Miért 'kell' eltűrni, hogy a felettünk lakó gyerek visítozva rohangáljon?

Valóban ez a hozzáállás a normális? Az ilyen helyzetbe került embereknek csak a néma tűrés jut?

Ahányszor ez a kérdés felvetődik egy fórumban, a válaszolók általában 2 nagy táborra oszlanak. Az egyik tábor elítéli az olyan szülőt, aki gyermekét hagyja úgymond szabadon garázdálkodni, és a nevelés hiányosságait firtatja. A másik tábor pedig azon az állásponton van, hogy a gyerek, az a gyerek, a szomszéd pedig vagy megszokja, vagy el lehet költözni. Gyanítom az egyik tábort nagyrészt a szenvedő szomszédok, a másikat pedig nagyrészt a felháborodott anyukák alkothatják.

Az én véleményem valahol a kettő között van. Nyilvánvaló, hogy egy társasházban áthallatszanak bizonyos zajok a szomszédoktól. Itt kell megemlítenem, hogy szerintem a legtermészetellenesebb dolgok egyike egy társasház, hiszen vadidegen embereket néhol alig 10 centiméteres falak választanak el egymástól, és olyan dolgokat tudunk meg egymásról, amiket, hogy finoman fogalmazzak, igazából nem akarnánk tudni. De ez egy másik téma. Szóval a lényeg, hogy persze, hogy vannak bizonyos zajok, főleg, ahol a hangszigetelés ötletét, mint felesleges sallangét, úgy vetették el a tervezők és a kivitelezők, mint Fazekas Róbert a diszkoszt. Tehát az sem elvárható, hogy valaki a nap 24 órájában teljesen csendben legyen, hiszen bizonyos tevékenységek zajjal járnak.

De azért az a vélemény is jelentősen túlzó, hogy akinek nem tetszik valami, az el is költözhet. Mintha az olyan egyszerű lenne. Úgy hiszem, hogy az emberek többsége nem jókedvében lakik társasházban, legalábbis én biztosan nem. Ha tehetném, én már most költöznék, de sajnos, ez nem így működik. Meg egyébként is, háborodjunk fel egy kicsit. Hogy jön ahhoz bárki is, hogy azt mondja; én csinálom, amit akarok, Te meg mehetsz amerre akarsz, ha nem tetszik.

De nézzük a tényeket. Adott egy anyuka (bár nem szívesen hívom így, mert a szüléstől még senki nem válik anyává, ahhoz egyéb tevékenységek és bizonyos jellemvonások is szükségeltetnek), a párja és a 3 éves gyerek, akik felettünk laknak. Anyuka eléggé túlsúlyos, úgyhogy az ő dübörgő lépteit már alapból 'élvezhetjük'. Emellett megromlott a viszonya élete párjával, ami abban nyilvánul meg, hogy torkaszakadtából kiabál vele, és szidja, mint a bokrot, általában a gyerek előtt, és olykor még toporzékol is hozzá (itt újra megemlíteném, hogy túlsúlyos). Hangulatától függően, a gyerekkel vagy mézes-mázos, vagy vele is üvölt, mint a fába szorult féreg. Ezeken felül jött, kb. 1 évvel ezelőtt, az a probléma, hogy a gyerek visítozik és rohangászik, kedve szerint, és nem pár percig, néha napján, hanem minden este, menetrend szerint, 18-21 között . Persze, megértem én, hogy pocsék az életük, a 2 szülő utálja egymást, kevés a pénz is, és ugye, anyukának a mozgás sem egyszerű, úgyhogy persze, hogy nincs már ereje a gyerekkel törődni. Megértem ,de elítélem.

De meddig tartson a toleranciánk egy kvázi vadidegen család felé? Tény, hogy gyereket vállalni mindenkinek joga van. Tény, hogy a pocsék hangszigetelésől nem ők tehetnek. De az sem normális, hogy valaki üljön, mint egy zsák krumpli, miközben a gyereke ott tombol, tőle 1 méterre. És nem egy síró csecsemőről van szó, hanem egy 3 évesről, akit már bőven lehetne nevelni. Hiszen olyan szülőket is látni, akik rászólnak gyerekeikre, és nem azért, mert túl szigorúak, hanem, mert tudják, hogy a saját gyerekeikért ők a felelősek. És a gyerek gyerekléte nem lehet kifogás mindenre.

Mi ebben az esetben a normális gondolkodás/viselkedés? Tűrni kell, mert ők gyereket akartak, de törődni már nem tudnak/akarnak vele? Vagy lehet szólni? De mit mondhat az ember egy olyannak, akinek önmagától az nem jut eszébe, hogy ne hagyja rohangálni a gyereket a lakásban, mert 'esetleg' zavarja vele az alsó szomszédot? Nekünk nincs jogunk egy kis csendhez, nyugalomhoz?

Egyébként mi soha nem tartunk bulit (mert szerintünk társasházban aljasság összejöveteleket tartani, meg lehet oldani másként is a szórakozást), a zenét, a tv-t is legtöbbször fejhallgatóval hallgatjuk, puha talpú papucsban járunk..., szóval így különösen idegesítő az egész. Mindent megteszünk, hogy ne legyünk mások terhére, aztán ideköltözik egy ilyen ember, és ellehetetlenítheti az életünket, mert figyelmetlen, vagy mert neki gyereke van? Mi lenne, ha én meg minden nap barkácsolni szeretnék? Megtehetném, talán kedvem is lenne hozzá, de nem teszem, mert egy társasházban nem tehet az ember kedve szerint bármit, bármikor!

Kíváncsi vagyok a véleményetekre kedves leendő válaszolók! De arra szeretném megkérni az arra hajlamosakat, hogy a dühtől fröcsögő, trágár stílust mellőzzék! Köszönöm!