Az miért lehet, hogy egy jó tanuló középiskolából kikerülve ellustul és nem találja a helyét?

A kérdés rám vonatkozik. Középiskolában végig kitűnő közeli voltam (max. 1-2 négyes), versenyeztem is, iskolai versenyeket nyertem, OKTV-n meg az országos döntőben értem el előkelő eredményt. Mindenből jól teljesítettem, nem voltam ugyan a legszorgalmasabb, de azért tisztességesen tanultam azt is, ami nem érdekelt, amit láttak a szüleim is, tanáraim is, és sosem hagytam, hogy 4-es alá csússzon az év végi jegyem.

Amíg középsuliban voltam, addig nem is volt nagy gond, legalábbis tanulás szempontjából, hisz annyi volt az egész, hogy volt egy elvárás és azt teljesíteni kellett. Kész. Csak ahogy közeledett az egyetem, ahol már nekem kellett kitalálni, hogy milyen irányba tanuljak, úgy váltam egyre bizonytalanabbá.

Megfigyeltem magamon pl. azt, hogy túlságosan a legkisebb ellenállás irányába mentem: pl. nem tettem érettségit abból a tárgyból, ami az egyik legjobban érdekelt, és amiben én voltam az osztály egyik legjobbja, mert egyszerűen elrettentettek az engem nem érdeklő részek.

Aztán azt is észrevettem, hogy csakis a legszükségesebb időt fordítom a tanulásra a végén már alig tanultam. Érettségikre nagyon későn kezdtem el készülni (ennek ellenére azért jók lettek). Valahogy lustává és céltalanná váltam, és nem azért, mert tunya vagyok. És úgy érzem, hogy ennek az egésznek semmi köze a tanuláshoz, hanem egyszerűen arról van szó, hogy nem akartam továbblépni az életben.

Mindig voltak beilleszkedési gondjaim kamaszkorom kezdete óta, nagyon sokat jártam pszichológushoz, és mindenféle gondokat kreáltam magamnak, meg titkolózó, bizalmatlan lettem. Most, 22 évesen rám tört a pánik, hogy nem éltem eleget kamaszkoromban, nem buliztam, nem voltak barátnőim, nem vettem részt építő tevékenységekben, amit elkezdtem, abban meg nem voltam kitartó (pl. zene, több sportág). Meg úgy általában, állandóan úgy éltem, hogy visszafele néztem, hogy miket rontottam el idáig, és valahogy ez lezüllesztette a kedvemet, elvette az energiáimat. Aztán eljött az egyetemválasztás ideje, és vért izzadtam, mire leszűkítettem a választékot, és elkezdtem úgy egy külföldi egyetemet, hogy valójában nem is nagyon akartam kimenni. Miután ott elég szar állapotba kerültem, hazajöttem, de akkor megint nem tudtam, mit jelöljek meg, és egy olyan egyetemet kezdtem el (közel volt a jelentkezési határidő), ami abszolút nem az én világom, és megint csak semmiféle szakértelmet nem nyerek vele, csak haladok a legkisebb ellenállás irányába. Jól érzem ugyan magam, de nem érzem, hogy bármi érdemit csinálnék. Csak tengődök, hébe-hóba tanulgatok, de alapvetően tök haszontalannak érzem magam.

Most lenne lehetőségem újra kimenni, és csinálni azt, ami érdekel, de akkor meg az jut állandóan eszembe, hogy hogyan fogok én azzal pénzt keresni (ez egy bölcsész-irány), mert ez a másik, ami miatt örökösen szorongok. Amúgy valami miatt mindig szorongok. Ha itt vagyok, és amúgy jól érzem magam, akkor azért, mert közben semmi komolyat nem tanulok (nincs semmi távlati tervem ezzel a szakkal, egyszerűen nem tudtam jobbat kitalálni akkor és ott), ha meg arra gondolok, hogy ez a kinti egyetem életem lehetősége, akkor elfog a félelem, hogy hogy fogok én ott boldogulni, gondoskodni magamról, meg minden. Egyszerűen nem bízom magamban eléggé ahhoz, hogy folytassam.

Tudom, hogy nem lenne szabad rosszat írnom magamról, meg ennyit agyalni magamon, de totál tanácstalan vagyok. Úgy érzem, nem a képességeimmel van a gond, hanem még nem alakult ki bennem eléggé az érettség.

Van olyan, aki hasonlót élt át és túllendült rajta? Mit tanácsolnátok?