Mit gondoltok erről az írásomról?

Rugdostuk a köveket a haverommal a főúton. Baromira unatkoztunk. Mert hát így van ez falun, hogy az ember egyszerűen csak unatkozik és rugdossa a köveket. Mások azt hiszik, hogy na ezek a fiúk milyen jól elvannak magukban, pedig mi csak baromira unatkozunk. Lehetne mondjuk focizni is, de szétszakadt a labdám. Nem is az én hibám volt, csak a haverom is akart vele játszani, és hát igen, de azért nem vagyok mérges rá. Szóval elszakadt a jó kis bőrlabdám, amit még a nagyszülőktől kaptam, amikor egyszer látogatóba jöttek. Két hétig maradtak és nekem a nagyszobában kellett aludnom a heverőn, ami nagyon kemény ha ráül az ember, hát még ha aludni akar rajta. Jól is tették, hogy hoztak nekem labdát, mert igencsak megérdemeltem.

De ugye a haverom szétszakította a labdát amikor be akarta rúgni az iskola ablakát, és így csak köveket tudtunk rugdosni. De azért nagyon rendes volt az én haverom, hogy rugdosott velem. Amúgy nem mindig ilyen rendes, mert sokat szoktunk vitatkozni is meg verekedni, ilyenkor mindig a heverőn kell aludnom büntetésből, amiért tele vagyok foltokkal meg minden. Már néha szólok is neki, hogy abba kéne hagyni ezt a nagy verekedést, mert megint fájni fog a hátam meg a nyakam meg mindenem és hogy milyen büdös is az a heverő. De hát nem lehet egy haveri verekedést csak úgy abbahagyni, mert hát, na.

Most meg rugdossuk a köveket és én ránézek a haveromra, csak úgy a szemem sarkából, hogy szinte alig, de azért mégis. Nézem, ahogy mindjárt szétszakad a cipője, amit az én fateromtól kapott, hogy mégse járjon mezítláb, mert mi már csak így vagyunk egymással, szinte mint tesók, nem is mint haverok. Vagy lehet, hogy ilyenek a legjobb haverok, olyanok mint a tesóid, csak jobbak. Mert hát az én bátyám mégsem olyan nekem mint haver. Nem is köszönünk egymásnak, mert szerinte az egyetemistáknak nem szabad ennyire leereszkedniük, vagy mi. Az egyetemista azért mégiscsak egyetemista, nem? Az egyetemista az ám nagy szó, ha valaki ezt mondhatja magáról, hogy ő aztán kávéházba jár, meg ilyen puccos helyekre, meg hogy a lányok már csak ezért is szeretik őket, mert hogy ők egyetemisták. Én meg csak bámuljam a csajokat és kiabáljak nekik, hogy tudok focizni, és hogy énekes leszek, de ezek a csajok aztán nem fogják meg majd a kezemet és főleg nem sugdolóznak velem a sötétben. Nem, ez nem így van ám. A csajok csak az egyetemistákat ölelgetik, de azokat sokszor, és mondja nekem a bátyám, hogy ezért már megéri egyetemistának lenni.

Nem is tudom miért mondja éppen nekem, aki nem is akarok egyetemista lenni. A haverom sem akar, ő aztán végképp nem akar. Mi ketten eldöntöttük, hogy mi aztán soha nem leszünk egyetemisták, csajok ide vagy oda. Aztán meg kávéház, mozi, meg ilyen úri huncutságok, mi? Nem, nekünk jó lesz ez a kőrugdosás itt aztán meg majd énekelünk egyet a parton, hogy minket azért szeressenek a csajok. Mert a csajok jobban is szeretik az énekeseket, mint az egyetemistákat, akik igazából baromi unalmasak, de egy énekes, hát az mindig tud majd valamit énekelni a lánynak.

Így okoskodtunk a haverommal és rugdostuk a köveket, ő a szakadt cipőjében, én az én szakadt cipőmben. Mert hát minek is vigyázzunk rá, amikor úgyis szétjön. Meg ez úgy is menőbb, a sztárok is ilyen szakadt cuccokban járkálnak mindig, és énekelnek egyet rekedten aztán jönnek is a csajok. Meg a pólónk is mocskos. Reggel még esett az eső, és hát itt az úton elég nagy por szokott lenni, na, abból nagy sár lett és hát mi is igen sárosak lettünk, ahogyan az lenni szokott. De ez így csak jobb volt, amolyan különlegesség, ami az egyetemistáknak biztosan nincsen.

A haverom aztán hirtelen már nem rugdosta tovább a köveket, hanem elkezdett nekem valamit pofázni, hogy ő mennyire nem bírja a bátyját, mert neki is van ilyen bunkó bátyja mint nekem, hogy még köszönni se köszön de azért mindenbe belepofázik, és hogy vizsga meg minden, meg hogy a faterja is, na, ő aztán tényleg. Igen, az enyém is, és köpök egyet. Ő is köp egyet. Aztán megint rá nézek, csak úgy megint, a szemem sarkából, és ő is aztán elkezdünk verekedni. Jó is ez így, már úgy is mocskosak vagyunk, így már nem is kell vigyázni semmire. Na, azért egymásra vigyázunk, csak éppen úgy verjük meg egymást, hogy ne szidjanak le minket a szülők, főleg ne az enyémek, mert ugye, ő már olyan mint egy családtag. Olyan, közeli.

Gondoltam, a bátyám és puff, aztán meg, hogy itt nincsenek olyan csajok mint Pesten és puff, meg a haverom is gondolta, hogy igen, a bátyám, meg a csajok és puff. Na, de azt már nem gondoltuk így közösen, hogy az éneklés, Amerika, szabadság meg ilyenek és puff, na, olyan azért nem volt. Csak amolyan hétköznapi dolgokért. Ő kitalált valamit, és én már ütöttem is érte. Mert ilyen jóba voltunk mi, én és a haverom, mintha tesók ugye, de olyan köszönős tesók akik mindig együtt vannak. Jól elvertük egymást, aztán hazaindultunk, én és a haverom. Otthon aztán jól leszidtak, főleg a fater, meg hogy mit képzelünk mi mindig, és hogy piszok is meg minden és hogy puff. Aztán anya meg, hogy nem kell ám annyira elkeseredni, mert hogy lesz még éneklés meg csajok meg minden. Mi meg mondjuk, hogy már mindegy. Mondjuk, egyszerre, én és a haverom, aztán indulunk vissza követ rugdalni.