Hogyan vehetem fel az unitárius vallást a római katolikus helyett? Mi ennek a helye, menete, időhossza - ha van - anyagi költsége?

Ha megengeded, válaszolnék. Elég érdekes világkép ez, és nem éppen a Szentírás talaján áll, hanem magad dolgoztad ki.

Azt írod: „Jézust nem Isten fiának, hanem tanítónak tartom” – mi ez a „nem… hanem…” mintha két egymást kizáró állítást tettél volna. Mi Jézus Krisztust Isten Fiának ÉS tanítónak tartjuk. Hogy miért? Mert a Biblia és a kereszténység mindenkori története ezt tanúsítja.

Sokan manapság (és talán Te is) úgy hiszik, hogy „az evangéliumok szerzői nyílván legendás részletekkel akarják Jézus alakját felmagasztosítani; ezeket a legendás részleteket tehát le kell faragni az evangéliumokból.”

Legendás részletekről az evangéliumokban szó sem lehet, hacsak valaki elfogultságból és előítéletből eleve legendának nem jelent ki mindent, ami a hétköznapiságon és merőben természetin felül van. Jézus születése és élete, halála és feltámadása igenis tele van megtörtént csodás eseményekkel, amelyek szinte magától értetődők akkor, ha az evangéliumok főszereplője, Jézus, valóban Isten fia. Ezeket a csodás jelenségeket egyszerűen félretolni s csak úgy jó kedvünkben meséknek jelenteni ki, nem lehet. Ha ezek a csodák valótlanok lettek volna, akkor Jézus kortársai s az események közvetlen tanúi nem fogadták volna az evangéliumokat igazmondó történeti feljegyzések, sőt Isten sugalmazása gyanánt, hanem tiltakoztak volna ellenük s hátat fordítottak volna nekik. Ennek pedig az egész keresztény ókor történetében és irodalmában semmiféle nyoma nincsen.

De gondolom nem érted Jézussal kapcsolatban az Isten Fia kifejezést sem. Akik nem értik a keresztényt tanítást, azok szoktak olyasmiket mondani, hogy „az, hogy Jézus magát Isten Fiának nevezte, még nem jelenti, hogy igazi Isten; hiszen mi is Isten fiai vagyunk.”

Azonban tudni kell, hogy háromféle értelemben lehet valaki "Isten fia". Legtágabb értelemben minden ember Isten gyermeke, vagyis, Isten teremtői gondviselésének szülöttje. Szorosabb értelemben az istenfiúság annyi, mint a természetfölötti kegyelemnek, az Istenben való természetfölötti újjászületésnek birtokosa, amely akkor áll be, amikor Isten már nem szolgáinak, hanem fogadott fiainak tekint minket. A legszorosabb értelemben pedig "Isten Fia": a második isteni személy, aki valamely számunkra közelebbről megfoghatatlan módon öröktől fogva az Atyától "születik", ered, származik, kiömlik; de úgy, hogy egy dolog, egy lényeg, egy Isten marad vele. Hogy Jézus ebben az utóbbi értelemben volt Isten Fia, kimutattuk a fentiekben. Ezt az istenfiúságot a Szentírás úgy fejezi ki hogy "egyszülött Fiúról" beszél, míg mi emberek Istennek csak fogadott fiai, átvitt értelemben vett gyermekei lehetünk. Maga Jézus egészen más viszonyban érzi magát az Atyával, mint mi; sohasem mondja pl. így: "a mi Atyánk", hanem így: "az én Atyám és a ti Atyátok". Ő az "egyszülött Fiú", aki "az Atya kebelében van". (Ján. 1, 18.)

A Biblia "istenfiaknak" (héber b'né Elohim) nevez angyalokat (Jób 38:7, Zsolt 36:9) és Isten "fiának" nevezi a zsidóságot kollektíve, mint egész népet (Hós 11:1). Ugyanakkor egy zsidó sem nevezhette Istent személyesen az ő saját apjának, mint aki magától Istentől származik, mert ezzel magát is Istenné tette volna (vö. Jn 10:33).

Jézus két sajátos kifejezéssel utalt önmagára: ő az "Isten Fia" és az "Ember Fia". A "… fia" szerkezet más nyelvekhez hasonlóan többnyire a héberben is rokoni viszonyt fejez ki (pl. Jóna fia, Simon), de sajátos héber nyelvtani jelenség is, amely nem rokonít, hanem minősít, például "az engedetlenség fiai" (Ef 2:2) azok, akik engedetlenek, ahogy a "halál fia" pedig halott.

Egyrészt tehát amikor Jézus "az Ember Fiának" vallotta magát (Mt 16:13), ez először is azt jelenti: "aki Ember". Másodszor, ez a kifejezés egy ószövetségi apokaliptikus látomás alakja, aki "a Hatalmas jobbján ül", és aki a földre visszatérve a népek királya lesz (Dán 7:13-14 vö. Mt 26:63-66, 25:31). A reakciókból ítélve Jézus kortársai pontosan értették, hogy az Ember Fia címmel Jézus milyen hatalmat igényel magának.

Másrészt Jézus "az Isten Fiának" is vallotta magát, ami azt jelenti: "aki Isten". Az Atyához való viszonyát tekintve ő Isten egyetlen Fia (Jn 3:16; "egyszülött" = egyetlen), ezért ő a Fiú (1Jn 1:3, 2:22-24, 3:17, 4:9,14, 5:12 stb.), akinek Isten személyesen a saját Atyja (Mt 11:27, Lk 10:22, Jn 10:32-38), aki által az Atya tanít és cselekszik (Jn 14:10-11). Mint mondta: "minden, ami az Atyáé, az enyém" (Jn 16:15), hiszen "én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10:30). Jézus önmagáról tett kijelentéseit a zsidók azért értették úgy, hogy "ember létére Istenné teszi magát" (Jn 10:33), mert a szavait ószövetségi és héber füllel nem is lehetett másként érteni.

Megjegyzendő, hogy az Újszövetség szerint a hívők is "Isten fiai" (Gal 3:27), de míg A Fiú eleve, örökké, saját természete szerint Isten, a hívők az ő isteni természetének – jellemben, halhatatlanságban, dicsőségben – csak a részeseivé válnak az Isten kegyelméből (2Pt 1:4, 2Kor 3:18, 1Jn 3:2, 1Kor 15:53-54).

Jézus páratlan és tökéletes értelemben „Isten egyszülött Fia”. A Jordánnál történt kereszteléskor és a színeváltozáskor az Atya szava Jézust így nevezi: „Ő az én szeretett Fiam”. Amikor Jézus azt állítja magáról, hogy ő a Fiú, aki „ismeri az Atyát” (Mt 11,27), akkor Istennel, az ő Atyjával való páratlan és örök kapcsolatáról beszél. Ő „Isten egyszülött Fia” (1Jn 4,9), a Szentháromság második személye. Az apostoli igehirdetés központi témája, hogy ők látták „az ő dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttének dicsőségét” (Jn 1,14).

Az Isten fia címet az Ószövetségben angyaloknak, [Vö. MTörv 32,8 (a Septuagintában); Jób 1,6.] a választott népnek, [Vö. Kiv 4,22.; Oz 11,1; Jer 3,19; Sir 36,14; Bölcs 18,13.] Izrael fiainak [Vö. Mtörv 14,1; Oz 2,1.] és királyainak [Vö. 2Sám 7,14; Zsolt 82,6.] adták. Ezekben az esetekben fogadott fiúságot jelent, mely Isten és teremtménye között sajátosan bensőséges viszonyt létesít. Amikor a megígért Messiás-Királyt "Isten fiának" nevezik, [Vö. 1Krón 17,13; Zsolt 2,7.] a szóban forgó szövegek szó szerinti értelme nem jelenti szükségképpen, hogy több, mint egy ember. Azok, akik így Jézust Izrael Messiásának nevezték, [Vö. Mt 27,54.] vsz. nem akartak ennél többet mondani. [Vö. Lk 23,47.]

Ez nem érvényes Péterre, amikor Jézust mint "Krisztust, az élő Isten Fiát" vallja meg, [Vö. Mt 16,16.] mert Jézus ünnepélyesen válaszol neki: "Nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám" (Mt 16,17). Hasonlóképpen mondja Pál a damaszkuszi úton történt megtérésével kapcsolatban: "Amikor pedig úgy tetszett Istennek, aki engem már anyám méhétől kiválasztott és kegyelmével meghívott, hogy kinyilatkoztassa nekem a Fiát, hogy hirdessem a pogányoknak..." (Gal 1,15--16). "És azonnal hirdette a zsinagógákban, hogy Jézus az Isten Fia" (ApCsel 9,20). Ez a hitvallás volt kezdettől fogva [Vö. 1Tesz 1,10.] az apostoli hit középpontja, [Vö. Jn 20,31.] és elsőként Péter vallotta meg ezt a hitet mint az Egyház alapját. [Vö. Mt 16,18.]

Ha Péter föl tudta ismerni a Messiás Jézus istenfiúságának transzcendens jellegét, ez azért történt, mert ezt maga Jézus világosan tudtára adta. Jézus a főtanács előtt vádlói kérdésére: "Tehát te vagy az Isten fia?" válaszolta: "Ti mondjátok, hogy én vagyok" (Lk 22,70) [Vö. Mt 26,54; Mk 14,62.] . Már sokkal korábban "Fiúnak" nevezte magát, aki ismeri az Atyát", [Vö. Mt 11,27; 21,37--38.] aki különbözik a "szolgáktól", akiket Isten korábban küldött az ő népéhez, [Vö. Mt 21,34--36.] aki fölötte áll még az angyaloknak is. [Vö. Mt 24,36.] A maga fiúságát megkülönböztette tanítványaiétól azáltal, hogy sohasem mondta: "mi Atyánk", [Vö. Mt 5,48; 6,8; 7,21; Lk 11,13.] csak amikor parancsolta nekik: "Ti tehát így imádkozzatok: Miatyánk" (Mt 6,9); és kiemeli a különbséget "az én Atyám és a ti Atyátok" között (Jn 20,17).

Az evangéliumok két ünnepélyes pillanatban, Krisztus megkeresztelkedésekor és színeváltozásakor idézik az Atya szavát, aki "szeretett Fiának" nevezte Őt. [Vö. Mt 3,17; 17,5.] Maga Jézus Isten "egyszülött Fiának" nevezi magát (Jn 3,16), és ezzel a címmel állítja örök praeexistentiáját. [Vö. Jn 10,36.] Követeli a hitet "Isten egyszülött Fiának nevében" (Jn 3,18). Ez a keresztény hitvallás megjelenik már a kereszten függő Jézus előtt álló százados fölkiáltásában: "Ez az ember valóban az Isten Fia volt!" (Mk 15,39). De a hívő csak a húsvéti misztériumban értheti meg az "Isten Fia" cím végső jelentését.

Föltámadása után megdicsőült emberségének erejében jelenik meg istenfiúsága: "A szentség Lelke szerint azonban a halálból való föltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult" (Róm 1,4). [Vö. ApCsel 13,33.] Az apostolok megvallhatták: "Láttuk az ő dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be" (Jn 1,14).

Összefoglalva: Az Isten Fia név Jézus Krisztusnak Atyjához fűződő egyetlen és örök kapcsolatát jelenti. Ő az Atya egyetlen Fia, [Vö. Jn 1,14.18; 3,16.18.] és maga is Isten. [Vö. Jn 1,1.] Ahhoz, hogy valaki keresztény lehessen, hinnie kell, hogy Jézus az Isten Fia. [Vö. ApCsel 8,37; 1Jn 2,23.]

Keresztény csak az lehet, aki elfogadja a Biblia tanításait. Ezek a kritériumok szerintem az unitárius vallásra sem igazak. Hogyan lehet Istenben hinni, és nem hinni a csodákban? Talán Istennek, aki mindenható és a világot teremtette, annak ne volna módjában felfüggeszteni ideiglenesen a természet törvényeit?

A csoda túlhaladja a természettudományt, de nem "ütközik" bele. Semmiféle tudomány nem állíthatja azt, hogy az a mindenható Isten, aki az egész természetet teremtette, egyszer-egyszer valami igen fontos okból, pl. éppen valamely kinyilatkoztatás szembeötlő hitelesítése céljából, olyant ne művelhessen, ami a természet rendes menetét túlhaladja. Például, hogy szentjei által betegeket hirtelen meggyógyítson, vagy akár halottakat életre is keltsen, hogy egyetlen szóval vihart csendesítsen le, vagy megszaporítsa a kenyereket. Ha valaki egyáltalán hiszi a mindenható Istent, akkor az Isten csodatevő hatalmát sem vonhatja kétségbe.

A Szentháromság nem „osztja fel” Istent. Például egyesek azt hiszik, hogy „a Szentháromság tana nem egyéb, mint burkolt többisten-hit.”

Azonban ezt a zsidó, unitárius, mohamedán részről állandóan ismételt állítást teljes tévedésnek kell minősítenünk. A többisten-hitet teljesen kizárja a kereszténységnek az az alaptana, hogy a háromság csak az isteni személyekre vonatkozik, nem az egy isteni lényegre; vagyis, hogy Isten csak egy van. A személyek többfélesége semmiképpen sem állítható ellentétbe a lényeg egységével, bárha való igaz, hogy a kinyilatkoztatás nélkül fogalmunk sem volna arról, hogy a "személyiség" és a "lényeg" nem mindig esik egybe. Abból, hogy nálunk embereknél a kettő összeesik, még nem következik, hogy a kettő fogalmilag is egyazon dolog.

És ha erre azt mondod, hogy „mégis csak ellentmondás: Isten egy is, három is.”

Ellentmondás lenne, ha azt mondanánkk: egy lényeg és mégis három lényeg; egy személy és mégis három személy. De: egy lényeg és három személy éppúgy nem ellentmondás, mint ahogy nem ellentmondás, ha azt mondom; három ember s egy család, vagy: száz katona s egy század. Nem a hármat azonosítjuk az eggyel, hanem a három isteni személyt az egy Istennel. Ebben fogalmi ellentmondást kimutatni nem lehet.

Cölibátus ügyében kérlek olvasd ezt el: [link]

Inkvizíció: [link]

Az egyház és a háború: [link]

Teljesen téves az az elképzelés is, hogy „az Egyház régen pénzért osztogatta a bűnbocsánatot.”

Ez a mese is a legrosszabb fajta hitvitázó irodalom és vallásgyűlölet kitalálása. Soha az Egyház bűnbocsánatot pénzért se nem ígért, se nem adott. A búcsúk elnyerését néha bizonyos jócélú adakozáshoz kötötte mint feltételhez s ezt, megengedjük, Luther korában egyes túlbuzgó szerzetesek oly ügyetlenül és ferdítve hirdették, mintha maga a jótékonycélú adomány lenne a búcsú megszerzésének ára. Ezt azonban az Egyház sohasem tanította s a búcsúval való visszaélések ellen maga is azonnal közbelépett. A búcsú egyébként maga sem "bűnbocsátás", hanem csak bizonyos ideiglenes büntetések elengedése az Egyház oldozó és kötő hatalma alapján.

Bővebben: [link]

A pedofil botrányok valójában jóval enyhébbek, mint ahogy a média tálalta őket:

[link]

[link]

[link]

[link]

De ha mégis így lenne, az sem számítana. Az Egyház szentségét ugyanis nem csökkenti, ha egyes tagjai súlyos bűnösök. Az Egyház ui. Jézus Krisztus keresztáldozatának és a Szentlélek megszentelő tevékenységének köszönheti szent mivoltát.

Az Egyház szent, mert a végtelen szent Isten alapította; szent, mert jegyese, Jézus Krisztus sugárzik át rajta, aki életét adta az Egyházért; és szent, mert a Szentlélek őrzi. Az Egyház szentsége természetesen nem jelenti tagjainak bűntelenségét. Az Egyház nem tagjaiban, hanem céljaiban és Főjében szent. Azáltal szent, akihez tartozik és aki alapította, s nem azok által, akik hozzá tartoznak, annak ellenére, hogy nem ritkán egyes tagjaiban is felragyog az Egyház szentsége. Az atyák az Egyházat „bűnösökből álló bűntelennek" nevezték, sőt Clairvaux-i Szt. Bernát kifejezése még élesebb: Sancta Meretrix (Szent Szajha).

A bűnös ember így az Egyház szentségét meg sem karcolhatja. Vagy azért, mert a bűnös tagnak olyan súlyos a vétke, hogy el is veszítette az Egyházhoz való tartozását, vagy azért, mert bűnbánata és Krisztus kiomló vére által megszentelődik.

Szt. Pál apostol tanítja, hogy Krisztus szentségessé tette Egyházát: „Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen" (Ef 5,27). Az Apostol szerint: „Isten temploma szent, ti vagytok az" (1 Kor 3,17). Ezért mondjuk: Szent Egyház.

Szt. Pál apostol is súlyos hibákat és bűnöket talál már a korai Egyházban is, de meg sem fordul a fejében, hogy az Egyház megszűnt volna Egyháznak és szentnek lenni. Kiközösítést követel és nem új alapítást: „Egyébként az a hír járja, hogy paráznaság fordul elő köztetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok közt sincs, hogy tudniillik valaki apja feleségével él. S ti még kérkedtek, ahelyett, hogy bánkódnátok, és kizárnátok magatok közül, aki effélét művel" (1 Kor 5,1).

Júdás is bemocskolta személyét és apostoli hivatalát, de az a többi apostolt nem érintette. Bűne és következményei csak reá szállottak, nem az Egyházra: „Közénk számított, a mi szolgálatunk jutott neki is részül. Gonoszsága bérén telket szerzett magának, amikor pedig lezuhant, kettérepedt és kifordultak a belei" (ApCsel 1,17).

Szt. Péter is megtagadta Jézust, de bűnbánatát elfogadta Krisztus, és az Egyház vezetője maradt, bár Jézus megkövetelte tőle a hitvallást: „Majd harmadszor is megkérdezte tőle: »Simon, János fia, szeretsz engem?« Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: »Szeretsz engem?« S így válaszolt: »Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.« Jézus ismét azt mondta: »Legeltesd juhaimat!«" (Jn 21,17).

Maga Jézus is megmondta, hogy a bűnök és a botrányok elkerülhetetlenek egy közösségben, ez azonban csak a személyre nézve jár következményekkel: “Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak. De jaj annak, aki okozza őket!” (Lk 17,1).

Sokan úgy gondolják, hogy a Római Egyház már rég megromlott s csak idők kérdése, mikor omlik végleg össze. Ennek határozottan ellentmond Jézus csalhatatlan ígérete, hogy ő Egyházával marad „mindennap, a világ végezetéig" (Mt. 28, 20), s az a másik kijelentése is, hogy amíg az Egyház Szent Péter sziklatalapzatán áll, addig „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta" (Mt. 16, 18).

De ha végülis olyannyira magával ragadott az egyházellenes propaganda, amelyet a liberális, nyugati szennymédia táplál, hogy nagyon erős és mély gyűlölet alakult ki benned az Anyaszentegyházzal szemben, természetesen ki lehet lépni. Mindent lehet, csak nem éppen használ.

Egy pap a következő levelet írta az Egyházból kilépőknek:

Kedves Testvérünk!

Ön azzal a szándékkal keresett meg minket, hogy bejelentse, kilép a Katolikus Egyházból és más vallásfelekezethez kíván ezentúl tartozni. Nagyon örülünk, hogy most megtalálta lelke nyugalmát. Amikor az út szélén átázva, fázva ácsorog valaki és végre megáll egy autó hogy felvegye, örömmel fogadja el az elsõ segítséget. Csak amikor már védett helyen van, akkor kezd elgondolkodni azon, hogy arra megy-e az autó, amerre õ menni szándékozott volna.

Ha hónapok, vagy évek múltán úgy találja, hogy mégsem az az igazi út amerre tart, a katolikus közösség mindíg hazavárja. Mi ugyanis senkit nem kényszerítünk arra, hogy kijelentkezzék, vagy bejelentkezzék. Aki közénk jön, az hozzánk tartozik. Így Ön bármikor is meggondolja magát, nem kell, hogy újabb tortúrának kitéve magát ismét visszajelentkezzen. Elég, ha eljön a templomba és máris közénk tartozik.

Bizonyára emlékszik Salamon király történetére, aki elé két asszony ment és mindkettõ azt állította, hogy övé a gyermek, holott nyilván csak az egyiké volt, hiszen a másik éjjel agyonfeküdte gyermekét. Mikor a király karddal ketté akarta feleztetni a gyermeket, hogy így ossza el a két anya között, a hazug nõ helyeselte, gondolván, ha nekem nincs, neki se legyen. Az igazi édesanya inkább odaadta volna a másiknak, csak élve maradjon a gyermek.

Az Ön új közössége idecitálta magát, hogy jelentkezzen ki, mert attól félnek, Ön rádöbben: Jézus Krisztus csak egy Egyházat alapított és ha vissza akar térni az atyai házba, ahol Péter sziklája van, amelyre Jézus az Õ Egyházát építette, akkor eme gorombának látszó lépéssel elvágják az Ön visszavezetõ útját. A Katolikus Egyház, azomban, mint jó édesanya annyira szereti Önt, és annyira tiszteletben tartja az Ön szabadakarati döntését, hogy inkább fájó szívvel átengedi most egy szektának, mintsem hogy örökre elveszítse.

Sajnáljuk, ha bármi olyant tettünk, ami miatt talán mi voltunk okozója, hogy eltávolodott tõlünk. Bocsánatot kérünk ezért Öntõl és mindíg szeretettel visszavárjuk. Isten segítse meg Önt élete zarándok útján, s kérjük Istent, hogy úgy tudjunk élni ahogyan Jézus kérte, hogy az emberek lássák jótetteinket és ezáltal magasztalják Mennyei Atyánkat, hogy más testvérünk, sohase érezze a szívében, hogy nem akar közénk tartozni.

Ugyanakkor bízunk abban, hogy szíve elõbb-utóbb visszahozza oda, ahol keresztelték, ahol elsõáldozó volt, mert ezeket az emlékeket az idõ nem képes kitörölni a szivünkbõl. Szüleitõl a katolikus hitet kapta ajándékba. Mi visszavárjuk ebbe a közösségbe, hogy újra együtt imádkozzunk és énekeljünk Isten dicsõségére.