Elgondolkoztál már azon, hogy felszedd a szemetet az utcáról?

Vagy a megállóból, ahol minden nap jársz. Sok helütt azt látom, hogy mondjuk a szél lefújja a papírfecnit a mozgólépcsőre, és akihez odafújja, nem szedi fel. Aztán a mozgólépcső felviszi, és ott marad örök időkig, vagy legalábbis addig, amíg arra nem jár valaki, akár egy utcaseprő. A Batthány téri aluljáró ma este tele volt ilyen fecnikkel.

"De hát nem én dobtam le, vegye fel az, aki eldobta!". Igen, valóban nem mi dobtuk le. Általános iskolában engem is kiakasztott, amikor velem takaríttatták más szemetét. Sőt, a közelmúltban is történt ilyen. Én azonban azt mondom, hogy aki elég okos, hogy ezt belássa, az eljuthatna odáig is, hogy az élet soha nem a rossz dolgok elkövetőit vonja felelősségre. Sőt, az élet, mint olyan, senkit nem von felelősségre. Aki eldobja, az tökéletesen elégedett az igénytelenséggel és nem érdekli, hogy tiszta-e az utca, vagy nem.

Lehet, hogy nem a mi dolgunk. Lehet, hogy nem igazságos. De a miénk az utca és a város is. Kérdezem én, miért a politikus uraktól várják az emberek a csodákat? Vagy azt hiszik, hogy a svájciaknál, osztrákoknál azért olyan tiszta minden, mert csak a kormány intéz mindent? A város a mi városunk, mi vagyunk az állampolgárai, nekünk vannak igényeink. Magyarország azért tart ott, ahol, mert az emberek apatikusak. Az emberek nem érzik, hogy a közterületek az övéik is. Várják a csodát, nem veszik észre, hogy azt csak teremteni lehet. Ha az ember akar valamit, ki kell harcolnia. Amiért elég nagy embertömeg harcol, az meg fog valósulni. A jobb országok a jobb gondolkodásmód miatt jobbak. Olyanok az utcáink, amilyet elviselünk, amilyet érdemlünk. Mindenki panaszkodik a sok szemét miatt, de senki nem hajlandó felszedni. Az igénytelen majmok, akik eldobálják, úgysem fogják.

Hogy vizet prédikálok, de bort iszok? Tévedés. Szoktam megállókból felszedni a szemetet, van, hogy egy eldobott üveggel fél kilométert gyalogolok a legközelebbi kukáig. Mert attól, hogy nem én dobtam el, az még ott van, és szennyezi a környezetet. Már régen rájöttem, hogy a szigornál, a kikényszerítésnél és félelemkeltésnél sokkal jobb módszer a nevelésre a példamutatás. Megfigyeltem, hogy édesapám mindig megkérdezi, mikor felhív valakit, hogy zavarja-e. Egyszer kifejtette, hogy a telefon potenciális eszköz más magánéletébe való behatolásra, ha úgy tetszik, otrombább tud lenni, mint a betörés, mert nem akadály neki a távolság. Elmondta, hogy a legnagyobb fokú udvariatlanság úgy rátelefonálni valakire és kérdés nélkül elkezdeni lökni neki a mondanivalónkat, hogy meg se kérdezzük, zavarjuk-e, hiszen lehet, hogy valami fontos, meghitt dologban zavarjuk. Azóta rutinszerűen mindig megkérdezem telefonálásnál, hogy zavarok-e, mieltt bármit mondanék. És itt jön a csoda: mióta az összes barátomat így hívom, ők is rászoktak erre, mikor felhívnak. Egy szóval se kértem őket rá. Csak a magam részéről csináltam a dolgomat.

Szerintem semmibe nem kerül összeszedni egy pár csikket az utcáról, és biztos vagyok benne, hogy egy dohányos, aki eldobja a csikket, ha ezt meglátja, elgondolkodik rajta, hogy legközelebb a kukába dobja, mert zavarba hozza. Hogy egy mondást idézzek:

"A gonosz győzelméhez már annyi is elég, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit."