Hogyan vehetem fel az unitárius vallást a római katolikus helyett? Mi ennek a helye, menete, időhossza - ha van - anyagi költsége?

Kedves Kérdező!

Azt, hogy a Bibliában egyértelműen megtalálható csodákat kiforgatod, és gyakorlatilag tagadod, ezzel a Bibliát magát tagadod. AzEgyház hittételként tanítja, hogy „Isten abszolút igazmondó és hűséges.”

A Bibliában is benne van, hogy „Nem ember az Isten, hogy hazudjék, nem ember fia, hogy visszakozzék. Mond-e valamit, hogy meg ne tenné? Ígér-e valamit, hogy ne teljesítené?” (4Móz/Szám 23,19)

Te összekevered az ésszerűséget (racionalitás) az észelvűséggel (racionalizmus). Az előbbi egyszerűen logikus gondolkozást jelent, utóbbi pedig egy hamis felfogást, ami úgy fogalmazható meg, hogy „amit én nem tartok ésszerűnek, az nem létezhetik”. A racionalizmus (észelvűség) nem egyeztethető össze a Bibliával, a kereszténységgel és az Istenhittel, míg a racionalitás (ésszerűség) nagyon is. Ez egy bővebb téma, itt egy írás a hit és az ész viszonyáról: [link]

A Szentírást helyesen kell értelmezni. Két helytelen út van, az egyiket fundamentalizmusnak hívjuk, amely mindent szó szerint vesz, amely megöli az észt a lélek nevében, a másik út (amelynek csapdájába ahogy látom Te is beleestél) az meg a hitet öli meg az ész oltárán, ezt afféle hyper-kriticizmusnak nevezik.

A Szentírás valóban tele van csodákkal. Erre mondják a racionalisták, hogy „a csoda a természettudományba ütközik.” Azonban a csoda túlhaladja a természettudományt, de nem "ütközik" bele. Semmiféle tudomány nem állíthatja azt, hogy az a mindenható Isten, aki az egész természetet teremtette, egyszer-egyszer valami igen fontos okból, pl. éppen valamely kinyilatkoztatás szembeötlő hitelesítése céljából, olyant ne művelhessen, ami a természet rendes menetét túlhaladja. Például, hogy szentjei által betegeket hirtelen meggyógyítson, vagy akár halottakat életre is keltsen, hogy egyetlen szóval vihart csendesítsen le, vagy megszaporítsa a kenyereket. Ha valaki egyáltalán hiszi a mindenható Istent, akkor az Isten csodatevő hatalmát sem vonhatja kétségbe.

A római katona Jézus baloldalát, a szív helyét szúrta át, és erre az életerőnek, ha még volt volna is, meg kellett szűnnie. Már az ostorozás, tövissel koronázás és keresztre feszítés alkalmával csaknem egészen kifolyt Jézus vére az ő testéből. A szívén tett szúrásra szívvére is kiömlött, s ezzel együtt víz is folyt a sebből. E kettőt, a vér és víz úgy tekinthető, mint titokteljes jelképe az Oltáriszentségnek s a keresztségnek, mint legjelesebb adományait a szeretet halála által megtört szívének. Tehát a vér kezdett megaludni, vagy pedig az átszúrással a szívburok vize keveredett össze a vérrel. Ez némelyek szerint arra mutat, hogy Jézusnál nagy kínok és lelki gyötrelmek miatt szívszakadás állott be.

Aki azt állítja, hogy Jézus valójában nem halt meg és nem is támadt fel, az lényegében hazugnak nevezi a Bibliát. A beszámoló világosan arra utal, hogy meghalt. A feltámadás a krisztusi tanítás igazságának legerőteljesebb jele, ezért, a hitvédelmi bizonyításnak is a bástyája. Nem véletlenül érte a történelem folyamán oly sok támadás:

1.) Már közvetlenül a feltámadás után megszületett az első elmélet. A főtanács találta ki a csalás koncepcióját: „Azt határozták, hogy adnak egy csomó pénzt a katonáknak és meghagyták nekik: »Mondjátok, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai és ellopták. Ha tudomást szerez róla a helytartó, majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.« Azok elfogadták a pénzt, és úgy jártak el, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig elterjedt a zsidók közt" (Mt 28,12). Találóan jegyzi meg Szt. Ágoston, hogy „ha aludtak az őrök, mit láthattak? Ha nem láttak semmit, hogyan lehetnek tanúk". Hozzátehetjük: Ha látták, hogy lopják, miért hagyták? Az elmélet feltételezi a tanítványok rosszhiszeműségét. De épelméjű ember nem adja oda az életét egy hazugságért.

2.) Más elképzelések pszichológiai érvekkel dolgoznak: Eszerint a tanítványok annyira hittek Jézusban, hogy végletes kétségbeesésük hallucinációba csapott át. Ez a teória nem a tanítványok jóhiszeműségét, sokkal inkább épelméjűségüket vonja kétségbe. A nehézség itt az, hogy hogyan lehetséges az, hogy tizenkét ember egyformán őrül meg, s ebben halálukig egyformán kitartanak? Hogy eshetett meg, hogy még a mozgalom megveszekedett ellensége, Saul (később Szt. Pál apostol) — akit igazán nem lehetett a Jézus halála feletti végletes kétségbeeséssel vádolni - ugyanolyan módon veszíti el józan ítélőképességét? Hogyan fejlődhettek volna virágzó közösségek, és miképpen alakulhatott volna ki egy totalitárius rendszereket túlélő, az emberiség legnagyobb elméit is magával ragadó, a történelmet markánsan meghatározó több évezredes közösség néhány ember eszelős lázálmából?

3.) Egy másik elképzelés szerint Krisztus csak tetszhalott volt, aki elhitette a feltámadás meséjét. Két nehézsége is van az ötletnek: Az egyik, hogy kiéheztetett, majdnem agyonvert, kivérzett, átszúrt szívű ember hogyan hengeríti el belülről egyedül a sírt elzáró többemberes óriási kőtömböt? Hogyan küzdi át magát a fegyveres sírőrségen? Átfúrt lábain hogyan meg be a városba, és hogy nem veszi észre senki? Hogy megy be a bezárt ajtón? És ez az elcsigázott ember, hogyan adhatott akkora lendületet az igehirdetésnek, hogy az apostolok elhitték, hogy a feltámadás éppen csak visszatérés a haldoklásba? De tételezzük fel, hogy igaz a hipotézis. A másik kérdés akkor is nyitott marad: Hová tűnt ez a Jézus? Hiszen egy harminchárom éves férfinak még jó ideig rejtőzködni kell.

4.) Olyan elmélet is született, mely szerint Krisztus Urunk halála után ikertestvére vette volna át hivatalát. Ezáltal azonban csak tovább szövevényesedik a kérdés. Egyrészt marad az előbbi kétely, hogy hová tüntették őt az apostolok a mennybemenetel után. A másik nehézség, hogy hol rejtőzködött eladdig ez a testvér.

5.) Mások állítják, hogy a feltámadás mítosz, s Jézus olyan, mint a misztériumvallások feltámadó istenei (Adonisz, Mitrász, Dionüsziosz). Azonban Krisztusnál nem évszakonként ismétlődő, hanem egyszeri eseménnyel van dolgunk, s ráadásul az összehasonlító vallástörténelem nem ismer precedenst arra, hogy egy történeti személyről halálának szemtanúi egyöntetűen azt állítanák, hogy él. A mítosz kialakulásához hosszú időre van szükség, a feltámadás hite pedig egyidős az Egyházzal, sőt megelőzi, mert az Egyház Pünkösdkor született, Krisztus feltámadása pedig már Pünkösd előtt köztudomású volt. A feltámadás olyan értelmezése, mely szerint Jézus nem valóságosan, hanem csak az igehirdetésben támadt fel, értelmezhetetlen. Ha elhisszük, hogy Krisztus a valósában sohasem támadt fel, és a Feltámadottnak nem tulajdonítunk valóságos létet, akkor ez hogyan alapozhatná meg a mi feltámadásunkat? Az apostolok nem voltak könnyen hívő emberek. Nem politikusok, költők vagy filozófusok voltak, hanem két lábbal a földön álló tenyeres-talpas emberek, néhány kétkezi munkás, halász, köpenye alatt tőrt szorongató patrióta és egy minden hájjal megkent pénzember, akik nem egykönnyen fogják belsővé tenni, hogy valaki eszmeileg életre támadt.

Sokan azt hiszik, hogy „Jézus állítólagos feltámadása is bizonnyal csak tömegszuggesztió és tömeghipnózis eredménye volt.”

Ilyen tömeghipnózis és tömegszuggesztió a tudomány egész mezején ismeretlen. A szuggesztió álomképszerű, zavaros és logikátlan elképzeléseket hozhat létre, de akkor sem pontosan egyformán és azonosan nagyobb számú embertömegben, főleg, ha ez a tömeg kételkedésre hajló, józan és egészséges egyedekből áll. Főkép lehetetlen azonban, hogy mély logikai és erkölcsi tartalmú kijelentések és cselekmények egész hosszú sorozatát merő képzelgés folytán azonosan és teljes egyezéssel szuggeráljon bele magába egész sor ember.

Jézus feltámadásának és megjelenésének alkalmával a tanítványok valamennyien ugyanazt látták, hallották, tapintották, ugyanazokat a végtelen bölcsességre, isteni kijelentésekre valló tanításokat, intézkedéseket, rendelkezéseket, feddéseket és oktatásokat vették. Ezt mind valamennyien puszta beteges elképzelés alapján látták és hallották volna? Ilyen szuggesztivitásról a lélektan és az orvostudomány nem tud semmit.

Mások arra gondolnak, hogy „gyanús, hogy Jézusról és állítólagos feltámadásáról csak zsidó, illetve keresztény tanúk beszélnek."”

Nagy tévedés! Igaz, hogy Jézus a római világbirodalomnak egy távoli és jelentéktelen szögletében élt és halt meg, egy népben, amely a gőgös római világot nem érdekelte. Mégis Jézus egyénisége oly mélyen belevágott a kortársak gondolatvilágába, hogy a római pogány irodalom is kénytelen volt tudomást venni s ismételten beszélni róla. Így Suetonius Claudius császár életrajzában röviden felemlíti Krisztust; Tacitus felemlíti, hogy Pontius Pilátus halálra ítélte; Hadrián császár egyik szabadosa, Phlegon feljegyzi, hogy Jézus halálakor a nap elhomályosult; Celsus, a pogány bölcselő hosszasan ír Jézusról és támadja az ő tanát, de semmiképp sem vonja kétségbe életének közismert, kimagasló eseményeit; az ifjabb Plinius pedig hivatalosan ír a császárnak a keresztényekről és az ő tanaikról Krisztust illetően. Josephus Flavius, a zsidó származású római történetíró (szül. 37 körül Kr. U.), szintén ismételten emlegeti Krisztust.

A bibliai teremtéstörténet kérdése nem olyan egyszerű dolog, ezt valóban óvatosan kell értelmezni, de ettől még igaz. Erről találhatsz itt egy kis olvasnivalót: [link]

[link]

Ha Jézus tanításait elfogadod, akkor nem mehetsz szemben így a Biblia világos tanításával! Az nem hit, hogy „ezt elfogadom, mert tetszik, azt meg nem, mert nem tetszik”. Vagy mindent elfogadsz, vagy semmit sem fogadsz el belőle. Mert az igazi hit nem válogat, nem tetszés alapján dönt, hanem a kinyilatkozató Isten szavahihetőségére bízza magát.

A Biblia helyes értelmezése valóban nem ellenkezhetik a (természet)tudománnyal, de ez egyértelműen túlzó, a Bibliát kiüresítő hozzáállás, amely helytelen. Amit én mutatok, az éppen hogy teljesen egyezik a természettudománnyal, a csodák pedig nem ellenkeznek azzal, hanem meghaladják azt.

A Szentírás iránti katolikus érzék megőrzése

írta: Rev. Joseph Ponessa S.T.D.

Húsz évvel ezelőtt találkoztam egy újmisés pappal, akinek – egy társasági este folyamán – megemlítettem, mennyire csodálom a Szent Pál apostol Filippiekhez írt levelének második fejezetében található himnuszát, mennyire nagyszerű krisztológiai megállapítások találhatók az Újszövetség egyik legkorábbi írásában. A fiatal pap ennyit felelt rá: „Oh, igen, az csak a filippi közösség teológiája volt.” Isten néha csak úgy ajkunkra adja a választ, ami megoldja a helyzetet. Így válaszoltam: „Nem gondolja, hogy azért a Szentléleknek is volt hozzá valami köze?”

A fiatal pap nem válaszolt – legalább is akkor nem. Egy évvel később hallottam, hogy elhagyta a papságot. Fájdalmasan érintett, de nem lepett meg. Egy mondattal sikerült kimutatnia teljes lelki ürességét. Nem volt katolikus krisztológiája, így aligha őrizhette meg a papi hivatás kegyelmét. De a problémája még mélyebb, még alapvetőbb volt: elvesztette a Szentírás iránti katolikus érzéket.

Igen, azt állítom, hogy a Szentírás iránti katolikus érzék sokkal alapvetőbb, mint a katolikus teológia vagy a papi hivatás, hiszen a hitről szerzett tudásunk és saját identitásunk (megj.: a szerző pap) attól függ, hogyan olvassuk a Szentírást, hogyan gondolkodunk róla. Azok, akik katolikus kódon olvassák a Szentírást, egyre jobban katolikussá válnak. Azok, akik a Szentírást valami más módon olvassák, egyre inkább valami mássá, de nem katolikussá válnak. Sajnos, manapság egyre több katolikus olvassa a Szentírást nem-katolikus módon.

A Szentírás katolikus értelmezését két oldalról, mondhatnánk jobbról és balról támadják. Az én fiatal papismerősöm a bal-oldali protestáns (általam „hyper-kritikusnak” nevezett) iskolával került kapcsolatba. A legtöbb protestáns egyházi jellegű közösség Szentíráshoz való kapcsolatát ez uralta jó száz éven keresztül. Ezek a „liberális” közösségek egy lépéssel tovább vitték a reformációt, mint maguk a reformátorok. A reformátorok kidobtak minden katolikus hagyományt, hogy csak a Szentírás maradjon meg. A liberális protestánsok, miután felfedezték, hogy a Szentírásban magában is jelen van a hagyomány, úgy döntöttek, hogy a Szentírást is kidobják.

Néhány éve szólásmondássá vált a Rómában tanuló fiatal papok között: „A két leggyűlöltebb szakértők a liturgisták és a biblikusok. A liturgisták azt mondják neked, hogy bármit is teszel, valami mást kellene tenned. A biblikusok azt mondják, bármit is mond a Szentírás, az valami mást jelent.”

Nagyon könnyen előfordulhat, hogy az én fiatal papismerősöm túlságosan jól megtanulta a biblikum-órákon hallottakat. Valahol a szemináriumba való belépés és a szentelés között elvesztett egy nagy értékű drágagyöngyöt. Ez a veszteség akkora volt, hogy még a szentelés szentségi kegyelme sem volt képes kipótolni. A Szentírást nem-katolikus módon kezdte el olvasni, és ennek következményeképp mind kevésbé és kevésbé maradt katolikus. A szemináriumi képzése során el kellett volna neki magyarázni, hogy a Szentlélek Úristen az egész Szentírás igazi szerzője, és hogy az emberi szerzők, mint pl. Szent Pál apostol, vagy az első olvasók, mint pl. a filippiek, egy különleges ajándékot kaptak, amelyet az ő feladatuk volt áthagyományozni az egész Egyház számára örök időkre, ez az ajándék pedig az isteni Kinyilatkoztatás. Miután a II. vatikáni zsinat által közzétett első dokumentum a kinyilatkoztatásról szólt, nyilván nem az volt a Szentlélek vagy a zsinati atyák szándéka, hogy ellazítsák a kinyilatkoztatott igazság katolikus felfogását. Viszont a zsinat után az ökumenizmus szelleme megnyitották a relativizmus gátjait.

Már a II. vatikáni zsinatot megelőzően is tapasztalható volt egy bizonyos nyitottság a liberális protestáns szentírástudomány eredményei felé. A cél az eredmények elfogadása volt a metódus elfogadása nélkül, vagy ahogyan 1972-ben a biblikum professzorunk mondta: csodálni az ismert Bultmannt, mint egzegétát, de egy kissé sem csodálni a teológiáját. Ez legalább egy árnyalt álláspont volt, még ha kissé skizofrén is. Könnyű volt az árnyalás képességének ajándékával kevésbé bíró professzoroknak azt a benyomást kelteniük a szeminaristákban, hogy egyedül a történeti-kritikai módszerhez fordulhatnak, ha a Szentírás „meg akarják tisztítani” annak mind betűszerinti, mind pedig lelki értelmezésétől.

Közben pedig, ugyanazon ökumenikus szellemtől vezérelve, sok katolikus elkezdett részt venni a „nem-felekezeti” bibliaórákon nem-katolikus személyekkel együtt. Nem jöttek rá, hogy ezáltal záloggá váltak egy háborúban, amely nem az övék volt. Sok, magát a Biblia kisegyházának tekintő közösség, tapasztalván a protestáns egyházi jellegű közösségek gyakorlati ateizmusát, keresett menedéket egy az értelmet félretevő hitben. A katolikus hagyományt mindig is jellemző „megértést kereső hit” helyett ezek a jószándékú, de félrevezetett katolikusok a „jobb-oldali” protestantizmus „értelemtől menekülő hit”-e közepébe csöppentek. Túszok lettek a bal-oldali, a „megértés lerombolja a hitet”-féle protestantizmus elleni háborúban.

A II. vatikáni zsinat után szakadás támadt a klérus és a hívek között, ui. sokan a klérusból a liberális protestantizmus felé, míg a hívek inkább a konzervatív protestantizmus felé vették az irányt. Az Egyház egysége az, ami veszélybe került, miután tagjai kezdik elveszíteni a Szentírás katolikus értelmezését. Az emberek egy csoportja akkor lesz közösséggé, ha mindent megosztanak egymással – és ez éppúgy igaz az isteni alapítású emberi közösségre is, mint bármely másfajtára. Ha a katolikusok különböző csoportjai nem egyformán olvassák a Szentírást, előbb-utóbb nem ugyanazt fogják hinni, és már nem ugyanazokban a szentségekben fognak részesülni. A Szentírás iránti katolikus érzés elvesztése az egyik legnagyobb lépés az Egyház egységének megbontása felé.

Nem is olyan túl régen, a Vatikán kiadott egy dokumentumot a következő címmel: A Szentírás magyarázata az Egyházban. A dokumentum megállapítja, hogy „a fundamentalizmus intellektuális öngyilkosság”. Nem hinném, hogy bárkit is, aki ilyenre készül, elriasztaná a vatikáni dokumentum. De legalább kitapintották a probléma felét. A másik felét, sajnos, nem sikerült ilyen jól megfogalmazni – sajnos, kimaradt a dokumentumból, hogy „a hyper-kriticizmus pedig lelki öngyilkosság…”

Két protestáns tábor között foglalunk helyet. Az egyik megöli a lelket (az értelem „javára”), a másik pedig megöli az értelmet (a lélek „javára”). A katolikus hagyomány a lelket és az értelmet is úgy tekinti, mint Isten felbecsülhetetlen értékű ajándékát, amelyek a kegyelem segítségével képesek együtt dolgozni, hogy Istenhez vezessenek minket. Nem kell abbahagynunk a gondolkodást, amikor imádkozunk, és nem kell abbahagynunk az imát, amikor gondolkodunk. Ezek nem egymást kizáró tevékenységek. A Szentírást olvasni akár a lélek, akár az értelem nélkül, hatalmas ostobaság lenne.

Ebben a bevezető cikkben szerettem volna felvázolni a két legfőbb veszélyt, ami a katolikus Szentírás-olvasásra, Szentírás-értelmezésre leselkedik, és ami olyan módszerekből fakad, amelyek nem a mi módszereink. Ugyanakkor a Szentírás iránti katolikus érzék végképp nem valami ellenében határozza meg magát. A Szentírás iránti katolikus érzék már 1500 évvel azelőtt létezett, hogy az első protestáns egyáltalán megjelent volna a földön.

És ez az érzék nem függ semmiféle iskolától, egyetlen tudóstól sem. Minden evangélikusnak Luther Mártont kell kiindulási pontként vennie, ha a Szentíráshoz nyúl. Minden kálvinistának Kálvint. Olyan egzegetikai hagyománnyal rendelkeznek, amely egy-egy személytől származik. Az a „mód” viszont, ahogy egy katolikus veszi kézbe a Szentírást, apostolok, evangélisták, pápák, püspökök, egyházatyák, valódi teológusok és egzegéták hatalmas tömegének felhalmozódott bölcsességéből született meg, átölelve most már lassan 2000 évet.

A racionalizmus olyan írásmagyarázati és teológiai irányzat, amely a felvilágosodás szellemiségét követve az emberi értelmet a Szentírás fölé helyezi; amit nem tart ésszerűnek, azt nem hajlandó Isten szavaként elfogadni, hanem a szentírók vagy a másolók emberi gyengeségének, hibájának, illetve utólagos, szándékos, leleplezhető és javítandó változtatásnak tekinti. Ez teljesen téves álláspont.

A racionalisták és sajátos tanaik

Bibliakezelésük szabadelvű: az ész felülbírálja a kinyilatkoztatást, így ami elsőre nem logikus, azt tagadni kell (pl. a Háromságot). Vö. Csel 17:29

Ha mégis van számukra "logikátlan" a Bibliában, az vagy az írók emberi hibája (unitáriusok), vagy ókori bibliahamisítás révén keletkezett (pl. Jehova Tanúi szerint az, hogy Jézus és Isten "összetéveszthető lett"). Vö. Mt 24:35, 1Pt 1:23-25

A racionalizmus két útja: individualizmus (az unitáriusok csak abban egyek, hogy kételkednek a Háromságban) vagy uniformizmus (a Tanúk az Őrtorony Társulat kiadványaitól függetlenül nem értelmezhetik a Bibliát). Vö. 1Jn 2:27; 2Tim 3:14-17

Jézus halálát csak az emberi gonoszság okozta, nem Isten akarata volt (unitáriusok), vagy halála csak egy arkangyal váltsághalála (Tanúk) volt. Vö. Mt 16:21, Zsid 10:3-7; Zsid 1:5-8, Fil 2:6-11, Jn 1:1,14

A megváltás folyamat: "Jézus vallásának követése", a "Jézusi életeszmény" egyéni megvalósítása (unitáriusok), vagy az "Isten látható szervezetén" belüli aktív és hűséges szolgálat a feltétele (Tanúk). Vö. Ef 2:1-10, Tit 3:4-5; 1Pt 1:5-9

Pedig Jézus szenvedésére, halálára és felmagasztalására egyértelmű jövendölések vannak már az Ószövetségben is, sokszor majd ezer évvel Jézus előtti korból: ő mint békefejedelem szerényen, szamáron ülve fog Jeruzsálembe bevonulni (Zak. 9, 9); de a nép fejedelmei (főpapjai és írástudói) meg fogják vetni (Zs. 117 [héb. 118], 22. 23); egyik asztaltársa el fogja árulni (Zs. 40 [héb. 41], 10) és harminc ezüstpénzért ellenségeinek kiszolgáltatni (Zak. 11, 12), de a pénz az Úr házába vettetik „a fazekas elé” (Zak. 11, 13); elfogatásakor tanítványai el fogják hagyni (Zak. 13, 17); mint „a fájdalmak férfia” széttiport féregként fog szenvedni, szidalmazzák, gúnyolják, megverik, megköpdösik, megkínozzák, epével és ecettel itatják, kezeit s lábait átlyuggatják; megölik; szétosztják ruháit s köntösére sorsot vetnek (Zs. 21 [héb. 22], 68 [héb. 69]; Iz. 50, 6; 52, 14. 15; 53, 1-3; Zak. 12, 10); ő pedig mint „Ébed Jahvé” = „Jahvé szolgája” (Iz. 49; 50; 53) az emberek bűneiért türelmesen szenved s önként feláldozza életét, hogy őket üdvözítse (Iz. 53, 4-8). Sírját a gonosztevők között fogják ugyan kijelölni, de mégis gazdagnál fogják eltemetni (Iz. 53, 9); lelke nem marad az alvilágban, sem teste nem lát enyészetet; sírja dicső lesz, mert halottaiból fel fog támadni és az Isten jobbjára fog ülni (Zs. 15 [héb. 16], 9-11; Iz. 11, 10) és onnan fogja kiárasztani a Szentlelket (Joél 2, 28. 29).

Jézus Krisztus keresztáldozata minden ószövetségi áldozat beteljesülése volt, a legnagyobb mértékben megvalósul. Jézus Krisztus ugyanis szenvedésével és halálával a bűnök büntetését mindannyiunk helyettesítőjeként szenvedte el. Az Atya iránti legtökéletesebb odaadással ajánlotta fel magát a kereszten, hogy Őt az emberek bűnei miatt kiengesztelje. Mivel mi magunk nem voltunk, vagyunk képesek helyrehozni, amit bűneinkkel tönkreteszünk, azért Isten Fia maga lett emberré, hogy a kereszten egy végtelen értékű áldozatot bemutasson.

Azáltal, hogy Jézus tökéletesen átadta magát az Atyának ez az áldozat a végtelen hódolat és a végtelen imádat aktusa lett. Ugyanakkor egy túláradóan gazdag engesztelés volt minden idők minden emberének bűnére. És Krisztus valóban méltó módon mondott ezzel az áldozattal köszönetet az Atyának minden jótettért, melyet Ő az emberi nemnek nyújtott, és ugyanakkor megszerzett minden kegyelmet, melyre az embernek valaha is szüksége lesz, hogy célját elérhesse. Krisztus áldozatára támaszkodva minden kegyelmet megkaphatunk az Atyától, amire csak szükségünk van.

Észre kell azonban vennünk, hogy a keresztáldozatnál is Krisztus belső átadása volt a döntő és nem Krisztus megölése, különben azt kellene mondanunk, hogy a római katonák áldozták fel Krisztust. Krisztus kivégzése, mint olyan, bűntett volt, és az áldozatnak csak a külső keretét adta, miközben a keresztáldozat lényegét abban a szeretetben és odaadásban kell látnunk, mellyel Krisztus magát az Atyának felajánlotta. Mindazonáltal ez a belső odaadás Krisztus szenvedésében vált láthatóvá, miáltal szenvedésére mint szükséges áldozati cselekményre kell tekintenünk.

Tudni kell azt, hogy az Isten rendszere nem valami demokratikus „közfelkiáltásos” rendszer. Jézus olyan Egyházat alapított, ahol kormányzati jogkört gyakorol az Egyház. Nem „népszavazás” kérdése ez. És lehet, hogy ez neked jobban tetszik, attól még nem biztos, hogy igaz.

Az Isten fia azért lett emberré: 1) hogy bennünket megtanítson arra, amit hinnünk és cselekednünk kell, hogy üdvözüljünk; 2) hogy érettünk szenvedhessen és meghalhasson, mert mint Isten sem nem szenvedhetett, sem meg nem halhatott. Jézus nem volt kénytelen meghalni, hanem önként halt meg értünk, hogy bennünket a bűntől és a kárhozattól megszabadítson. Jézus úgy szabadított meg bennünket a bűntől és a kárhozattól, hogy elszenvedte helyettünk a bűn büntetését, s ezzel a mennyei atyát irántunk kiengesztelte.

A cölibátusra, inkvizícióra meg a többi antikatolikus gumicsontra már adtam forrást, ha érdekel nézd meg.

Az is miféle egy módszer, hogy Jánost nem ismered el hiteles Biblia írónak. Pedig a többi író is elismerte, és szerintük is valóságos Isten volt Jézus. Jézus Krisztus Isten is, ember is; az ő egy isteni személyében az isteni és emberi két természet elválaszthatatlanul egyesült.

Egyetlen olyan kanonikus evangélium nincs, amely Jézus élettársáról írna. Jézus nőtlen volt. Ez csak az utóbbi időben felkapott hülyeség, amelyet a keresztényellenes média sulykol. Nem szép dolog, hogy bedőlsz neki.

Gondolom te azok közé tartozol, akik manapság azt mondják, hogy „amit Jézus életéből történeti bizonyossággal tudunk, az nem lépi túl a természetesnek mértékét. A csodákat egyszerű toldaléknak kell tekintenünk.”

Kétségbeesett erőlködés, ha valaki Jézus életét és csodáit természetes úton próbálja kimagyarázni. Jézus egyénisége maga is oly csoda, amelyet természetesnek semmiképp sem mondhatunk. Hogy a csodák Jézus életében egyszerű toldalékok volnának, ahogy ezt a múlt században az ú. n. tübingai iskola megpróbálta elhitetni, éppoly vakmerő állítás, mintha valaki azt mondaná: Napoleon életében a megnyert csaták és győzelmek egyszerű toldalékok. Ilyesmit nem elég állítani, hanem bizonyítani kellene, erre pedig eddig nem akadt komoly vállalkozó.

Mondhatod, hogy „Jézus egyszerű hipnotizőr volt.”

Először is: Jézus csodáinak csak egyik része állt betegek gyógyításában, s olyan hipnotizőrt még nem látott a világ, aki nemcsak betegeket gyógyított, hanem még e mellett halottakat is feltámasztott, vihart is lecsendesített, vizet borrá változtatott és néhány kenyérrel és hallal sokezer embert jóllakatott volna. Főleg pedig olyan hipnotizőrt nem látott még a világ, aki először elvérzett és meghalt volna a kereszten, eltemettetett s aztán mégis a maga erejéből feltámadt.

De a beteggyógyítások is, amelyeket Jézus művelt, nélkülözték a hipnózisnak minden módszerét és körülményét. Jézus semmiféle hipnotizáló előkészületeket nem tett, hanem egyszerű paranccsal gyógyította meg a betegeket, s mindig abszolút biztossággal, míg a hipnotizőrök tapogatózva, félénken, ezer hókuszpókusszal dolgoznak s akkor is legföljebb bizonyos idegműködési elváltozásokat tudnak létrehozni s kísérletezésük számos esetben csődöt mond. Melyik ez a hipnotizőr, akinek szavára vakok látnak, siketek hallanak, bénák járnak s halottak feltámadnak? S aki a maga halála után maga is feltámad?

De gondolom azt hiszed, hogy „a kereszténység történeti fejlődés eredménye. Magát Jézust csak az első hívek lelkesedése emelte fokozatosan az istenség trónusára.”

Merő fantázia! A kereszténység természetesen szintén átment bizonyos történeti fejlődésen: kifelé mindig jobban terjedt s befelé is egyre világosabban fejtette ki tanainak gazdag, isteni tartalmát Azonban a kereszténységet merő történeti tényezők fejlődési eredményének tekinteni a történeti kútfők fényénél nem lehet. A kereszténység egy hatalmas történeti tényből: Jézus megjelenéséből, működéséből, egyéniségéből, halálából s feltámadásából eredt s e nélkül semmiféle történeti fejlődéssel megmagyarázható nem volna.

Hogy Jézus feje köré csak az első hívek vak lelkesedése, mítoszkereső rajongása fonta volna oda lassan az istenfiúság fénykoszorúját s hogy ennek megfelelően alakította volna ki az evangéliumok eredeti, csodamentes és istenségmentes szövegét; oly vakmerő s esetlen feltevések, amelyeknek minden történeti adat mereven ellentmond. Az első keresztények éppen nem voltak vak, mitikus rajongók, hanem éppen ellenkezőleg: kezdetben maguk az apostolok nagyon is kislelkű, prózai, kételkedő emberek voltak, akik csak nagy nehezen, a jézusi kinyilatkoztatások és csodatételek verőfényévek hatása alatt nyitották fel a szemüket s fogadták el, mint megkerülhetetlen s tagadhatatlan igazságot, Jézus istenségének tanát. Követőik sem hittek bennük vakon, hanem csak a bizonyságtételek alapján, amelyeket az apostolok közöltek velük.

Micsoda elképzelés is; hogy emberek ezrei, tízezrei, hamarosan százezrei a legnagyobb lemondásokat, szenvedéseket, kínokat és halált vállalták volna, mielőtt megbizonyosodtak volna arról, hogy amit az apostolok hirdetnek, valóban igaz is! Vajon mindenki bolond és őrült volt-e abban az időben, hogy egy semmiért ezer gyötrelmet s végül kínos halált vállaljon? Köztük előkelő, tudós emberek, képzettek, mint Arimathei József, a "nemes tiszthelyettes", vagy maga Szent Pál, vagy az orvos Lukács, vagy Cornelius római százados, majd Justinus, a bölcselő és mindig többen és többen?

Azt hiszed, hogy „Jézus kiváló ember volt, bölcs tanító, mélyszívű emberbarát, de nem volt Isten.”

Akkor hát ő a legbölcsebb s a legtisztább, hazudott volna? Mert ő bizony állandóan Istennek: Isten egyszülött Fiának, az Atyával egynek és egyméltóságúnak, öröktől valónak, mindenhatónak, a világ bírájának nevezi magát, "Én és az Atya egy vagyunk." (Ján. 10, 30.) Állandóan egy sorba állítja magát az Atyával ("Atya, Fiú, Szentlélek"), bár mint embert kisebbnek mondja magát az Atyánál.

Az utolsó vacsorán Fülöp apostol kérésére, hogy mutassa meg neki az Atyát, Jézus nyomatékkal így felelt: "Annyi idő óta vagyok veletek, és nem ismertetek meg engem?! Fülöp, aki engem látott, látta az Atyát" (Ján. 19, 9). A zsidók egyszer meg akarták kövezni kifejezetten azért, mert Istennek nevezte magát: "Jó tettért nem kövezünk meg téged, hanem a káromlásért, mivelhogy ember létedre Istenné teszed magadat." (Ján. 10, 33.) A főpap ünnepélyes felszólítására, mondja meg, ő-e az Isten Fia, Jézus leghatározottabb igennel felelt s mikor ezt a főpap e az egész zsidó nagytanács megbotránkozva istenkáromlásként bélyegezte meg, Jézus egyetlen szóval sem vonta vissza állítását. Tamástól is elfogadta az ünnepélyes hódolatot: "Én Uram és én Istenem" (Ján. 20, 28), holott e szavakat nem hagyhatta volna helyreigazítás nélkül, ha nem tudja magát valóban Istennek. Ünnepélyesen hangoztatja magáról azt is, hagy az Atyához intézett kéréseket ő maga hallgatja meg, (Ján. 14, 13.) Hangoztatja, hogy ő már Ábrahám előtt volt (Ján. 8, 8), sőt az Atyánál élt, mielőtt a világ lett. (Ján, 17, 5.) Saját hatalmánál fogva megbocsátja az Isten ellen elkövetett bűnöket s kijelenti, hogy ő lesz egykor az egész világ bírája.

Aki így beszél önmagáról, az csak Isten lehet, vagy pedig közönséges szélhámos, esetleg kész őrült, Jézus azonban valóban nem volt őrült, hanem a világtörténet legbölcsebb embere s legzseniálisabb gondolkozója. Még kevésbé volt szélhámos és csaló, mert hótiszta erkölcsi jelleme minden legkisebb bűnt is kizárt, hát még ilyen főbenjáró istenkáromlást és önbálványozást!

Ha Jézus Istennek hirdette és Istenként imádtatta magát, ennek csak egy magyarázata lehet: az, hogy valóban Isten volt.

Ugyanezt megerősíti az ószövetségi messiási jövendölések csodálatos teljesedése Jézus személyében; az ő tanításának és erkölcsi fönségének minden emberit messze túlszárnyaló, valóban isteni ragyogása; a tömegek szemeláttára világos nappal s ellenségeitől is ellenőrzötten művelt számos csodatétele, főképpen saját feltámadása; alkotásának és Egyházának bámulatos életereje, amely kétezer év annyi viharán, támadtatásán, üldöztetésén és szellemi fordulatán keresztül változatlanul fennmaradt s egy új, ragyogóan tiszta erkölcsi kultúra kiindulópontja lett.

Valóban igaz, amit a középkor egy nagy gondolkodója, a francia Hugo a S. Victore írt le: "Ha megcsalódnánk, Uram, amikor Jézus Krisztusban hiszünk, Te magad csaltál volna meg minket!"

Bővebben: [link]

A pokol tanítása a Bibliában egyértelműen benne van. Isten nem csak szerető és tanító Isten, hanem igazságos is, aki büntet is ha kell. A pokolról érdemes lenne ezt elolvasnod: [link]

Tudnod kéne, hogy a kárhozat csak az ördögnek és az ő csatlósainak készült, azoknak, kik megátalkodnak az Isten-ellenes lázadásban. Senki sem kerül a kárhozatra pusztán azért, mert szerencsétlen volt idő előtt vagy a kereszténységen kívül születni, istentelen környezetben fölnőni, korán vagy pap nélkül meghalni. A külön-ítélet teljességgel összeegyezteti a gondviselés objektív útjait és az ítélet alá kerülő halandónak erkölcsi beszámíthatóságát. S csak az lesz kárhozat fia, aki a döntés idejének végéig megmaradt az Isten-ellenesség szándékában és állapotában.

A Biblia szerint az ember halálát ítélet követi (Zsidók 9:27), és nincs második lehetőség:

Bölcs 3,1-6 – „Az igazak lelke azonban Isten kezében van, és gyötrelem nem érheti őket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték, elmenetelüket megsemmisülésnek. De békességben vannak. Mert ha az emberek szemében szenvedtek is, a reményük tele volt halhatatlansággal. Kevés fenyítés után nagy jótéteményekben részesülnek, mert Isten próbára tette és magához méltónak találta őket. Mint aranyat a kohóban, megvizsgálta és elfogadta őket égőáldozatul.”

Préd 12,14 – „Isten minden tettet ítélőszéke elé visz”

Sir 11,28 – „Míg meg nem hal, ne mondj boldognak senkit, csak a halálakor lehet latra vetni az embert.”

2Mak 12,45 – „Arról is meg volt győződve, hogy akik jámborságban halnak meg, azokra nagy jutalom vár - ez szent és jámbor gondolat volt.”

Lk 16,19-31 – A gazdag ember és Lázár. – Az ítélet egyből a haláluk után megtörtént.

Zsid 9,27 – „az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része”

Zsid 10,31 – „Rettenetes dolog az élő Isten kezébe jutni.”

Jel 14,13 – „Mostantól fogva boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg.”

Ezt a „sok evangélium volt” című filmet gondolom a Stigmata című egyházellenes filmből szedted. A film állításával ellentétben, valóbajában nem volt „harmincöt” evangélium, és az alig tucatnyi ismert újszövetségi apokrif irat többségét is egyetemi könyvtárak őrzik, nem a Vatikán, ráadásul magyarul már szinte mind olvashatók, akár csak töredékek, akár teljes szövegek.

Az ún. „Tamás evangélium” tipikus gnosztikus beszédgyűjtemény, amelynek egyes mondatai megtalálhatók a kanonikus evangéliumokban is, de kitépve abból a helyzetből, amelyben elhangzottak, míg más mondatok az óegyházi hagyomány számára teljesen ismeretlenek; ez utóbbiak közé tartozik a filmben idézett 77-es logion („mondás”) is.

A felebaráti szeretet Jézusnak csakugyan egyik legfőbb törvénye, bár nem a legelső, mert a legalsó parancs az Isten tökéletes szeretetére és szolgálatára kötelez minket. Az igazi isten- és emberszeretetnek azonban Jézusnál az igaz hit az alapja és feltétele, valamint a parancsolatok megtartása ennek a kettős szeretetnek érvényesítési területe. Ezt szeretik felejteni azok, akik az evangéliumból és Jézus rendeltetéseiből minden mást ki szeretnének küszöbölni s a felebaráti szeretetet is merőben természetes alapon, kiragadva az istenszeretetből, az igaz hit s az összes parancsolatok megtartásának kötelességeiből, szeretnék előtérbe állítani. Ez nem egyéb, mint Jézus vallásának megcsonkítása és meghamisítása. A megváltás lényege különben is nem a szeretet parancsában, hanem a bűneinkért való elégtételnyújtásban, a keresztáldozatban rejlik.

Egy kereszténynek hinnie kell abban, amit Isten a Bibliában tanít. Aki nem így tesz, az afféle szabadgondolkodó, aki beszél Jézusról, de sok köze nincs hozzá.

Nemcsak a bűnről s bűntudatról prédikál a kereszténység, hanem a bűntől való szabadulás eszközeiről is, a bűntelenség és erkölcsi felemelkedés fölséges útjáról. Éppen ebben különbözik egyébként az újpogány képzelgésektől is. Ezek a maguk fajtáját bűn nélkül valónak szeretik feltüntetni, ugyanakkor pedig tele vannak az erkölcsi fogyatkozások kiáltó jeleivel s ellökik maguktól az egyetlen lajtorját, amelyen a bukott ember az erkölcsi alacsonyrendűségből felemelkedhetik.

„Honnan tudom, hogy az evangéliumok megbízható történeti források?”

Mindenelőtt történeti bizonyosság, hogy az evangéliumok csakugyan Krisztus kortársaitól erednek. Ezt ugyan sokáig tagadta a német hitetlen szentíráskritika, de a tények bizonyító ereje egyik legfőbb vezérüket, Harnack Adolfot magát is visszavonulásra kényszerítette. Jézus élete, szavai, cselekedetei a teljes nyilvánosság fényében folytak, s ha az evangélisták nem híven közvetítenék azokat, a kortársak bizonnyal hevesen tiltakoztak volna ellene. Az a nagy tisztelet, amellyel a kortársak ezeket az evangéliumokat ellentmondás nélkül fogadták, az evangéliumi közléseket kiemeli a pusztán egyéni állítások síkjából s egy egész nép, sőt egy hatalmas világmozgalom egyetemes tanúságtételévé avatja azokat.

Egyébként az evangélisták elbeszélése maga is annyira magán viseli az őszinteség és igazmondás utánozhatatlan bélyegét, hogy már ez is kizár minden tudatos vagy öntudatlan ferdítést. Az evangélisták közelről látták s hitelesen tudták az eseményeket, amelyeket leírtak; bőven volt módjuk mindenegyes részletről közvetlen tanúbizonyságok alapján is meggyőződni. Azt pedig, hogy tudatosan valótlant akartak volna állítani, kizárja a megfontolás, hogy ez semmifélekép sem lehetett érdekük, mert hiszen az evangéliumi elbeszélésekből semmiféle hasznuk nem származhatott, ellenkezőleg, a pogányok s a farizeuspárti zsidók részéről csak sokszoros üldöztetésben volt részük. A négy evangélista közül három vértanúhalállal pecsételte meg azt, amit írt, de vértanúhalállal pecsételték meg azt rajtuk kívül sok százan és ezren, akik az evangéliumok igaz voltáért, az azokban előadott tanokért és eseményekért életüket és vérüket áldozták.

Ha van irat, amelynek hitelessége s történeti megbízhatósága kétségen kívül áll, az evangélium az.

„Semmi sem bizonyítja, hogy az evangéliumok csakugyan mindjárt Jézus élete után keletkeztek. Valószínű, hogy csak pár száz évvel később láttak napvilágot s azért tele vannak regékkel, mondaszerű kiszínezéssel, túlzással.”

Így beszéltek száz évvel ezelőtt is a "felvilágosultak", sőt még félszázaddal ezelőtt is Renan és követői. Ma ezt a feltevést egyetlen komoly ember sem vallja. A kereszténység első két százada az írott tanúbizonyságok olyan tömegét nyújtja az evangéliumok korai eredetéről, hogy azt kétségbe vonni ma már egyáltalán nem lehet. Maga Harnack, a modern szentíráskutatás egyik legelfogultabb vezére, kénytelen beismerni, hogy az evangéliumok és a többi újszövetségi könyvek igenis abból a korból erednek, amelybe a katolikus hagyomány helyezi őket s az 1. századból.

„Az evangéliumok szerzői nyílván legendás részletekkel akarják Jézus alakját felmagasztosítani; ezeket a legendás részleteket tehát le kell faragni az evangéliumokból.”

Legendás részletekről az evangéliumokban szó sem lehet, hacsak valaki elfogultságból és előítéletből eleve legendának nem jelent ki mindent, ami a hétköznapiságon és merőben természetin felül van. Jézus születése és élete, halála és feltámadása igenis tele van megtörtént csodás eseményekkel, amelyek szinte magától értetődők akkor, ha az evangéliumok főszereplője, Jézus, valóban Isten fia. Ezeket a csodás jelenségeket egyszerűen félretolni s csak úgy jó kedvünkben meséknek jelenteni ki, nem lehet. Ha ezek a csodák valótlanok lettek volna, akkor Jézus kortársai s az események közvetlen tanúi nem fogadták volna az evangéliumokat igazmondó történeti feljegyzések, sőt Isten sugalmazása gyanánt, hanem tiltakoztak volna ellenük s hátat fordítottak volna nekik. Ennek pedig az egész keresztény ókor történetében és irodalmában semmiféle nyoma nincsen.

„Az evangélisták hiszékeny és naiv emberek voltak s azért kapva-kapnak a csodás részleteken.”

Ezek a csodás részletek vagy igazán megtörténtek, vagy nem. Ha nem történtek meg, akkor az evangélisták közönséges ámítók és csalók lettek volna, s akkor érthetetlen, hogy a maguk hazudozásai kedvéért annyi veszedelmet, üldöztetést s a halált magát magukra vegyék. De érthetetlen volna az is, hogy azok az ezrek, akik Jézus életét saját szemükkel látták és figyelték, ezeket a badarságokat és füllentéseket oly halálos komolyan vették volna, Ha pedig ezek a csodák csakugyan megtörténtek, akkor azoknak pontos és hű feljegyzése nem jelent sem hiszékenységet, sem naivságot, hanem tárgyi igazságot.

„Az evangéliumok különbözőképpen adnak elő egyes eseményeket. Hogyan lehetnek akkor sugalmazásra írott könyvek?”

Az evangéliumok egyben-másban különböznek egymástót, az igaz, de sohasem mondanak egymásnak ellent. A különbözőség inkább csak az, hogy egyik ezt, a másik azt a mellékkörülményt emeli ki jobban; egyik bővebben, a másik rövidebben közli Krisztus szavait. Éppen ezek a látszólagos ellentétek inkább azt igazolják, hogy az evangéliumok csakugyan a teljes őszinteség és közvetlenség, nem pedig összebeszélés alapján írattak.

„Honnan tudom, hogy az eredeti evangéliumok annyi évszázadon át változtatás nélkül jutottak el a mi birtokunkba?”

Onnan, hogy ezeket a szent szövegeket a keresztények, éppúgy mint az ószövetségi zsidók, kezdettől fogva a legnagyobb tisztelettel őrizték, vallásos kegyelettel másolgatták és adták tovább nemzedékről-nemzedékre. A másolók el-elhibáztak néha egy szót, egy betűt, de mivel egyszerre sokfelé másolták s adták tovább az iratokat, könnyű volt a hibákat észrevenni s kijavítani, A kb. 5000 fennmaradt ősi kéziratos szövegben csakugyan van többezer apró variáns (szövegeltérés), de csaknem mindig teljesen jelentéktelen dolgok; a lényegben mindegyik megegyezik. A keresztényeknek a Szentírás őrzésében való féltő gondossága kitetszik abból is, hogy az ókorban egy helyen egy püspököt a nép maga kiüldözött a méltóságából azért, mert az ariánus tanok érdekében a Szentírás egyik helyén önkényesen hosszú ó-t írt rövid o helyett, ami a szentírási szöveg értelmét lényegesen megváltoztatta volna.