A magyar nyelv miért nem használja sok esetben a létigét?

Ige nélkül is eltűnhet a létige. ("Az alma piros.")

A magyarban (és ha jól tudom, pl. az oroszban is) nem csak ige vagy létige lehet állítmány, hanem névszó is. Pl. angolban viszont nem.

( "A kopula gyakran a létige"

[link] )

Egyrészt azért, mert 3. személyben jelen időben kijelentő módban így is felismerni, pont az ige hiányáról, hogy 3. személy, kijeelntő mód, jelen időről van szó: "Ő katona. Ők katonák. Ezek jók." Ha nem jelen időről vagy kijelentő módról van szó, már ott a létige: Ő katona volt. Ő katona lesz. Legyen katona! Ha pedig kérdő vagy tagadó a mondat, az a hanglejtésből kiderül, nem változik meg a szórend ilyenkor. A germán nyelvek pl. a szórend megfordításával is jelzik, ha kérdő a mondat. Ha nem lenne ige a mondatban, nem lehetne mit megfordítani a szórendben.

Hogy nyelvtörténetileg miért alakult így, azt nehéz megmondani. A finnugor nyelvek talán kevésbé igecentrikusak: kevés az igeidő, kisebb az ige szerepe, míg pl. az újlatin és a germán nyelvekben több az igeidő, nagyobb az ige szerepe, és azt is igével fejezik ki, amit a magyar nem.

Egyébként az oroszban (és durván leegyszerűsítve, a déli szláv nyelvek kivételével a szláv nyelvekben) is kevés az igeidő, kisebb az ige szerepe, ott is ritkább a létige, mint pl. a germán és újlatin nyelvekben. Viszont helyette a névszóragozás "erősebb".

Érdekes, hogy ahogy haladunk Nyugat-Európa felől keletre, a nyelvekben csökken a létige szerepe, és a fordulópontot éppen a magyar jelenti. Az oroszban kijelentő mód jelen időben egyáltalán nem teszik ki a létigét, ha nem hangsúlyos, nem csak 3. személyben. Ha hangsúlyos, csak akkor teszik ki. Érdekes még, ahogy nyugatról kelet felé haladva eltűnik a létezést kihangsúlyozó szerkezet (angolban "there is, there are") is.

Nagyon érdekes lehetne egy angol-magyar-orosz teljes körű összehasonlítás, hogy melyik nyelvben mikor van létige, mikor nincs.

Webnyelvhez csatlakozva szerintem is érdekes téma ez.

Szerintem azonban ez nem valami új jelenség. A germán nyelvekben is csak az angolra jellemző ez a sok igeidő, mert az óangolban, - mint az összes ógermán nyelvben az óskandinávtól a gótig - csak kettő volt, a jelenidejű alak, és egy vagy két inflexióval képzett múlt idő, amit ugye a németben Präteritumnak, és az angolban Past Simple-nek ismerünk.

Persze előfordultak lehetséges analitikus körülírások, amelyek később normatív igeidők lettek (bár a németben még mindig nem alakult ki aspektuális Perfekt).

Az újlatin nyelvekben is látok pont ugyanilyen egységesülést. Azért a latinban levő hat igeidő egyáltalán nem volt ennyire aspektusfüggő, mint a mostaniaké. Személy szerint a latin praeteritumot egy latin műnél se láttam, hogy azt folyamatos múltra használták volna (hosszú idejű, sikertelen, múlt idejű feltételes vagy ismétlődő dolgokra sokkal inkább). A többi igeidő (plusquamperfectum, futurum perfectum) is csak két mondat közötti időbeli sorrendet célja meghatározni.

Míg a mai újlatin nyelvek idejei, amelynek egy részét ők maguk fejlesztették ki ugyanúgy analitikusan, mint az óangol - modern angol párhuzamban, az angolra hasonlítanak, aminek ismerete egyszerűbb mondatoknál is kell. Mondjuk annyi különbséggel, hogy több szintetikus idő maradt meg náluk amiatt, mert a latinban több, csak szintetikus igeidő volt.

Egyébként nagyon durva, hogy egymástól független nyelvek azonos irányba fejlődnek.

Pl. a birtoklásigét rengeteg új nyelv időbeli segédigének használja fel, míg előtte nem használta. Görög, olasz, francia, és még sorolhatnám.

Latinoloquus: Azért a germán nyelvekben mindben több igeidő van, mint a magyarban. A németben is kb. kétszer annyi az igeidő, mint a magyarban, még ha csak kb. fele annyi is, mint az angolban. A svédben sincs túl sok igeidő, de még ott is kb. annyi van, mint a németben. A lényeg: ezekben a nyelvekben az ige központibb szófaj, ezért gyakrabban használják pl. a létigét is. Sok szláv nyelvben pedig (hasonlóan a magyarhoz) három igeidő van csak, az igének kisebb a szerepe, ezért nem használják olyan gyakran a létigét sem. Én ezt tudom elképzelni magyarázatnak.

Még az jutott eszembe, hogy az újlatin nyelvekben ott van a kötőmód, amit gyakran használnak. Ha nem lenne ott a létige és úgy kéne kötőmódot használni, akkor nem tudnák ezt a jelentést kifejezni csupán névszói állítmánnyal, ezért aztán kiteszik mindig a létigét. Bár ez csak egy gondolat, szóval nem tudom, mennyire állja meg a helyét.

A magyar "létige" elnevezés pontatlan, hiszen sok esetben nem valaminek a meglétére használjuk, hanem csak mint segédeszközt, hogy jelölhessük, kiről beszélünk, és milyen időben, pl.

Kövér vagyok/voltam.

A létezés kifejezésére /Van kenyér/ a német az Es gibt, az angol a there is-t használja. És ilyenkor az orosz is kiteszi a есть szót, csakúgy, mint a magyar a "van"-t.