Minek örülnének jobban a természtettudományban hívők? Ha meghaltok és akkor a szemetek elé tárulna hogy az egész evolúció elmélet a Sátán hazugsága volt és Isten teremtett minden és van egy transzcendens hely ahol lakhattok örök boldogságban?

A természettudományos gondolkodás nem feltétlenül zárja ki az Univerzumnak egy esetleges olyan még ismeretlen tulajdonságát, hogy az emberi egyéneket jellemző információ, mint egyfajta energia nem vész el, hanem valamilyen formában megmarad, majd újabb rendszerek és hálózatok részeként továbbra is létezik. Csak ezt az elképzelést momentán nem igazolja semmi.

Én annak örülnék a legjobban, ha kiderülne hogy az Isten és a Sátán nem kamasz embergyerekek értelmi képességeivel rendelkező földesurak, akik egymással vetélkednek az uradalmi jobbágyaik ugráltatásával.

HA ez történne, akkor valószínű megkérdezném istent, hogy mégis miért teremtett dns-t.

Meg mindenféle őskori maradványokat.

Meg olajat.

De szeretném hallani, hogy most isten csinálta így, vagy Luci?

Meg hogy esetlegesen hol van ebben az árverés?

Mert a tudomány objektív módszereket alkalmaz, szóval ha esetleg van ötleted kedves kérdező, akkor hallani szeretnénk.

Szerintem ez egy érdekesebb téma lenne.

1. Természettudományos szempontból irreleváns, hogy ki minek örülne jobban.

2. Az evolúció és a teremtés nem egymást kizáró lehetőségek. Az evolúció az öröklődő tulajdonságok változásának mikéntjét írja le az egymást követő generációkban, a fajok átalakulását, új fajok létrejöttét. Ettől még elvi szinten maga az élet vagy a világegyetem lehetne akár teremtett is, nem önellentmondásos az a nézet sem, hogy Isten megteremtette a világot, pont olyan kezdőfeltételekkel, hogy az evolúció folyamata révén aztán kialakulhasson az ember. Sőt elvileg az sem önellentmondásos, hogy Isten a világot 6000 éve teremtette, amiben mindent az evolúciónak megfelelő módon helyezett el, és működik is benne az evolúció.

3. Fiatal koromban bár nem voltam igazán hívő – inkább agnosztikus –, spirituális szempontból érdeklődtem a vallások iránt. (Ma már inkább csak kulturális szempontból érdekel a vallás, az érdekel, hogy az emberek milyen különböző világképeket alakítanak ki magukban, és hogyan építik fel magukban.) Mindenesetre a kereszténység mennyországképe mindig is zavart. Pontosabban nem is a mennyország, hanem úgy általában az öröklét koncepciója. Nagyon sokáig nem tudtam jól megfogalmazni azt, hogy mi zavar benne igazán, egyszerűen csak zavart. „Valami itt nem kerek ebben koncepcióban.”

Ma már meg tudom fogalmazni a problémámat. Én pl. szeretek sakkozni. Valószínű, hogy 100, meg talán 200 év múlva is szeretni fogok sakkozni. De egymillió év után, sokmillió lejátszott játszma után marad-e még akár csak fikarcnyi kíváncsiságom a sakk iránt? Mit fog adni nekem a sakk egymillió év után? Oké, majd csinálok mást, bizonyára van ezer másik dolog, ami leköt pár száz évig. Meg találok tízezer másik dolgot, amiről nem is gondoltam, hogy lekötne, de jobb híján kipróbáltam és megtetszett. De szerintem nincs az a dolog, amit ne unna meg vége idővel az ember, az örökkévalóság meg „némileg” hosszabb, mint bármelyik véges idő.

A mennyországban a jelenlegi tudatoddal idővel megőrülnél. Úgy talán nem, ha valami megváltozott tudatállapotba kerülnél, de ezzel elveszne egy raklap dolog, ami a személyiségednek fontos része. Ha jelentőségét veszti az, hogy szeretek-e sakkozni vagy sem, szeretek-e főzni vagy sem, szeretek-e táncolni vagy sem, mert idővel egyiket sem fogom különösképpen szeretni, akkor mégiscsak halandó lesz az a személyiségréteg benne, ami sakkozni, főzni, táncolni szeret.

Szóval nem, inkább nem kérek az örökkévalóságból. Nyilván nem vágyok a halálra, szívesen élnék még jó pár évet, ha van rá mód, de nem akarok örökké élni, én örülnék, ha mégis a villanyoltás lenne a történetem vége. De a hithez való viszonyomat nem ez határozza meg, ahogy a hívő sem hosszú megfontolás után egy döntés révén válik hívővé, ugyanúgy egy ateista sem. Lhet érvelni persze egyik–másik mellett, lehet vágyni egyikre vagy másikra, de a világképemet nekem pl. nem ezek formálják.