra a féktelenségre, hogy a ti tiszteletet érdemlő, nemes, és minden ember előtt megbecsülésben álló neveteket olyan rettenetesen káromolja. … Fogadjátok meg tanácsunkat, és nem fogjátok megbánni. … Ha pedig valaki nem fogadná el azt, amit ő [Isten] mondott általunk [vagyis, hogy állítsátok helyre az egyházvezetést], tudja meg, nem kis veszélynek teszi ki magát! … Örömöt, igaz örvendezést ajándékoztok minekünk azzal, ha engedelmesek lesztek azok iránt, akikről a Szentlélek által írtunk most nektek; és ha tövestül kivágjátok lázongásaitoknak a rend ellen irányuló, alaptalan haragját, amit a békesség és az egyetértés végett ezen levelünkben vázoltunk.” (Levél a korintusiakhoz 1; 58-59; 63 [Kr. u. 95])

Hermász

„[Hermász] két könyvecskét fogsz majd megírni, az egyiket elküldöd Kelemennek [Róma püspöke], a másikat pedig Grapténak. Kelemen a városon kívülre fogja azt eljuttatni, neki az a megbízatása” (A Pásztor 2,4,3 [Kr. u. 140/55])

Antiochiai Ignatiosz (+110)

„Ignác … a rómaiak területén elöljáró egyháznak, mely Istenhez méltó, dicséretes, boldogságra méltó, dicsőséges, a cél elnyerésére érdemes, méltó a szentségre és a szeretet vezetője, krisztusi törvényű, [és] az Atya nevével ékes” (Rómaiaknak írt levél 1,1)

„Soha senkire nem irigykedtetek [ti. a római egyház], másokat tanítottatok. Én azt akarom, az is szilárduljon meg, amit tanítványokként másoknak meghagytatok.” (uo. 3,1)

Korinthoszi Dionüsziosz

„Kezdettől fogva ez a szokás uralkodott ugyanis nálatok, hogy minden testvérrel különféle módon jót tesztek, és minden városban sok egyháznak támogatást küldötök. … Rómaiak, ti megőriztétek az atyáktól örökölt római szokást, melyet nemcsak fenntartott boldog püspökötök, Szótér, hanem gyarapított is, mert bőségesen küldte a szenteknek a támogatást, és boldog szavakkal vigasztalta a hozzá jövő testvéreket, mint gyermekeit a gyengéden szerető atya.” (Levél Szótér pápához, idézi Euszebiosz, Egyháztörténet 4,23,9 [Kr. u. 170])

„Ma megünnepeltük tehát az Úr szent napját, melynek folyamán felolvastuk leveleteket [ti. Szótér pápáét]; mindig meg fogjuk őrizni, hogy [az egyházban] felolvasva emlékeztessen bennünket, amint az első levél is, amit Kelemen írt nekünk.” (uo. 4,23,11)

Ireneusz (†202)

„De mivel nagyon hosszú lenne ebben a kis könyvben valamennyi egyháznak utódlásait felsorolni, itt csak a legnagyobb, a legrégibb és mindenki előtt ismert egyháznak, annak, amit a két dicsőséges apostol Péter és Pál Rómában alapított és szervezett, az apostoloktól átvett hagyományát s a püspökök sorozata révén egészen napjainkig hirdetett hitét ismertetjük s ezzel minden tévtanítót megszégyenítünk. … Ezzel az egyházzal, nagyobb tekintélye miatt, minden egyháznak egységben kell lennie, vagyis minden hívőnek a földkerekségen, amelyben [ti. a római egyházban] a világ összes egyházának vezetői által mindenkor meg van őrizve az apostoli hagyomány.” (Az eretnekségek ellen 3,3,2)

Caesareai Euszebiosz (†339)

„Bizony nem kis jelentőségű kérdés merült fel abban az időben [Kr. u. 190], mert egész [Kis-]Ázsia egyházai arra hivatkozva, hogy ők ezt igen ősi hagyomány alapján teszik, úgy vélték, hogy a hold tizennegyedik napján kell megülni az Üdvözítő húsvétjának az ünnepét, amely napon is a zsidóknak előírás szerint le kell ölniük a bárányt, és minden esetben ugyanezen a napon kell befejezni a böjtöt, a hét bármely napjára essen is az. Az egész földkerekség többi részén levő egyházak azonban nem ily módon szokták megülni az ünnepet, és apostoli hagyomány alapján megtartották azt a mindmáig is érvényben levő szokást, hogy nem szabad más napon befejezni a [Nagy]böjtöt, mint Üdvözítőnk feltámadásának a napján. Ennélfogva tehát a püspökök zsinatokat és összejöveteleket tartottak ebből a célból, és mindannyian egyhangúlag, levél útján a mindenütt élő hívek tudomására hozták azt az egyházi előírást, hogy az Úr halottaiból való feltámadásának titkát nehogy más napon üljék meg valaha is, mint az Úr napján [vagyis vasárnap], és hogy csak ezen a napon fejezzük be a húsvéti böjtölést. … Ezek után a rómaiak elöljárója, Viktor [pápa (189-199)] megpróbálta a közös egységből tömegesen kiközösíteni egész [Kis-]Ázsia egyházait a szomszédos egyházakkal együtt, mintha heterodoxok lettek volna. Ítéletét levelek útján tette közzé, melyekben kihirdette, hogy az ott élő összes testvérek kivétel nélkül ki vannak rekesztve a közösségből. Ez azonban nem tettszett az összes püspöknek. Véleményével ellentétben azt tanácsolták neki, hogy legyen gondja a békességre, a felebaráti egységre és szeretetre. … [Ireneusz] udvariasan arra buzdítja Viktort, hogy ne vágja le Istennek egész egyházait, melyek régi szokás hagyományát őrzik”. (Egyháztörténet 5,23,1–24,11)

„Ireneusz joggal viselte nevét, mert nevében és magatartása által is békeszerző volt, így buzdított és tárgyalt az egyházak közötti béke érdekében, és nemcsak Viktorral, hanem levél útján számos, különféle egyházi vezetővel is tanácskozott” (uo. 24,18)

Cyprianus (†258)

„Az Úr mondta Péternek: «Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.» [Mt 16,18-19]. … Őrá építette az egyházat, neki parancsolta meg először nyája legeltetését [Jn 21,17], és noha az összes apostolnak ugyanolyan hatalmat adott, mégis egy tanítói széket alapított, és tekintélyével az egy egység egy alapját és eredetét határozta meg. A többi [apostol] is az volt, ami Péter, de az elsőséget Péter kapta, és így mutatkozik meg az egy egyház, és az egy szék. Pásztorok mindannyian, de egy nyáj van, amelyet az összes apostol közös egyetértéssel legeltet. Aki ezt a Péter-egységet nem tartja, az hogyan gondolhatja, hogy megtartja a hitet? Aki elhagyta Péter székét, amelyre alapozódott az egyház, az hiheti magáról, hogy az egyházban van?” (A katolikus egyház egységéről 4; első változat)

„Van merszük [ti. az eretnekek] elhajózni Péter székéhez és a fő egyházhoz, ahonnan a papi egység keletkezett, és a szakadároktól és istentelenektől leveleket hozni és nem gondolnak arra, hogy a rómaiak, akiknek az apostoli hit hirdetése adott tekintélyt, a hűtlenekhez nem közelíthetnek?” (Levelek 59,14)

A Szerdikai Zsinat (343)

„Ez látszik ugyanis a legjobbnak és messze a legillőbbnek, ha a főnek, azaz Péter apostol székének számolnak be a papok minden egyes tartományból.” (DH 136)

Nem hiszek benne,ez emberi kitaláció.

a hatalom fontos az egyháznak,hogy növelje befolyását.

Az Egyház és Péter

„És erre a kősziklára építem Anyaszentegyházamat” (Mt 16,18)

Jézusnak a mennyországról szóló beszéde látható Egyház alapítására célzott. Minél határozottabban fordult szembe az Úr az uralkodó vallásrendszerrel, minél szembetűnőbbé lett, hogy a zsidó törvény érvényét elveszi, hogy annak helyébe saját igéit iktassa, – hogy az új ország az Ő személyéhez és megvallásához fűződik –, hogy ez az Ő országa (vö. Lk 22,29.30; 23,42, Mt 13,41), ez az Ő vérével írott szerződés, – annál nagyobb szükségszerűséggel mélyült el a szakadék, amely tanítványait elválasztotta régebbi vallási nézeteiktől, „mert senki sem tesz nyersposztó foltot ócska ruhára”,... annál bensőbbé, tudatosabbá kellett lennie a tanítványokat egybefűző közösségnek is. Hiszen oly szívhezszólóan megmondta nekik: „Mindenek arról ismerik föl, hogy tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek”. Testvéreknek kell egymást szólítaniok, az Ő lakótársaivá (vö. Mt 10,25), lakodalmas népévé kell lenniök, kik nem búsulhatnak, míg a vőlegény körükben időzik (Mt 9,15), – kik közösen ittak az Újszövetség kelyhéből. És egykor az Ő választottaivá kell lenniök, hogy asztalánál, az Ő országában élvezhessék a Megváltó lakomáját. (Lk 22,29)

Jézus messiási öntudatának szükségképpen közösségképző hatása volt. Vele máris bekövetkezett az ítélet, a hit és hitetlenség, a lelkek elkülönülése. Jézus eléggé érthetően megmondta: „ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem jöttem békét hozni, hanem kardot”. (Mt 10,34, vö. Lk 12,51) Isten országa Jézussal vonult a világ birodalmába és ugyanekkor indult meg az elkülönülés folyamata: a régi újjáalakult. Ennek az újnak kialakításán buzgólkodott Jézus, miközben új és újabb tanítványokat gyűjtött maga köré. Az evangéliumok a tizenkettőt 29 helyütt említik. Szent Pálnál a tizenkettő már fogalomképpen hangzik. Amennyi vita folyt arról, vajon már Jézus is apostoloknak hívta-e tanítványait, – ahogy Szent Lukács (6,13) bizonyítja, – vagy csak hellén földön honosodott meg ez a megjelölés –, annyira kétségtelen tény, hogy tizenkettejüket Jézus maga választotta ki. Épp tizenkettő kellett, se több, se kevesebb. Jézus nyilvánvaló szándéka szerint ez a szám az új Izrael tizenkét nemzetségét jelképezte, a szentek népének azt a „képletes valóságú csíráját” (Kettenbusch), amelyet Jézus, mint Emberfia keltett életre Dániel jövendölése szerint. A tanítványok alkották, mint új Izrael, az új ország magvát, annak szellemi gerincét, ők lettek Jézus tanának hivatott letéteményesei, a föld sava, a világ világossága. Úgy tekintették magukat, mint akik hivatottak egykor ítélni Izrael tizenkét törzse fölött. (Mt 19,28, Lk 22,30) Annyira áthatotta valamennyiüket összetartozandóságuk alapvető fontossága, hogy Jézus mennybemenetele után első föladatuknak tartották, hogy az öngyilkossá lett Judás helyét Mátyással töltsék be. (ApCsel 1,15) Ez a tizenkettő lett tehát az új ország ősi és alapformája. Az efezusiakhoz írt levél szerint az új ország mint apostoli Egyház (2,20) az apostolok alapján kezdte meg történelmi életét. Apostoli jellege, valamint külső és belső összefüggése a tizenkettővel tehát lényegileg hozzátartozik, ezért azt tőle elvenni nem lehet.

Mindemellett már Mátyás választásakor is kitűnt biztos fellépésével az apostolok egyike, mégpedig Simon, Jónás fia, akit Péternek mondunk. A választást ő kezdeményezte és vezette. Pünkösd ünnepén megint csak ez a Péter az, aki lángoló szavaival az első hitközséget életrekelti. (ApCsel 2,14) Úgy a templomban (3,12), mint a tanács előtt ismételten (4,8; 5,29) képviseli az apostolokat. Csodái túltesznek magának az Úrnak tettein is. Közszájon forgó csodáinak páratlan nagyságából azt a képet nyerjük róla, hogy mind a tizenkettő fölött kellett állnia. Ő az, aki Kornélius pogány százados fölvételével eldönti az ifjú Egyházra oly fontos kérdést, hogy a pogányok is minden nehézség nélkül fölvehetők-e és ezt az álláspontját általánosan elismerteti minden ellenzéssel szemben. (11,4) Midőn később kérdés merül föl, hogy kötelezi-e a zsidó körülmetélés a pogányból lett keresztényeket, megint az ő szava mutat irányt. (15,7) És amikor Antiochiában már-már újból fellángol a viszály, az ő személyes jelenlététől várják a kedélyek lehiggadását. (Vö. Gal 2,11) De nemcsak az ősi egyházközségben, hanem a hellén missziós községek körében is, – ahol Szent Pál dolgozik a körülmetéletlenek között (vö. Gal 2,7) – Péter a döntő tekintély. Szent Pál Pétert mondja Jakab és János mellett az Egyház oszlopai egyikének. (Gal 2,9) A mértékadókhoz tartozik. (2,6) Sőt mi több: Szent Pál szerint az evangélium hirdetésére Péter ugyanolyan megbízatást kapott a körülmetéltek körében, amilyet Pál nyert amazok között, vagyis Szent Pál őt tartja a zsidókeresztény hitközség tulajdonképpeni alapítójának és vezetőjenek. (Gal 2,7) Pál első jeruzsálemi látogatása tehát elsősorban Péternek szól. Külön ezért megy három évi arábiai és damaszkuszi tartózkodása után Jeruzsálembe, hogy Péterrel személyesen megismerkedjék. És tizenöt napig marad nála. (Gal 1,18) Nyilván szükségét érzi, hogy Péterrel tárgyaljon és vele egyetértsen. Még ott is, ahol nemcsak hogy egyet nem értett vele, hanem szemtől-szembe kényszerült, – amiatt, mert Péter jogtalanul visszavonult a pogány keresztényekkel közös asztaltól és ezzel a gyakorlatban meghazudtolta saját alaptörvényeit (Gal 2,11.12) – ott is tudatként áll a háttérben, hogy mivel Péter példája az antiochiai Egyház számára is mértékadó, épp ezért nem szabad kitérniök a nyilvános gyülekezet előtti kimagyarázkodás elől.

Eszerint az ősapostolokról általában, Péterről pedig külön vallott felfogása is az Egyháznak olyatén képét festi, amilyet már a jeruzsálemi ősgyülekezet mutatott, ti. hogy az Egyház vezetése az apostolokat illeti, de a legbefolyásosabb és legtekintélyesebb apostol: Péter. Az ő irányítása mellett vezette a tizenkettő az ősegyházat. Jeruzsálem, illetve a tizenkettő – Péterrel az élén – volt a keresztény egyházközségek előcsarnoka. Ez az előcsarnok pedig – miként azt újabban teljes joggal hangoztatják – külön illetékességgel rendelkezett, hogy felmerülő kérdésekben döntsön, sőt elismert felügyeleti joggal bírt az összes keresztény missziók fölött éppúgy, mint a misszionáriusok hitelesítésére. Maga Pál nyilvánvaló megelégedéssel hangsúlyozza, hogy a jeruzsálemi illetékesek elismerték pogány, missziós küldetését és neki a közösséghez kezet nyújtottak (Gal 2,9), anélkül, hogy továbbiakkal terhelték volna. (2,6) Eszerint a szentpáli hitközségek is Jeruzsálem főhatósága alatt álltak. Pál még hozzáteszi: „csak a szegényekről emlékezzünk meg, amit ugyancsak iparkodtam is megtenni”. (Gal 2,10) Számos kutató ebben a kivetésszerű, Jeruzsálemnek szóló szegénytámogatásban az adó bizonyos nemét látja, sőt péterfillérről beszél, melyet az elszórtan fekvő keresztény községek, benső függésük jeléül tartoztak fizetni Jeruzsálemnek, éppúgy, ahogy a zsidó hitközségek zsinagógái is áldozati fillérrel adóztak a jeruzsálemi templomnak.

Ha a keresztény ősegyház alapformáit nézzük, úgy kitűnik, mily értelemben nevezhetjük a kereszténykort a katolicizmus születése korának és mennyiben állapíthatjuk meg éppen a jeruzsálemi ősi községről, hogy az félreismerhetetlenül magán viseli a későbbi katolicizmus egyes alapelemeinek csíráit. E tekintetben Péternek, tizenkettejük közül is kimagasló tekintélye ötlik a legjobban szemünkbe.

Mi okozhatta Péter eme kiváltságos helyzetét az ősegyházban? Wellhausen és követői szerint az, hogy Péter volt, aki először látta a feltámadott Urat. Az ő hite keltette föl a többiekét és így Péter húsvéti hite valóban alapja és gyökere lett az egész abból sarjadt kereszténységnek. Mások ezt az elméletet újabban úgy igyekeztek helyesbíteni, hogy Pétert nem tekintik a keresztény hit tulajdonképpeni ébresztőjének, lángralobbantójának, hanem csak újjáélesztőjének. A tanítványok hite ugyanis megrendült a kínszenvedés alatt. Péter szilárd hite folytán azonban újra kisarjadt, tehát az új hit valóban nála kapott lángra.

E nézetek egyikét sem tehetjük magunkévá, mert egyikük sem nyugszik biztos történeti alapon. Mert igaz ugyan, hogy az őskeresztények a feltámadás koronatanúját Péterben látták, az is minden kétségen kívül áll, hogy tanúbizonyságát többre becsülték, mint a többi apostolokét. Szent Pál is, aki a tagadókkal szemben Jézus feltámadásának legfontosabb tanúit idézi, első helyen említi őt és csak utána a tizenkettőt együttvéve. (1Kor 15,5) Az is jellemző, hogy Márk szerint a Szentsír őrzőangyala az asszonyoknak meghagyja, értesítsék a tanítványokat, valamint Pétert, hogy Jézus megelőzi őket Galileában. Eszerint Márk is megkülönbözteti Pétert és az ő tanúságtételét. Sehol sem szerepel azonban olyasmi – ahogy ez teljesen beigazolódott –, ami szerint Péter lett volna a legelső, akinek Jézus megjelent. És sehol sincs még a nyoma sem annak, hogy az ősegyháznak és az őstanítványoknak a föltámadott Úrba vetett hite csakis Péter tanságára épült, és hogy az a meggyőződés élt volna körükben, hogy hitük kizárólag Péter hitével áll, vagy bukik. Ellenkezőleg, – a feltámadásra vonatkozó följegyzések, főképp a Szent Páltól származók, nagyon vigyáznak, hogy közöljék a feltámadás tanúinak egész sorát, többek között ötszáz testvért neveznek meg, kik közül „sokan még most is élnek”. (1Kor 15,6) Nemcsak az egyedüli Péter tehát a feltámadás tanúja és szavatolója, hanem az összes akkori tanítványok is. A pünkösdi élménynek ezek szerint mindnyájuk együttes tanúbizonysága adott alapot.

Hogy Péter tanúságtétele mégis különös becsben állt, hogy azt apostoltársai előtt és mellett külön is kiemelik, annak oka nem lehet az, hogy Péter lett volna a feltámadás eredeti, tulajdonképpeni őstanúja, hanem inkább, mert szava az őshitközségben egyáltalán sokat nyomott, nagyobb tekintélyt élvezett. Más szóval Péter elsősége nem azon múlt, hogy feltámadási hite korábbi keletű, eredetibb volt, hanem fordítva, az ő már elismert kiváltságos helyzete szerzett különleges becset feltámadási hitének. A szentpéteri tanúbizonyság e hordereje, a tizenkettőtől függetlenül neki szentelt külön figyelem – amint az Márknál, Pálnál, sőt Lukácsnál is mutatkozik (24,34) –, arra indítja a történetbúvárokat, hogy valamely, Jézus feltámadása előtti eseményre következtessenek, amely Péternek kiváltságos tekintélyt adott az ősi községben és amelynek eredményeként Péter tanúbizonysága, ha nem is kizárólagosan, de mégis megkülönböztetett súllyal esett a latba. Történt-e ilyen esemény?

Máté evangélista örökíti meg azt a jelenetet, amelynek fénye egyszeriben érthetővé teszi nemcsak Péter kimagasló tekintélyét az ősi községben, hanem feltámadási tanúsága nagy becsét is. Fülöp Cezareája közelében történt, a Hermon déli lejtőjén, szemben azzal a hatalmas sziklafallal, melyből a Jordán fakad, hogy az Úr ezt a kérdést intézte tanítványaihoz: „Kinek tartotok engem?” Erre Simon Péter ezt válaszolta: „Te Krisztus vagy, az élő Isten fia”. Jézus ekként felelt: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér jelentette ki ezt neked, hanem az én Atyám, ki mennyekben van. És én mondom neked, hogy te kőszál vagy és erre a kősziklára építem Anyaszentegyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. És neked adom a mennyország kulcsait. És bármit megkötsz a földön, meg lesz kötve mennyekben is és bármit feloldasz a földön, fel lesz oldva mennyekben is”. (Mt 16,15)

E sorok különleges nyelvi mivoltából azonnal kitűnik, hogy itt arámi a szólásmód. A Kéfás szóval csakis az arámi nyelv enged meg szójátékot. Kéfás görög kifejezése ugyanis Petra (szikla), amelynek, hogy latin-görög személynévként szerepelhessen, Petrosra (Petrus) kell változnia. E kifejezésnek pedig: Simon, Bar Jona, pokol kapui, mennyország kulcsai, megkötni, feloldani, továbbá a menny és föld szembeállítása, valamennyien az arámi képzeletvilághoz tartoznak. Éppen azért, a szemitizmusban jártasak cáfolhatják meg leghatározottabban azt a balhiedelmet, amely nyugatrómai hamisításnak veszi e Máté-idézetet. Ez már csak tisztára nyelvi szempontból is képtelenség és ezért ma már idejét múlta felfogás. A fenti Máté-idézet csak palesztinai, zsidókeresztény földön sarjadzhatott.

Vajon valódi-e?

Kérdésünk először is oda módosul, hogy a Máté evangélium őseredeti részletének lehet-e tekinteni, vagy pedig későbbi becsúsztatással juttatták bele. E részlet szoros összefüggése nyilvánvaló; nem fér bele a legcsekélyebb mesterséges betoldás sem. Péter vallomásának: „Te Krisztus vagy”, – megfelel Jézus bizonyságtétele: „Te vagy a kőszál”. Az Úr e kérdése: „minek tartják az Emberfiát?” – és a téves nézetek fölsorolása pedig lélektani finomsággal készítik elő Péter helyes válaszát, mire Jézus boldognak nyilvánítja őt... Más emberek hamisan, a világ szemével ítélnek meg engem, de te fölismerted titkomat, boldog vagy tehát stb. Bollinger protestáns hittudós idevonatkozólag ezt jegyzi meg: „Máté eme verseinek oly tökéletes, összefüggése akár a törzsé valamelyik végtagjával. Történelmi nagy óra levegőjét lehelik azok. Formájuk is olyan, hogy csakis a föld legnagyobbjai, azok is csak legnagyobb óráikban képesek ilyesmire. Szövegcsempész ilyet nem alkot”.

Ha pedig e részlet további összefüggését tekintve Máté írói szándékába helyezkedünk, úgy annak hiteles volta kétségtelenné válik. Az evangélium kézzelfogható célja, hogy bebizonyítsa Jézusról, hogy Ő az Ótestamentumban megjövendölt Messiás, továbbá, hogy Ő az isteni törvényhozó és tanító, aki az Ótestamentumot annak legmélyebb értelmében föltárja és beteljesíti. Az Ő új, beteljesítő igéje hatálytalanítja és helyettesíti a farizeusok és írástudók hamis tanait, akik a szúnyogot megszűrik ugyan, de a tevét lenyelik. (Mt 23,24) Máté írói szándéka tehát nem a zsidó lényeg, hanem a farizeusok ellen irányul. Egyedül Jézus a menny igaz hírnöke, Aki a választott tanítványokra bízta, hogy terjesszék jobb igazságot hozó tanát, úgy, hogy ők kerültek ilyképpen az elvakult farizeusok és írástudók helyébe. Ez viszont, az evangélistának további szándékaként új vallási tekintély, új tan és ezzel új, a zsinagógát kiszorító egyház kialakulására mutat. Az a tanítvány pedig, aki a menny titkát mindnyájuknál hamarább fogta föl és Jézus istenfiúsága mellett téve hitet, azt ki is fejezte, megbízatást kap, hogy ennek az új Egyháznak alapköve, sáfára, a mennyország hírnöke legyen, aki az Úr Jézus szellemében és nem a farizeusok módján köt és old, azaz tilt és enged. Az evangélium farizeusellenes volta tehát éppen abban éri el tetőfokát, hogy új Egyház létesült, Péter pedig új megbízásokat kapott. Épp ezért, nem törölhetjük az evangélium soraiból a Péternek tett ígéretet, mert az hozzátartozik, mint az evangélista eredeti följegyzése.

De vajon nem lehetséges-e, hogy judaisztikus, Pál-ellenes érdeket hajhászván, maga Szent Máté találta volna ki a kőszálról és a mennyország kulcsáról szóló szavakat, hogy ezáltal biztosítsa Szent Péter tanítói felsőbbségét Szent Pállal, – vagy Jeruzsálem illetékességét a hellén községek igényeivel szemben? Ez esetben az említett Máté-idézet jeruzsálemi zsidó-keresztény körök kezemunkája lenne, akik Pétert játszották volna ki Pál ellenében, más, legjobb esetben pedig az evangélista szerző jámbor csalásáról lehetne szó. Túl messze vezetne, ha úgy a protestáns, mint a katolikus hittudósok kimerítő bizonyítékait idéznők arra vonatkozólag, hogy mennyire alaptalan a föltevés, hogy Péter és Pál, avagy a jeruzsálemi és a hellén község között ellenséges viszony állt volna fenn. Épp így, az sem szorul bővebb bizonyításra, hogy Máté evangéliumát egyáltalán nem Szent Pál tanítása ellen irányzott, burkolt ellenzékiség sugallta. Számunkra döntő lehet, hogy Jézus jövendölésének alapkifejezése, a kőszál szó, jóval Máté evangéliuma előtti időből ismeretes, tehát Jeruzsálem pusztulását megelőzően – röviddel 70 előtt –, már az őskereszténységben, mégpedig nemcsak a zsidó-keresztények, hanem a pogány-keresztények között, hogy többet mondjunk, a szentpáli községekben is, közszájon forgott, ahol azt hitelesnek ismerték el. Nemcsak Máté, hanem Márk (3,16) és János is (1,42) tudtunkra adják, hogy Péter eredetileg a Simon nevet viselte és hogy Kéfa=Petros=Kőszál-nak először az Úr nevezte őt. Márk (3,17) azt is elmondja, hogy Jézus Jakab és János nevét is elcserélte a Boanerges megjelöléssel. Jelentőségének kell tehát lennie, hogy a Boanerges, valamint a Barnabás név az őskereszténységben – Simon=Kéfa=Kőszál nevével ellentétben – nem honosodott meg soha. Simon jelzőnevét az egész kereszténység a főapostol tulajdonképpeni neveként használja. Szent Pál majdnem kizárólag a görögösített arámi Kéfás néven emlékezik meg róla, a galatai levélben pedig (1,18; 2,7.8) a görög fordítású Petrosról szól. A hellén községekben csakis a Péter megjelölés érvényesül, míg az eredeti Simon név teljesen eltűnik. Ez annál is inkább feltűnő, mert a Krisztus előtti időben sem a görög Petros, sem az arámi Kéfa nem szolgált személynév gyanánt. Az őskeresztény hitközségeknek tehát már hosszú évtizedekkel azelőtt, hogy Máté tollat fogott – mindenesetre már a 35-dik év körül, amikor Pál kereszténnyé lett –, okuk lehetett, hogy Simon apostolt ne Simonnak, hanem Kőszálnak hívják. „Minden hívőnek tudnia kell, hogy ő a Kőszál (Kattenbusch.)

Ugyan miért?

Más okot nem tételezhetünk föl, mint azt, hogy a Kéfa=Petros=Kőszál elnevezés Simonnak az Egyházra nézve jelentős, kiváltságos helyzetét fejezte ki az egész őskereszténység előtt, mely azt is tudta, hogy az apostol eme kiváltságos helyzete eredeti elrendelésen, magának Jézusnak félreérthetetlen szándéknyilvánításán alapul. Más szavakkal: a Máté-idézet magva, vagyis az, hogy Simon az Egyház talpköve lett, hogy tehát az Egyház Péterre épült, már a közkeresztényi, mégpedig a Szent Pál előtti hagyományoknak is szilárd állományához tartozott. Nem lehet az tehát szűk, judeai, Pál-ellenes körök mesterkedése az első évszázad végéről. Ebből az is világos, hogy nemcsak az üdvösséget váró zsidók írója, az állítólag Pál-ellenes Máté említi Simont kőszálként, hanem a pogányok embere is, a Páltól függő hellenista Lukács is följegyezte az Úr néhány szavát, mely úgy hangzik, mintha a kőszáljelenet pontosabb magyarázata lenne: „Az Úr azonban szólt: Simon, Simon! Íme a sátán kikért benneteket, hogy megrostáljon, mint a búzát. Én azonban imádkoztam érted, hogy hited meg ne fogyatkozzék és ha majd egykor megtértél, erősítsd meg testvéreidet!” (Lk 22,31) Jézusnak tehát külön imaszándéka volt, hogy éppen Simon hite ne tántorodjék meg soha, hanem testvéreit is „megerősítse”. A „megerősítés” ismét csak Máté Kéfá-jára emlékeztet. Simonnak személyes feladata, hogy az ifjú keresztény hitnek ereje és támasza legyen. Tehát Lukács is föltételezi, hogy Simon kőszálhivatalt kapott. Ugyanezt találjuk Szent Jánosnál is. Az evangélium függelékében, amely Szent János tanítványai köréből származik, azt kérdezi a Feltámadott: „Simon, Jónás fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” (21,15) Simontól tehát az Úr hűségesebb szeretetet vár, mint többi tanítványaitól. És ennek a hívebb szeretetnek alapján őt nevezi ki – de csakis őt – a Messiás pásztorhelyettesévé: „Legeltesd az én juhaimat, legeltesd az én bárányaimat”. Bárhogy forgatjuk is ezt a részletet, mindinkább úrrá lesz bennünk a meggyőződés, hogy az egész őskereszténységnek tudnia kellett Simon és az Egyház fennállása közötti összefüggésről, valamint arról, hogy ez az ő egyedülálló jelentősége az Úr kifejezett akaratán alapul. Jézus Máténál följegyzett szavai tehát nem légbőlkapottak, mert alaptartalmukat tekintve az egész őskeresztény Máté-előtti, sőt Pál-előtti egyházi hagyományban rögződnek, eszerint hitelüket is onnan nyerik. Ebből egyidejűleg az is nyilvánvaló, hogy itt nem olyan kiváltságról van szó, mely Péter rendkívüli képességeihez fűződött az írásfejtegetés és igehirdetés terén. Hisz Péter nemcsak egyike az újonnan létesült Egyház köveinek, nem is csupán az első azok között, hanem ő az a kőszál, az alapkő, mely az Egyházat tartja. Benső viszonyban áll tehát az Egyház lényével, nemcsak tanának kinyilatkoztatásával és hitével, hanem annak e hitéből fakadó egész életével, egyházfegyelmével, kultuszával és rendjével is, úgyhogy annak nemcsak írásba foglalt bölcsessége és tanítása, hanem teljes összessége Péteren nyugszik. Még behatóbban fejezi ki az Úr ezt ugyanakkor, abban a bibliai képben, melyben a mennyország kulcsairól szól. Péter a háznagy – máskor is használta az Üdvözítő ezt a hasonlatot (Mt 24,45, Lk 12,42) –, aki egymaga őrzi a kulcsköteget és kötelességszerűen őrködik az Egyház lényegéhez tartozó területen. Ugyanezt fejezi ki a megkötés és megoldás kifejezése is. Ez tudniillik a rabbinusi szólásmód szerint – amelyből kölcsönözte – égi hatalmat, azaz Isten előtt jogerős tilalmazást, illetve engedélyezést jelent, ezenkívül pedig ugyancsak Isten színe előtt érvényes bírói döntést és rendelkezést. E három kép tehát tényleg a Vatikánum szellemében felfogott hatalom teljét, vagyis a legtágabb értelemben vett korlátlan tanítási és fegyelmi jogot és a csorbítatlan egyházkormányzás jogát mutatja. Mint láttuk, Péter befolyása valóban nemcsak az isteni ige hirdetésére szorítkozott.

De – és ezzel az utolsó kérdéshez jutottunk –, nincs-e itt pusztán személyi vonatkozásról szó Péter és az Egyház között? – Indokolt-e, hogy a Máté-idézetet és a Péter kiváltságáról vallott őskeresztény meggyőződést az ő utódaira is vonatkoztassuk, sőt éppenséggel csakis a római püspökre ruházzuk?

E kérdésre csak az adhat tagadó választ, aki a biblia szövegét – anélkül, hogy annak szándékába helyezkednék – önmagában vizsgálja, nem pedig Jézus istenemberi személyével kapcsolatban. Aki azonban hisz Jézusban, személye isteni voltában, gondolatainak és művének ezzel adott örök fennmaradásában, Jézusban, a jövő urában, akivel a mi jövőnk is elkövetkezik, az olyan nem talál egyetlen mulandót sem az Úr alkotásai között, nem ismer igéi közt olyat, mely csak a tegnapnak szólt volna, mert valamennyinek örök csengése van. Mind az élet, a teremtő erő szava, mindnyájan oly jövendölés, mely el nem múlik, míg be nem teljesedik. Ugyanez áll Szent Máté 16, 18, 19-dik versére is. Amit Jézus ezekben kora és tanítványai számára mond és cselekszik, azt minden idők számára tette és mondta, míg újra el nem jön megint. Jézus szavai: „Te kőszál vagy”, – abban a diadalmas messiási tudatban fogantak, hogy személye és műve örökéletű. És bár őmaga már a halál hatalmi körzetében, az alvilág kapuinál áll, istenemberi szeme előtt mégis nyomtalanul enyészik el a halál sötét árnyéka. Örök Egyháza ragyogó képe üdvözli őt az idő távlatából. Simon vallomásában biztosítékot talált arra, hogy Péterben az Egyház elmúlástól ment kőszálat kapott. A kőszál örök fennmaradása pedig szavatolja Egyháza örök életét. Nem múlik el, mert mindig sziklaépítmény marad. Mindig akad majd élő Péter, akinek hite a testvérekét is megszilárdítja. Sohasem nélkülözi majd Egyháza – ez jézusi ígéret – azt a fő alapformát, melyet Cesareában számára rendelt, mert és amennyiben léte függ ettől az alapformától. A kőszáli hivatal fennmaradása eszerint közvetlenül Jézus messiási tudatának diadalmasságából fakad. Jézus bizonyos benne, hogy Egyházán, messiási öntudata emez őstartozékú művén, a pokol kapui sohasem vesznek erőt, tehát fenn kell maradnia az Úr eljöveteléig Péter kőszálhivatalának, ama péteri ősformának is, amelyhez ezt az elmúlásmentességet kifejezetten és nyomatékkal fűzte. Miként az első korosztálynak, akként lesz minden következő időnek élő Pétere, kőszála, mely diadalmasan megállja a poklok minden ostromát. Mindezt Jézus-hitünkből merítjük. A történelem pedig arra tanít, hogy Péter, az isteni gondviselés bölcs terve szerint vértanúként halt meg Rómában és hogy a római község püspökei, amíg csak a történelmi emlékek visszanyúlnak, az ő pápai trónja birtokosainak tekintették magukat. Sohasem létesült, a többi kereszténység körében sem, más püspöki trón, mely egyazon szellemben vallotta volna magát Szent Péter utódjának, mint Róma. És ha a római primátus teológiai indokolása és pontos tartalmi meghatározása át is ment bizonyos fejlődésen, – mégis az ókeresztény hagyományt két tény támasztja alá; még pedig először az, hogy sohasem volt Péter-nélküli, Róma-mentes katolikus Egyház, hogy tehát a katolikus lelkiismeret számára kezdettől fogva alapkövetelmény volt a Péterrel, valamint a római Egyházzal való közösség; másodszor, hogy Róma a legrégibb időktől – Kelemen és Ignác napjaitól – ápolta elsősége tudatát és mint elöljáró a szeretetben (Ignác), mint főegyház (Cyprián) mértékadó, döntő befolyást gyakorolt a dogma-, erkölcs- és kultuszképzésre. Ez tehát számunkra drága történelmi tény, oly bizonyosság, amely végfokon a jézusi mű okszerűségéhez – ama meggyőződésben pedig, hogy az Úr az ő Egyházát őrzi – azon hitbeli szavatossághoz vezet, hogy a római püspökben Péter él tovább. Nem ismerünk a tanítványok körében más Pétert és nem tud másikról senki emberfia. Hisszük tehát, hogy a római püspök a mi Péterünk, akire Krisztus alapította Egyházát Caesarea mellett.

E hit fényében Jézus Péterhez intézett eme szavai: „Te kőszál vagy és erre a kőszálra építem Anyaszentegyházamat” – egyidejűleg jelentenek jövendölést és beteljesedést. Hiszen a történelem is megtanított rá, de minden új nap újabb bizonyítékát adja, hogy ez a kőszál az, mely a múltban csakúgy, mint a jelenben és jövőben fenntartja Krisztus Egyházát és vele az emberré lett Istenfiába vetett élő hitet. Szent és mély jelentőség fűződik ahhoz, hogy Simon kijelöltetését ez a vallomás előzte meg: „Te Krisztus vagy, az élő Isten Fia”. – Krisztushit, Egyház és Péter ugyanis összetartoznak. Ahol nincs Péter, nincs iránta érzett hűség, ott széthull a közösség és azzal együtt a Krisztushit is. Ahol a kőszál hiányzik, ott nincs sem Egyház, sem Krisztus.

Ahol azonban Péter, ott a pokol kapui megrohanják ugyan a közösséget, ott jöhet bár Marcion, Arius, a Renaissance, a felvilágosodás kora és a tisztára földi értékek kultusza, – mégis, mindennek dacára, még mindig az utolsó vacsora termében vagyunk Urunk és Mesterünk körül. Ahol tehát Péter, ott van Krisztus is. A katolikusok előtt eszerint lényegbeli kapcsolatban áll az Isten Fiába vetett hit, a hűség az Egyházhoz és a Péterrel való közösség. Azért tartunk ki Péter mellett, mert nem akarunk tágítani Krisztus mellől.

És innen az a csendes, de erős remény, melyet az Úr még Fülöp Cesareájánál oltott lelkünkbe: hogy nem lehet másként, csak úgy, mint régen, – hogy mindazoknak, kik Krisztust keresik, Péterhez is vissza kell találniok. Heiler megindult szavakban emlékezik meg művében az angyallelkületű pásztor utáni vágyakozásról. Nekünk ez nemcsak álom, hanem biztos várakozás. Számunkra Krisztusban egyszer s mindenkorra feltárult az isteni élet, a malaszttal és igazsággal teljes valóság. És nem volt sem embernek, sem népnek tartós, termékeny élete, anélkül, hogy az ne ebből az isteni őséletből táplálkozott volna. Nincs nyugati szellemi közösség, nincs lelki egység, mely ne merítene az össztörekvések, vágyak és remények emez isteni ősalapjából. Krisztus volt és marad az emberiség szíve, Ő annak egyetlen, igazi hazája, ahol lelke nyugalmat talál. Hisszük, hogy: vagy elpusztul a nyugati emberiség, – aminthogy a vész hírnökei már megszólaltak, – vagy újjászületik Abban, Aki a mi életünk. Ezt a krisztusi életet a világ abban az Egyházban találja meg, melyet Krisztus Péterre épített, mert csakis az kapott ígéretet, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta, ez nyert egyedül szavatosságot fennmaradására vonatkozólag, egyedül övé a jövő. Amint az Egyház volt, amely a középkor népeinek a maga zárt egységével s a krisztusi üzenet erejével benső egységet és lelkierőt adott s aminthogy ő védte kemény, könyörtelen tusákban, primitív, pogány ösztönökkel, majd minduntalan feltámadó cézári őrülettel szemben a keresztény vallás fenségét, tisztaságát, szabadságát és az erkölcsiséget; úgy most is csak az lesz képes a foszladozó, elmálló, kiaszásnak indult Nyugat szellemi életében újra egységes, fennkölt célt, alkotó, ösztökélő vallásos erőt, erkölcsi erélyt és életserkentő feszültséget vinni. És csakis ő teheti, hogy újra fölfűzze annak a dicső és gazdag múltnak elszakadt fonalait, amelyből mai, nyugati kultúránk sarjadt. Akár előre pillantunk, akár hátra: Péter Egyháza nélkül nem lesz benső, erőművi egysége, se történelme a Nyugatnak, hanem legfeljebb csak az események egymásutánját éli majd végig, irány és cél nélkül, mint a lelkét veszített test a végső rándulásokat. Az életünk miatt van tehát szükségünk erre az Egyházra.

Igaz, hogy sokan még csak nem is ismerik! Ez azonban nemcsak az ő hibájuk. Nekünk katolikusoknak is be kell vallanunk bűnrészességünket – mea culpa, mea maxima culpa –, amiért még ma is az előítéletek és félreértések homályos ködgomolya fedi Egyházunk fényes arculatát. Nem kis mértékben járulnak hozzá egyéni gyarlóságaink, gyengéink és bűneink, ahhoz a fekete felhőhöz, amely elhomályosítja Krisztus jegyesének arcát. Azzal, hogy Isten megengedte, hogy az Egyház jelentős részei, a legértékesebb és legnemesebb erők nagy tömegével elszakadjanak, nemcsak a lehulló részeket büntette, hanem bennünket is. Ez a büntetés, ez az ostorozó megengedés – mint Isten valamennyi megengedése – szolgáljon figyelmeztetőül a magunkbaszállásra, a komoly ráeszmélésre, hogy tartsunk bűnbánatot. Ki kell formálnunk Jézus szellemét, elsősorban pedig a szeretet, testvériség, hűség és igazlelkűség szellemét valamennyiünkben, szubjektív módon önmagunkban, úgy, ahogy Ő az Egyházban objektíve alakot öltött. Akkor eljön a nap, amelyen Isten kegyelméből – bár esetleg csak hosszú kerülő és a nyugati szellemi élet nehéz benső válságai után – mindannyian újra egyesülünk, amikor a benső lelki Jézus-közösséghez külső közösség is járul és egy nyáj leszünk, egyetlen pásztor alatt. Akkor megy teljesedésbe Jézus ama szent fohásza, mellyel halála előtt Atyjához fordult: „Azokért is könyörgök, kik az ő szavukra hinni fognak énbennem. Hogy valamennyien egyek legyenek, mint ahogy Te Atyám énbennem és én Tebenned. Úgy ők is mibennünk egyek legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy Te küldöttél engem”. (Jn 17,20)