Melyik a jelenlegi "kiválasztott" egyház (aki a legeredetibben adja vissza a Biblia tanításait és az evangéliumot viszi tovább)?

Ahogy Derek Prince ezt klasszikusan tanitotta:

Ekkor épp egy olyan helyen volt Jézus és Péter, ami egy hatalmas sziklatömb volt. Ezért a szöveg egyben szójáték is.

"De én is mondom néked, hogy te Péter (Petrosz) vagy, és ezen a kősziklán (Petra) építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat." (Máté 16:18)

A petrosz nem mást jelent, mint szikladarabot. A petra kősziklát jelent. Mivel ige igét magyaráz, egyértelmű, hogy a petra a názáreti Jézusra vonatkozik, mivel Ő a kőszikla. A petrosz(ok)ról később Péter beszél: "Ti magatok is mint élő kövek (petroszok) épüljetek fel lelki (szellemi) házzá." Pár sorral később kitér a petrára is: "Ímé szegeletkövet teszek Sionban, a mely kiválasztott, becses; és a ki hisz abban, meg nem szégyenül. Tisztesség azért néktek, a kik hisztek; az engedetleneknek pedig: A kő, a melyet az építők megvetettek, az lett a szegletnek fejévé és megütközésnek kövévé s botránkozásnak sziklájává;"

Amikor Pétert azonositják az egyház alapjával, ez teljesen téves, és az eredeti szövegekkel ellentétben áll. Eredetiben anyaszentegyházról sincs szó, semmi köze az "anyaszent"-hez. Ez sajnos a történelmi egyházak félreértelmezése.

God bless

by SeiSMyC

"Figyeld meg a szövegkörnyezetben [13., 20. vers], hogy a gondolatmenet középpontjában az áll, hogy ki Jézus." - Nem csak Jézusról volt szó, hiszen itt egy párbeszéd zajlik le, és először Péter szól Jézushoz:

Te a Krisztus vagy = az élő Isten Fia (16,16)

... majd Jézus válaszként Péterhez szól:

Te Péter vagy = akire az Egyház épül (16,18)

Az előzményben Jézus felteszi tanítványainak a kérdést: Kinek tartják őt az emberek? A válaszban először a tanítványok az általános véleményeket adják meg: Keresztelő János, Illés, Jeremiás vagy valamilyen próféta. Péter azonban kimondja a helyes választ: Jézus a Krisztus. Fel kell figyelnünk arra, hogy itt lényegében nem Jézus Isten-voltáról beszél Péter, hanem Jézus hivatását adja meg: ő a Krisztus, azaz a Felkent, a Megváltó. Ez nem Jézus személyneve, az majd csak a későbbikben válik azzá (is). Ez a Fiú megtestesüléséhez tartozó szerepköre, egy lényegében evilági feladat hivatala, tisztsége, címe, amelyben viszont magával az élő Istennel van közvetlen kapcsolatban, hiszen Krisztus az Ő Fia, Krisztus a mindenkori alap az Istennel való kapcsolatban.

Válaszul Jézus a választ megadóhoz, Péterhez fordul, hogy most ő adjon kinyilatkoztatást ( "én is mondom...") Péterről. Úgy, ahogy Péter megadta a választ Jézus hivatalára, úgy adja meg Jézus is a választ Simon hivatalára: Péter, azaz Szikla vagy. Amelynek kapcsolata az Egyházhoz a mindenkori alap.

Mindkét esetben egy emberi valóság van egy misztikumhoz, egy Istenhez és az üdvtörténethez kapcsolódó hivatallal, ranggal, címmel, tisztséggel összekapcsolva. Jézus, az embernek fia a Krisztus, míg Simon, Jónásnak fia Péter. Mindkét tagmondat (Te Krisztus vagy... / Te Péter vagy...) teljesen egyenértékű, és párhuzamos egymással, azaz, ha azt mondjuk, hogy itt nem Péter személyére épül az egyház, akkor Krisztus személyétől is (logikailag) el kellene vitatni, hogy ő az élő Isten Fia.

"Kit tekintett ’sziklának’ vagy ’szegletkőnek’ Péter apostol és Pál apostol?" - Ezek sem karcolnak ide, hiszen a katolikus tanítás szerint is Krisztus az ő Egyházanak csakugyan elsődleges és láthatatlan alapja (fundamentum principale); de ez nem zárja ki, hogy Péter, sőt vele egységben a többi apostol is az ne legyen (Ef 2,20); másodlagosan és tőle való állandó függésben; éppúgy mint az a tény, hogy Krisztus az igaz világosság, nem akadály arra, hogy alkalomadtán apostolait is annak ne nevezze (Mt 5,14).

Számos igehely nevezi Istent sziklának (pl. 2Sám 22,2-3.32.47; 23,3; Zsolt 18,2.31.46; 19,4; 28,1; 42,9; 62,2.6-7; 89,26; 94,22; 144,1-2.). Néhány nemkatolikus keresztény ezekre a helyekre is hivatkozni szokott, és azt állítják, hogy azért nem lehet Péter az a szikla, amelyet Jézus a Mt 16,18-ban említ, mert a szikla név Istennek van fenntartva. Ez az érv egyrészt nem veszi figyelembe a mondat tiszta és világos jelentését, másrészt azt állítja, hogy egy köznapi jelzőnek, vagy titulusnak csak egy alanya lehet, ti. hogy a szikla metafora csak Istenre vonatkozhat. Ez természetesen nem igaz, még akkor sem, ha a jelző általában Istenre vonatkozik. Pl. Izaiás Ábrahámot is sziklának nevezi (Iz 51,1-2); aztán az 1Kor 3,11 Jézust nevezi az Egyház egyetlen alapjának, ennek ellenére az Ef 2,20-ban – szintén Pál – azt írja, hogy ez az alap az apostolok és a próféták (vö. Jel 21,14); a Jn 10,11skk; Zsid 13,20; 1Pét 2,25 szerint az Egyház pásztora egyértelműen Jézus Krisztus, viszont az ApCsel 20,28-ban és az Ef 4,11-ben az Egyház vezetőit nevezik pásztoroknak; ugyancsak Jézus Krisztus a „világ világossága” a Jn 8,12 és 9,15 szerint, de Máténál Jézus azt mondja, hogy az Ő követőinek kell lenniük a „világ világosságának” (Mt 5,14).

Ezek a versek megmutatják, hogy az Istenre vonatkoztatott bibliai metaforákat más-más személyre, hivatalra is lehet alkalmazni, és a sugalmazott írók szavainak is lehetnek különféle jelentései. Azaz Pétert is lehet sziklának nevezni. Természetesen abban az értelemben, hogy az Egyház sziklája elsődlegesen az Isten Fia (vö. DH 774.: III. Ince, Az "Apostolicae Sedis primatus" levél a konstantinápolyi pátriárkának.), de ez nem jelenti azt, hogy Isten ezt a megkülönböztető jelzőt nem adományozhatja annak, akinek akarja (Vö. Torinói Szent Maximus, 63. homília: „Péter, akinek Krisztus szabadon adományozott egy részt az ő nevéből, azaz miként Krisztus a szikla, ahogy Pál Apostol tanította, úgy Péter is sziklává lett téve, mikor az Úr ezt mondta: ’Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem egyházamat’.”), ez esetben – másodikként és másodlagosan – Péternek és utódainak, hogy ezáltal elősegítse Egyházában az egységet, ami annak záloga, hogy a pokol erői ne diadalmaskodhassanak rajta.

További, de a fenti állítás alapján álló érvként szokott elhangzani protestáns, illetve keleti ortodox részről, hogy Krisztus önmagára utal az „erre” szóval, azaz Simont Péterré teszi, de az alap, amelyre épül az Egyház Jézus Krisztus maga. Ehhez olvassuk el Marvin Vincent, a híres protestáns tudós szavait, amelyben maga először vetette el a meggyökeresedett protestáns nézetet, s vallotta meg, hogy a katolikus vélemény a helytálló.

„A szó se nem Krisztusra utal, mint sziklára, amellyel megkülönböztette azt Simontól, egy kőtől, se nem Péter hitvallására, hanem Péterre magára... Az a célzás, hogy a petra szó maga Krisztus, erőltetett és mesterséges. A szó nyilvánvalóan utal Péterre. A nyomatékos erre értelemszerűen a legközelebbi antecedensre (előzményre) utal; és ezenkívül így a metafora is elmosódik, minthogy Krisztus itt nem alapként, hanem építészként tűnik fel: "Erre a sziklára építem." Továbbá, bár Krisztus a nagyszerű alap, a fő szegletkő, az Újszövetség írói felismerték, hogy nem helytelen az olyan szóhasználat, amelyben Krisztus egyházának tagjaira alkalmaznak bizonyos terminusokat, amelyeket ugyanakkor Krisztusra is alkalmaztak. Például Péter maga hívja Krisztust élő kőnek (1Pét 2,4), s majd az 5. versben az egyházat szólítja élő köveknek...

Az a magyarázat egyaránt tarthatatlan, miszerint a petra Simon hitvallására utal. Mind a szójáték, mind a szöveg természetes olvasata ellene van ennek, és ezenkívül nincs összhangban azzal a ténnyel, hogy amióta csak az egyház épül, mindig hitvallókra - élő emberekre -, s nem hitvallásokra épül...

A magára Simonra való utalást támasztja alá Péter tényleges kapcsolata is a korai egyházhoz... Lásd: ApCsel 1,15; 2,14.37; 3,2; 4,8; 5,15.29; 9,34.40; 10,25-26; Gal 1,18.”

"Mit hitt Ágoston (Augustinus Aurelius), akit a katolikus egyház szentnek tekint?" - Teljesen mindegy, hiszen egy egyházatya nem tévedhetetlen, sem nem alapoz meg dogmát. Az itteni Őrtornyos érvelés sem egyedülálló, noha azt is látom benne, hogy nem érdemi érvnek szánta, hanem csak afféle beszólásnak, hogy "na látod, hogy még a ti szentjeitek is ezt mondják?". Már a régi protestáns értelmezők a Szentírás szavainak e határozott és világos értelmével szemben hivatkoztak a szentatyákra, kik ezt a helyet úgy értelmezik, hogy Jézus Krisztus az ő Egyházát a hitre alapítja, amelyet Péter itt megvall, vagy magára Krisztusra, kit itt Istennek vall. Ámde az atyák ezzel az értelmezéssel nem akarják kizárni Szent Péter joghatósági főségét. Azután pedig Péter hitét nem az Egyház valós fönntartó alapjának tekintik, hanem a fői méltóság kiérdemlő okának. Ha pedig egyik-másik szentatya olykor nem beszél a kívánatos jogi szabatossággal, ez a határozatlanság nem esik latba a Szentírásnak égészen világos beszédével szemben. A 4. századi atyák e tétova beszédének magyarázata egyrészt az az igyekezetük, hogy az ariánusokkal szemben élesen kidomborítsák Krisztus istenségének és föltétlen egyeduralmának alapdogmáját; másrészt befolyásolja őket az Egyház mivoltáról vallott fölfogásuk, mely az Egyházat főként mennyei bölcsességet közvetítő és halhatatlanságra szentelő karizmás isteni küldöttnek nézi, és emellett elhanyagolja jogi szervezetének kidomborítását (a középkorban és különösen a 16. századi újítókkal szemben többnyire fordítva történt). De nagy tévedés volna azt gondolni, hogy az atyák a kérdéses helyet kizárólag vagy csak főként is Szent Péter hitére vagy Krisztusra értelmezték. Már Tertullianus azt kérdi: «Rejtve maradhatott-e valami is Péter előtt, ki az épülő Egyház szikla-alapjának van mondva, és az Egyház kulcsait kapta?» Origenes utal arra, hogy «mikor Péter a nyáj legeltetésének legfőbb hatalmai kapja és mint kőszálra reája épül az Egyház, semmi más követelmény nincs vele szemben, mint a szeretet vallomása».

"Feljebbvalónak tekintette-e Pétert a többi apostol? Luk 22:24–26, Kat.: „versengés támadt [az apostolok között], hogy melyikük nagyobb. Erre ezt mondta nekik: »A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen.«” (Ha Péter lett volna a „szikla”, vajon kérdéses lett volna, hogy „melyikük nagyobb”?)" - Semmi nehézség nincs a szövegben, két ok miatt sem. Egyrészről itt, az utolsó vacsora után, még nem kapta meg Péter a primátusi hatalmat. A Mt 16,16-19-ben Jézus még csak megígérte neki (végig jövő időben beszél), és bár számtalanszor tanújelét adta kiválasztottságának, a primátusi hatalmat Jézus konkrétan csak a feltámadása után adta meg Kéfásnak, amikor megbízta juhai vezetésével (Jn 21,15-17). Tehát az apostolok ekkor még akár veszekedhettek is arról, hogy ki lesz közöttük a (tekintélyileg) nagyobb. Ez persze nem volt szép tőlük (Jézus meg is fedte őket azért, mert versengtek), de ez az értetlenséget az evangéliumokban több helyen is bemutatják. Az apostolok hite és erkölcsi nagyságuk csak a feltámadás és a Szentlélek eljövetele után vált valósággá és teljessé.

Másrészről a „nagyobb” szón érthetünk pusztán erkölcsi nagyságot is, ahogy azt a Lk 9,46-ban és a Mk 9,34-ben is érteni kell. Azaz, hogy ki tartozik mindjobban Jézushoz, ki lesz a nagyobb a mennyben, és nem tekintélyi, autoratív nagyságról van szó. Ez a kétféle „nagyság” két különböző dolog, és csak ritkán esik egybe a kettő. Ezért róhatta meg Szent Pál Pétert a gyarló viselkedéséért, és ezért szidhatta meg pl. Sienai Szent Katalin XI. Gergely pápát ugyancsak gyarlóságaiért.

És ha már ezt az evangéliumi részt hoztad elő, akkor olvassad el Jézus szavait is, hogy mit is mondott minderre a versengésre:

„A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van a kezükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna. Mert ki nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál? Nyilván az, aki az asztalnál ül. Én mégis úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék. Ti kitartottatok velem megpróbáltatásaimban. Ezért adom át nektek az országot, mint ahogy Atyám, nekem átadta, hogy majd asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse fölött.

Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,25-32)

Tehát Krisztus szavai szerint is van legnagyobb az apostolok között („A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna”), és van elöljáró az apostolok között (a görög szerint „hegemón”: vezető, kormányzó, helytartó) („az elöljáró pedig mintha szolga volna”). Azonban Krisztus azt akarja, hogy ők is krisztusi módon viselkedjenek: szolgáljanak. Annak ellenére, hogy a pápa egyik címe az „Isten szolgáinak szolgája” (Servus Servorum Dei), ez a katolikus pápaság történelmében néha sikerült, néha nem (de ezzel a protestáns vezetők is így vannak). Persze sokan a pápaságban kizárólag a hatalmat nézik, hogy „bármit megtehet”, hogy „ő egy uralkodó”. De azt elfelejtik, hogy pápa nem csak ül a trónján, és hátradőlve élvezi pápaságát és hatalmát, hanem egy csaknem 24 órás szolgálatot végez: egy több mint 1 milliárd hívőből álló közösséget vezet, gondja van az összes püspökségre, az összes országra, szerzetesrendre, és emellett ott vannak a más vallásúak, a nemzetállamok ügyei, megannyi hatalmas problémák, stb. Ez nem szórakozás, hanem kereszt, amit ráadásul abban a tudatban kell végeznie, hogy minden lélekről számot kell adnia az Úr Jézus Krisztus előtt (vö. Zsid 13,17).

Természetesen ezt a feladatot nem egyedül végzi. Jézus is azt mondja a további szövegben - és persze másutt is - , hogy az országot az apostoloknak adta át, akik trónon ülve ítélkeznek Izrael felett. Az apostolok rendje (a katolikus hit szerint ez a püspöki rendbe öröklődött) is mennyei hatalommal köthet és oldhat a földön (Mt 18,18), és vezetik a rájuk bízott nyájat (1Pét 5,2; ApCsel 20,28). De van közöttük is elöljáró (lásd fenn), aki megkapta Jézus kulcsát (Mt 16,19; a kulcs birtoklása főhatalmat jelent a zsidóknál), és aki megerősíti testvéreit a Sátán támadásakor, és akit Jézus meg is nevez a fenti szövegben: Simon, azaz Péter. Ezt az apostolok (püspökök) közötti elöljárót a történelem folyamán pápának („atyácskának”) nevezték el, ő Róma püspöke, akivel „nagyobb tekintélye miatt, minden egyháznak egységben kell lennie, vagyis minden hívőnek a földkerekségen” (Szent Ireneusz: Az eretnekségek ellen 3,3,3.).

Lukács az utolsó vacsora keretébe illeszti Jézus Péternek szóló ígéretét. A tanítványok néhány órával Jézus letartóztatása elôtt még mindig azon torzsalkodnak, hogy ki a legnagyobb közöttük. Jézus nem tagadja, hogy van vezetô közöttük, de arra biztat, hogy az kövesse az Ô példáját, nem a földi uralkodókét, akik a mások feletti basáskodásban lelnek örömet. A legnagyobb az apostolok között legyen mindenkinél kisebb és vezetô szerepét szolgálatnál: fogja fel (24-27). Ezek után Jézus Simonhoz fordul, és felhívja a figyelmet a közelgô krízisre: a Sátán meg akarja rostálni az apostolokat, mint a búzát. Hogy a Sátán támadása ellen megvédje tanítványait, Jézus különös módon Simonért imádkozik, hogy hite meg ne fogyatkozzék, hanem megtérése után megerôsítse testvéreit (a hitben). A krízis, a Sátán támadásának ideje elsôsorban a Jézust érô megaláztatás, szenvedés és halál napjaira, de a lukácsi látószögbôl az Egyház történetének egész idejére vonatkozik. Mint Máténál, itt is Péter az, aki hitével az egész kezdôdô egyházat, elsôsorban apostoltestvéreit megerôsíti; nem a saját erejébôl, hanem Jézus imádsága révén,[Máténál Péter hitét az Atya kinyilatkoztatásának köszönheti, Lukácsnál Jézus imádságának. Persze az Atya Máténál is mindent Fián keresztül nyilatkoztat ki (11,27).] és nemcsak közvetlenül a feltámadás után. Megerôsítô szerepe addig tart, amíg az eszkatológikus krízis kísértései. Bár Lukács nem mondja kifejezetten, de föltételezhetjük, hogy szerinte is a történelem végéig.

Péter mint kődarab?

Jézus a fenn vizsgált részt arámul csak így mondhatta Simonnak: „te "Kepha" vagy, és én ezen a "Kepha"-n építem fel egyházamat.” Az arámban a „Kepha” masszív követ vagy sziklatalajt jelent. A kisebb kő vagy kavics pedig az „evna”. Néhány nem-katolikus azonban azzal szokott érvelni, hogy a görög nyelvű Újszövetségben viszont itt két különböző alakú szó áll. Így valahogy: „te "Petros" vagy, és én erre a "petrá"-ra építem egyházamat.” A „petra” sziklát jelent egyértelműen, a „petros”-t pedig szokták fordítani kis kőnek, kődarabnak, kavicsnak is. Tehát a nemkatolikus magyarázók azt állítják, hogy mivel nem ugyanaz a szó áll itt, ezért Jézus ezzel azt akarta itt kifejezni, hogy Simont csak a szikla - ami Jézus maga - egy kisebb darabjának, egy kisebb kőszilánkjának nevezi el, amire ugye nem lehet Egyházat építeni.

Tehát akkor hogyan van ez? Mi ez a kétféle szóhasználat? Nagyon egyszerű. Jézus (és Máté is) arámul beszélt, s Jézus arámul nevezte el Pétert (vö. Jn 1,42). Nem Petrosnak hívta őt, hanem Kepha-nak. Szent Pál, a Gal 2,7-8 kivételével, mindenhol így is hívja Pétert (1Kor 1,12; 3,22; 9,5; 15,5; Gal 2,9). A későbbiekben a görög nyelvterületen kibontakozó egyházban azonban, hogy görögül is érthető legyen, hogy mit jelent maga a Kepha név, lefordították görögre, Petroszként. (Már maga az a tény, hogy egy nevet lefordítanak egy másik nyelvre, és nem ugyanolyan formában használják, azt jelenti, hogy nem pusztán egy személynévről, hanem inkább egy metaforikus jelentésű hivatali névről van szó. Lásd fenn.) Ez a fordítás egyetlen egy módon volt lehetséges, méghozzá úgy, hogy Petros-nak fordították. Miért nem Petrá-nak, ami kifejezetten a sziklát jelenti? Mivel a petra szó nőnemű. Simont egy nőnemű névvel ellátni egyértelműen furcsa lenne, azonban a petra szónak van egy hímnemű változata is, és ez a petros. Így lett a mondat első Kephá-ja Petros-szá, míg a második kepha petrá-vá. (azaz: te "Kepha" vagy, és én ezen a "kepha"-n építem fel egyházamat => te "Petros" vagy, és én ezen a "petrá"-n építem fel egyházamat.) Máté mindenképpen meg akarta őrizni azt a szójátékot, amelyet Jézus itt használt (többek között ezért is biztos, hogy eredeti Jézus-logionnal van dolgunk), hiszen éppen ez a lényege a mondatnak, ezért ragaszkodott ugyanahhoz a görög szóhoz még annak árán is, hogy a nembeli viszonyt kifejező szótövet (petr) így meg kellett változtatnia, mint már megjegyeztem, mert Péter férfi volt, de a szikla szót kifejező petra szó nőnemű.

A másik fontos dolog, amit meg kell említeni, hogy a petros szónak nem a kődarab az egyedüli jelentése. A petros ugyanúgy jelent sziklát is. A Septuagintából ez világosan kiderül: a petros-ban barlangok és hasadékok vannak (Iz 2,19.21; 7,19; 57,5; Jer 16,16; 49,16; Abd 1,3), a petros magas kőszál (Jer 51,25). Kődarabot két helyen jelent, a 2Makk 1,16; 4,41-ben. Ennek ellenére azt mondják a nemkatolikusok, hogy mivel a Makkabeusok könyve áll Jézus korához a legközelebb, ezért ez bizonyítja, hogy ebben a korban a petros inkább követ jelentett. Érdekes módon ezt egy híres protestáns biblikus cáfolta meg, D. A. Carson, aki kimutatta a korabeli költészetből és más iratokból, hogy a koiné nyelvjárásban, amelyen az Újszövetség íródott, nincs különbség a petros és a petra között, hanem egymásnak egyenlő értékű szinonimái, azaz mindkettő szó sziklát jelent (The Expositor’s Bible Commentary, voll. 8 (Matthew, Mark, Luke), (szerk. GAEBELEIN, F. E.), Zondervan, Grand Rapids 1984., 368.). Ugyanezt az állítást a Thayer's Greek-English Lexicon of the New Testament is alátámasztja (THAYER, J. H., Thayer's Greek-English Lexicon of the New Testament, Hendrickson, Peabody 1996., 507.), valamint a református Varga Zsigmond szótára is: „a Petros tulajdonnév egyszerűen a Petra hímnemű alakja” (VARGA, ZS., Újszövetségi görög-magyar szótár, Kálvin János Kiadó, Budapest 1996., 774.).

Ha Máté apostol azt akarta volna hangsúlyozni, amit a nemkatolikusok értenek ez alatt az igehely alatt, ti. azt, hogy Péter itt egy kisebb kődarabként volt megnevezve, és nem rá lett építve az Egyház, hanem ő is, és más is, aki megvallja Krisztust, csak része Krisztus sziklájának, akkor nem a petros szóval, hanem a lithos szóval kellett volna lefordítania Jézus szavát. A lithos görög szó ugyanis egyértelműen jelenti a méretektől független kődarabot, vagy akár kavicsot. A lithos 60-szor szerepel az Újszövetségben, méghozzá az olyan helyeken is, ahol Jézusra úgy van alkalmazva, mint építőkő, szegletkő (vö. Mt 21,42; Mk 12,10; Lk 20,17; ApCsel 4,11; Róm 9,32-33; 1Pét 2,4-8). Tehát természetesen adódott volna Máté számára a lithos szó használata, ha különbséget akart volna tenni a Mt 16,18 két tagmondata között.

A mondatszerkezet is a mi érvelésünket támasztja alá. Ha az lenne a görög mondat helyes fordítása, hogy míg Péter csak egy kődarab, addig Jézus sziklára építi az Egyházat, akkor a két mondatrész között ellentétes viszonynak kellene állnia. „Te kődarab vagy, de (-> <-) én erre a sziklára építem... Azonban ez nem így van. Mivel a görög kai szó, ami összekapcsolja a két mondatrészt, vagy kapcsolatos (és, s, meg, is, sőt) vagy következtető (ezért, így, tehát, ennélfogva) viszonyt jelöl, valamint néha magyarázó viszonyt (hiszen, mivel, ugyanis, stb), de ellentétes viszonyt soha.

Végezetül olvassuk még el a XIX. századi baptista író, John A. Broadus szavait:

„a különbséget nem kell figyelembe venni… Urunk kétségtelenül arámul beszélt, amelyben nem tudunk ilyen különbségtételről (ami a nőnemű petra és a hímnemű petrosz között van a görögben). A Pesitta (nyugat arámi nyelven) így adta vissza: "Te kipho vagy, és ezen a kipho-n". A keleti arám nyelvben, amelyet Krisztus idejében Palesztinában beszéltek, elkerülhetetlenül hasonlóképpen szól: "Te kepha vagy, és ezen a kepha-n"... Beza felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy ez hasonlóképpen van franciául is: "te Pierre vagy, és ezen a pierre-n"; illetve Nicholson (E. W. Nicholson) azt ajánlotta, hogy (angolul) így kellene mondani: "Te Piers vagy [Péter óangolul], és ezen a pier-en [támpillér, tartóoszlop angolul]".” (Commentary on the Gospel of Matthew, Judson Press, Valley Forge, 1886. 355-356.)

Nem véletlenül nyelvészkedsz te (és a katolikus egyház) ennyit, hiszen egyrészt azt igen kevesen értik, akik vitába tudnának szállni veled, másrészt (ez egyben hátránya is a dolognak) sok benne a bizonytalansági tényező, vagyis lehet sok mindent belespekulálni. Azt értek ki belőle, amit akarok!

Ugye tudod, hogy ez is konzerv? Csak a baj, hogy lejárt már a szavatossága. Ez a kérdés nektek nyilván a legfontosabb kérdés, hiszen erre épül a katolicizmus, amit mindenáron és mindenféle módszerrel, jól meg kellene indokolni.

Nos, a nyelvi csaták helyett, ebben az esetben is maga a Biblia képes arra, hogy igazolja a tanítást, vagy éppen cáfolja!

Ebben pedig semmilyen nyelvi szemfényvesztés nem tudja meggátolni.

Amit leírtam, érthető és logikus, aki utánam írt, ő is alátámasztotta a szintén nem ellentmondásos érvével.

még annyit tennék hozzá, hogy:

"az 1Kor 3,11 Jézust nevezi az Egyház egyetlen alapjának, ennek ellenére az Ef 2,20-ban – szintén Pál – azt írja, hogy ez az alap az apostolok és a próféták (vö. Jel 21,14); a Jn 10,11skk; Zsid 13,20; 1Pét 2,25 szerint az Egyház pásztora egyértelműen Jézus Krisztus, viszont az ApCsel 20,28-ban és az Ef 4,11-ben az Egyház vezetőit nevezik pásztoroknak; ugyancsak Jézus Krisztus a „világ világossága” a Jn 8,12 és 9,15 szerint, de Máténál Jézus azt mondja, hogy az Ő követőinek kell lenniük a „világ világosságának” (Mt 5,14)."

Nem feltűnő, hogy mindenhol többes szám van? Nem volt kiemelve közülük egy, aki különleges "dicsőségben" részesült volna, szó sincs sehol ilyenről!

A feladatok és kiváltságok eltértek, mint ahogy a szolgálatukban végzett idő, és egyebek is eltértek a különböző körülmények miatt. Péter is kapott olyan kiváltságot, amit más nem, de ezzel nem emelte magát senki fölé, de még Jézus sem őt.

Mondom, érthető, hogy ezt a teóriát körömszakadtáig védi az egyház és egy hithű katolikus. Ha ez valahogyan elbukna, az egész egyházi tekintélynek annyi lenne! Kínos, hiszen ez a katolikus egyház Achilles-sarka.

De lehet, hogy már számtalanszor elbukott, csak sokan még nem tudnak róla?

Na, és az Őrtorony tanítói tekintélye min alapul?

1. az első századi nagy hitehagyás elméletre, amelyet a történettudomány nem igazol, nem volt ős-Őrtorony, az első századiak nem "Jehova Tanúi" voltak. A Biblia pedig kizárja, hogy az Egyház eltűnhessen évezredekre, mert sérthetetlenségét a Biblia igazolja.

2. A rekontsruálás elméleten, amely szintén nem bír bibliai alappal.

3. Az 1914-es elméleten, amely abszolúta bakugrásokon alapul.

4. Hogy a Mihály félistenük 1914 után kijelölte az Őrtoronyt, mint "bölcs" rabszolga osztályt, mert "őket találta helyesnek" (ezt ő mondta?).

5. A "hű és bölcs szolga" egy osztály, a brooklyni béthel elöljáróival azonos. Jehova Tanúi "felkentekből" álló vezetősége a Biblia megfelelő igehelyét (Mt 24:45) próféciaként értelmezi, és önmagára vonatkoztatja ('hű és értelmes rabszolga osztály'), és azt állítja, hogy az ő feladata Isten népének 'idejében megadni az eledelt' (a Társulat kiadványait). Ezzel szemben a többi keresztény egyház szerint ez csupán egyike Jézus példázatainak, és e példázat a 24-25. fejezet egészével együtt vigyázásra és sáfárkodásra int, nem a 20. századról jövendöl. A példázat lényege tehát folytonos éberségre intés, mint az egyházi előljárók különös kötelessége. Ennek megfelelően más felekezet nem használják ezt a kifejezést saját felekezetük hierarchiájának megnevezésére. A hű és hűtlen szolga tehát itt egyszerűen minden embert jelent, aki Krisztust jó cselekedetekkel várja, illetőleg aki késő jövetelére számítva magát bűnre adja. Nem értenek egyet Jehova tanúinak ezzel a tanítással kapcsolatos kétosztályos megváltástanával sem.

Az Őrtorony Társulat ezzel kapcsolatos tanításával kritikusok rámutatnak arra a tényre, hogy Jézus Máté 24-beli szavait az egyháztörténelemben egészen Russellig mindenki példázatként kezelte. Ahhoz, hogy megérthessük, hogy mit akart itt mondani Jézus a hallgatóságának figyelembe kell venni, hogy a Máté 24. és 25. fejezetének az egész szakasza Krisztus parúziájáról szól, és tele van vigyázásra való intésekkel. Bár a Társulat mindig a Mt 24:45-öt adja meg a példázat elejeként, a 45. vers kezdő sora („Kicsoda hát...?) értelemszerűen visszautal az előző, 44. versre, az pedig („Azért...”) az előtte levő példázatsorra (fügefa, Noé napjai, ketten a mezőn, ketten a malomban, éjjeli tolvaj). A 44. vers ugyanis mindezeknek a tanulságát összegzi, amikor figyelmeztet: „Azért legyetek készen ti is; mert amely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia.” A 44. vers után Jézus további három példázatban ad figyelmeztetést egy új szempontból: a már említett hű és bölcs szolga példázatával (24:45-51), az eszes és a bolond szüzek példázatával (25:1-13) és a talentumok példázatával (25:14-30). Az új szempont: csak azért, mert a parúzia időpontja ismeretlen, a tanítványok nem csinálhatnak azt, amit akarnak. A tanítványok sáfársággal vannak megbízva: amit Uruk rájuk bíz, azzal gazdálkodniuk kell, mert egy napon számon kéri rajtuk. Aki tehát figyelembe veszi a vigyázásra intő szót, és a dolgát is hűségesen végzi, az valóban „hű és bölcs szolga”, vagy „eszes szűz” vagy „hasznos sáfár”. Ez a három példázat különböző élethelyzetekkel, de ugyanarra hívja fel a figyelmet. Jézus egyszerűen vigyázásra és sáfárkodásra buzdít. Nem lehet véletlen, hogy az 1. századtól Russellig valóban soha senkinek sem jutott az eszébe a hű és bölcs szolga példázatát próféciaként értelmezni, illetve egy konkrét 19. századi emberre vagy egy 20. századi testületre vonatkoztatni.

Ezek fényében kinek is áll gyenge lábakon a tekintélye?

(Máté 24:1-14) Jézus pedig távozva, kifelé ment a templomból, de a tanítványai odamentek hozzá, hogy megmutassák neki a templom épületeit. 

Erre ő ezt mondta nekik: „Nem látjátok mindezeket? Bizony mondom nektek, hogy semmiképpen nem marad itt kő kövön, melyet le ne rombolnának.”

Míg az Olajfák hegyén ült, a tanítványok külön odamentek hozzá, és ezt mondták: „Mondd meg nekünk, mikor lesznek ezek, és mi lesz a jele a jelenlétednek és a világrendszer befejezésének?”

Jézus pedig így válaszolt nekik: „Vigyázzatok, hogy senki ne vezessen félre titeket;

mert sokan jönnek majd az én nevemben, és ezt mondják: »Én vagyok a Krisztus«, és sokakat félrevezetnek.

Hallani fogtok háborúkról és háborús hírekről; vigyázzatok, ne rettenjetek meg. Mert ezeknek meg kell lenniük, de ez még nem a vég.

Mert nemzet támad nemzet ellen, és királyság királyság ellen, és lesznek élelmiszerhiányok meg földrengések egyik hely után a másikon.

Mindez a gyötrő fájások kezdete.

Akkor nyomorúságra adnak titeket, és megölnek benneteket, és gyűlölet célpontjai lesztek minden nemzet előtt az én nevem miatt.

Továbbá akkor majd sokan elbotlanak, és elárulják egymást, és gyűlölni fogják egymást.

És sok hamis próféta támad, és sokakat félrevezetnek;

és a törvénytelenség növekedése miatt a legtöbb emberből kihűl majd a szeretet.

De aki mindvégig kitart, az részesül megmentésben.

És a királyságnak ezt a jó hírét prédikálni fogják az egész lakott földön tanúságul minden nemzetnek, és akkor jön el a vég...

"Jézus Máté 24-beli szavait az egyháztörténelemben egészen Russellig mindenki példázatként kezelte."

Ez tényleg csak "példázat"?! Igaz, hogy az első beteljesedése már az első sz.-ban megtörtént, de véletlenül sem prófécia!

Mellesleg még jó, hogy "sehol máshol" nem így gondolják és hogy sok olyan tanítása van Jehova Tanúinak, ami máshol nem, vagy nem úgy jelenik meg. Szerintem kiváló bizonyíték arra, miért "nem részei a világnak".

Nem az a lényeg, hogy "valamiben különbözőek" a Tanúk sok tanítási rendszerükben, hanem hogy amennyire képesek, a Krisztusi igazságot tanítják!

Ha ez nem igaz, mégis miért ők képesek megteremni a keresztény gyümölcsöket, mint csoport? Vagy már az is baj, hogy békében élnek és egyetlen ember uszítására sem hajlandók egymásra rontani, csak mert más vallásba, pártba, vagy nemzetbe tartoznak!!!

Vajon Jézus ezt a jellemzően jó és pontos azonosító jelet, miért adta a követőinek?

Mit jelent "nem része lenni a világnak"? Azt, ahogyan a magukat kereszténynek vallók milliói élik az életüket, észre sem véve, hogy szinte semmi különbséget nem lehet felfedezni a világ és köztük?!

Akkor mit jelent a világ részének lenni, ha ez a "nem része"?

Nem olvastam bele az előző válaszok mindegyikébe, ezért lehet nem teljesen helyénvaló a hsz-em.

Az antikrisztus szelleme működésének egyértelmű jelei vannak, amiből meg lehet állapitani, melyik vallásban működik az antikrisztus szelleme.

A legfontosabb munkája a tagadás: tagadja, hogy Jézus a testben megjelent Krisztus. Amelyik vallás ezt az álláspontot képviseli, az antikrisztusi.

Másik munkája Krisztus személyének az elhomályositása, illetve mások, személyek, tárgyak, szentek stb. melléhelyezése. Hadd ne kelljen sorolnom, hány vallásban nem csak az Istent (Szentháromságra - Atya, Fiú, Szent Szellemre gondolok) tisztelik, imádják, hozzá imádkoznak, hanem mellette egyéb tárgyakhoz, halottakhoz, süteményhez, stb.

Ahol pedig Jézus Krisztus munkáját, szolgálatát elhomályositják, tagadják (pl. feltámadása, bűntelensége, jelenlegi közbenjáró szolgálata, hogy ma is Szent Szellemmel és tűzzel keresztel, stb), itt is az antikrisztus szelleme működik.

Utóbbi két esetben nem lehet elmondani, hogy egyértelműen antikrisztusi vallásról, felekezetről beszélünk, de működik az a szellem. A nyilt tagadásnál viszont egyértelműen antikrisztusi vallásról beszélhetünk.