Áruló vagyok-e? Ha igen, létezik-e jogos árulás?

Adott egy 20 éves, csecsemőkortól meglévő értékes barátság, ami nem mindig volt tiszta, mert gyermekként én voltam a kihasznált, szolgalelkű fél, de tinédzserként "elfelejtettem", mondván ez ilyen gyermeteg dolog. 12 éves korunkban ismét egymásra találtunk, úgy istenigazából, sülve-főve együtt voltunk. Azt kell mondjam, hogy ő nagyon gonosz ember, mert mindenkit hátbatámad, aztán a kibeszélt emberek előtt illegeti magát, egy fals ember. Ha pedig nekem visszamondta, hogy milyen pletykák terjengenek rólam, megtiltotta, hogy kiálljak az igazamért, hogy megvédjem magam a szóbeszédek ellen, mert akkor kiderült volna, hogy neki eljárt a szája. Ígyhát mindent le kellett nyelnem. Egyszer betelt a pohár. Egy ismerőséből gúnyt űzött, pontosabban a betegségéből 3 lánnyal, és többször felszólítottam, hogy legalább ne előttem, mert undorítónak találom ezt a viselkedést, de csak folytatták. Odamentem tehát a sértett lányhoz titokban, és megmondtam neki, hogy ne mondjon többé semmi személyes dolgot nekik, mert fúrják a háta mögött mocskos módon. Igen ám, de a csaj az ő baráti társaságukba akart tartozni, nyalni nekik, ezért beköpött. A legjobb barátnőmnek tituált egyén egy csapással kitaszított az életéből a többi kis p.csa meg mélységesen haragszik rám a gaztettemért. Másokat eltudnak ítélni könnyedén, aztán a saját szemükbe a gerendát se...

Bevallom, nem kellett volna beleszólnom, belepofáznom, de az igazságérzetem meg a lelkiismeretem túlontúl működött. Az ő szemükbe áruló vagyok, de én valahogy azt érzem, hogy az ex-legjobb barátnőm az. Én csak jót akartam, csak rosszul sült el. Tiszta, nemes szándék vezetett, aztán ha még is én jöttem ki sárosan az ügyből. Ti hogy látjátok?