Mit gondoltok erről az írásomról? - Már akink van kedve-türelme végigolvasni?

A CIPŐM ORRA.

A cipőmre száradt teliholdat figyeltem már vagy egy órája, és arra lettem figyelmes, hogy egyáltalán nem dühít a késése. Talán hozzászoktam, de ami valószínűbb, hogy egyszerűen csak nem érdekel mostanában, hogy hol jár, mit csinál, kivel találkozik, stb. Tulajdonképpen sosem érdekelt túlzottan, de legalább a szükséges határt elérte az aggódásom. Most már csak várok, mert így beszéltük meg. Tudom hogy teljesen oda van értem, amit valahol megértek…

Most jutottam csak el a gondolatig, hogy egyáltalán nem fontos, hogy mi van vele. A

létezése éppen annyira közömbös számomra, mint egy kalleré a kettes villamoson. Tudom, hogy teljesen oda van értem, és ez valahol teljesen felfoghatatlan.

Lassan több mint egy órája figyelem a cipőm orrára száradt teliholdat, és azon töprengek, miért ne kérném meg a kezét? Tudom, hogy hozzám jön, én meg valószínűleg nem találkozom többet olyan lánnyal aki ennyire fog szeretni. Sőt, ha belegondolok nem hiszem hogy valaha is találkoznék még egy emberrel aki szeretni tudna engem. Nehéz is egy ilyen valakit. Egyetlen törvény és egyetlen igazság létezik és az belőlem ered és bennem ér véget. Ő mégis szeret.

Teljesen azonosulok azzal a felkiáltással, hogy „Bassza***meg, én nem értem a nőket, hogy lehet az, hogy…” és tényleg, bassz***ameg, én nem értem a nőket. Hogy lehet az hogy egy ilyen rohadt állatot szeret mint én? Egy olyat, mint én, annak ellenére, hogy ő egy valóságos tündér, egy földre szállt angyal. (És még ostoba is vagyok – talán pont azért szeret mert ő az a túlzott jó, ami belőlem, túlzás nélkül, teljesen hiányzik.)

Tegnap sétáltunk a rakparton. Az alkony lassan ereszkedett a városra, úgy mint az őszi avar füstje ereszkedik egy parányi völgyre. Nem beszéltünk egymással. Nem volt mit mondani. Vártuk, amíg teljesen elgurul a nap a vár mögött és feljön a hold. Feljön a telihold. És amíg vártuk, azon dolgoztunk, hogy megalkossunk egy mondatot, ami igaz, érdekes és aktuálisan vonatkozik az akkori helyzetünkre, de nem történt semmi. A hold feljött, a hold lement, a nap feljött, a hold lement és teljesen rászáradt a cipőmre.

Több mint egy órája figyelem a cipőm orrára száradt hajnalt, és nem érdekel, hogy ideére a lány, akit meg fogok kérni, vagy sem.

Megismerkedésünk története zavaros, ugyanakkor unalmas történet. A lényeg csupán annyi, hogy sorsszerű és szükségszerű volt egyszerre. Az őt megelőző hónapokban nem volt más fontos számomra, csak hogy elpusztítsam magam körül a világot. Azt a világot, amit én teremtettem és én mozgatok. Nem sikerült elpusztítanom, csak megállítanom. Úgy gondolom ez így még veszélyesebb. A háttérben, észrevétlenül van, és munkálkodik.

Ha engem kérdeznek; „semmi különös”, vagy „egyáltalán nem nagy ügy” mondom, és sajnos ezt is gondolom. Ha őt kérdezik; „Nagyszerű. Soha életemben nem éreztem még ennyire erősen senki iránt, olyan volt az egész, mint egy villámcsapás és örökre belém égett a szerelme. Úgy érzem…” mondja, vagy ehhez hasonló nyálas ömlengésekkel ringatja magát az öncsalás lágy-büdös iszapjába.

Közel másfélóra várakozás után látom végre, ahogy vonszolja a nyamvadt kis testét. Teli van izgatottsággal és lelkesedéssel. Mintha ez lenne az első randink. Pedig már vagy az ez-redig, ami manapság ritkaság számba megy.

Azért randevúzunk hogy feldobjuk kicsit a kapcsolatunkat, mert úgy látjuk, hogy enyhén lankás terepre érkeztünk és most kell igazán megdolgozni a szerelemért. Most kell igazán megdolgoznunk a másikért. Meg azt is gondoljuk, hogy semmi baj, mert ez teljesen törvényszerű ennyi együttöltött év után.

Szegénykém, nem is sejti, hogy amit ő enyhén lankás terepnek gondol, már rég nem vízszintes hanem függőlegese, és olyan mélyen járunk már benne, hogy nagy valószínűséggel soha többé nem fogjuk már látni a napot.

Már hallom a cipőjét a macskakövön, már érzem a parfümjének a szagát, már hallom, ahogy mosolyog, már érzem, ahogy szeret.

- Szia. – Mondta.

- Szia. – Mondtam.

- Bocs hogy késtem. – Mondta.

- Semmi baj, jól elvoltam. – Mondtam.

- Mit csináltál? … – Mondta – Hová menjünk, mit csináljunk? – Mondta.

- Nekem mindegy. – Mondtam. – Elmehetünk a Néhai Izébe. Úgyis rég jártunk ott. Mondtam.

- Én azt a helyet úgy nem szeretem. Olyan furcsa emberek vannak ott. – Mondta.

- Akkor mondd meg te, hogy mit csináljunk – Mondtam egy kedves mosoly kíséretében.

- Beszélnünk kell. – Mondta.

- Miért nem ezzel kezdted? – Mondtam. – Én is szeretnék valamit… – Mondtam.

- Sétáljunk fel a várba – Mondta – ott most olyan szép. – Mondta.

- Menjünk. – Mondtam. Menjünk oda, ahova mindenki megy, gondoltam. Menjük, oda ahol a szerelmespároktól szaglik az összes kis utcácska, gondoltam, mert mi is ilyenek vagyunk, ugye, gondoltam, és te szereted elhinni, hogy vagyunk valamilyenek, gondoltam. Ránéztem és gondoltam és szépnek találtam, de csak gondoltam, nem mondtam meg neki. Látod rajtam, gondoltam. Látom, hogy tetszem gondolta. Mennyire szánlak, gondoltam. Mennyire szeretlek gondolta. Ha itt se lennél, gondoltam. Ha nem kéne itt lennem, gondolta. Ezt nem láttam meg rajta. Átvertél, gondoltam. Gyere hozzám feleségül, gondoltam. Kell, hogy legyen valami jó az életemben, gondoltam. Én szeretlek, gondolta. Nézd azt a házat, gondoltam. Ki vagy te tulajdonképpen? gondolta. Miért olyanra csinálják a cipőket, hogy beázzanak, gondoltam. Mi járhat most a fejedben, gondolta. Miért nem lehet rendesen megcsinálni, gondoltam. Rám gondol, gondolta. Gondolnom kéne rá, gondoltam. Mit akarhat, gondolta? Mit akarhat, gondoltam. Nagyon szeretem de… gondolta. Nyilván valami hülye-édes terve van, gondoltam. De… gondolta. Vidék, vagy külföld, talán színház, gondoltam. De… gondolta. Végül is megtehetek ennyit érte, gondoltam. De… nem mehetek hozzád, gondolta. Most fog megkérni tudom, gondolta. Ezt honnan tudja, gondoltam? Egymásra nézhettünk, gondolom, mert ezt kérdeztem

- Mit szeretnél? Azt mondtad beszélnünk kell.

- Oh igen jó hogy mondod. Van lent Szegeden egy színházfesztivál, le kéne mennünk– Mondta.

- Gondoltam – Mondtam egy kedves mosoly kíséretében.

Elmosolyodott.

- Rendben van. – Mondtam. – De én egy kicsit komolyabb dologról akarok beszélni. – Mondtam.

- Hallgatlak.

- Ne itt.

- Jó akkor menjünk be egy csárdába.

- Az ott jó lesz?

- Igen. Az ott jó lesz.

Egy üveg bor és fel deci pálinka kellet a húsétel után, hogy a megfelelő mértékben felvezessem a mondandómat. Megkértem a kezét; nemet mondott…

A gyomrom felkavarodott, émelyegni kezdtem, olyan váratlanul ért a válasz, annyira nem számítottam rá, hogy ki kellet hogy kéredzkedjem a mosdóba. Jó fél órát töltöttem a mellékhelyiségben és rászáradt az arcomra ez felhős este. Felszívtam magam, hogy visszamegyek és akkor az émelygés erősebb lett, elhánytam magam.

Bassz***ameg én tényleg nem értem a nőket.

Oh istenkém már egy fél órája el kellet volna indulnom. Szegénykém megint jól megváratom. Ah én ezt nem bírom, ekkora rohanásban azt sem tudom, hogy hol áll a fejem.

Éva abbahagyta a kapkodást, kiment a konyhába és levette a kész kávét a lángról, töltött egy kevés kávét egy kanálka mézre és hozzáöntött egy deci tejet, összekavarta, rágyújtott és mélyen a tenyerébe ágyazta a fejét.

Ha akár csak egy héttel ezelőtt kérdezik tőlem, akkor nem mondtam volna, hogy kételkedem, de mostanában… nem is tudom. Annyira szeretem őt, de… mostanában mintha lenne valaki más. Nyilván, tudom, nincs senki, de nem tudom máshogy mondani. Valahogy azt érzem, a háttérbe szorultam. Azt érzem, nem szeret és én így nem fogok tudni igent mondani.

Éva kihámozta fejét a tenyeréből, letörölte az arcára száradt délutánt, és több mint egy óra késéssel elindult a „kapcsolat feldobó” randevúra. András már rég ott volt, de nem tűnt úgy, hogy dühös lenne. A cipőjét bámulta és láthatóan belemerült egy gondolatmenetbe. Ezt nevezik azt hiszem merengésnek.

- Szia. – Mondta Éva.

- Szia. – Mondta András.

- Bocs hogy késtem. – Mondta Éva.

- Semmi baj, jól elvoltam. – Mondta András.

- …

Arra gondoltam, talán nem is ma fogja megkérni a kezem. Egészen megnyugodtam, de amikor abban a kis csárdában előrukkolt azt hittem elájulok. Tudtam, számítottam rá, de reméltem, hogy tévedek. Amikor feltette a kérdést, azt hittem megfulladok; ezernyi hangya lepte el a hátam, a nyakam és a tarkóm. Leplezni próbáltam zavaromat, és egy pillanatig úgy tettem mintha nem hallottam volna. Ez volt életem leghosszabb pillanata. Azután felnéztem, és sosem gyakorolt rövidséggel csak annyit mondtam, hogy

- Nem. És tudod, hogy miért nem.

- Bocsáss meg, ki kell mennem a mosdóba, valami elrontotta a gyomrom…

Ezzel annak ellenére lepett meg, hogy éreztem, tudtam hogy nem szeret. De ezt egyszerűen soknak gondoltam. Semmilyen érzés nem volt látható az arcán. „Bocsáss meg, ki kell mennem a mosdóba…” Beleőrülök. De jól tettem, hogy nemet mondtam. Nyilván most megkönnyebbülten nézi magát a tükörben és próbál úgy visszajönni, hogy ismét a szemembe tudjon nézni.

A cipőm orrára száradt hányást nézem, már vagy egy órája és arra lettem figyelmes, hogy nem emlékszem, mikor került a cipőmre, hogy mikor változott a telihold, egy merő hányássá. Végig gondoltam, hogy mi történt tegnap. Emlékszem, hogy megkértem Éva kezét, és hogy nemet mondott. Ismét hatalmába kerített az émelygés, és egyszerre megértettem, hogy szeretem őt, és elbasztam örökre.

2009